„Jobban örülnék, ha pesszimista hülyének bizonyulnék” – Interjú Spiró Györggyel
Tavaly decemberben tűzte műsorra a Pesti Színház Spiró György Az imposztor című drámáját Kern Andrással a főszerepben. Ebből az apropóból beszélgettünk.
– A híres, Major Tamás nevével fémjelzett Az imposztor előadást én már csak felvételről láthattam. Arra emlékszem, hogy a felnőttek azt mondták róla, a Kádár-rendszerről és a szovjet megszállásról szól. 1983-ban ugyan már nagyon közel volt a rendszerválttás, de senki sem gondolta, hogy valaha eljön. Abban a légkörben nyilván nem lehetett úgy nekiállni egy drámának, hogy „írok egy rendszerellenes darabot.” Kicsit meséljen arról, milyen légkörben, és milyen szándékkal született meg Az imposztor.
– 1981-ben jelent meg Az Ikszek című regényem, aminek Bogusławski a főszereplője, akárcsak a darabnak. Azt 1975-ben kezdtem írni, és azért ragadott meg a lengyel történelemnek ez a korszaka, az 1810-es évek, mert meglepő módon hasonlított arra, ahogy mi éltünk. Azóta a történészek is megírták, hogy a Szent Szövetség nagyon hasonlóan osztotta fel Európát, mint ahogy a győztes hatalmak 1945 után.
Egyszer csak felhívott Major Tamás, és megkért, hogy írjam színpadra Boguslawskit, szeretné eljátszani a Katona József Színházban. 1975-ben a Nemzeti Színházba kerültem ösztöndíjas dramaturgként. Marton Endre igazgató hívott, Major volt a főrendező, és néhány produkcióban én lettem a segédrendezője.
Szerintem Major nem olvasta Az Ikszeket, akkoriban már nagyon rosszul látott. De olyasvalaki ajánlhatta neki, akinek hitelt adott. '83 január vége felé leadtam Az imposztorból három példányt a Katona József Színház portáján. Egyet Major Tamásnak, egyet Zsámbéki Gábor főrendezőnek, egyet Székely Gábor igazgatónak. Jó ideig semmit sem hallottam felőlük, mígnem május környékén felhívott Zsámbéki, hogy beszéljük meg a szereposztást.
– Ki volt az az egy?
– Az idős színésznő szerepére Gobbi Hildát szerettem volna, de Zsámbéki azt mondta, ez túl kis szerep a Hildának.
– Az igaz egyébként, hogy a regényt majdnem ki sem adták?
– Sokáig ültek rajta, több fórumot megjárt. Mikor kiderült, hogy a kiadóban nincs példány – ez azt jelentette, hogy egyelőre nem engedélyezték a kiadást – biztonság kedvéért újból legépeltettem egyes sortávval, mert arra gondoltam, hogy ha betiltják, akkor lefényképeztetem, és kiküldöm valahova nyugatra. Ezt a sűrűn gépelt példányt aztán eldugtam a mélyhűtőbe, ha netán házkutatás tartanak, ne találják meg. Végül a Szépirodalmi Kiadó szuperlektora, Pándi Pál ütötte rá a pecsétet.
– Át kellett írni?
– Felhívott a Szépirodalmi Kiadó főszerkesztője, és már a telefonban megmondta, hogy húzni kell belőle. Előre eltökéltem, hogy ha kétharmadnál többet ki akarnak húzatni, akkor nem járulok hozzá a kiadáshoz. De mindössze három szót kellett kihúzni. Pontosabban egy szót, ami három helyen szerepelt. Azt, hogy „korrupció”. Miután az egész regény arról szól, boldogan kihúztam.
– Az eredeti változatnak kétségtelenül adott egy extra jelentéstartományt, hogy Major Tamás alakította a főszerepet. Major amellett, hogy szenzációs színész volt, abszolút a rendszer emberének számított. Bogusławski viszont a rendszeren kívül álló, azt kihasználó, de tevőlegesen nem támogató figura.
– Amikor 1975-ben megismerkedtem Majorral, akkor ő mint főrendező, már rég nem volt az a teljhatalommal bíró színházi ember, mint '45 után. A Katonában végképp nem volt potentát, „csak” egy színész. Addigra már megtapasztalhatta, milyen az a Bogusławski, aki már csak a színészetéből él.
– Mennyire más a mostani előadás?
– A darab végét, főleg az utolsó előtti jelentet kijavítottam. Hálás vagyok Rudolf Péternek, hogy erre alkalmam volt, mert ez mindig gondot okozott a rendezőknek. Vannak dolgok, amelyeken a rendező nem tud segíteni, írói feladat.
Sok helyen bemutatták nagyszerű színészekkel és rendezőkkel. Az eredeti bemutató után színre vitték Veszprémben, ahol Szabó Sándor játszotta a főszerepet, jó volt. Akit mindig jól játszanak, az Kaźiński, a direktor, őt most Fesztbaum Béla alakítja. Alighanem az a legjobban megírt szerep a darabban. Sinkó László is elképesztő volt annak idején. Amikor Sopronban Bogusławskit játszotta el, abban érdekes módon nem volt olyan jó. Jó szokott lenni a Rogowski szerepét játszó színész is, most Seress Zoltán játssza.
A kritikus pontja a darabnak az a rész, amikor próbálnak az esti előadásra. Ez az eredetileg három felvonásos darab középső része, olyan, mint egy óra a színművészeti főiskolán. Nem voltam bent Major óráin, de rajongtak érte.
Eleve rizikós vállalkozás persze szövegelemzést vinni a színpadra, nem is tudom, próbálkoztak-e ilyesmivel valaha. Színház a színházban jelenetet sokan írtak, de az elemzés mégis csak statikus dolog, azt mozgásba hozni nem könnyű. Az idő majd megmutatja, hogy mennyire időtálló ez a megoldás, lehet, hogy rést ütöttem vele a darabon. Én a bemutatót láttam, azóta nyilván sokkal olajozottabb lett.
– Az nyilván nem a szerző döntése, hogy egy színház műsorra tűzi-e a darabját. De mit gondol, miért esett a választás pont most Az imposztorra?
– Rudolf Péter aktuálisnak tartotta. Annak idején nem az aktualitást kerestem, hanem próbáltam megcsinálni, amire Major kért. Most a próbák előtt megbeszéltük, hogyan húzzák meg, hol vágják ketté, és hová teszik bele a rendező és a dramaturg Hársing Hilda kedvenc mondatait Az Ikszekből. Az olvasópróbán én olvastam fel a darabot, azután legközelebb a bemutatón találkoztunk. Régi tapasztalatom, hogy nem jó az, ha a szerző beledumál a próbákba.
– Ma a darab kapcsán nehéz nem a hatalom által leuralt magyar színházi életre gondolni.
– Az állam által finanszírozott színházaknak az aktuális politikai vezetés hajlamos parancsolni, a magánszínházaknak pedig a befektetők. Az önálló színházak, amelyek nem nagyon vagy egyáltalán nem kapnak állami támogatást, hagyományosan nehezen élnek meg – ez így van a 19. század vége óta. Amióta csak magánszínházak vannak Magyarországon, a legnagyobb bajokkal küszködnek. Világszerte nehéz eltartani a színházat, csak a jegybevételre támaszkodva leginkább nem is lehet. Az állami színházak többnyire ki vannak szolgáltatva az aktuálpolitikai és ideológiai érdekeknek. Jobb korokban hagyják őket, hogy játsszák, amit gondolnak, rosszabb korokban beleszólnak. Ilyen volt az 50-es évek, 60-as évek, még a 70-es évek eleje is.
Az állami színházak élén azért váltogatják az igazgatókat, mert nem azt az ideológiát képviselik, ami a hatalomnak kedves. Hevesi Sándort is leváltották a Nemzeti éléről, és jött helyette Németh Antal, aki közelebb állt a kurzushoz. Én is ilyesmiben nőttem fel. Engem annyira nem lep meg, hogy megint beleszólnak. Az szokott meglepni, amikor ráhagyják a színházakra, mit és hogyan játszanak.
A '70-es, '80-as években nálunk is megindult az amatőr színházi mozgalom, remek tehetségekkel. Olyan avantgárd fogásokkal éltek, amelyek nálunk a '20-as, '30-as években kimaradtak. Nem a színházból éltek, valamit dolgoztak mellette, de közülük sokan bekerültek a kőszínházakba. Voltak olyan színházak, ahol a társulat jelentős része nem végzett színművészetit, például Kaposvár.
A rendszerváltás után az amatőr társulatok pályázati úton már kaphattak kisebb-nagyobb támogatásokat. Veszélyes útnak bizonyult, mert hozzászoktatta őket, hogy ebből vagy ebből is éljenek.
– Ami talán még fájóbb, hogy az orosz megszállás mint olyan, ugyancsak aktuális, óhatatlanul eszébe jut az embernek Ukrajna.
– Nem kívánok sikeres drámaíró lenni csak azért, mert a világ olyan, amilyennek én ábrázoltam néhány darabomban. Jobban örülnék, ha pesszimista hülyének bizonyulnék.
– A Trump-Zelenszkij találkozóból is lehetne drámát írni…
– Néztem élőben, és felvételről is megnéztem néhányszor, de nem gondolom, hogy drámában meg kéne örökíteni. Rengeteg ilyen találkozó volt az elmúlt sok ezer évben. Soha nem volt érdemes színpadra vinni, mert ami a valóságban meghatározó a következő évtizedekre nézve, az a színpadon nem működik. A legjobb ebben a dologban Weöres Sándor Kétfejű fenevad című drámájának az a jelenete, amikor a bécsi császár és a török szultán eleinte bülbülszavú rózsámnak nevezi egymást, aztán káromkodni kezdenek. Az igazi drámai jelenet olyan, hogy legalább egy szereplő más emberként jön ki belőle, mint ahogyan belement. Minőségi változásnak kell végbe mennie a lélekben. Az a jelenet, amely úgy hagyja a szereplőket, ahogyan voltak, fölösleges.
– Kicsit nézzünk előre is. Azt olvashattuk, hogy májusban várható az új regénye…
– Még írom, és már március van. Van ilyen.
– Azt írják, az a címe, hogy Egy forradalmár felesége.
– Nem az a címe. Hosszú, idézhetetlen, nem lehet ragozni.
– Hanem?
– Még változhat.
– De az legalább igaz, hogy Seidl Terézről, Táncsics Mihály feleségéről szól?
– Sok száz szereplője van a 19. század Magyarországon.
– Úgy látom, kénytelenek leszünk megvárni, amíg kiadják, és utána megint beszélgetni egyet.
– Örömmel.
