KULT
A Rovatból

Frenák Pál: úgy járok az utcán, mintha színházban lennék

A kortárs tánc megkerülhetetlen alakjával régi-új darabja kapcsán beszélgettünk a magyar és a külföldi művész-létről, inspirációról, alkotásról.


Névjegy

Frenák Pál 1957-ben született Budapesten. Gyermekkora meghatározó mozzanata, hogy szülei siketek és nagyothallók voltak, így első elsajátított kifejező eszköze a jelnyelv lett, ami különleges fogékonyságot fejlesztett ki benne az arcjáték és a gesztusok, az emberi testtel kifejezhető tartalmak iránt. Útkeresésének első állomása Párizs, ahová az 1980-as évek derekán távozott. Itt a klasszikus balett több illusztris személyiségével dolgozott, valamint Cunningham, illetve Limón tánctechnikát tanult. Francia feleségének, Catherine Frenák építésznek köszönhetően betekintést nyert a kortárs művészetek világába, és megismerte a rendhagyó forma- és térhasználatot.

1998-ban elnyerte a kyotói Villa Kujoyama koreográfusi díját, amelynek köszönhetően több mint fél évet töltött Japánban – ez az élmény művészetére is nagy hatást gyakorol. 1999-ben a már tízéves múltra visszatekintő Compagnie Pal Frenakot fiatal magyar táncosokkal kibővítve párizsi és budapesti székhellyel működő magyar-francia társulattá alakította. Alkotásaival kétszer nyerte el a Lábán Rudolf-díjat, 2002-ben Harangozó-díjjal, 2006-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjével, 2007-ben Imre Zoltán koreográfusi díjjal tüntették ki.

- Hosszú időt töltöttél külföldön, sorra járjátok a világot a társulattal. Mit gondolsz, a külföldi alkotói és befogadói közeg mennyiben más, mint az itthoni?

- Nincsenek illúzióim.

"
Sokan azt hiszik, hogy egyik országban jobb, mint a másikban,

de van egy általános probléma: annyit érsz, amennyit elhitetsz magadról. Ezért van az, hogy oda megyek, ahol azt csinálhatom, amit ténylegesen én akarok. Olyan az utam, mint a kötéltáncosé, nem fogok leesni jobbra se, balra se, csak megyek egyenesen.

- Mi volt az, ami annak idején, a 90-es években visszahozott Franciaországból Magyarországra?

- Amikor visszajöttem Japánból, akkor indult be Magyarországon a kortárs művészet. Pozitív volt minden és mindenki, nyoma sem volt a művésztársak között most tapasztalható konkurenciának és már-már közutálatnak. Valamilyen formában ma is nosztalgiát érzek a korszak után.

Én, aki a süketnéma jelrendszerben nőttem fel, annyira élesen érzem ezt az őszintétlenséget.

Évekig frontálisan ütköztem az egész szakmai világgal, de ma már vége, nem érdekel.tricks&tracks2_7_Boczkó Tamás

Fotó: Boczkó Tamás

- A Tricks and Tracks című darabodat tizenöt éve láthatta először a közönség, aztán idén, 2014-ben újra elővetted, csiszoltad, átformáltad, megint műsorra került. Mi az, ami arra késztetett, hogy újragondold?

- Mert ennyi év elteltével aktuálisabb, mint valaha volt. Nem felújítani akartam, hanem előre lépni belőle. A szereplők a színpadon néznek szembe tizenöt évvel ezelőtti önmagukkal. Az egész darab tele van sziluettekkel, emlékképekkel, átjárásokkal, ami anno narratívabb volt, ma már kicsit absztraktabb. Akik korábban egy szerepet vittek végig, ma már három-négy karakterbe bújnak bele. Próbálják levetni magukról a jelzéseket – bundát, bukósisakot, nyakkendőt –, amiket a társadalom, a politika, a kultúra, a magánélet, a vágyak aggattak rájuk, a menekülés önmaguk elől.

Videó: részlet a Tricks and Tracksből

- Miért gondolod, hogy aktuálisabb, mint valaha?

"
- Ma olyan világban élünk, ahol annyit érsz, amennyi pénzed van.

Tizenöt éve ez nem volt ennyire intenzív, sőt agresszív, az új generáció pedig már ebben a társadalmi közegben nő fel. Én intézetben nevelkedtem hét évig, ahol persze jelen volt valamiféle agresszivitás a mindennapokban, de azt gondolom, a mai generációnak nehezebb a dolga, mint az enyémnek. Nekem nem kellett embereket lerombolnom ahhoz, hogy bebizonyítsam, vannak értékeim. Eljutottunk odáig, hogy minden el van fojtva, az emberek uniformizálódnak, meg van adva nekik, mihez igazodjanak.

A tehetségnek kétszer annyit kell küzdenie, hogy érvényesüljön.

Sokszor látom, hogy egy tehetséges ember akkor válik művésszé, ha jön egy vadász – mondjuk így: kultúrvadász – és lelövi, úgymond felfedezi. Ha éppen belekerül a szórásba, bárki lehet belőle. Csak épp nem mindig a legtehetségesebb kerül oda, hanem az, akit a relációk juttatnak egyre magasabbra. Én büszke vagyok arra, hogy soha senkinek nem adtam el magam.

Az 1999-es Tricks and Tracks eleve felvetette az önrombolás problémáját, azt a barbarizmust, ahogy élünk egy kultúrában kulturálatlanul. A hipokratizmust, hogy mosolygunk egymásra, mintha minden rendben lenne, közben pedig semmi nem igaz – ha megkérdezik, hogy vagyok, már az sem biztos, hogy igaz. Ezért hiszek én a megélt valóságban, a direkt kapcsolatokban, a korporalitásban. A testbeszéd, a testhelyzet, ahogy leül valaki, annyi mindent elárul.tricks&tracks2_14_Boczkó Tamás2

Fotó: Boczkó Tamás

- A próbákon azokkal a táncosokkal dolgoztál együtt, akik szinte a kezdetek óta veled vannak és azokkal is, akik szinte újonnan kerültek a társulatba. Okozott ez feszültséget a generációk között?

- Igen, de ezt az élményt a koreográfiai munka, a kreáció során fel is használtuk, a generációváltás problémái beépültek a darab szövetébe. Emese (Jantner Emese) volt tizenöt évvel ezelőtt a nagybetűs Nő, és most, amikor visszajött, nem találta a helyét, mert ott állt Marie-Julie (Marie-Julie Debeaulieu). Szembesülnie kellett azzal, hogy jelen van az új generáció, szembesülnie kellett önmagával. Ez a próbateremben és a színpadon egyaránt megtörtént-megtörténik: végül muszáj volt elfogadnia, hogy valaki áll a helyén. Neki nem kell konkurálnia Marie-Julie-vel – ahogy én sem vagyok a húszéves Gergő (Bukta Gergő) vagy a harmincöt éves Nelson (Nelson Reguara) sem –, csak megtalálnia a helyét.

„Valamilyen formában minden reggel megújulok. Kiesek az ágyból és másfél óráig újulok, jógázom, gondolkodom, meditálok – nem feltétlenül az intellektuális értelemben, önmagammal akarok kapcsolatba lépni. Ahhoz, hogy fel tudjak állni, szükségem van másfél órára, mert korporálisan fel kell készülnöm, de amikor a testem korporálisan dolgozik, az nekem mentális munka is egyben.”

- Mit vársz a táncosaidtól: technikai brillírozást vagy átlényegülést? Lehetséges a kettő egyszerre, nem mennek egymás rovására?

- Épp emiatt van néha konfliktusom a fiatal táncosgenerációval, hajlamosak elmenni a brillírozás felé. Ehhez érniük kell, még nagyon fiatalok és nagyon szeretnének bizonyítani. Volt olyan páros, akik, bár a próbán remekül megtalálták a kontaktust egymással, a premieren pedig versenyeztek – azt hittem, megtépem magam. A színpadra nem a bizalmat vitték fel, nem egymásra figyeltek, hanem magukra. Ha csak frontálisan jelennek meg és önmagukat mutogatják, az borzasztó. Nem önmagukat kell mutogatniuk, hanem azt, ahogy megjelennek egy társadalmi szituációban.

- Ezek szerint sokszor kíméletlenül meg kell dolgoznod az egójukat.

"
- Az maradhat velünk, aki fejlődik, aki nem, az lelép. Ha nagyon kapaszkodnak az egójukba, nehéz velük mit kezdeni.

Sokszor tanácsolom nekik azt, hogy mielőtt kérdeznének, várják meg, hogy kibontakozzon valami, engedjék bele önmagukat, nézzenek rá, érezzenek rá, érintsék meg a másikat, aki ott van velük szemben, vegyenek róla lenyomatot. Képzeljék el, hogy kapcsolatban állnak egy másik térrel, ami beszívja vagy kilöki őket. Ez egyfajta fuzionálás, mély figyelem. Engedjék el a technikai részét, engedjék át magukat egy anyagrendszeren, ne frontálisan akarjanak vele ütközni. Ezt egy táncosnak nagyon-nagyon kell tudnia.

- Tudnia vagy éreznie? Ez tanulható is vagy pusztán érezhető?

- Azzal a technikával, amit én csinálok, legalábbis megközelíthető. Annyiban tanulható, hogy az illetőnek egy hosszú utat kell megtennie önmaga felé. Ehhez pedig nem árt kitekinteni abból a közegből, ahol ők élnek, egy olyan közegbe, ahol a többi ember él.

tarsulat_proba

- Te magad is ebből szerzed az inspirációd?

- Az élet, az utca a legnagyobb inspiráció.

Én úgy járok az utcán, mintha színházban lennék, egyfolytában figyelek, csodálom az életet.

Az emberek néha visszanéznek, néha megkérdezik: „Ismer?” vagy „Mit néz?”. Néha úgy is érzem, mintha „kívül” élnék.

- Mennyire tudatos ez a nyitott szemmel járás?

- Nem tudom, gyerekkorom óta az utca színházában élek. Amikor édesanyám hatéves koromban elhagyott minket, számomra egy mentőöv volt az, hogy figyeljem a világot, hogy érezzem és érzékeljem, és így valamilyen formában elmeneküljek a konkrét realitásoktól. Persze ez nyilván nem azt jelenti, hogy nem veszem észre, mi történik. Inkább még még élesebben látom.

„Torziókkal, kifordított testekkel dolgozom, amelyek részben a szenvedésről beszélnek. Arról, hogy a fájdalom mennyire szorít görcsbe és hogyan kell kijönni belőle. Épp erre a spirális energiára vagyok kíváncsi, az egész munkám erről az organikus rendszerről szól: test a testből, fuzionálás egymással, a térrel, a hálóval, a kötéllel, a tárggyal.”

- Hogyan alkotsz? Mennyit alakítanak a táncosok azon, ami a te fejedben megszületik?

- Én egy koncepciót alkotok, a szó szoros értelmében nem koreografálok meg minden egyes lépést. Ha látom, hogy elakadnak, akkor próbálok segíteni nekik. Sokszor az is elég, ha csak ülök bent a próbán, pusztán jelen vagyok és figyelem a munkájukat. Nekik is kell egy külső szem, egy inspiratív, szuggesztív energia, amit néha az intellektuálisra, néha a lelkiségre hat.tricks&tracks2_Puskel Zsolt

Fotó: Puskel Zsolt

- Mi a módszered arra, hogy a táncosok ne fásuljanak el, ne legyen rutinszerű a munka a sokadik előadás után sem?

- Állandóan formálom és alakítom a darabokat, de őket magukat is sokszor megzavarom, például azzal, hogy azt mondom nekik: ne itt gyere be, hanem ott.

- Ez ösztönzi őket vagy inkább nyomasztja, kizökkenti?

- Az a fontos, hogy legyen bennük feszültség, különben miből oldódnának? Nem lehet halálos nyugalommal bemenni, mert mindenki el fog aludni.

- Az önmagában nem feszültség, hogy közönség elé kell állniuk?

- Nem, egy ilyen szférában már nem az, előbb-utóbb beleszoknak.

"
Olyan, mint amikor már nem hat az antibiotikum.

Állandóan helyzetbe kell hozni őket, persze ezt nem mindenki tudja elviselni. Voltak, akik „elmenekültek” tőlem nagy nemzetközi balettegyüttesekhez, aztán évek múlva visszajöttek azzal, hogy hát Pali, a lelkemmel mégiscsak te tudtál a legjobban foglalkozni… Én az a fajta koreográfus vagyok, aki mindenkit egyenként művel meg, mint egy-egy ékszert. Ennek egy mély, autentikus kapcsolat az alapja. De nem azt jelenti, hogy akihez közel vagyok, tegeződünk és megpaskolhatja a vállam, az mindent megengedhet magának, mert a szerepekért és a szerepekkel ugyanúgy meg kell küzdeni.kirschner_anna_pali_portre másolat

Frenák Pál - Fotó: Kirschner Anna

„Mert a annak a tárgynak lelke van. Az nem egy élettelen valami. Életre fog kelni, ha hiszel benne és adsz neki egy dimenziót. Abban a pillanatban, ha másképp kezeled, megengedi neked, hogy bármit tegyél vele. Nem erőszakolni kell, hanem fuzionálni. A táncos mozgása hat a kötélre, de a kötél is provokál egy mozgásanyagot. Minden egyes mozdulatunkért meg kell küzdenünk.”

A társulattal legközelebb október 4-én Pécsett találkozhattok a VIII. Pécsi Nemzetközi Tánctalálkozón, a Tricks and Tracks című előadást pedig - a szeptemberi teltházas előadások után - decemberben láthatjátok újra a Trafóban.

Ha tetszett az interjú, nyomj egy lájkot!

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Tompos Kátya
A színésznő hosszan tartó betegség után, 41 éves korában halt meg péntek hajnalban.


Hosszan tartó betegség után, 41 évesen, péntek hajnalban elhunyt Tompos Kátya Jászai Mari- és Junior Prima díjas színművész, énekes - tudatta a család és Tompos Kátya menedzsmentje az MTI-vel pénteken.

„Mély fájdalommal tudatjuk veletek, hogy hosszan tartó betegség után Tompos Kátya Jászai Mari és Junior Prima-díjas színésznő, énekesnő ma hajnalban elhunyt, békésen távozott családja körében. Nagyon sokat jelentett számára, hogy betegsége hírére az ország egy emberként mozdult meg és fejezte ki támogatását valamilyen formában, ez a szeretet erőt adott neki és reménnyel töltötte ki utolsó heteit.”

Tompos Kátya 1983. március 13-án született Budapesten. Édesanyja orosz származású. Gimnazista korában néhány évig Földessy Margit stúdiójába járt. 2001 és 2005 között a Színház és Filmművészeti Egyetem operett-musical szakán tanult. 2004-ben Edith Piaf Mylord című dalával megnyerte a színművészeti egyetem dalversenyét. Az egyetem elvégzése után 2005-2007-ben a József Attila Színház tagja volt, majd 2007-2008-ban a Bárka Színházban szerepelt. 2008 és 2018 között a Nemzeti Színház tagja volt. Országos ismeretségre tett szert a Vacka Rádió folytatásos mese hangjáték főszerepével.

Énekes szerepei is különösen figyelemreméltóak. Fellépett többek között Goran Bregoviccsal, a Budapest Klezmer Banddel, Hrutka Róberttel, valamint a Söndörgő zenekarral Indiában is. 2013 novemberében Keresztül Európán címmel jelent meg első szólólemeze, amely varázslatos zenei utazás Angliától Oroszországig, angol, francia, bolgár, magyar és orosz nyelven énekelt dalok.

Tompos Kátya több filmben is főszerepet játszott, látható volt a Valami Amerika 2-ben (2008), Poligamyban (2009), a Köntörfalakban (2010), Nőm, nejem, csajomban (2012), Coming outban (2013), Valami Amerika 3-ban (2018) vagy például a Most van most című filmben (2019).

Munkásságát 2005-ben Máthé Erzsi-díjjal ismerték el. 2007-ben a Bárka Színházban a legjobb színésznő közönségdíját nyerte el. 2009-ben Gundel Művészeti Díjjal, 2010-ben Junior Prima Díjjal tüntették ki. 2014-ben Jászai Mari-díjat kapott. 2019-ben átvehette a Vidor fesztivál legjobb női szereplőjének díját a Varsói melódia címszerepéért.

Tompos Kátya külföldi gyógykezelésének finanszírozására gyűjtést, jótékonysági aukciót, koncertet, gálaestet is szerveztek, az összegyűlt összeg sorsáról később intézkednek.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
„Soha nem volt ilyen hangos a csend” – szívszorító sorokkal búcsúzott Tompos Kátyától Hrutka Róbert
A zenész nemrég még a színésznő gyógykezelésre gyűjtött pénzt. Péntek reggel szomorúan búcsúzott barátjától a Facebookon.


Néhány napja még a gyűjtést szervezte Tompos Kátya gyógykezelésére Hrutka Róbert, péntek reggel azonban megdöbbenve búcsúzott a néhány órával korábban elhunyt színésznőtől.

„Csak állok elveszve, mint egy kihalt megállóban és te észrevétlen felszálltál arra a bizonyos holdjáratra. Soha nem volt ilyen hangos a csend. Köszönöm, hogy a barátod lehettem!”

– írta zenész a Facebookon.

A színésznő 41 éves korában, hosszan tartó betegség után halt meg péntek hajnalban. A Jászai Mari és Junior Prima-díjas színésznő, énekesnő több filmben is főszerepet játszott, látható volt a Valami Amerika 2-ben (2008), Poligamyban (2009), a Köntörfalakban (2010), Nőm, nejem, csajomban (2012), Coming outban (2013), Valami Amerika 3-ban (2018) vagy például a Most van most című filmben (2019).

A zenész teljes posztját itt lehet elolvasni:


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
87 éves Morgan Freeman, aki sokak szerint a legnagyobb élő filmszínész
Ellentmondó figura, aki számos ikonikus filmben játszott, viszont első gyermeke anyját elhagyta, amikor terhes lett. Egy azonban biztos: olyan filmjeivel, mint A remény rabjai vagy a Millió dolláros bébi, örökre beírta magát a filmtörténetbe.


87 éves Morgan Freeman, akit az 1991-es, Kevin Reynolds féle Robin Hoodban ismertem meg, noha akkor már olyan  filmek álltak mögötte, mint a Miss Daisy sofőrje vagy a Hiúságok máglyája.

Azon színészek közé tartozik, akit a közönség és a kritika is szeret. Olyan ikonikus mozikban játszott, A remény rabjai, a Hetedik, A minden6ó vagy a Bakancslista. A tegnap születésnapos Clint Eastwooddal többször is dolgozott együtt. Játszott a Nincs bocsánatban, a Millió dolláros bébiért pedig elnyerte a legjobb férfi mellékszereplőnek járó Oscar-díjat.

Íme, néhány érdekesség az ünnepeltről!

– Szokták a legnagyobb élő filmszínésznek titulálni, amire ő legyinteni szokott: „Csak szerencsém volt.”

– A Tennessee állambeli Memphisben született 1937. június 1-én. Apja borbély volt, anyja tanárnő.

– 12 évesen megnyert egy állami drámaversenyt. 1955-ben mégis visszautasított egy színművészeti ösztöndíjat a Jackson State Universityre, és inkább szerelőként dolgozott a légierőnél. A leszerelése után, 1959-ben Los Angelesbe kezdődött, és a Los Angeles City College-ben kezdett színművészetet tanulni.

– Gary Cooper filmjei ösztönözték arra, hogy színész legyen.

– Összesen négy gyereke van. Kevéssé tudott tény róla, hogy az első gyermeke anyját elhagyta, amikor megtudta, hogy terhes. Alfonso fia 1959-ben született, de csak 1984-ban találkozott először személyesen az apjával.

Maga a sztár meglehetősen tárgyilagosan nyilatkozik erről a témáról:

„Megismerkedtem ezzel a három gyerekes anyukával, kicsit kavartunk. Aztán közölte, hogy terhes. Erre én leléptem.”

Később Alfonso is színész lett, apja több filmjében is felbukkant.

Van egy adoptált lánya is, Deena Adair.

– Az egyetlen afro-amerikai színész, aki három filmben is szerepelt, amely elnyerte a legjobb filmért járó Oscar-díjat (Miss Daisy sofőrje, Nincs Bocsánat, Millió dolláros bébi).

– Egyszer megkérdezték, van-e olyan filmje, amiért úgy érzi, Oscart érdemelt volna.

„Persze!” válaszolta. „Mindegyik!”

– Folyékonyan beszél franciául.

– Szeret golfozni és szép sikereket ér el benne.

– A politika sem áll távol tőle, Barack Obamát és Hillary Clintont is támogatta.

– 2003-ban saját csillagot kapott Hollywoodban.

– 65 évesen pilótaengedélyt szerzett.

– Nem szereti visszanézni a filmjeit. Erről így nyilatkozott:

„Egész életemben magammal éltem, úgyhogy mindent tudok magamról. Ha visszanézem a filmemet, magamat látom. Unalmas.”

Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Mi a közös három eltűnt emberben, egy erőszakos bűnözőben és egy podcasterben? A Bodkinből kiderül
Egy meglepően lebilincselő nyomozásra hív minket a Netflix, amit badarság lenne elszalasztani. Ilyen tartalmakat várunk a streamingóriástól!
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2024. június 02.



Ritka az, amikor egy elsőfilmes alkotó ennyire telibe talál. Azonban, amit Jez Scharf letett az asztalra a Bodkin képében, az szinte teljes játékidejében, minden pillanatában szórakoztató. Minden a helyén van, történet, színészek, forgatókönyv, akció, humor – ha nagyon keresnék hibát, biztos találnék, de nem akarok. Inkább még több Bodkint akarok!

Hangulatra olyan, mintha a borzasztó magyar címűre keresztelt Erőszakikból csináltak volna egy sorozatot.

Csak most nem az írek mennek el nyaralni Belgiumba, hanem mi megyünk el egy sok éves eltűnési ügy után nyomozni az álmosnak közel sem mondható írországi kisvárosba, Bodkinba.

Természetesen mindenbe bele lehet persze kötni: annyira tömény a Bodkin, amibe sokaknak beletörhet a bicskájuk. Sok szereplővel dolgozik a történet, és az első rész alatt azért kapkodni fogjuk a fejünket a rengeteg ír név között. Illetve néha, kicsit pátoszos és művi, de szerintem jól áll neki.

Ajánlom eredeti nyelven és angol felirattal a sorozatot, nagyon vicces, hogy mit hall az ember és ténylegesen mit mondanak az írek.

Szerencsére a főszereplőink is külső személyek, így az ő szűrőjükön keresztül kapjuk meg az infókat, ami segít a megértésben. Történetünk szerint Gilbert Power (Will Forte) egy nagymenő podcaster (igen, ez egy szakma), akinek van egy hatalmas sztorija. Egy újság besegít neki, hogy elkészítse a legújabb, igaz bűnügyön alapuló podcastjét.

Ez a „true-crime doku” zsáner az utóbbi időben nagyon megy (főleg a Netflixnek köszönhetően), így a sikerre való tekintettel, kap is Gilbert maga mellé egy asszisztenst Emmy Sizergh (Robyn Cara) személyében, és egy riportert, Dove Maloneyt (Siobhán Cullen) az újságtól. Emmy ugyan kezdő, de nagyon talpraesett és isteníti Dove-ot, ezért is vállalta el ezt a munkát, hogy együtt dolgozhasson a példaképével: a sokat megélt, szinte legendás oknyomozó riporterrel.

Dove-nak ez a bodkini kirándulás csak azért kell, hogy kiszabaduljon a városból, mert volt egy tragikus kimenetelű ügye, ami akár tönkre is teheti az életét, vagy ami számára rosszabb, a karrierjét.

Gilberték egy több mint húsz évvel korábbi hármas eltűnés után nyomoznak. Mi történhetett azon a Samhain-i ünnepségen (ez a Halloween eredeti ír változata), amikor egy gyermek és két felnőtt nyom nélkül eltűnt? Mi vezethetett ezután több tragédiához is? Mit rejthet még Bodkin városkája?

A forgatókönyv nagyon ügyesen adagolja az információkat, a titkokat, feszes a tempó, pergők a párbeszédek és meglepően viccesek. Az ír hangulat, atmoszféra szinte ömlik ránk. Az első részben többet isznak a szereplők, mint Jockey a Dallas teljes első szezonjában. Olyan apróságokra figyeltek, hogy a végefőcím alatt mindig populáris ír zenék szóljanak, amik ír nyelven íródtak. Az egésznek egy misztikus érzést kölcsönöz a helyszín, ez a különleges nyelv és a szereplők. Will Fortén kívül minden színész ír vagy brit. Akik kedvelik az akcentusokat, azok imádni fogják eredeti nyelven a Bodkint. Senkinek nem úgy mondják ki a nevét, ahogy le van írva, és a nyelv maga is nagyon egzotikusan hangzik, semmi köze az angolhoz.

Forte hozza a tőle megszokott kelekótya, szerethető, ámde sötét titkot rejtő főszereplőt. Eddig is szerettem a színészt, de itt igazán bizonyíthatott.

Ugyanakkor a kedvencem Siobhán Cullen volt, az érinthetetlen, szarkasztikus, rideg újságíró-ikon szerepében, akinek drámai múltja kísérti és nem hagyja nyugodni. Robyn Cara minden jelenetében imádnivaló volt, kicsit mindig felvidította az amúgy kissé depresszív hangulatot. David Wilmont pedig lejátszott mindenkit a képernyőről, úgy alakított egy negatív karaktert, hogy minden pillanatát imádtam és nem lehetett utálni.

A nyomozás is működik: mindig, amikor valami új információ kiderül, észszerű és logikus következményei vannak, és mindig előkerül valami új nyom. Akik szeretik a „murder-mystery” típusú Agatha Christie történeteket, azoknak is tetszeni fog a Bodkin. Mert a kisvárosban szinte mindenkinek van valami sötét titka.

Kicsit a Kisvárosi gyilkosságok című sorozatra is hajaz, csak minőségibb megvalósítással.

A vége csavar ugyan kitalálható, de az út, ahogy eljutunk odáig, kellően kacifántos. Mint már írtam, mindenkinek van valami rejtegetni valója, így minden karakter próbál eleget tenni a céljainak. Nincsenek egyértelműen negatív szereplők, mindenki valamilyen külső, vagy belső nyomás alapján cselekszik.

Miért különleges a Bodkin? Egy tökéletesen elmesélt, misztikus, vicces nyomozás egy karakteres kisvárosban, ahol ugyan nem szívesen élnék, de minden itt töltött másodperc megér egy misét. Jez Scharf hiába számít tapasztalatlan írónak/showrunnernek, néhány logikátlanságon kívül, szinte hibátlan forgatókönyvet tett le az asztalra. A casting mellett a zeneválasztás és a fényképezés is telitalálat.

Úgy álltam fel a Bodkin elől, hogy kegyetlenül jól szórakoztam a főcímtől a vége feliratig.

Van akinek ez a „podcaster nyomoz” dolog kicsit távol állhat a valóságtól, amiben van valami, de a helyzet röhejessége még talán segít is a sorozatnak. Kicsit könnyedebbé teszi az amúgy súlyos atmoszférát. Mindenkinek csak ajánlani tudom. Remélem jön folytatása, mert szívesen visszamennék még egy pár rész erejéig az ír kisvárosba.

A Bodkin megtekinthető magyar szinkronnal a Netflix kínálatában.

Link másolása
KÖVESS MINKET: