KULT
A Rovatból

"És akkor mi van?" – Almási Kitti szerint sokszor ez a kérdés kell ahhoz, hogy merjünk bátrak lenni

Az ismert pszichológus könyvet is írt már a bátorságról, hamarosan pedig a Momentán Társulattal közösen színpadon is körbejárják a témát: június 13-án az Imprószigeten a "Fröccs" előadás témája lesz, hogy hogyan tudunk bátran élni.


- Mit jelent ma, 2021-ben, a mi társadalmunkban bátran élni?

- Én bátorságnak azt nevezném, amikor a félelmeinknél erősebbé válik bennünk a tettvágy, és valóban cselekszünk. Ez nem összekeverendő a vakmerőséggel, az veszélyezteti az ember épségét. Én a mindennapi szorongásainkkal foglalkozom, így

a bátorság az én olvasatomban az a fajta életmód, amiben minél inkább törekszünk arra, hogy felvállaljuk magunkat úgy, ahogy vagyunk.

Ez jelentheti akár az érzéseink – meghatódottság, vonzalom, szeretet - kifejezését, egy konfliktus vagy egy nehéz érzés felvállalását. Minél több kijózanító tükörbe tudunk belenézni, és minél inkább önazonosan tudunk élni, annál inkább bátornak gondolhatjuk magunk.

- Valóban bátorság ma ennyire felvállalni magunkat?

- Igen, mert a környezet visszajelzése, a társadalmi elvárások, az elutasítástól való félelmünk nagyon erősen befolyásolnak, leblokkolnak. Visszafognak minket, és inkább arrafelé tolnak, hogy az érzéseinket ne úgy mutassuk meg, ahogyan vannak, hanem egy drasztikus cenzúra után. Tulajdonképpen ahhoz, hogy az ember önazonosan azt vállalja, ahogy ő gondolkozik és érez, tényleg szembe kell néznie azzal, hogy ezt annak ellenére teszi, hogy nem mindenki fog hozzá tapsolni.

- Egyénenként mennyire különböző, hogy mit tartunk bátorságnak, önmagunk felvállalásának?

- Elképesztő eltérések vannak. Könyvem, a Bátran élni kapcsán is számtalanszor mondtam, hogy pont olyan az eltérés az egyes emberek "bátorságai" között, mint például abban, hogy egy párkapcsolatban mi számít bántásnak, itt is hatalmas a mozgástér. Szerveztem már önismereti táborokat, ahol bátorságpróbákat csináltunk. Van, akinek az a bátorság, hogy egyáltalán elmondja a nevét mindenki előtt hangosan, mert esetleg már ez messze meghaladja azt a szintet, amit megszokott.

Sőt valakinek azt jelenti, hogy egyáltalán eljön egy ilyen táborba, több ember közé, és vállalja, hogy végigüli, akár anélkül, hogy megszólalna. Van, aki pedig eljut odáig, hogy a legtitkosabb kérdéseiről beszéljen, vagy egy énekes-táncos produkciót bemutasson mindenkinek. Az sem könnyű, hogy valaki élete egy nehéz szakaszáról meséljen, esetleg felvállalja a szexuális orientációját, vagy bármi olyasmit, ami alapján számíthat arra, hogy nem egyöntetűen pozitív lesz a reakció.

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

Almási Kitti (@almasi.kitti) által megosztott bejegyzés

- Van arra valamilyen praktika, hogy hogyan vállaljuk fel magunkat, mindennapi félelmünket, szorongásunkat leküzdve? Ez nem egy eleve elrendeltetett dolog, hogy valaki ebben bátrabb, valaki visszahúzódóbb?

- Én abban nem hiszek, hogy ez ennyire determinálva lenne. Inkább azt érdemes megvizsgálni, hogy mi van az előtérben és a háttérben. Mi általában azzal dolgozunk, hogy mik azok a háttérben lévő tartalékok, amik segíthetik az illetőt. Azt gondolom, ami kőbe van vésve, az sokszor az, hogy a mozgástér nem tágítható a végtelenig. Akármeddig tréningezi magát valaki, akármilyen terápiára jár, van egy határ. De azon belül mindenképpen lehetséges a maximumot kihozni. Az úgynevezett általános praktikáktól vagy tanácsoktól általában nekünk a szakmámban feláll a hátunkon a szőr. De a könyvem alcíme – amit én eredetileg címnek szerettem volna – ez: És akkor mi van? Ez tulajdonképpen az abban bemutatott úgynevezett praktika vicces összefoglalása.

Közelítsük meg kognitív módon a kérdést, azaz: hogyan gondolkozunk magunkról, másokról vagy a világ működéséről, egyes történésekről? Konkrétabban nézve: például mi veszély rejlik abban, hogy megszólaljak mások előtt? Van egy képünk magunkról és arról is, hogy mások hogyan fognak tekinteni ránk, és ebben rengeteg torzítás van.

A legtöbb gátat az okozza bennünk, hogy egy katasztrófát képzelünk el következményképp – ezt úgy is hívjuk, hogy katasztrófagondolat.

Tehát „ha valami valamilyen módon fog történni, akkor biztos, hogy az a bizonyos rettenetes dolog fog előállni”.

Például éneklek mások előtt, és hamis – itt megjelenik az „összeomlik a világ”-gondolat. És nekünk ezt kell megkérdőjeleznünk. Azt is, hogy ez egy reális következmény-e, biztos-e, hogy mások kiröhögnek, furcsán néznek majd rám? Erre a hétköznapok szintjén szinte kivétel nélkül azt a választ fogjuk adni, hogy azért ez nem annyira durva, mint amennyire az adott pillanatban rettegünk tőle. Erre vonatkozik az „És akkor mi van?” kérdés. Mi van, ha nem merek megszólalni? Mi van, ha dadogok? „És akkor mi van?” Itt szoktak jönni a torzítások, hogy „az emberek ezt fogják gondolni vagy azt fogják mondani rólam”.

De fel kell tenni a kérdést, hogy honnan vesszük ezt? Mekkora a realitása? Láttunk már olyat, akivel konkrétan ez a „katasztrófa” megtörtént? És olyat esetleg láttunk-e, aki túlélt egy hasonlót, és minden további nélkül túltette magát rajta? Afelé kell tehát vinni az embert, hogy rádöbbenjen arra, hogy ezek mennyire eltúlzott következtetések, kicsiből nagyot csinálnak, katasztrofizálnak. Ezeket a hétköznapi félelmeket érdemes kicsit megkapirgálni, hogy egyáltalán mennyire reálisak.

- A Momentán Társulat rögtönzésen alapuló előadásai alkalmasak arra, hogy segítsenek feldolgozni ezeket a szorongással és bátorsággal kapcsolatos kérdéseket?

- Ez a forma azért fantasztikus, mert amiről beszélek, azt azonnal meg is jelenítik. Többféle módszerrel dolgozunk, de van olyan is, amikor feldobnak egy jelenetet, és azt mondják, hogy ha valahol máshogy csinálnám, csengessek közben. Én pedig csengetek, és mondok egy ötletet, ami egy másik perspektívát világíthat meg. Így rá tudunk látni arra, hogy hogyan lehet átfordítani egy-egy helyzetet. Nyilván mindenkire vonatkozó megoldást nem fogunk tudni kínálni, de mindenképpen kapnak a nézők egy ízelítőt, belelátnak egy-egy folyamatba, átfordulásba, hogy hogyan lehet egy ilyen esetben más oldalról rátekinteni egy helyzetre.

Meghallgatnád Almási Kitti gondolatait élőben is? Akkor ott a helyed a Momentán Imprószigeten!

Improvizációs színházi előadásokkal, sport- és családi programokkal, workshopokkal és mini fenntarthatósági vásárral indítja a nyári fesztiválszezont Budapesten a Momentán Társulat 2021. június 11-13-a között. A Momentán Imprósziget először kerül megrendezésre a Margitszigeten, a Petőfi Sándor Ifjúsági Tábor területén. A különleges kulturális program célja, hogy a pandémia bezártsága után új inspirációkat, szórakozást, pozitív életérzést és kreatív kikapcsolódást nyújtson a kilátogatóknak.

Pszichológiai fókuszú Fröccs előadásukban Almási Kitti pszichológus segítségével a bátorság témájáról játszanak jeleneteket, megtörtént vagy kitalált történeteket, miközben a nézőkben felmerülő kérdésekre is választ keresnek.

A fesztivál egészére, vagy a Fröcss előadásra jegyek ITT válthatók.

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

Almási Kitti (@almasi.kitti) által megosztott bejegyzés

- Ez az együttműködés ön és a Momentán Társulat között már jó néhány éve él. Az az első pillanattól kezdve egyértelműen látszott, hogy az improvizációs színházi forma alkalmas a „lelkifröccsökre”, pszichológiai kérdések feldolgozására?

- Korábban F. Várkonyi Zsuzsa kolléganőmmel ez már egy hosszú ideje működő struktúra volt, ő volt a Fröccs című műsor szakértője a kezdetektől éveken át. Amikor száz fellépés után úgy döntött, hogy kicsit pihenne és átadná a stafétát, akkor egy bejáratott, működő dologba léptünk be két kollégámmal, Tari Annamáriával és Buda Lászlóval. Én voltam F. Várkonyi Zsuzsa fellépésén, ahol megnéztem, hogy működik ez, aztán Zsuzsa is eljött az én első alkalmamra, ami nagyon megtisztelő volt és kedvesen biztatott. Engem mindig is vonzott a színjátszás, a színpadi lét, kamaszkoromban sok ilyesmiben részt vettem, és rájöttem, hogy egy-egy jelenet sokkal emberközelibbé tudja hozni a dolgokat. Én magam mint előadó is sokszor igyekszem érthetőbbé tenni az adott lelki jelenséget úgy, hogy próbálok egy-két karaktert megjeleníteni, vagy visszaidézni egy-egy párbeszédet. Mivel nem vagyok színész, mellettem egy társulattal ez a játék egy egészen fantasztikus élmény.

- A karantén teljesen visszavetette a Fröccs előadásokat, vagy valamilyen szinten tudták online működtetni?

- Volt néhány online „fellépés”, és a törzsközönségből sokan nézték azt is, de ha valaki korábban nem ismerte ezt a műfajt, nem biztos, hogy ez a forma szippantotta be. Mert a színpadon óriási sodrása van az előadásoknak, hosszú évek óta összecsiszolódott társasággal, bejáratott csapatdinamikával. Egy-egy este nagyon drámai és kemény is tud lenni, de alapvetően ez egy szórakoztató program, elképesztő hangulattal, ezt az online forma nem tudja visszaadni. Főleg úgy, hogy az online változatban a színészeknek különböző lakásokban tartózkodva kellett egymásra reagálniuk. Én magam csodáltam a társaságot, hogy ebből a helyzetből is ki tudott hozni élvezetes anyagot, de azért nagyon várjuk már, hogy újra élőben találkozzunk a közönséggel. Én olyan aktív közönséget, mint a Momentán előadásain, még sosem láttam.

- Hogy folytatódik a közös munka? Hamarosan itt a Momentán Imprósziget a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, aminek keretében június 13-án lesz egy Fröccs előadás is arról, hogyan tudunk bátran élni. Mik jönnek ezután a közös munkában?

- Mint minden más előadásommal, a Momentánnal is tervezzük már őszre az időpontokat, optimistán próbáltunk gondolkodni... De az őszi előadásaim még azok az alkalmak, amiket tavaly tavasz óta folyamatosan tologatunk. Az valószínű, hogy ha lehet, akkor egy hónapban egyszer vagy esetenként kétszer szerepelni fogok a társulattal. A témákat egyébként spontán szoktuk alakítani. Általában én írok néhány aktuális jelenséget, például a Covid alatt foglalkoztunk a vírussal és az azzal járó nehézségekkel, valószínűleg a jövőben téma lesz a visszatérés, az újrakezdés, vagy épp a széthulló kapcsolatok. De én szeretek olyan nagy falatokat, mindenkit érintő témákat is behozni, mint például az irigység vagy a féltékenység. Tág a mozgástér, néha úgy fejezünk be egy egyébként teljesen kerek estét, hogy a felét nem játszottuk ki annak, ami a témában benne volt.

De előfordul olyan is, hogy előadás közben jön a jó ötlet. Volt egy olyan este, amikor a közönségben szóba került a női-férfi éttermi helyzet, azaz a tipikus "ki fizet?"-szituáció, konzervatív és modernebb, pro és kontra érvekkel. A nézőtéren éles véleménykülönbség alakult ki: egy férfi beszólt a kemény nőknek, akik „elnyomják” a pasikat, egy nő pedig visszaszólt, hogy ha elég „tökösek” lennének a férfiak, nem kéne a nőknek ilyen erősnek lenniük. Én már azt láttam ebben, hogy ez elég parázs vitának tűnik, ebben benne van egy külön est témája. Ilyen esetekből is nagyon jó előadások kerekednek ki.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
175 éve halt meg Mary Shelley, aki 18 évesen megírta a világ legfontosabb technofóbiás rémálmát, a Frankensteint
Mary Shelley 1816-ban, egy svájci villában írta meg a Frankenstein alapötletét. Az írónő halálának 175. évfordulóján Guillermo del Toro adaptációja uralja a díjszezont.


1851. február 1-jén pontosan 175 éve, hogy elhunyt Mary Wollstonecraft Shelley, de az általa 18 évesen papírra vetett rémálom ma elevenebb, mint valaha. Könyvéről generációk gondolták, hogy férfi találta ki, miközben az igazság az, hogy a Frankenstein egy érzékeny, bátor, nagyon fiatal lány fejéből pattant ki – egy svájci villa padlásán, egy esős nyáron, társasági játéknak indulva.

Míg a világ Guillermo del Toro friss Frankenstein-adaptációját ünnepli, amely a velencei filmfesztiválon 13 perces álló ovációt kapott és Jacob Elordit a csúcsra repítette, kevesen tudják, hogy

a kultikus szörnyeteg születése nem irodalmi csendélet, hanem egy valóságos, filmszerű nyitójelenet volt.

Egy jelenet, amely 210 évvel ezelőtt játszódott: vihar, kényszerű bezártság, a korszak legmenőbb és legbotrányosabb arcai, egy ártatlannak induló játék, és a végén két, máig uralkodó műfaj, a modern sci-fi horror és a vámpírmítosz startpisztolya dördül el.

Mary Shelley 1797-ben született Londonban. Anyja, Mary Wollstonecraft az egyik első komoly feminista gondolkodó volt (A nők jogainak védelme, 1792), de 11 nappal Mary születése után meghalt gyermekágyi lázban. Apja, William Godwin radikális filozófus és író volt. Mary így már kicsi korától intellektuális közegben élt, ahol gondolkodni, írni, vitázni lehetett – de a társadalom ezt nőként még mindig gyanúsnak találta.

Amikor Mary 16 évesen megszökött a már házas Shelley költővel (igen, botrány), a társadalom egy része végképp leírta őt.

Mégis: két év múlva már ott volt a kezében az első Frankenstein-vázlat. 1818-ban jelent meg a könyv – anonim módon. Nem véletlenül: női névvel senki nem vette volna komolyan.

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

Frankenstein Film (@frankensteingdt) által megosztott bejegyzés

Minden egy természeti katasztrófával kezdődött. 1816-ot a „nyár nélküli évként” jegyzi a történelem, miután az előző évi indonéziai Tambora vulkán kitörése hamuval és aeroszolokkal terítette be a Föld légkörét, drámai lehűlést okozva. Európában a nyár szokatlanul hideg, esős és viharos volt, Svájcban, a Genfi-tó partján hetekig szinte megállás nélkül zuhogott az eső. Ez a könyörtelen időjárás zárta össze a Villa Diodati falai közé a korszak egyik legfényesebb, legtehetségesebb és leginkább megvetett társaságát.

A központban a szupersztár költő, Lord Byron állt, körülötte a 18 éves Mary Wollstonecraft Godwin, későbbi férje, a szintén költő Percy Bysshe Shelley, Mary mostohatestvére, Claire Clairmont, valamint Byron személyes orvosa és útitársa, John William Polidori.

A napokig tartó bezártságban a társaság német kísértettörténetek francia fordításait, a Fantasmagorianát olvasta, amikor Byron egy este kihívást intézett hozzájuk. Mary Shelley a regény 1831-es kiadásának előszavában, amely a történet elsődleges forrása, így emlékezett vissza:

„»Mindegyikünk írjon egy kísértettörténetet« – javasolta Lord Byron.”

Mary napokig képtelen volt kitalálni bármit is, mígnem egy késő éjszakai beszélgetés után, amely az „élet elvének” természetéről és a kor tudományos szenzációjáról, a galvanizmusról folyt, egyfajta éber álomba merült.

„Villámként csapott belém a gondolat… Megvan! Ami engem megrémített, másokat is meg fog.”

A szemei előtt megjelent a „tiltott tudományok sápadt diákja”, amint térdel a maga alkotta, kiterített lény mellett, amely egy erőteljes gépezet hatására megmozdul, és „kínlódva, fél-élet jeleit” mutatja.

Polidori naplója megerősíti a verseny tényét: 1816. június 17-én azt jegyezte fel, hogy „a kísértettörténetek írását mindenki elkezdte, kivéve engem.” Azon az estén azonban nemcsak a Frankenstein, hanem egy másik modern szörnyeteg is megszületett. Byron egy töredéket írt egy arisztokrata vámpírról, de hamar elvesztette az érdeklődését. Az ötletet Polidori vitte tovább, és ebből a vázlatból alkotta meg 1819-ben A vámpír című novelláját, amelynek főhőse, Lord Ruthven lett

a modern, szalonképes, csábító vérszívó archetípusa, Drakula gróf közvetlen elődje.

Polidori később egy nyílt levélben volt kénytelen tisztázni a szerzőséget: „noha az alapötlet kétségkívül Byroné, a kidolgozás az enyém.”

Mary fantáziáját a tudomány is táplálta. A társaság hevesen vitázott arról, lehetséges-e holt anyagot újraéleszteni, a korban pedig szenzációnak számítottak Luigi Galvani és Giovanni Aldini kísérletei, akik nyilvános bemutatókon elektromos árammal rángattak meg frissen kivégzett bűnözők holttesteit.

A regényben Victor Frankenstein egy fiatal, megszállott tudós, aki életet teremt – de aztán megijed tőle, és magára hagyja. A teremtmény nem gonosz, csak elhagyott, egyedül van, és választ vár arra: miért hozták létre, ha nem kell senkinek.

Ez a kérdés ma is kísért: mikor nyúlunk bele életbe, génbe, gépbe úgy, hogy nem tudjuk, mit vállalunk vele?

Mary Shelley kérdése megelőzi korát, és minden korszak megtalálja benne a saját félelmeit:

a nácizmus eugenetikáját,

az atombomba hatalmát,

a robotok és mesterséges intelligenciák felelősségét,

a génmódosított gyerekek bioetikai dilemmáit.

A regény végül 1818. január 1-jén jelent meg Londonban, mindössze 500 példányban, a szerző nevének feltüntetése nélkül.

Bár a fogadtatás vegyes volt, a kor egyik legbefolyásosabb kritikusa, Sir Walter Scott „eredeti zsenialitásról” írt.

A történet ma ismét világsikert aratott. Guillermo del Toro 120 millió dolláros (kb. 38,6 milliárd forintos) költségvetésből készült filmje a velencei bemutató után a díjszezon egyik favoritjává vált.

„Ez az a film, amire 30 éve készülök” – mondta a rendező.

A teremtményt Jacob Elordi játssza, Victor Frankensteint pedig Oscar Isaac – már ez elég lenne, hogy megnézzük, de a film stílusa, mélysége, és a Shelley-szöveghez való visszatérése miatt is érdemes. Jacob Elordi olyan hús-vér szörnyet hoz, akitől nem félünk, inkább sajnáljuk. Mary Shelley regénye tehát újra él. Mert minden korszakban visszatér az a pillanat, amikor valami újat teremtünk – és csak később jövünk rá, hogy mit is csináltunk.

A főszereplő, Oscar Isaac arra kérte a nézőket, hogy a Netflix-premier ellenére próbálják meg nagyvásznon átélni a történetet: „Jó lenne közösségi élményként átélni… ideális lenne moziban megnézni.” A Teremtményt alakító Jacob Elordi, akit a kritikusok sorra díjaznak, egy díjátadón csak ennyit tudott mondani: „A pokolba. Erre tényleg nem számítottam”.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
„ICE, takarodj!” – Bad Bunny történelmet írt a Grammy-gálán, majd elküldte a francba a bevándorlási hivatalt
A 68. Grammy-díjátadón Bad Bunny lett az első, aki spanyol nyelvű lemezzel nyerte el az év albuma díjat. Az estét azonban a bevándorlási hivatal elleni éles kritikák határozták meg, több sztár is felszólalt, köztük Billie Eilish, és az év felfedezettje, Olivia Dean.


Nemcsak a zenéről, hanem a politikáról is szólt a február 1-jei Grammy-díjátadó, ahol Bad Bunny történelmet írt, miközben több sztár is éles politikai üzenetet fogalmazott meg a színpadon.

Az est legfontosabb díjait, vagyis a „Nagy Négyest” Bad Bunny (Az év albuma), Kendrick Lamar és SZA (Az év felvétele), Billie Eilish (Az év dala) és Olivia Dean (Az év felfedezettje) vihette haza.

Bad Bunny Debí Tirar Más Fotos című lemeze lett az első, túlnyomórészt spanyol nyelvű album, amely elnyerte a fődíjat.

A díjak átvételekor azonban a beszédek gyakran politikai üzeneteket hordoztak, amelyek elsősorban az amerikai bevándorlási és vámügyi ügynökség ellen irányultak.

„Mielőtt megköszönném Istennek, azt mondom: ICE, kifelé! Nem vagyunk vadak, nem vagyunk állatok, nem vagyunk idegenek – emberek vagyunk, és amerikaiak vagyunk”

– mondta Bad Bunny egyik köszönőbeszédében. Hozzá csatlakozott Billie Eilish is, aki az év dala díjának átvételekor fogalmazott meg kemény kritikát.

„Senki sem illegális egy ellopott földön… A francba az ICE-szel”

– mondta.

Az év felfedezettje, Olivia Dean szintén a bevándorlók mellett állt ki.

„Bevándorló unokájaként állok itt... a bátorság terméke vagyok”

– jelentette ki.

A politikai állásfoglalások mellett a díjátadó zenetörténeti mérföldköveket is hozott. Először nyert k-pop dal a Grammyn: a KPop Demon Hunters Golden című szerzeménye kapta a vizuális médiához írt legjobb dal díját. Steven Spielberg pedig elérte az EGOT-státuszt, miután a Music by John Williams című filmjéért megkapta a legjobb zenei filmnek járó elismerést. „Ez az elismerés igazolja azt, amit ötven éve tudok: John Williams hatása felmérhetetlen, művészete páratlan” – nyilatkozta. Kendrick Lamar eközben a Grammyk történetének legtöbbet díjazott rap előadójává vált.

A további kategóriákban Lady Gaga Mayhem című albuma lett a legjobb pop vokális album, a rock mezőnyében pedig a Turnstile (legjobb rockalbum), a Nine Inch Nails (legjobb rockdal) és Yungblud (legjobb rockelőadás) diadalmaskodott. A country zene területén új kategóriákat vezettek be, a kortárs country album díját Jelly Roll vihette haza, aki rendkívül érzelmes beszédben köszönte meg feleségének a támogatást. „Megöltem volna magam, ha te és Jézus nem vagytok” – mondta a színpadról.

via BBC


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
A fogalmatlan Bridgerton fiú esete Hamupipőkével - megnéztük a Bridgerton család 4. évadának első részeit
Lilaakác, fánktornyok, színkavalkád, ármánykodás, szerelem és főszerepben egy bamba férfi, aki keresi az ő Hamupipőkéjét. Ilyen volt a Bridgerton család negyedik évadának első etapja.


2020 óta követhetik a Netflix nézői a Bridgerton család tagjainak történeteit, amelyek Julia Quinn írónő azonos című regényfolyamának főszereplői. A nyolc évad a család nyolc gyermekének szentel egy-egy felvonást. A sorozat egybefüggő, aki még nem találkozott vele, feltétlenül az első évadtól nézze. (Némi spoiler olvasható az írásban.)

Amikor 2024 tavaszán a Netflix leadta a Bridgerton család harmadik évadát, rajongók milliói kaptak a szívükhöz, atyaég, egészen 2026-ig kell várni az újabb évadig? Vágnánk már a centit, de ekkora mérőszalag nincs is!

Aztán eljött 2026, amikor végre nézhető a sorozat negyedik évada - annak is a fele. A Netflix nem tanul a rajongók panaszáradatából, ez az évad is két részletben érkezik. Az első négy epizód január 29-én került fel a streamingre, míg a többi február 26-tól látható. Ekkora mérőszalag pedig már létezik, úgyhogy lehet nyiszálni!

Minden évad előtt őrült találgatások folynak, a nyolc gyermekes Bridgerton család melyik tagja kerül a következő évadban rivaldafénybe. Talán az a Francesca, aki legutóbb férjhez ment? Julia Quinn eredeti könyvsorozatában pont Francesca alakja és története a leginkább megkapó és megható, sokan várták, hogy ő lesz fókuszban a 2026-os epizódokban.

Abban viszont nagy az egyetértés, hogy Francesca és férje között a sorozatban körülbelül annyi a kémia, mintha két plüssmackó ülne egy-egy fotelben. Nulla.

Eloise neve is előkerült, mint a negyedik évad főszereplője. A különc lány, aki nem kapkod férjet találni és sokkal inkább bújik könyvei mögé, sokak kedvence.

A negyedik évad befutója viszont Benedict Bridgerton lett, a család második fiúgyermeke.

Nagyvilági fazon, habzsolja az életet, buja estéken, orgiákon, alkoholmámorban úszó közegben érzi jól magát, és esze ágában sincs megnősülni. Ám édesanyja folyamatosan dünnyög a fülébe, és sóhajtozik, nem lesz ennek jó vége. Így esik, hogy Benedict úrfi végül megjelenik egy maszkabálon, ahol megakad a szeme egy igéző szépségű, ezüstruhás leányzón, akinek csodálatos a mosolya, kecses a járása, bár táncolni nem tud. És, aki akkor, amikor éjfélt üt az óra, hirtelen elszalad, a döbbent uraság kezében hagyva kesztyűjét.

Ismerős a történet? Persze, hogy az. Tökéletes Hamupipőke történet cipellő helyett kesztyűvel.

Sophie Baek, a nemesi születésű, ám gonosz mostohája által cselédsorba űzött (ugye, hogy Hamupipőke?) ifjú hölgy és a bosszantóan vaksi, bamba és teljesen fogalmatlan Bridgerton fiú később újra találkozik, ám szerelmük kibogozására még várni kell.

A Grimm testvérek mesebeli hercege hasonlóan béna volt: meg tudja vajon magyarázni bárki is, miért bajlódott a herceg egy fél pár cipővel, amikor csak a hölgy arcát kellett volna megnéznie, akivel egész este táncolt?

Nos, Sophie Baek legalább álarcot visel, ráadásul Benedict Bridgerton egyértelműen képtelen meglátni a cselédlányban az ezüstruhás kisasszonyt, így talán a történet jobban hihető a Netflix sorozatában.

Ez az első négy epizód egyébként egyértelműen rászegezi a fókuszt magára a családra, a többi mellékszereplő kevesebb hangsúlyt kap. Lady Danbury például a királynőt unja, a királynő pedig leginkább mindent. Lady Whistledown, azaz Penelope görcsösen igyekszik pletykatémákat találni, míg teljesen zsákutca azt a sztori is, amelyben a királynő új udvarhölgyét keresik. Már senki nem is emlékszik, kik voltak Mondrichék, értelmetlen a házaspárt a negyedik évadban is mellékszálakkal szerepeltetni.

Maga a Bridgerton család viszont, miután már szinte minden gyermek nagykorúvá cseperedett, szerencsére bőven elég izgalmat tud nyújtani.

Lady Violet és Lord Marcus szerelme meghatóan szép, a család legfiatalabb gyermeke, Hyacinth nem fér a bőrébe, annyira szeretne végre már felnőni. És Eloise... Nos, ő még mindig ugyanaz az Eloise, akinek vág az esze, mint a beretva és fütyül a társadalmi konvenciókra.

Meg kell említeni azt is, hogy a Shonda Rhimes producerhez oly jellemző woke-irányzatok ismét nagyon erősen képviseltetik magukat a negyedik évadban is. Julia Quinnek, a Bridgerton-könyvek szerzőjének teljes támogatásával egy laza nemváltás is megtörténik, miután a regénybeli Michael a sorozatban már Michaela lesz. És a negyedik évad főhőse, Benedict úr sem különösebben válogatós az első epizódban, amikor eltakarja őt a vastag dohányfüst.

Hogy mi a titka a Bridgerton családnak?

Sokan igyekeznek megfejteni ezt, pedig a válasz roppant egyszerű. Színes, szagos, romantikus álomvilág ez, békaszínű uszályos ruhákkal, lilaakáccal, méteres macaron- és fánktornyokkal, piruló orcával, estélyekkel, bálokkal, egyszerre mozduló párok keringőivel és sok-sok titokkal, pletykával és szerelemmel. Egy mese, ahová jó elbújni a hétköznapok elől.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
A rajongók tiltakoznak, a stúdió magyarázkodik – a Star Trek: Csillagflotta Akadémia tényleg ekkora katasztrófa lenne?
A Paramount szerint ez forradalmi modern sci-fi a SkyShowtime-on, a rajongók szerint inkább baleseti jegyzőkönyv. TikTok-dialógusok, kánontiprás és kartonpapír-figurák: nem lehet megmenteni a legendát?
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2026. február 06.



A Star Trek: Csillagflotta Akadémia megérkezése akkora port kavart, hogy az ember már-már azt hihetné, valami radikálisan új, forradalmi irányváltásról van szó. A valóság ennél prózaibb és sokak számára jóval kiábrándítóbb.

A rajongói felháborodásokat a stúdió rendre politikai indíttatású támadásokkal magyarázza, ám ez az érvelés egyre kevésbé tűnik meggyőzőnek.

A Star Trek közönsége ugyanis nem tegnap lépett be a Csillagflottába: generációk nőttek fel az eredeti 1966-os sorozaton, az Új nemzedéken, a Deep Space Nine-on, a Voyageren vagy az Enterprise-on. Ezek a szériák sosem voltak mentesek társadalmi üzenetektől, sőt, sokszor kifejezetten bátran nyúltak érzékeny témákhoz, de mindezt gondolatébresztő tudományos fantasztikumba csomagolták, nem pedig aktuálpolitikai checklista látványos díszleteibe.

Az utóbbi évek Paramount-féle Star Trek-termései azonban sok nézőben azt az érzést keltették, hogy valami alapvetően félrecsúszott. A netflixes Discovery már indulásakor megosztó volt, de egy ideig én is néztem. A Picard három évadából legfeljebb egy fél szezon működött igazán, a Strange New Worlds pedig hiába próbált klasszikusabb hangvételt megütni, nem tudta maradéktalanul visszahozni a régi varázst, majd jó gyorsan földbe is döngölte azt amit két évad alatt felépített.

A Section 31 pedig aztán végképp kiverte a biztosítékot: egy drága, harsány, identitásában bizonytalan streaming film lett, amely inkább tűnt franchise-hasznosítási kísérletnek, mint szeretettel összerakott sci-finek.

A Csillagflotta Akadémia ebbe az egyre vitatottabb Alex Kurtzman „producerzseni” korszakába érkezik, és adna új reményt. Hát nem fog.

Az egyik legnagyobb problémám a dialógusokkal van. A karakterek olyan nyelvezetet használnak,

mintha egy középkorú marketinges próbálná kitalálni, hogyan beszélnek a Z generáció tagjai egy TikTok-kommentmezőben.

Ez a stílus nemcsak idegennek hat egy hatvanéves franchise univerzumában, hanem gyakran önmaga paródiájává válik. Nem felfrissíti a világot és modernizálja, hanem őszintén kellemetlen lesz. Ráadásul felmerül a kérdés: kinek is szól mindez? A fiatalabb közönség aligha rohan tömegesen egy több évtizedes sci-fi sorozat újabb iterációjáért, a régi rajongók pedig értetlenül állnak a tónusváltás előtt. Azokat elidegenítik, akik az igazi rajongók lennének, újakat pedig képtelenek bevonzani. Az eredmény egy furcsa vákuum, amelyben mintha nem létezne valódi a célcsoport. Ám szórakozás se sok.

A Csillagflotta Akadémia története időben messzire ugrik, a 32. század végére, ami kétségkívül kényelmes megoldás: így az alkotók gyakorlatilag bármit megtehetnek anélkül, hogy túl sokat kellene bajlódniuk a korábbi kánonnal. A Föderáció széthullott, a kolóniák elszigetelődnek, az univerzum újraegyesítésre vár, ez akár ígéretes kiindulópont is lehetne. Holly Hunter alakította Nahla Ake kapitány egy tragikus múltbéli döntés súlyát cipeli, miután ezekben a nehéz időkben elszakított egy gyereket az anyjától. Ugrunk egy jó pár évet az időben, közben a krízis megoldódott (elég szájbarágós COVID párhuzam), és a Föderáció megtalálja a fiút, Caleb Mirt (Sandro Rosta), aki felnőttként körözött bűnöző lett.

Holly Hunter válaszút elé állítja a férfit: Csillagflotta Akadémia vagy börtön.

Ez a dramaturgiai fogás azonban több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol. A Csillagflotta hagyományosan a Föderáció elitje volt, a legkiválóbbak gyűjtőhelye, nem pedig egy kozmikus alternatív büntetés-végrehajtási intézet. A sorozat persze igyekszik erkölcsi leckét adni arról, milyen károkat okoz a családok szétszakítása. Csak éppen olyan finomsággal, mintha légkalapáccsal kopogtatnák a néző homlokát. A finomkodás sosem volt erőssége a Kurtzman produkcióknak.

Az első rész főgonoszát Paul Giamatti alakítja, ám a fenyegetés helyett inkább groteszk hatást kelt. Nehéz komolyan venni azt a jelenetet, amikor egy termetes, izomkolosszus harcos majdnem alulmarad a majd 60 éves 170 cm-es színésszel szemben egy kézitusában.

Lehet ezt idegen fajokra és különleges képességekre fogni, de a vizuális benyomás ettől még inkább komikus, mint félelmetes.

A sorozat egészére jellemző ez a disszonancia: drámai pillanatokat akar, de gyakran paródiába csúszik. Olyan, mint egy rossz szuperhősfilm, menő akar lenni, de helyette csak szánalmas. Joss Wheedon-féle párbeszédek működtek egy Buffy-ban, vagy egy FireFlyban, de itt nagyon nem önazonos ez a stílus a Star Trek 60 éves örökségével.

Narratív szempontból sem túl rózsás a helyzet. Az epizódok sodródnak egyik érzelmi kitörésből a másikba, miközben nehéz kitapintani egy valóban átgondolt, hosszabb ívű történetet. Itt nincs értelem, csak érzelmek.

A karakterek többnyire egyetlen tulajdonság köré épülnek, mintha egy produceri checklistát pipálnának végig.

Itt a félénk zseni, ott a minden helyzetben legyőzhetetlen harcos, amott a testpozitív öntudatra ébredt 17 éves tinilány hologram. A Star Trek mindig is sokszínű volt, de korábban a figurák személyisége nem merült ki egyetlen címkében. Spock sem pusztán „a félvér”, hanem belső konfliktusokkal küzdő, komplex személyiség volt. Ehhez képest az Akadémia szereplői gyakran kartonpapír-vázlatnak hatnak, mint egy Disney-sorozat a 2000-es évekből.

A kánonhoz való viszony különösen fájdalmas pont. Érzelmeket villogtató Vulkániak, akik humorizálnak, pacifista Klingonok, akik többapájú családokból származnak, sőt egy genetikai szabályokat felrúgó Jem’Hadar leszármazott is felbukkan.

Az alkotók megnézték a Star Trek lexikon borítóját (bele már nem sikerült lapozni) és senki sem mondta el nekik, hogy nem lehet egy Jem’Harad nő, mert ők genetikai úton szaporodnak, más fajokkal pedig végképp kizárt, hogy vegyüljenek.

Ezeknek az ellentmondások semmi köze a kreatív újragondoláshoz, pusztán hanyagság, ami egy ilyen múltú franchise esetében nehezen megbocsátható.

Mindez azért különösen keserű, mert a Star Trek valaha jóval több volt egyszerű tévésorozatnál. Az elsők között teremtett aktív rajongói közösséget, saját találkozókkal még a Comic Con aranykora előtt, és nem egy mérnök vallotta be, hogy gyerekkori inspirációként hatott rá Gene Roddenberry erredeti víziója.

Steve Jobs legendásan rajongott a franchise-ért, és állítólag külön kérte a mérnökeit, hogy az eszközeik úgy nézzenek ki és úgy működjenek, mintha az Enterprise-ról érkeztek volna.

Ehhez képest a Csillagflotta Akadémia inkább tűnik egy drága, identitását kereső mellékvágánynak, mint a jövőről szóló, optimista látomás örökösének. Itt van neon ugrókötél, neon fülhallgató, minden a jelenlegi technológiai szintet mutatja, csak neon. Semmi igazán forradalmi.

A legszarkasztikusabb megjegyzések sem tudják teljesen elfedni a csalódottságom: sokan nem azért kritizálják ezt a sorozatot, mert gyűlölnék a Star Treket, hanem éppen ellenkezőleg, mert túl jól ismerik, és fájó látni, milyen irányba sodródott.

Ez egy Star Trek sorozat, olyan emberek tollából, akik nem értik a Star Treket és olyan embereknek készült, akik nem szeretik a Star Treket

A Csillagflotta Akadémia nem pusztán egy félresikerült spin-off sorozat, hanem egy újabb állomás abban a korszakban, amelyben a franchise mintha teljesen elveszítette volna saját iránytűjét. Lehet, hogy egyesek számára könnyed „guilty pleasure”, de azoknak, akik a régi, gondolkodásra késztető, bátor tudományos fantasztikumot keresik, ez az akadémiai évfolyam inkább bukást érdemel, mint dicséretet.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk