KULT
A Rovatból

Frenák Pál: úgy járok az utcán, mintha színházban lennék

A kortárs tánc megkerülhetetlen alakjával régi-új darabja kapcsán beszélgettünk a magyar és a külföldi művész-létről, inspirációról, alkotásról.


Névjegy

Frenák Pál 1957-ben született Budapesten. Gyermekkora meghatározó mozzanata, hogy szülei siketek és nagyothallók voltak, így első elsajátított kifejező eszköze a jelnyelv lett, ami különleges fogékonyságot fejlesztett ki benne az arcjáték és a gesztusok, az emberi testtel kifejezhető tartalmak iránt. Útkeresésének első állomása Párizs, ahová az 1980-as évek derekán távozott. Itt a klasszikus balett több illusztris személyiségével dolgozott, valamint Cunningham, illetve Limón tánctechnikát tanult. Francia feleségének, Catherine Frenák építésznek köszönhetően betekintést nyert a kortárs művészetek világába, és megismerte a rendhagyó forma- és térhasználatot.

1998-ban elnyerte a kyotói Villa Kujoyama koreográfusi díját, amelynek köszönhetően több mint fél évet töltött Japánban – ez az élmény művészetére is nagy hatást gyakorol. 1999-ben a már tízéves múltra visszatekintő Compagnie Pal Frenakot fiatal magyar táncosokkal kibővítve párizsi és budapesti székhellyel működő magyar-francia társulattá alakította. Alkotásaival kétszer nyerte el a Lábán Rudolf-díjat, 2002-ben Harangozó-díjjal, 2006-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjével, 2007-ben Imre Zoltán koreográfusi díjjal tüntették ki.

- Hosszú időt töltöttél külföldön, sorra járjátok a világot a társulattal. Mit gondolsz, a külföldi alkotói és befogadói közeg mennyiben más, mint az itthoni?

- Nincsenek illúzióim.

"
Sokan azt hiszik, hogy egyik országban jobb, mint a másikban,

de van egy általános probléma: annyit érsz, amennyit elhitetsz magadról. Ezért van az, hogy oda megyek, ahol azt csinálhatom, amit ténylegesen én akarok. Olyan az utam, mint a kötéltáncosé, nem fogok leesni jobbra se, balra se, csak megyek egyenesen.

- Mi volt az, ami annak idején, a 90-es években visszahozott Franciaországból Magyarországra?

- Amikor visszajöttem Japánból, akkor indult be Magyarországon a kortárs művészet. Pozitív volt minden és mindenki, nyoma sem volt a művésztársak között most tapasztalható konkurenciának és már-már közutálatnak. Valamilyen formában ma is nosztalgiát érzek a korszak után.

Én, aki a süketnéma jelrendszerben nőttem fel, annyira élesen érzem ezt az őszintétlenséget.

Évekig frontálisan ütköztem az egész szakmai világgal, de ma már vége, nem érdekel.

tricks&tracks2_7_Boczkó Tamás

Fotó: Boczkó Tamás

- A Tricks and Tracks című darabodat tizenöt éve láthatta először a közönség, aztán idén, 2014-ben újra elővetted, csiszoltad, átformáltad, megint műsorra került. Mi az, ami arra késztetett, hogy újragondold?

- Mert ennyi év elteltével aktuálisabb, mint valaha volt. Nem felújítani akartam, hanem előre lépni belőle. A szereplők a színpadon néznek szembe tizenöt évvel ezelőtti önmagukkal. Az egész darab tele van sziluettekkel, emlékképekkel, átjárásokkal, ami anno narratívabb volt, ma már kicsit absztraktabb. Akik korábban egy szerepet vittek végig, ma már három-négy karakterbe bújnak bele. Próbálják levetni magukról a jelzéseket – bundát, bukósisakot, nyakkendőt –, amiket a társadalom, a politika, a kultúra, a magánélet, a vágyak aggattak rájuk, a menekülés önmaguk elől.

Videó: részlet a Tricks and Tracksből

- Miért gondolod, hogy aktuálisabb, mint valaha?

"
- Ma olyan világban élünk, ahol annyit érsz, amennyi pénzed van.

Tizenöt éve ez nem volt ennyire intenzív, sőt agresszív, az új generáció pedig már ebben a társadalmi közegben nő fel. Én intézetben nevelkedtem hét évig, ahol persze jelen volt valamiféle agresszivitás a mindennapokban, de azt gondolom, a mai generációnak nehezebb a dolga, mint az enyémnek. Nekem nem kellett embereket lerombolnom ahhoz, hogy bebizonyítsam, vannak értékeim. Eljutottunk odáig, hogy minden el van fojtva, az emberek uniformizálódnak, meg van adva nekik, mihez igazodjanak.

A tehetségnek kétszer annyit kell küzdenie, hogy érvényesüljön.

Sokszor látom, hogy egy tehetséges ember akkor válik művésszé, ha jön egy vadász – mondjuk így: kultúrvadász – és lelövi, úgymond felfedezi. Ha éppen belekerül a szórásba, bárki lehet belőle. Csak épp nem mindig a legtehetségesebb kerül oda, hanem az, akit a relációk juttatnak egyre magasabbra. Én büszke vagyok arra, hogy soha senkinek nem adtam el magam.

Az 1999-es Tricks and Tracks eleve felvetette az önrombolás problémáját, azt a barbarizmust, ahogy élünk egy kultúrában kulturálatlanul. A hipokratizmust, hogy mosolygunk egymásra, mintha minden rendben lenne, közben pedig semmi nem igaz – ha megkérdezik, hogy vagyok, már az sem biztos, hogy igaz. Ezért hiszek én a megélt valóságban, a direkt kapcsolatokban, a korporalitásban. A testbeszéd, a testhelyzet, ahogy leül valaki, annyi mindent elárul.

tricks&tracks2_14_Boczkó Tamás2

Fotó: Boczkó Tamás

- A próbákon azokkal a táncosokkal dolgoztál együtt, akik szinte a kezdetek óta veled vannak és azokkal is, akik szinte újonnan kerültek a társulatba. Okozott ez feszültséget a generációk között?

- Igen, de ezt az élményt a koreográfiai munka, a kreáció során fel is használtuk, a generációváltás problémái beépültek a darab szövetébe. Emese (Jantner Emese) volt tizenöt évvel ezelőtt a nagybetűs Nő, és most, amikor visszajött, nem találta a helyét, mert ott állt Marie-Julie (Marie-Julie Debeaulieu). Szembesülnie kellett azzal, hogy jelen van az új generáció, szembesülnie kellett önmagával. Ez a próbateremben és a színpadon egyaránt megtörtént-megtörténik: végül muszáj volt elfogadnia, hogy valaki áll a helyén. Neki nem kell konkurálnia Marie-Julie-vel – ahogy én sem vagyok a húszéves Gergő (Bukta Gergő) vagy a harmincöt éves Nelson (Nelson Reguara) sem –, csak megtalálnia a helyét.

„Valamilyen formában minden reggel megújulok. Kiesek az ágyból és másfél óráig újulok, jógázom, gondolkodom, meditálok – nem feltétlenül az intellektuális értelemben, önmagammal akarok kapcsolatba lépni. Ahhoz, hogy fel tudjak állni, szükségem van másfél órára, mert korporálisan fel kell készülnöm, de amikor a testem korporálisan dolgozik, az nekem mentális munka is egyben.”

- Mit vársz a táncosaidtól: technikai brillírozást vagy átlényegülést? Lehetséges a kettő egyszerre, nem mennek egymás rovására?

- Épp emiatt van néha konfliktusom a fiatal táncosgenerációval, hajlamosak elmenni a brillírozás felé. Ehhez érniük kell, még nagyon fiatalok és nagyon szeretnének bizonyítani. Volt olyan páros, akik, bár a próbán remekül megtalálták a kontaktust egymással, a premieren pedig versenyeztek – azt hittem, megtépem magam. A színpadra nem a bizalmat vitték fel, nem egymásra figyeltek, hanem magukra. Ha csak frontálisan jelennek meg és önmagukat mutogatják, az borzasztó. Nem önmagukat kell mutogatniuk, hanem azt, ahogy megjelennek egy társadalmi szituációban.

- Ezek szerint sokszor kíméletlenül meg kell dolgoznod az egójukat.

"
- Az maradhat velünk, aki fejlődik, aki nem, az lelép. Ha nagyon kapaszkodnak az egójukba, nehéz velük mit kezdeni.

Sokszor tanácsolom nekik azt, hogy mielőtt kérdeznének, várják meg, hogy kibontakozzon valami, engedjék bele önmagukat, nézzenek rá, érezzenek rá, érintsék meg a másikat, aki ott van velük szemben, vegyenek róla lenyomatot. Képzeljék el, hogy kapcsolatban állnak egy másik térrel, ami beszívja vagy kilöki őket. Ez egyfajta fuzionálás, mély figyelem. Engedjék el a technikai részét, engedjék át magukat egy anyagrendszeren, ne frontálisan akarjanak vele ütközni. Ezt egy táncosnak nagyon-nagyon kell tudnia.

- Tudnia vagy éreznie? Ez tanulható is vagy pusztán érezhető?

- Azzal a technikával, amit én csinálok, legalábbis megközelíthető. Annyiban tanulható, hogy az illetőnek egy hosszú utat kell megtennie önmaga felé. Ehhez pedig nem árt kitekinteni abból a közegből, ahol ők élnek, egy olyan közegbe, ahol a többi ember él.

tarsulat_proba

- Te magad is ebből szerzed az inspirációd?

- Az élet, az utca a legnagyobb inspiráció.

Én úgy járok az utcán, mintha színházban lennék, egyfolytában figyelek, csodálom az életet.

Az emberek néha visszanéznek, néha megkérdezik: „Ismer?” vagy „Mit néz?”. Néha úgy is érzem, mintha „kívül” élnék.

- Mennyire tudatos ez a nyitott szemmel járás?

- Nem tudom, gyerekkorom óta az utca színházában élek. Amikor édesanyám hatéves koromban elhagyott minket, számomra egy mentőöv volt az, hogy figyeljem a világot, hogy érezzem és érzékeljem, és így valamilyen formában elmeneküljek a konkrét realitásoktól. Persze ez nyilván nem azt jelenti, hogy nem veszem észre, mi történik. Inkább még még élesebben látom.

„Torziókkal, kifordított testekkel dolgozom, amelyek részben a szenvedésről beszélnek. Arról, hogy a fájdalom mennyire szorít görcsbe és hogyan kell kijönni belőle. Épp erre a spirális energiára vagyok kíváncsi, az egész munkám erről az organikus rendszerről szól: test a testből, fuzionálás egymással, a térrel, a hálóval, a kötéllel, a tárggyal.”

- Hogyan alkotsz? Mennyit alakítanak a táncosok azon, ami a te fejedben megszületik?

- Én egy koncepciót alkotok, a szó szoros értelmében nem koreografálok meg minden egyes lépést. Ha látom, hogy elakadnak, akkor próbálok segíteni nekik. Sokszor az is elég, ha csak ülök bent a próbán, pusztán jelen vagyok és figyelem a munkájukat. Nekik is kell egy külső szem, egy inspiratív, szuggesztív energia, amit néha az intellektuálisra, néha a lelkiségre hat.

tricks&tracks2_Puskel Zsolt

Fotó: Puskel Zsolt

- Mi a módszered arra, hogy a táncosok ne fásuljanak el, ne legyen rutinszerű a munka a sokadik előadás után sem?

- Állandóan formálom és alakítom a darabokat, de őket magukat is sokszor megzavarom, például azzal, hogy azt mondom nekik: ne itt gyere be, hanem ott.

- Ez ösztönzi őket vagy inkább nyomasztja, kizökkenti?

- Az a fontos, hogy legyen bennük feszültség, különben miből oldódnának? Nem lehet halálos nyugalommal bemenni, mert mindenki el fog aludni.

- Az önmagában nem feszültség, hogy közönség elé kell állniuk?

- Nem, egy ilyen szférában már nem az, előbb-utóbb beleszoknak.

"
Olyan, mint amikor már nem hat az antibiotikum.

Állandóan helyzetbe kell hozni őket, persze ezt nem mindenki tudja elviselni. Voltak, akik „elmenekültek” tőlem nagy nemzetközi balettegyüttesekhez, aztán évek múlva visszajöttek azzal, hogy hát Pali, a lelkemmel mégiscsak te tudtál a legjobban foglalkozni… Én az a fajta koreográfus vagyok, aki mindenkit egyenként művel meg, mint egy-egy ékszert. Ennek egy mély, autentikus kapcsolat az alapja. De nem azt jelenti, hogy akihez közel vagyok, tegeződünk és megpaskolhatja a vállam, az mindent megengedhet magának, mert a szerepekért és a szerepekkel ugyanúgy meg kell küzdeni.

kirschner_anna_pali_portre másolat

Frenák Pál - Fotó: Kirschner Anna

„Mert a annak a tárgynak lelke van. Az nem egy élettelen valami. Életre fog kelni, ha hiszel benne és adsz neki egy dimenziót. Abban a pillanatban, ha másképp kezeled, megengedi neked, hogy bármit tegyél vele. Nem erőszakolni kell, hanem fuzionálni. A táncos mozgása hat a kötélre, de a kötél is provokál egy mozgásanyagot. Minden egyes mozdulatunkért meg kell küzdenünk.”

A társulattal legközelebb október 4-én Pécsett találkozhattok a VIII. Pécsi Nemzetközi Tánctalálkozón, a Tricks and Tracks című előadást pedig - a szeptemberi teltházas előadások után - decemberben láthatjátok újra a Trafóban.

Ha tetszett az interjú, nyomj egy lájkot!

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„ICE, takarodj!” – Bad Bunny történelmet írt a Grammy-gálán, majd elküldte a francba a bevándorlási hivatalt
A 68. Grammy-díjátadón Bad Bunny lett az első, aki spanyol nyelvű lemezzel nyerte el az év albuma díjat. Az estét azonban a bevándorlási hivatal elleni éles kritikák határozták meg, több sztár is felszólalt, köztük Billie Eilish, és az év felfedezettje, Olivia Dean.


Nemcsak a zenéről, hanem a politikáról is szólt a február 1-jei Grammy-díjátadó, ahol Bad Bunny történelmet írt, miközben több sztár is éles politikai üzenetet fogalmazott meg a színpadon.

Az est legfontosabb díjait, vagyis a „Nagy Négyest” Bad Bunny (Az év albuma), Kendrick Lamar és SZA (Az év felvétele), Billie Eilish (Az év dala) és Olivia Dean (Az év felfedezettje) vihette haza.

Bad Bunny Debí Tirar Más Fotos című lemeze lett az első, túlnyomórészt spanyol nyelvű album, amely elnyerte a fődíjat.

A díjak átvételekor azonban a beszédek gyakran politikai üzeneteket hordoztak, amelyek elsősorban az amerikai bevándorlási és vámügyi ügynökség ellen irányultak.

„Mielőtt megköszönném Istennek, azt mondom: ICE, kifelé! Nem vagyunk vadak, nem vagyunk állatok, nem vagyunk idegenek – emberek vagyunk, és amerikaiak vagyunk”

– mondta Bad Bunny egyik köszönőbeszédében. Hozzá csatlakozott Billie Eilish is, aki az év dala díjának átvételekor fogalmazott meg kemény kritikát.

„Senki sem illegális egy ellopott földön… A francba az ICE-szel”

– mondta.

Az év felfedezettje, Olivia Dean szintén a bevándorlók mellett állt ki.

„Bevándorló unokájaként állok itt... a bátorság terméke vagyok”

– jelentette ki.

A politikai állásfoglalások mellett a díjátadó zenetörténeti mérföldköveket is hozott. Először nyert k-pop dal a Grammyn: a KPop Demon Hunters Golden című szerzeménye kapta a vizuális médiához írt legjobb dal díját. Steven Spielberg pedig elérte az EGOT-státuszt, miután a Music by John Williams című filmjéért megkapta a legjobb zenei filmnek járó elismerést. „Ez az elismerés igazolja azt, amit ötven éve tudok: John Williams hatása felmérhetetlen, művészete páratlan” – nyilatkozta. Kendrick Lamar eközben a Grammyk történetének legtöbbet díjazott rap előadójává vált.

A további kategóriákban Lady Gaga Mayhem című albuma lett a legjobb pop vokális album, a rock mezőnyében pedig a Turnstile (legjobb rockalbum), a Nine Inch Nails (legjobb rockdal) és Yungblud (legjobb rockelőadás) diadalmaskodott. A country zene területén új kategóriákat vezettek be, a kortárs country album díját Jelly Roll vihette haza, aki rendkívül érzelmes beszédben köszönte meg feleségének a támogatást. „Megöltem volna magam, ha te és Jézus nem vagytok” – mondta a színpadról.

via BBC


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
A fogalmatlan Bridgerton fiú esete Hamupipőkével - megnéztük a Bridgerton család 4. évadának első részeit
Lilaakác, fánktornyok, színkavalkád, ármánykodás, szerelem és főszerepben egy bamba férfi, aki keresi az ő Hamupipőkéjét. Ilyen volt a Bridgerton család negyedik évadának első etapja.


2020 óta követhetik a Netflix nézői a Bridgerton család tagjainak történeteit, amelyek Julia Quinn írónő azonos című regényfolyamának főszereplői. A nyolc évad a család nyolc gyermekének szentel egy-egy felvonást. A sorozat egybefüggő, aki még nem találkozott vele, feltétlenül az első évadtól nézze. (Némi spoiler olvasható az írásban.)

Amikor 2024 tavaszán a Netflix leadta a Bridgerton család harmadik évadát, rajongók milliói kaptak a szívükhöz, atyaég, egészen 2026-ig kell várni az újabb évadig? Vágnánk már a centit, de ekkora mérőszalag nincs is!

Aztán eljött 2026, amikor végre nézhető a sorozat negyedik évada - annak is a fele. A Netflix nem tanul a rajongók panaszáradatából, ez az évad is két részletben érkezik. Az első négy epizód január 29-én került fel a streamingre, míg a többi február 26-tól látható. Ekkora mérőszalag pedig már létezik, úgyhogy lehet nyiszálni!

Minden évad előtt őrült találgatások folynak, a nyolc gyermekes Bridgerton család melyik tagja kerül a következő évadban rivaldafénybe. Talán az a Francesca, aki legutóbb férjhez ment? Julia Quinn eredeti könyvsorozatában pont Francesca alakja és története a leginkább megkapó és megható, sokan várták, hogy ő lesz fókuszban a 2026-os epizódokban.

Abban viszont nagy az egyetértés, hogy Francesca és férje között a sorozatban körülbelül annyi a kémia, mintha két plüssmackó ülne egy-egy fotelben. Nulla.

Eloise neve is előkerült, mint a negyedik évad főszereplője. A különc lány, aki nem kapkod férjet találni és sokkal inkább bújik könyvei mögé, sokak kedvence.

A negyedik évad befutója viszont Benedict Bridgerton lett, a család második fiúgyermeke.

Nagyvilági fazon, habzsolja az életet, buja estéken, orgiákon, alkoholmámorban úszó közegben érzi jól magát, és esze ágában sincs megnősülni. Ám édesanyja folyamatosan dünnyög a fülébe, és sóhajtozik, nem lesz ennek jó vége. Így esik, hogy Benedict úrfi végül megjelenik egy maszkabálon, ahol megakad a szeme egy igéző szépségű, ezüstruhás leányzón, akinek csodálatos a mosolya, kecses a járása, bár táncolni nem tud. És, aki akkor, amikor éjfélt üt az óra, hirtelen elszalad, a döbbent uraság kezében hagyva kesztyűjét.

Ismerős a történet? Persze, hogy az. Tökéletes Hamupipőke történet cipellő helyett kesztyűvel.

Sophie Baek, a nemesi születésű, ám gonosz mostohája által cselédsorba űzött (ugye, hogy Hamupipőke?) ifjú hölgy és a bosszantóan vaksi, bamba és teljesen fogalmatlan Bridgerton fiú később újra találkozik, ám szerelmük kibogozására még várni kell.

A Grimm testvérek mesebeli hercege hasonlóan béna volt: meg tudja vajon magyarázni bárki is, miért bajlódott a herceg egy fél pár cipővel, amikor csak a hölgy arcát kellett volna megnéznie, akivel egész este táncolt?

Nos, Sophie Baek legalább álarcot visel, ráadásul Benedict Bridgerton egyértelműen képtelen meglátni a cselédlányban az ezüstruhás kisasszonyt, így talán a történet jobban hihető a Netflix sorozatában.

Ez az első négy epizód egyébként egyértelműen rászegezi a fókuszt magára a családra, a többi mellékszereplő kevesebb hangsúlyt kap. Lady Danbury például a királynőt unja, a királynő pedig leginkább mindent. Lady Whistledown, azaz Penelope görcsösen igyekszik pletykatémákat találni, míg teljesen zsákutca azt a sztori is, amelyben a királynő új udvarhölgyét keresik. Már senki nem is emlékszik, kik voltak Mondrichék, értelmetlen a házaspárt a negyedik évadban is mellékszálakkal szerepeltetni.

Maga a Bridgerton család viszont, miután már szinte minden gyermek nagykorúvá cseperedett, szerencsére bőven elég izgalmat tud nyújtani.

Lady Violet és Lord Marcus szerelme meghatóan szép, a család legfiatalabb gyermeke, Hyacinth nem fér a bőrébe, annyira szeretne végre már felnőni. És Eloise... Nos, ő még mindig ugyanaz az Eloise, akinek vág az esze, mint a beretva és fütyül a társadalmi konvenciókra.

Meg kell említeni azt is, hogy a Shonda Rhimes producerhez oly jellemző woke-irányzatok ismét nagyon erősen képviseltetik magukat a negyedik évadban is. Julia Quinnek, a Bridgerton-könyvek szerzőjének teljes támogatásával egy laza nemváltás is megtörténik, miután a regénybeli Michael a sorozatban már Michaela lesz. És a negyedik évad főhőse, Benedict úr sem különösebben válogatós az első epizódban, amikor eltakarja őt a vastag dohányfüst.

Hogy mi a titka a Bridgerton családnak?

Sokan igyekeznek megfejteni ezt, pedig a válasz roppant egyszerű. Színes, szagos, romantikus álomvilág ez, békaszínű uszályos ruhákkal, lilaakáccal, méteres macaron- és fánktornyokkal, piruló orcával, estélyekkel, bálokkal, egyszerre mozduló párok keringőivel és sok-sok titokkal, pletykával és szerelemmel. Egy mese, ahová jó elbújni a hétköznapok elől.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
A rajongók tiltakoznak, a stúdió magyarázkodik – a Star Trek: Csillagflotta Akadémia tényleg ekkora katasztrófa lenne?
A Paramount szerint ez forradalmi modern sci-fi a SkyShowtime-on, a rajongók szerint inkább baleseti jegyzőkönyv. TikTok-dialógusok, kánontiprás és kartonpapír-figurák: nem lehet megmenteni a legendát?
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2026. február 06.



A Star Trek: Csillagflotta Akadémia megérkezése akkora port kavart, hogy az ember már-már azt hihetné, valami radikálisan új, forradalmi irányváltásról van szó. A valóság ennél prózaibb és sokak számára jóval kiábrándítóbb.

A rajongói felháborodásokat a stúdió rendre politikai indíttatású támadásokkal magyarázza, ám ez az érvelés egyre kevésbé tűnik meggyőzőnek.

A Star Trek közönsége ugyanis nem tegnap lépett be a Csillagflottába: generációk nőttek fel az eredeti 1966-os sorozaton, az Új nemzedéken, a Deep Space Nine-on, a Voyageren vagy az Enterprise-on. Ezek a szériák sosem voltak mentesek társadalmi üzenetektől, sőt, sokszor kifejezetten bátran nyúltak érzékeny témákhoz, de mindezt gondolatébresztő tudományos fantasztikumba csomagolták, nem pedig aktuálpolitikai checklista látványos díszleteibe.

Az utóbbi évek Paramount-féle Star Trek-termései azonban sok nézőben azt az érzést keltették, hogy valami alapvetően félrecsúszott. A netflixes Discovery már indulásakor megosztó volt, de egy ideig én is néztem. A Picard három évadából legfeljebb egy fél szezon működött igazán, a Strange New Worlds pedig hiába próbált klasszikusabb hangvételt megütni, nem tudta maradéktalanul visszahozni a régi varázst, majd jó gyorsan földbe is döngölte azt amit két évad alatt felépített.

A Section 31 pedig aztán végképp kiverte a biztosítékot: egy drága, harsány, identitásában bizonytalan streaming film lett, amely inkább tűnt franchise-hasznosítási kísérletnek, mint szeretettel összerakott sci-finek.

A Csillagflotta Akadémia ebbe az egyre vitatottabb Alex Kurtzman „producerzseni” korszakába érkezik, és adna új reményt. Hát nem fog.

Az egyik legnagyobb problémám a dialógusokkal van. A karakterek olyan nyelvezetet használnak,

mintha egy középkorú marketinges próbálná kitalálni, hogyan beszélnek a Z generáció tagjai egy TikTok-kommentmezőben.

Ez a stílus nemcsak idegennek hat egy hatvanéves franchise univerzumában, hanem gyakran önmaga paródiájává válik. Nem felfrissíti a világot és modernizálja, hanem őszintén kellemetlen lesz. Ráadásul felmerül a kérdés: kinek is szól mindez? A fiatalabb közönség aligha rohan tömegesen egy több évtizedes sci-fi sorozat újabb iterációjáért, a régi rajongók pedig értetlenül állnak a tónusváltás előtt. Azokat elidegenítik, akik az igazi rajongók lennének, újakat pedig képtelenek bevonzani. Az eredmény egy furcsa vákuum, amelyben mintha nem létezne valódi a célcsoport. Ám szórakozás se sok.

A Csillagflotta Akadémia története időben messzire ugrik, a 32. század végére, ami kétségkívül kényelmes megoldás: így az alkotók gyakorlatilag bármit megtehetnek anélkül, hogy túl sokat kellene bajlódniuk a korábbi kánonnal. A Föderáció széthullott, a kolóniák elszigetelődnek, az univerzum újraegyesítésre vár, ez akár ígéretes kiindulópont is lehetne. Holly Hunter alakította Nahla Ake kapitány egy tragikus múltbéli döntés súlyát cipeli, miután ezekben a nehéz időkben elszakított egy gyereket az anyjától. Ugrunk egy jó pár évet az időben, közben a krízis megoldódott (elég szájbarágós COVID párhuzam), és a Föderáció megtalálja a fiút, Caleb Mirt (Sandro Rosta), aki felnőttként körözött bűnöző lett.

Holly Hunter válaszút elé állítja a férfit: Csillagflotta Akadémia vagy börtön.

Ez a dramaturgiai fogás azonban több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol. A Csillagflotta hagyományosan a Föderáció elitje volt, a legkiválóbbak gyűjtőhelye, nem pedig egy kozmikus alternatív büntetés-végrehajtási intézet. A sorozat persze igyekszik erkölcsi leckét adni arról, milyen károkat okoz a családok szétszakítása. Csak éppen olyan finomsággal, mintha légkalapáccsal kopogtatnák a néző homlokát. A finomkodás sosem volt erőssége a Kurtzman produkcióknak.

Az első rész főgonoszát Paul Giamatti alakítja, ám a fenyegetés helyett inkább groteszk hatást kelt. Nehéz komolyan venni azt a jelenetet, amikor egy termetes, izomkolosszus harcos majdnem alulmarad a majd 60 éves 170 cm-es színésszel szemben egy kézitusában.

Lehet ezt idegen fajokra és különleges képességekre fogni, de a vizuális benyomás ettől még inkább komikus, mint félelmetes.

A sorozat egészére jellemző ez a disszonancia: drámai pillanatokat akar, de gyakran paródiába csúszik. Olyan, mint egy rossz szuperhősfilm, menő akar lenni, de helyette csak szánalmas. Joss Wheedon-féle párbeszédek működtek egy Buffy-ban, vagy egy FireFlyban, de itt nagyon nem önazonos ez a stílus a Star Trek 60 éves örökségével.

Narratív szempontból sem túl rózsás a helyzet. Az epizódok sodródnak egyik érzelmi kitörésből a másikba, miközben nehéz kitapintani egy valóban átgondolt, hosszabb ívű történetet. Itt nincs értelem, csak érzelmek.

A karakterek többnyire egyetlen tulajdonság köré épülnek, mintha egy produceri checklistát pipálnának végig.

Itt a félénk zseni, ott a minden helyzetben legyőzhetetlen harcos, amott a testpozitív öntudatra ébredt 17 éves tinilány hologram. A Star Trek mindig is sokszínű volt, de korábban a figurák személyisége nem merült ki egyetlen címkében. Spock sem pusztán „a félvér”, hanem belső konfliktusokkal küzdő, komplex személyiség volt. Ehhez képest az Akadémia szereplői gyakran kartonpapír-vázlatnak hatnak, mint egy Disney-sorozat a 2000-es évekből.

A kánonhoz való viszony különösen fájdalmas pont. Érzelmeket villogtató Vulkániak, akik humorizálnak, pacifista Klingonok, akik többapájú családokból származnak, sőt egy genetikai szabályokat felrúgó Jem’Hadar leszármazott is felbukkan.

Az alkotók megnézték a Star Trek lexikon borítóját (bele már nem sikerült lapozni) és senki sem mondta el nekik, hogy nem lehet egy Jem’Harad nő, mert ők genetikai úton szaporodnak, más fajokkal pedig végképp kizárt, hogy vegyüljenek.

Ezeknek az ellentmondások semmi köze a kreatív újragondoláshoz, pusztán hanyagság, ami egy ilyen múltú franchise esetében nehezen megbocsátható.

Mindez azért különösen keserű, mert a Star Trek valaha jóval több volt egyszerű tévésorozatnál. Az elsők között teremtett aktív rajongói közösséget, saját találkozókkal még a Comic Con aranykora előtt, és nem egy mérnök vallotta be, hogy gyerekkori inspirációként hatott rá Gene Roddenberry erredeti víziója.

Steve Jobs legendásan rajongott a franchise-ért, és állítólag külön kérte a mérnökeit, hogy az eszközeik úgy nézzenek ki és úgy működjenek, mintha az Enterprise-ról érkeztek volna.

Ehhez képest a Csillagflotta Akadémia inkább tűnik egy drága, identitását kereső mellékvágánynak, mint a jövőről szóló, optimista látomás örökösének. Itt van neon ugrókötél, neon fülhallgató, minden a jelenlegi technológiai szintet mutatja, csak neon. Semmi igazán forradalmi.

A legszarkasztikusabb megjegyzések sem tudják teljesen elfedni a csalódottságom: sokan nem azért kritizálják ezt a sorozatot, mert gyűlölnék a Star Treket, hanem éppen ellenkezőleg, mert túl jól ismerik, és fájó látni, milyen irányba sodródott.

Ez egy Star Trek sorozat, olyan emberek tollából, akik nem értik a Star Treket és olyan embereknek készült, akik nem szeretik a Star Treket

A Csillagflotta Akadémia nem pusztán egy félresikerült spin-off sorozat, hanem egy újabb állomás abban a korszakban, amelyben a franchise mintha teljesen elveszítette volna saját iránytűjét. Lehet, hogy egyesek számára könnyed „guilty pleasure”, de azoknak, akik a régi, gondolkodásra késztető, bátor tudományos fantasztikumot keresik, ez az akadémiai évfolyam inkább bukást érdemel, mint dicséretet.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Homer Simpson figyelmeztette a világot az orgiákra Epstein szigetén” - egy 26 éves rajzfilmepizód hirtelen egészen más értelmet nyert
A Simpsons alkotóját, Matt Groeninget Epstein egyik áldozata nevezte meg a bírósági iratokban. Ami kiderült, teljesen új megvilágításba helyezi a sorozatot.


Újra forr az internet egy 26 éves Simpson család-epizód miatt, a rajongók szerint ugyanis a rajzfilm egy hátborzongatóan pontos jóslatot tett Jeffrey Epstein pedofil-szigetéről – írta a New York Post. A vita most azért lángolt fel ismét, mert a kérdéses jelenet újra virálissá vált a közösségi médiában. A „The Computer Wore Menace Shoes” című,

2000-ben bemutatott részben Homer Simpson Mr. X álnéven pletykablogot indít, amivel felfedi Springfield sötét titkait.

Amikor azonban egy kitalált sztorija véletlenül igaznak bizonyul, elrabolják és egy titokzatos szigetre viszik, ahol azokat tartják fogva, akik túl sokat tudnak.

A rész végén Homer oldalán egy üzenet jelenik meg, ami „egy szigeten lévő őrült alakokról” szól, akik „titokban irányítják a világot”.

A rajongók azonnal párhuzamot vontak a jelenet és a néhai Jeffrey Epstein botránya között, aki a vádak szerint éveken át kiskorú lányokkal szembeni szexuális visszaéléseket és emberkereskedelmet folytatott a Karib-tengeri magánszigetein, Little Saint James-en és Great Saint James-en. „A Simpson család figyelmeztette a világot az orgiákra Epstein szigetén” – írta egy kommentelő az X-en.

Egy másik felhasználó szerint „a Simpson család beszélt el nekünk először az Epstein-aktákról”. A valóságban az epizód harmadik felvonása az 1967-es brit kultsorozat, a The Prisoner (A fogoly) paródiájaként adták el, amely szintén egy férfiról szól, akit egy elzárt szigeten tartanak fogva, miután túl sokat tudott. A részben még a sorozat eredeti főszereplője, Patrick McGoohan is vendégszerepelt.

Az összeesküvés-elméleteket tovább fűti a sorozat alkotóját, Matt Groeninget érintő állítás.

Epstein egyik legismertebb áldozata, Virginia Giuffre – aki 2025-ben öngyilkosságot követett el – egy 2019-ben nyilvánosságra hozott bírósági iratban azt állította, hogy Epstein arra kényszerítette, hogy masszírozza meg Groening lábát a milliárdos magángépén.

Giuffre arról írt, hogy undorodott a férfi „kérges lábkörmeitől”.

A kommentelők ezt bizonyítéknak tekintik. „Matt Groening beletette Epsteint a 'The Simpsons'-ba. Virginia Giuffre arról írt, hogy Epstein gépén volt Groeninggel, és masszíroznia kellett az izzadt lábát!!” – írta egy felhasználó. Fontos kiemelni, hogy Groening ellen soha nem emeltek vádat az üggyel kapcsolatban.

A sorozat készítői többször is reagáltak a „Simpsons-jóslatokra”. Matt Selman showrunner szerint a sorozat nem jósol, csupán a történelem ismétlődő mintázatait dolgozza fel, és a több száz epizód miatt statisztikailag elkerülhetetlen, hogy néha egybeessenek a valós eseményekkel.

Viszont, ha számításba vesszük, hogy a sorozat egyik agya rendszeresen összejárt a világ szexfüggő hatalmasságaival, a rajzfilm meghökkentő jóslatai talán nem is jóslatok voltak, csak bennfentes információk a jövővel kapcsolatban.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk