KULT
A Rovatból

Gerdesits Ferenc: Az emberek nagy részét csak a tartalmatlan, tömény baromság érdekli


Link másolása

– Mindkettő nagyon komoly és megterhelő feladat. A dobolás megadja a zene alapját, nagyon ott kell lenned, mert rengeteg dolog múlik rajtad, konkrétan az egész zenekart segíted és irányítod egyben. Az éneklés (esetemben nevezzük inkább "frontemberkedésnek") pedig a tetején helyezkedik el a zenének, ez a két véglet, az alja és a teteje. Dobosként azon kell lenned, hogy például az énekesnek minél könnyebb dolga legyen, megnyugtató alapot kell biztosítani, amire rá lehet építeni a zene többi elemét, mindezt ízlésesen, nem szabad nagyon rátelepedni a muzsikára vagy az énekre.

Ehhez képest az éneklés jóval több lehetőséget ad, játszhatsz a dolgokkal, változtathatsz ritmust, dallamot, máshogy léphetsz be, ha éppen úgy döntesz. A dob esetében ez teljesen felboríthatja a dolgokat és káoszt eredményezhet. Mindkettőnek vannak előnyei, a dobnál például mindent jobban hallasz, ha egyszer jól beállítottad a monitort, az énekes viszont nincs helyhez kötve, jóval nagyobb szabadsága van fizikailag és zeneileg is. Az biztos hogy mindkét szerep hatalmas felelősséggel jár, komoly fizikai és szellemi energiákat, odafigyelést igényel.

– Hol érzed otthonosabban magad, egy fesztivál nagyszínpadán, vagy egy kis klubban, pár tucat néző előtt játszva?

– Inkább kis klub párti vagyok, szeretem, ha a basszusgitáros nem méterekre, hanem centikre van tőlem, sokkal jobban együtt tud működni a zenekar, ha kisebb a tér. A nagy színpad másért jó, egyrészt rengeteg ember lehet jelen és ez a jelenlét abszolút érzékelhető az energiák áramlásában, a tömeg reakciói, hangja, hangereje nagyon felemelő érzés.

Élmény megtapasztalni azt, ahogyan a zenéd hat nagy mennyiségű emberre, a kiváltott érzelmek mindenképp visszahatnak a színpadon állókra is. Énekelni jobb nagy színpadon, lehet rohangálni, hergelni a közönséget és a zenekart is, én például jól szórakozok azon, ahogy a színpad különböző pontjain máshogy szól minden, nem beszélve a hangfalak előtti térről. De miről is beszélek, azt sem tudom, milyen ez, olyan régen volt már bármi!

– Néhány hete mutatták be a Quimby Plusz-Mínusz koncertfilmet. Hogy csapódott le bennetek a fogadtatása?

– Nagy öröm volt, hogy ilyen sokan megnézték, és még nagyobb, hogy az emberek megértették, hogy ez nem valami ellen, hanem épphogy valamiért történik. Azért mondom ezt, mert hosszú és rögös út volt, amíg ide eljutottunk, az ötlet már nyár végén megvolt, csak éppen rengeteg ellenállásba ütköztünk.

Megdöbbentő volt azt tapasztalni, hogy szakmabeliek, különböző pozíciókban mennyire merevek tudnak lenni, mennyire nem bíznak, ódzkodnak még szokatlan ötletektől és újdonságoktól és mennyi előítélet van bennük bizonyos dolgokkal kapcsolatban, amiket az sem old fel, ha alaposan és körültekintően elmagyarázzuk nekik, hogy a szándékaink tiszták.

A film után viszont örömmel tapasztaltuk, hogy mindenki megértette, miről is van szó, illetve megerősítést nyert bennünk, hogy nem szabad feladni, olyanokkal kell dolgozni, akik eleve értik, hogy mit szeretnénk. A vendégek és mi is nagyon élveztük a munkát, boldogok és elégedettek lehetünk.

– Milyen a hangulat most a zenekarban? Kitűztetek már egy következő nagyobb projektet?

– A jelenlegi járvány és a korlátozások ellenére a hangulat remek, mindenki jól van és teszi azt, amit tehet ebben a helyzetben. A következő nagyobb projekt is megvan, április második felében várható, ennél többet most nem szeretnék elárulni. Mindenesetre mi is nagyon várjuk már és a fogadtatására is kíváncsiak vagyunk.

– Mennyire vagy bizakodó az idei évvel kapcsolatban, különös tekintettel a fesztiválszezonra?

– Sajnos borúlátó vagyok ebben a kérdésben, és ez nem oldódott fel most, hogy kiderült, mely fesztiválok maradnak el az idén is. Sajnos ez a nyomorult vírus nagyobb csapást mér a bolygóra és az emberiségre, mint képzeltük, és lehetünk ugyan optimisták, de a tényeken ez nem változtat. Mindenesetre mi, zenészek hatalmasat szopunk, mint ahogy mindenki, aki ebben az iparágban dolgozik.

Segítségre sem számíthatunk, úgyhogy meg kell próbálnunk fenntartani magunkat valamilyen módon, nem elveszítve a hitünket a zenében és saját magunkban. A művészet mindig az adott helyzethez alkalmazkodott, és bár a mostani szituáció lesújtó, most is meglesz a módja és formája az önkifejezésnek. A világ folyamatosan változik, csak most egy kicsit gyorsabban, mint ahogy jólesne.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„Így tovább nem lehet élni” – Újabb zseniális Bödőcs-kisfilm készült, Csákányi Eszter és Znamenák István is remek benne
Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással. Egy kis Örkény, egy kis Wes Anderson négy és fél percben.

Link másolása

Új kisfilm került fel Bödőcs Tibor YouTube-oldalára: a mintegy 4 és fél perces alkotás két főszereplője Znamenák István és Csákányi Eszter.

A kérvény című opus egy Wes Anderson-szerű miliőben játszódik, és lényegében egy kérvény felolvasásából áll, na meg a hangos csattanóból. De az egészben benne van az „elmúthatvanév” Magyarországa, persze a megfelelően vicces, ironikus körítéssel. A kérvény című kispróza egyébként Bödőcs Prímszámok hóesésben című kötetének egyik fejezete.

Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással.

De felesleges is ennél több, nézzük a kisfilmet:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét Luca Guadagnino a Challengersben
Április 25-től játsszák a hazai mozik a Challengerst. Zendaya eddigi pályafutásának talán legfontosabb filmjét készítette el, és mindent meg is mutatott a cél érdekében.

Link másolása

FIGYELEM: A CIKK APRÓ SPOILEREKET TARTALMAZ!

Napok óta azon töprengek, miért is tetszett ennyire a Challengers. Hiszen ha az ember nagy vonalakban elmondja a sztorit, talán fel sem kelti a figyelmet. Szerelmi háromszög, a tenisz, mint az emberi kapcsolatok, játszmák metaforája, bla-bla-bla. De ahogy sokszor hangsúlyozzuk, a művészet fő kérdése a nem a „mit”, hanem a „hogyan”.

Luca Guadagnino rendező az egyszerű hozzávalókat mesterien elegyíti, a romantikus drámából már-már lélektani thrillert csinál. Az első pillanatban megalapozza az egész filmen átívelő feszültséget. Két férfi teniszezik. Izmosak, leharcoltak, feszültek. Már-már mitikus alakok. Csatájukat a nézőtérről figyeli egy szépséges nő.

A három szempárt látjuk egymás mellé vágva, és rögtön tudjuk, miről van szó, mi is lehet a valódi tétje ennek az összecsapásnak.

Ezután a film ügyesen ugrálva az idősíkokon azt mutatja be, hogy jutottak el a szereplők eddig a pontig.

Tashi (Zendaya) ígéretes teniszcsillagnak indult, ám egy sérülés miatt le kellett mondani az álmairól. Manapság férje, Art Donaldson (Mike Faist) teniszcsillag edzője és menedzsere, akivel van egy közös lányuk is. Art rossz passzban van, sorra veszti a meccseit, szíve legmélyén már szívesen visszavonulna, de fél, hogy elveszti felesége megbecsülését, ha feladja. Ám mindannyiuk életét felrázza, amikor egy kisebb rangú versenyen Art szembe találja magát Patrickkal (Josh O’Connor), aki egykor a legjobb barátja volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtek Tashival.

Mindenképpen ki kell emelni még Trent Reznor és Atticus Ross zenéjét. Mert bármennyire jó is a rendező és a szereplőgárda, voltak olyan helyek a filmben, ahol egyedül a lüktető soundtrack biztosította a feszültséget, anélkül túl hosszú és lapos lett volna egy-egy snitt.

Bámulatos a fényképezés, minden beállítás talál, olykor egyenesen a száguldó labda szemszögéből látjuk a meccseket. Bár a filmben végig erős az erotikus túlfűtöttség, Luca Guadagnino remek ízléssel bánik a kérdéssel. Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét, sosem látszik több, mint ami indokolt, és ami szükséges ahhoz, hogy plusz töltetet adjon egy-egy jelenetnek. Egyébként is túl sok a történés, amit követni kell ahhoz, hogy a szemünket legeltessük. Kimondottan szokatlan módon ebben a filmben sokkal többet vetkőznek a pasik.

Nem is emlékszem, láttam-e valaha olyan mainstream amerikai (vagy bármilyen) filmet, ahol a férfi öltözőt mutatják a maga természetes valóságában.

Itt ez is megtörtént. Sőt, Guadagnino attól sem fél, hogy kicsit behozza a képbe a látens homoszexualitás kérdését. Mindezt kellő lazasággal és humorral teszi.

Félreértés ne essen, a Challengers nem a szexről, és még csak nem is a teniszről szól. Ahogy maga Tashi ki is mondja valahol a film elején: a tenisz nem sport, hanem emberi kapcsolat. Akkor lesz jó egy meccs, ha a pályán lévő két ember szinte eggyé válik, tökéletesen érti egymást.

A Challengers három zseniális színész és egy nem kevésbé nagyszerű rendező összmunkájától lett az, ami, de ez mégiscsak Zendaya filmje, ő a csúcstámadó, a többiek az alaptábort biztosítják neki. A még mindig nagyon fiatal színésznő nem is választhatott volna jobb filmet, hogy megmutassa tehetségét azok számára, akik eddig legfeljebb a Pókember-filmekben és a Dűnében találkoztak vele.

A szép színésznők sokszor úgy próbálnak kitörni a skatulyából, hogy csúnya, vagy legalábbis a nőiességüket háttérbe szorító női karakterek bőrébe bújnak. Zendaya más utat választott: maximálisan kihasználja előnyös külsejét, erotikus kisugárzását, sőt, maga a szerep is arról szól részben, hogy egy vonzereje tudatában lévő fiatal nő miként manipulálja az életében lévő férfiakat. De közben láthatjuk fiatal lányként, anyukaként, femme fatale-ként, üzletasszonyként és tehetetlenül szerelmes nőként is. A színészi sokoldalúság olyan skáláját vonultatja fel, amire kevés szerep nyújt lehetőséget.

Kisujjában van a színész és a nő egész eszköztára, és így könnyedén az ujja köré csavar mindenkit.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


A Rovatból
Több mint száz év után került elő egy eddig ismeretlen írás Agatha Christie-től
Az első Poirot-regénye környékén írhatta az első világháború alatt.

Link másolása

Váratlan szerzőre bukkantak egy, a Brit Pszichoanalitikus Társaság archívumában talált magazin hasábjain: minden idők legtöbb könyvet eladott regényírójára, Agatha Christie-re.

A magazint Sylvia Payne, a psziszhoanalízis brit úttörőjének papírjai között találták meg, aki még az első világháborúban, nővérként ismerkedett meg a krimi későbbi koronázatlan királynőjével.

A Mit csináltunk a Nagy Háborúban című, hatvanoldalas, saját készítésű szatirikus magazin is ebből az időből származik és Christie, Payne, illetve kolléganőik különböző írásait tartalmazza: novellákat, verseket, színdarabokat – és egy képregényt is egy mérgezéses esetről, amit Christie és szintén nővér barátnői „követtek el”.

Christie a magazinban elsősorban a kérdezz-felelek rovat vezetőjeként szerepel, ahol képzeletbeli olvasók kérdéseire válaszol, válaszait Agatha néni néven szignózva,

de rejtvényoldalt is szerkesztett, továbbá írt egy bírósági álhíreket tartalmazó rovatot.

A belsős nővérmagazint könnyed, pozitív hangvétele miatt minden bizonnyal saját maguk lelkesítésére készítették a nővérek, akik nap mint nap szembesültek a világháború borzalmaival a Franciaországból hazatért brit háborús sebesültek révén.

Christie nagyjából a magazin keletkezésekor írhatta első regényét is, A titokzatos stylesi esetet, a később legendássá vált Hercule Poirot detektív főszereplésével, de ekkor még senki sem sejthette, hogy az írónő könyveinek eladását csak Shakespeare és a Biblia tudja majd megelőzni, ugyanis első regényének kéziratát három éven át hat különböző kiadó utasította vissza.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt András Ferenc
A nemzet művészének rendezőként olyan filmek fűzödnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét vagy a Dögkeselyű. 81 éves volt.

Link másolása

Nyolcvanegy éves korában elhunyt András Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, producer, érdemes művész, a nemzet művésze – jelentette be csütörtökön Szombathelyen Kollarik Tamás, a Nemzeti Média-és Hírközlési Hatóság elnöki főtanácsadója és Lovass Tibor, a Savaria Filmakadémia elnöke a 11. Savaria Filmszemle keretében rendezett médiakonferencián.

András Ferenc, a Savaria Filmszemle életműdíjas zsűritagja emléke előtt a konferencia résztvevői néma felállással tisztelegtek.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem MTI-hez eljuttatott közleménye szerint az intézmény harmadéves filmrendező osztályának osztályvezető tanára csütörtökön hajnalban hunyt el.

András Ferenc 1942. november 24-én született Budapesten, 1973-ban szerzett rendezői diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Életében mindvégig jelentős szerepet játszott a film és a televízió. Pályáját 1962-ben kezdte a Magyar Televízióban, majd dolgozott a filmiparban is, ahol a korszak legnagyobb rendezőivel működött együtt, köztük Ranódy Lászlóval és Makk Károllyal.

Rendezőként és forgatókönyvíróként olyan rendkívüli alkotások kötődnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét, a Dögkeselyű, A kárókatonák még nem jöttek vissza, a Családi kör vagy a Törvénytelen című film – olvasható az SZFE méltatásban.

Mint írták, András Ferenc 1977-ben aláírta a Demokratikus Chartát, kifejezve tiltakozását a csehszlovákiai diktatúra intézkedései ellen, a politikai nyilatkozat támogatása miatt hosszú ideig nem forgathatott újabb játékfilmet.

A nyolcvanas években a MAFILM színésztársulatának vezetője volt, majd később a Dialóg Filmstúdiót irányította. Produceri tevékenysége mellett meghatározó szerepet vállalt a szinkronszakma alakításában, valamint a Duna Televízió szinkronműhelyének korszakos vezetője volt. Szerteágazó tudása és tapasztalata ellenére viszonylag későn kezdett tanítani: 2021-től volt az Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező osztályának osztályvezető oktatója, aranydiplomáját pedig 2023-ban vehette át ugyanitt - emelik ki a közleményben.

András Ferenc halálával a magyar film világa kiváló alkotót veszített el, emlékét a filmjein és oktatói munkáján keresztül őrzi a Színház- és Filmművészeti Egyetem

– írták.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk