Fekete-Kovács Kornél: A dzsesszt nem lehet háttérzeneként hallgatni
Fekete-Kovács Kornél a hazai dzsesszélet egyik legelismertebb képviselője. Zenekara, a Modern Art Orchestra megalakulása óta fő céljának tekinti, hogy ezt az alapvetően rétegműfajt (pláne a kortárs változatát) minél több emberrel megismertesse és megszerettesse. Arról beszélgettünk, kikből áll manapság a dzsesszkoncertek közönsége és mennyire tud autentikus lenni a műfaj itthon az amerikai gyökerekhez képest. Emellett szóba került a Művészetek Völgye is, ahol a MAO színpadán tíz napon át jobbnál jobb programokkal várják majd a közönséget.
– Már a '80-as évek végétől is dzsesszel foglalkoztál. Mennyire volt erős akkor ez a műfaj Magyarországon? Honnan tudtál meríteni?
– Amit manapság magyar kortárs dzsessznek nevezünk, az nyilván teljesen más volt 30 évvel ezelőtt, viszont maga a műfaj egyértelműen létezett már akkor is. A gyökerei itthon az '50-es évekre nyúlnak vissza, bár akkoriban még egyértelműen tiltottnak számított.
Ezért úgy játszották a nagy amerikai örökzöldeket, hogy magyar címeket adtak nekik. A '60-as évekre viszont már szabaddá vált a művelése, a Kádár-korszak végére pedig igazi pezsgő dzsesszélet alakult ki itthon. Sajnos az akkori nagyok közül már nagyon sokan nincsenek köztünk, de Szakcsi Lakatos Béla és Babos Gyula például a mai napig aktívak.
Fekete-Kovács Kornél 1970-ben született. Baján nőtt fel, hatéves korában kezdett hegedülni, de sehogy sem tudta megszeretni. Tízévesen végül a trombita mellett kötött ki, emellett még gitáron és zongorán is játszik.
A dzsessz kicsivel később jött az életébe: először a Bartók Konziba jelentkezett, de ott azt mondták neki, 3-4 évvel korábban kellett volna jönnie, hogy esélye legyen profi komolyzenésszé válni. Mentő ötletként javasolták neki a Zeneakadémia dzsessz tanszakát, így fordult ebbe az irányba.
A Modern Art Orchestrát (MAO) 2005-ben alapította, mára az ország egyik legelismertebb dzsessz-zenekarává váltak, sőt már Amerikában is turnéztak. Nagyjából fél éve 3FEKteD nevű triójával is aktív, aminek rajta kívül Dés András és Fenyvesi Márton a tagjai. Megszokott hangszereik mellett itt az elektronika is komoly szerepet kap. Kvintettjével pedig az Operaház felkérésére értelmezi át Purcell Tündérkirálynő című darabjának zenéjét. A fentiek mellett négy éve Hobo zenekarának, a Hobo és Bandájának is tagja.
– Mennyire tud itthon autentikus lenni a dzsessz az amerikai gyökerekhez képest?
– Annak idején már az is óriási dolognak számított, hogy a Szabad Európa Rádióban két zavart adás között el lehetett kapni Willis Conover Amerika hangja című műsorát, benne például az Oscar Peterson Trio-t. Nem nagyon voltak lemezek, koncertekre főleg nem lehetett eljutni, így nyilván az jelentette a perspektívát, hogy ki tudja legszínvonalasabban lemásolni, amit a rádióban hallott.
Ahogy aztán a kultúrpolitika egyre megengedőbb lett, ez a dolog is elkezdett kinyílni. Egyre több együttes jutott ki külföldi fesztiválokra, ahol
A rendszerváltás után viszont ez már nem volt annyira érdekes, így előbb-utóbb mindenképp újítani kellett. A '90-as évek közepére el is ért oda a fejlődési folyamat, hogy a klasszikus sztenderdek újraértelmezése helyett egyre többen kezdtek saját szerzeményeket írni.
Új zenekarok jöttek létre önálló repertoárral, amelyek a vezetőjük koncepciója alapján működtek. Az első ilyen talán Dresch Misi együttese volt. Ő nem állt be a sorba, persze sztenderdeket is tartott repertoáron, de kezdettől a magyar népzenével keverte, teljesen egyedi stílust alkotva. Egyre többen kezdték követni a példáját, a Trio Midnight-tól az Oláh Kálmán Sextetten át Balázs Elemér együtteséig.
– Kikből áll manapság a dzsesszkoncertek közönsége?
– Mindig is volt egy olyan réteg, aki szerette magát intellektuális zenehallgatóként emlegetni. Nos, ennek a körnek a tagjai a '80-as években százból nyolcvanan dzsesszkoncertre jártak, a maradék húsz pedig az underground zenekarokért rajongott. Onnantól kezdve viszont, hogy az alternatív zenekarok a rendszerváltást követően sokkal nagyobb nyilvánossághoz jutottak, gyakorlatilag megfordult a 80:20-as arány – és ez még egy optimista becslés.
Persze az is hozzátartozik a kérdéshez, hogy
És háttérzeneként sem lehet berakni, legalábbis én úgy gondolom, hogy maximális koncentrációt igényel. Szerencsére maga a műfaj annyira sokrétű, hogy mindenki megtalálhatja azt a szegmensét, ami megfelel az aktuális igényszintjének, ízlésének és zenehallgatói tapasztalatának.
– Alkatilag lehet eltérés abban, hogy ki képes improvizálni és ki nem, vagy csak gyakorlás kérdése?
– Szerintem minden gyerek improvizál, már akkor is, mikor az anyanyelvét tanulja. Hiszen megtanulja az alapvető kifejezéseket a környezetétől, utána viszont nem körzővel-vonalzóval rakja össze a mondatokat, inkább próbálja minél egyszerűbben és kézzelfoghatóbban megfogalmazni, ami a fejében van. Ez is egyfajta improvizáció, ami nagyon hasonlít a zenében megszokottra.
Szóval az én véleményem az, hogy alapvetően mindenki képes rá, csak nagyon kevesen merik alkalmazni.
Úgy veszem észre, hogy mostanában mintha ismét kezdenének ebbe az irányba nyitni a kortárs szerzők.
– A MAO tagjainak többsége máshol is aktívan zenél. Hogy tudjátok összehangolni a részvételt, mi a prioritási sorrend?
– Van egy elég szigorú működési rendszer, ami az összes tag számára kötelező. Szerencsére a mostani felállás esetében még gondolkodni sem kellett soha szankciókon, mindenki annyira alapvetésnek veszi. A lényeg, hogy negyedéves viszonylatban az összes MAO-hoz kapcsolódó esemény 75 százalékán jelen kell lenni. Azt pedig mindenki maga dönti el, a maradék 25 százaléknak mekkora részéről hiányzik, ennyi rugalmasság van a dologban.
Persze emiatt jó néhány beugróra is szükség van, mivel szemben mondjuk egy énekkarral, ahol a 3-4 szólamra akár több tucatnyi énekes is juthat, nálunk minden egyes tag önálló szólammal rendelkezik. Bár a MAO létszáma hivatalosan 19 fő, a valóságban inkább a harminchoz közelít azokkal a művészekkel egyutt, akik helyettesként rendszeres résztvevői a fellépéseinknek.
Bob Mintzer és a Modern Art Orchestra:
– Hobo zenekarába hogy tudtál integrálódni, mennyiben volt neked más jellegű kihívás?
– Nagyon más volt, de azt gondolom, hogy a dzsesszmuzsikusság nem csak abban merül ki, milyen hangokat játszik az ember. Legalább annyira fontos az is, mennyire nyitott másfajta műfajok felé. Ha innen nézem, egyáltalán nem volt nehéz. Az viszont bonyolította némileg a dolgot, hogy Hobo egy fontos részlet említése nélkül hívott meg a zenekarába: az, hogy milyen hangszereken játsszak, csak később derült ki.
A másik nehézség az volt, hogy az első két évben lényegében a teljes Hobo-életművet meg kellett tanulnom, ami azért nem kis mennyiség.
– Szerzőként is aktív vagy nála?
– Igen, abszolút. Két évvel ezelőtt engem kért fel, hogy írjak zenét az Ady-versekből összeállított előadói estjéhez, ami lemezen is megjelent. Ennek teljes egészében én vagyok a szerzője, és ugyanúgy a Hobo és Bandája játssza a dalokat. Tavaly pedig szintén közös produkcióként jelent meg a Requiem a Bluesért című lemez, amelyen Póka Egon szerzeményei mellett az enyéim is helyet kaptak.
Hobo és Bandája koncert a Műegyetem előtt 2014. október 23-án:
– Milyen a viszonyod a Művészetek Völgyéhez? Mikor jártál először?
– Nagyon régen, talán 1993-ban vagy '94-ben. Azóta majdnem minden évben ott voltam, hol ilyen, hol olyan formációkkal. A tavalyi év viszont talán minden addiginál jelentősebb volt, hiszen a MAO első alkalommal kapott saját színpadot. Az igazat megvallva engem eléggé ki is fárasztott, hiszen a Hobo és Bandájával is mindennap felléptünk, így tulajdonképpen semmi szabadidőm nem volt a tíz nap alatt. Valószínűleg én voltam legtöbbet színpadon a Völgy összes fellépője közül: reggel elkezdtem a gyerekelőadásokkal és éjszaka fejeztem be a Hobo-koncertekkel.
– Idén is hasonló lesz?
– Nem, most kicsit könnyebb a helyzetem, mivel Hobo ezúttal az előadói estekre helyezi a hangsúlyt és csak egyetlen zenekaros fellépése lesz, július 29-én a Vadászat dalaival. Ilyen módon több figyelmet tudok majd fordítani a MAO koncertjeire, és a szabadidőmből is telik majd arra, hogy másokat meghallgathassak.
Az 3FEKteD trió egyik fellépésének részlete:
– Mit emelnél ki a színpad programjából?
– A Modern Art Orchestra alapelve kezdettől fogva az, hogy a kortárs magyar zenét minél több emberhez eljuttassa. Azt gondolom, hogy
A kortárs szó az utóbbi években sajnos kapott egy pejoratív felhangot, nagyjából a "hallgathatatlan" szinonimájává vált. Pedig mindössze arról van szó, hogy ezek a szerzők itt élnek köztünk és sok esetben saját maguktól éreznek inspriációt arra, hogy mondjuk nekünk komponáljanak.
Ilyen szerzői estekből idén is lesz jó néhány, László Attila, Ávéd János, Oláh Szabolcs és Cseke Gábor mellett az én műveimből is. Válogatott repertoárral készülök, igyekszem olyan darabokat összeállítani, amelyek kifejezetten illenek a Völgy erdővel és természettel átitatott környezetének. Nagyon várom ezen kívül azt az estét, amikor Miles Davis és Gil Evans közös műveit adja elő a zenekar. Itt Dinyés Dániel fog dirigálni és én leszek a szólista. De lesz olyan estünk is, ahol a klasszikus zene és a dzsessz közös halmazát próbáljuk bemutatni egy remek operaénekes, Kolonits Klára segítségével. És külön öröm számomra, hogy idén Kapolcson is debütálhat Dés Andrással és Fenyvesi Mártonnal közös trióm, az 3FEKteD.
Részletes programért KATT IDE, és a helyszínnél válaszd ki a MAO udvart.
Ha tetszett az interjú, kattints a megosztásra:
