"Ember, nagybetűvel" – Pályatársak emlékeznek a 10 éve elhunyt Antal Imrére
Tíz éve hagyott itt minket Antal Imre, Imruska, ahogy a kollégák közül sokan hívták. Nagy öröm számomra, hogy még találkozhattam vele. Nagyon közvetlen volt velünk, pályakezdőkkel is, és állandóan dőlt belőle a humor. Amikor először találkoztunk, megkérdeztem: "Mondhatok egy viccet?" Mire kedvesen azt válaszolta: "Meg lehet próbálni." Rá igaz volt, hogy az a vicc, amit ő nem ismer, az nincs is. A humor a legnehezebb időszakokban sem hagyta el. Amikor megműttette az orrát, így idézte fel a történteket:
"Megkérdeztem az orvost: doktor úr, ki tudna hozni ebből egy csinos orrot? Mire az orvos azt felelte: Ebből, uram? Akár hármat is!"
Szomorú, hogy annak, aki annyi vidám percet okozott nekünk, olyan keservesen alakultak utolsó évei. Kevés barátai egyike, Jenei József korábban azt nyilatkozta, hogy Imre rossz társaságba keveredett. Sokan kihasználták, és végül daganatos betegséget kapott, amiből nem sikerült felgyógyulnia.
Idézhetnék most lexikális adatokat, de azokat bárki elolvashatja, ha beírja Antal Imre nevét a keresőbe. Úgy gondoltam, azzal emlékezhetünk a legméltóbban rá, ha megkérem néhány kollégáját, ossza meg vele kapcsolatos élményeit, gondolatait velünk.
"Végtelenül közvetlen volt. Hatalmas szívvel, humorral, és tudással" - idézte fel Bach Szilvia. "Jó volt a közelében lenni. Semmi sztárallűr.
Ember, nagybetűvel. Nagyon kedveltem."
Trunkó Barnabás egy Imrére jellemző esetet is felidézett:
"A népszerű Szeszélyes évszakok felvételei a TV óbudai stúdiójában készültek. A forgatási rend az volt, hogy először Imre összekötő szövegeit és stúdió-beszélgetéseit vették fel, majd a díszleteket átrendezték a szokásos bohózatom forgatásához, amelynek főszerepére Gyökössy Zsolt rendező egy „nagybölényt” diszponált, aki viszont késett a felvételről, pedig ez nem volt szokása.
Ilyenkor a stáb hallatlanul operatív, sikerült is elérni a művészt mobilon: Kréta szigetén egy hangulatos tavernában kortyolgatta a fenyőgyanta ízű görög bort, a retzinát. Kiderült, hogy a színészegyeztetésnél valaki elszúrta a diszpót. De a díszleteket már megépítették, a stúdiót bevilágították, a szereplőket kisminkelték, a nézőket beültették. Még az ügyeletes orvos telefonszámát is előkeresték arra az esetre, ha a rendezőt, vagy Szilágyi András szerkesztőt megütné a guta. Ekkor a stábból valaki felkiáltott:
Megvan! Imre...!
Antal Imre ekkor már túl volt a felvételein, a büfében dohányzott, egy, vagy talán kettő, de maximum három pohár Unicum mellett.
Imruskám, csak te segíthetsz rajtunk! Be kellene ugranod!
Nos, ez aligha lehet probléma. Mibe kell beugranom? Úszómedencébe, tűzoltóponyvába, vagy nagybőgőbe?
Egy szerepbe.
Mikor?
Most. A stúdió már be van világítva!
Hát akkor meg mit álltok itt? Gyerünk...! Illetve várjatok: még elszívok egy...Unicumot!
"Imre akkor látta először a forgatókönyvet, de félelmetes memóriája volt. Nem elolvasta a szerepet, hanem valahogy vizuálisan rögzítette a szöveget, majd remekül elmondta."
Maksa Zoltán arról mesélt, milyen volt pályakezdőként együtt dolgozni Imrével:
"1991 májusában, amikor életem első Szeszélyes évszakok felvétele zajlott, ültem a díszletkanapén remegő kézzel és térddel, várva az azóta megszokott "Tessék!"-re, mely a felvétel elindulását jelzi. Velem szemben a két nagyság: Antal Imre és Kudlik Júlia műsorvezetők... Egy 3D-s álomban éreztem magam, annyira nem tűnt valóságosnak, hogy én, a civil területről érkezett 21 éves fiatal, akinek a családjában sehol semmilyen művész nincs, ott ülhetek a Magyar Televízió legnépszerűbb szórakoztató műsorában két hatalmas sztárral, akik az életemről faggatnak...
Emlékszem, Julika csak mosolygott, Imre viszont kérdőn rám nézett látván, hogy idegesen dörzsölgetem a kezeimet. Valami olyasmit mondtam neki:
- Nagyon izgulok. Még nem vagyok hozzászokva...
Erre Imre:
- Nyugodj meg, mi is izgulunk! Ehhez nem lehet hozzászokni...
Kis híján 30 év telt el azóta, s hányszor eszembe jutottak Imre szavai, s hányszor gondoltam, mennyire igaza volt! Akárhány előadás is van az ember háta mögött, akármekkora rutinnal ballag is fel a világot jelentő deszkákra, ehhez nem lehet hozzászokni!...
Furcsa a mai celeb világban, ha azt mondom, Imre maga volt a szakmai alázat. 13 évig ülhettem szerény híradómmal egy stúdióban vele, láthattam munkamódszerét, kedvességét, s érdekes volt számomra, hogy míg más kollégák azzal estek be, hogy őket vegyék előre, mert nekik el kell menni, addig Imre mindig időre jött, mindig kivárta a sorát és annyiszor ismételte el a nyitó és belső konferansz szövegeket, ahányszor a rendező kérte...
Sosem fogyott ki a viccekből, így gyakorlatilag ő volt a saját bemelegítő embere, nem egyszer előfordult, hogy amíg a stúdió ajtajából eljutott a közismert sárga műsorvezetői kanapéjára, vagy 20-30 viccet biztosan elmesélt a felvételek közönségének.
De eszembe jut életének mélypontja is, a kórházba kerülés körülményei, az a segítségkérő tekintet, és azóta sem tudom elhinni, hogy nincs többé. Mert Antal Imre van, hiszen nevét örökre beírta minden humorkedvelő, igényesen kikapcsolódni szerető kortársa lelkébe..."
Némethy Attila zongoraművészt, a Bartók Rádió műsorvezetőjét arra kértem, hogy idézze fel a zenész Antal Imrét:
"Rengeteg emlékem van Imréről. Valahol neki köszönhetem, hogy azon a pályán vagyok, amin. Alapjában véve zongoraművész vagyok, és a Zeneakadémián tanítok, jártam a világot, de koncertező művész létemre mégis, -a hetvenes évek végén - jelentkeztem egy „Zenei Műsorvezető kerestetik” versenyre. Imre volt a műsor vezetője. A második fordulóban az volt a feladat, hogy készítsek egy negyedórás interjút a kedvenc muzsikusommal. Nekem az a forintos ötletem támadt, hogy Őt kérem fel riportalanynak. A szakmáról semmit sem tudtam, helyet cseréltünk, és lényegében csak megnyomtam rajta egy gombot, Ő pedig csinált nekem egy tizenöt perces, fantasztikus műsort. Miután akkor még csak egy csatorna volt, a fél ország ezt nézte, és röhögött Imre poénjain. Egyetlen épkézláb kérdésem volt hozzá, hogy ha a kezével nem lenne ez a baj - amiért abbahagyta a zongorázást, - mit választana: a sikeres televíziós karriert, vagy a zenét? Azt válaszolta, azonnal ott hagyná az egész televíziózást, mert neki csak a zene a fontos. Ahogy ő fogalmazott:
„Amikor végre hazaérsz, az csodálatos, ahogy Mozart c-moll zongoraversenyével átmosod magadat."
A beszélgetés végén sikerült megzongoráztatnom, pedig akkor már nem nagyon játszott nyilvánosság előtt, de Szkrjabin bal kézre komponált noktürnjét eljátszotta.
A közönség tizenhárom percig a hasát fogta a nevetéstől, az utolsó két percben pedig a könnyeivel küszködött, Imre olyan meghatóan és gyönyörűen zongorázott. Az interjú akkora sikert aratott, hogy toronymagasan megnyertem a versenyt. Pedig én ezért nem sokat tettem, semmi közöm nem volt a szakmához, semmilyen műsorvezetői vagy újságírói múlttal nem rendelkeztem.
Nem tudom, voltak-e barátai, az az érzésem, hogy igazi barátai talán nem voltak. Nem tudom, bárkit igazából közel engedett-e magához. Ő a viccek mögé bújt. Imrének egyetlen barátja volt, az édesanyja. Ő akkor kezdett teljesen tönkremenni, amikor a mamája meghalt. Mesélték, hogy akkor pont a Ki mit tud gáláját vezette. Teljesen összeomlott. A műsor rendezője egyszer elmondta nekem, hogy az élő adás előtt Imre szinte magatehetetlenül össze volt roskadva. De nem volt mit tenni, valósággal kilökték a színpadra. Imre pedig kiment, hülyéskedett, aztán amíg ment a szám, megint összezuhant. A színpadon viszont tündökölt. Ennyire profi volt.
Aztán úgy tűnt, hogy valamennyire talpra állt. Többször találkoztam vele. De csak a zenéről lehetett vele beszélni, vagy vicceket mondott. Legalábbis én így ismertem őt.
Az pedig egy ország szégyene, ahogy az Imre elment. Aki ennyit adott az embereknek és ilyen elképesztően népszerű volt az nyomorúságosan halt meg. Az utolsó évei egészen tragikusan teltek, de hát ezt tudja mindenki.
Úgy gondolom, ebben benne van mindenki felelőssége, az övé is, de inkább az enyém, a tied, mindenkié."