Elvont, néhol perverz és zseniális: elfolyó órák alatt megnéztük a Dalí-kiállítást
Előre megmondom, hogy engem nehéz a témában lenyűgözni, mivel köztudottan feketeöves Dalí-rajongónak számítok, aki a világ számos pontján látott már tematikus Dalí-kiállítást, beleértve a szülőföldjén, Figuerasban található hivatalos múzeumot is, ahol a kriptája is található. Úgyhogy kissé összehúzott szemöldökkel indultam felfedezni azt a tárlatot, amely úgy hirdeti magát, hogy „a hazánkban eddigi legnagyobb felhozatalú, több mint 150 műremeket számláló kiállítás, amely felejthetetlen utazásra invitál Salvador Dalí grafikái, életnagyságú szobrai és egyéb különlegesen megmunkált műtárgyai közé”.
Ez első olvasatra nekem kissé gyanús volt:
Amíg a sajtó képviselői várakoztak a bejárásra, egy izraeli művész festékszóróval készített a helyszínen Dalíról egy óriási képet. Közben pedig megtudtuk a főszervezőtől, hogy amit látni fogunk, az egy párizsi magángyűjtemény, amely járja a világot, és ezúttal Prágából szállították ide a – hazánkban eddig soha nem látott – műalkotásokat. A Dalí Universe tulajdonosa, Beniamino Levi, személyes ismerte a művészt és szoros kapcsolat alakult ki közöttük. Ahogyan az is kiderült, hogy bár korlátozott példányszámban sokszorosított műtárgyakról van szó, mégis elképesztően sokat érnek, különösen az életnagyságú bronzszobrok, valamint a drágakövekkel kirakott és aranyból készült szobrok.
Érthető okból ezek voltak egyébként is a látványos részei a sok termen keresztül bemutatott kiállításnak: a kiállított litográfiák (a művész többi munkájához képest) gyakran elnagyolt skicceknek, hangulatos rajzoknak tűntek. Engem személy szerint a pajzán rajzok mosolyogtattak meg, amelyeket De Sade márki és Apollinaire írásaihoz készített illusztráció gyanánt. A szobor-felhozatal azonban tényleg rendkívül erősnek bizonyult, a ’Hallucinogén torreádor’ előtt időztem csodálattal a legtöbbet, valamint a Mae West ajkairól mintázott híres száj-szófa egyik példánya is ki volt állítva.
Ami nagyon feldobta a tárlatot, a végére tartogatott egyedülálló VR-élmény, amelyben Dalí motívumvilágából merítkezve létrehoztak különféle hangulatú virtuális univerzumokat, és a forgószéken 360 fokban körbe lehetett nézni ezekben a kellően beteg, interaktív életképekben. Így átélhettem többek között azt is, hogy milyen látvány lehet a személyes kedvenc figurám, a hosszúlábú elefánt alatt kószálni egy sivatagban.
A kiállítások végén a szokásos shop csalogatta a még hatás alatt lévő nézőket, csakhogy ezúttal a megszokott póló-mágnes-képeslap szentháromságon kívül eredeti tárgyakat is meg lehetett venni. Én kinéztem egy szobrot potom bő 14 millióért, amennyi pont nem volt a zsebemben, de akadt majdnem 40 milliós csecsebecse is. Sorszámozott litográfiákat azonban 300-400 ezer forint körül már lehet vásárolni, ha valaki elszántan szeretne egy saját Dalít otthonra. A dalís színezők legalább ingyen voltak, amelyeket a gyerekeknek tettek ki egy külön szobában az asztalokra.
Ahogy a szürrealizmus sztárja mondta: „nem az az igazi művész, akit inspirálnak, hanem aki másokat inspirál” – és abban mindenki egyetért, hogy ő az utóbbi kategóriába tartozott.
