Minden változás ellenére ismét a Művészetek Völgyében volt a nyár legfelhőtlenebb 10 napja
Sokan kritizálják, hogy ez már nem ugyanaz a fesztivál, mint régen. Igazuk van, de továbbra is meg lehet találni a klasszikus hangulatot, csak kicsivel jobban kell keresni. Szubjektív beszámoló.
A tavalyi Művészetek Völgye összegzésekor azt a tanulságot vontam le, hogy olyan volt, mintha ez egész járvány csak egy rémálom lett volna: a kihelyezett kézfertőtlenítőket leszámítva jóformán csak Lackfi János versimprói és a Momentán Társulat előadásai emlékeztettek arra, miről szólt az életünk a megelőző másfél évben.
Nos, a 2022-es fesztiválra még ennyi sem maradt, a koronavírus semmilyen formában nem jelent meg a 10 nap során. Bejött viszont új témaként a kata-szigorítás és a rezsiemelés – ezek előszeretettel bukkantak fel az imént említett programokon, de közel sem olyan mértékben, mint legutóbb a Covid. És ilyen kontextusban egyfajta szelepként sokkal inkább lehetett nevetni rajtuk, mint bosszankodni.
A másfél hét alapélménye ezen túlmenően is a végtelen felszabadultság volt, amit az óriási tömeg is visszaigazolt. Összesen 120 ezer látogatót vonzott a település, és a fesztivál történetében először a „megtelt” táblát is ki kellett rakni: csütörtökön nem kevesebb, mint 15 ezer fő váltott jegyet a programokra.
Hétköznap is olyan tumultus alakult ki, ami korábban csak a hétvégi napokon volt jellemző, alig akadt olyan helyszín, ahol ne zajlott volna naponta legalább egy, de inkább több telt házas program, már a délutáni órákban is. A Momentán Udvarban szokás szerint egy gombostűt sem lehetett leejteni, aki nem ért oda kezdés előtt legalább fél órával, aligha jutott neki ülőhely. De a Kaláka Versudvart, a Kőbánya Udvart, a vigántpetendi Poket Udvart, sőt még a Panoráma Színpadot is le kellett zárni időnként, mert egyszerűen nem fértek be többen.
A tavalyi cikkben hiányosságként említettem, hogy elég sok zenekar népszerűségét alulmérték a szervezők, így a közönség jelentős része nem jutott be a koncertjükre. Ez a probléma erre az évre jórészt megoldódott: a Ricsárdgír, az Aurevoir és a Carson Coma is átkerült a Panorámára (más kérdés, hogy utóbbiaknak itt is sikerült telt házat csinálniuk, ami nem kicsi bravúr). Azért így is akadtak még olyanok, akik simán nagyszínpadot érdemelnének, például a múltkor is említett Ivan & The Parazol, vagy a Platon Karataev, akik szintén teljesen megtöltötték a Kőbánya Udvart. Megismétlem a javaslatom: ideje lenne fixen napi három fellépősre bővíteni a Panorámát, bőven van annyi fiatal formáció, akik vagy már most rászolgálnak, vagy meg lehet előlegezni nekik a bizalmat.
Még egy kicsit a fellépőkről: ős-kapolcsosoknak zavarba ejtő fejlemény lehet, hogy egyre több olyan előadó bukkan fel a fesztiválon, akik korábban egyáltalán nem illettek volna bele az itteni programba, például Beton.Hofi, Dé:Nash, vagy a Kelemen Kabátban. Lehet vitatkozni arról, mennyire jó döntés ez, én úgy vagyok vele, hogy amíg nem kiszorítanak valakit, hanem új opcióként kerülnek be a programba, addig miért ne jöhetnének?
(Mondjuk arra lehetne figyelni máskor, hogy a Pest-Buda udvarban csutkára tekert hangerőn játszó Kelemen Kabátban ne szűrődjön át a szomszédos Momentánba, kvázi élvezhetetlenné téve az éppen zajló előadást.) Amúgy viszont a békés egymás mellett élés jegyében simán elkerülheti ezeket a fellépőket, aki akarja, és mehet helyettük a saját kedvenc helyeire. Ha pedig nekik köszönhetően egy új réteg is felfedezi a Völgyet – és ez határozottan így volt, nagyon sok fiatalt lehetett látni idén –, az a fesztivál fenntarthatósága szempontjából csak jó hír.
hirdetés
Ennek másik vetületével, miszerint „ez már nem ugyanaz a Völgy, mint régen volt” most nem szeretnék nagyon hosszan foglalkozni, mivel több korábbi beszámolómban is érintettem már a kérdést, sőt volt olyan is, amit egyenesen erre húztam fel.
Igen, valóban nagyon fájó, hogy a régi arcok közül csak maroknyian maradtak már, hogy zsinórban harmadik éve nem volt Kolics borudvar Taliándörögdön, hogy rengeteg hozzám közel álló zenekar is kiszorult, mert megszűntek a helyszínek, ahol korábban felléptek. Ugyanakkor 10 nap után most is pont ugyanakkora szomorúság öntött el amiatt, hogy haza kell menni, mint 6-7 éve, amikor a fentiek még jórészt adottak voltak.
Mert minden változás ellenére továbbra is meg lehet találni a klasszikus Völgy-hangulatot, ami miatt a nyaraim kötelező eleme lett a fesztivál, csak kicsivel jobban kell keresni. Ugyanúgy vannak éjszakai örömzenélések (még ha a hőskornál kevesebb résztvevővel is), ki lehet feküdni a taliándörögdi Klastromhoz nézni a csillagokat, végigröhögni a Momentán Udvar szinte bármelyik programját, vagy bekiabálni egy indokolatlan szót Lackfi Jánosnak, hogy írjon belőle verset. Persze megértem azt is, ha valakinek ez nem elég, de amíg a fentiek adottak, engem aligha tántoríthat el bármi a visszajárástól.
Hacsak az árak nem: sajnos a mindenhol jellemző óriási drágulás ezt a fesztivált sem kerülte el, meleg ételt jóformán sehol nem lehetett kapni 1800-2000 forint alatt, sőt 3000 forintnál drágább főételek is bőven akadtak. Az udvarok pultjainál a legolcsóbb sör 850, a borok decije 450-600 forint között mozgott.
Egyetlen versenyelőny maradt meg: szerencsére továbbra is be lehet vinni bármit a programokra (ha nem üvegben van), így aki szeretne, bevásárolhat előre a kisboltban. Nagyon remélem, hogy ezen a jövőben sem változtatnak, máskülönben valószínűleg sokan kényszerülnének lemondani a részvételről, vagy drasztikusan visszavágni a költségvetésüket.
A legizgalmasabb új programhelyszín idén a taliándörögdi Analóg Udvar volt, ahol napközben a kollódiumos fotózás rejtelmeibe avattak be. Bárki csinálhatott képet sörösdobozból rögtönzött kamera segítségével (ez már önmagában is komoly WTF-faktor), amit ott helyben elő is hívtak. Hasonlóan hiánypótló volt a vigántpetendi Poket Udvar, amit másodjára szerveztek meg, de most talán a tavalyinál is kiforrottabbra sikerült a programja. Itt lépett fel Grecsó Krisztián és Szabó Balázs, Agócs Márton és Kemény Zsófi, Beck Zoli és Szűcs Krisztián a Cseh–Csengey estjükkel, Vecsei Miklós és zenésztársai pedig Csoóri Sándor munkássága előtt tisztelegtek. Aki nyitott az irodalom és a zene találkozására, biztosan maradandó élményeket szerzett.
Meg kell még említeni a szintén másodjára megszervezett Völgyimprót, ami az Analóg Udvarhoz hasonlóan jó eséllyel pályázik a legemlékezetesebb napközbeni program címére. A Blue sPot zenekar és Bárth János mindennap más vendéggel kiegészülve zenéltek bő fél órát délután 2 órától (néha 4-től), a most épp Káli Kunyhónak nevezett egykori Gólya Udvarban.
A szalmazsákokon heverésző, vagy épp az asztaloknál társasjátékozó közönségnek egészen váratlan pillanatokban lehetett része, Csorba Lóci például egy Beatles dal után a Napfény járja át a szívem újra c. klasszikust vezette elő. De szerepelt az illusztris névsorban Jónás Vera, Premecz Mátyás, Fekete Jenő, Szirtes Edina Mókus, illetve Dióssy D. Ákos is.
Az időjárásra sem lehetett panasz szinte egyáltalán: bár kétségkívül megterhelő tud lenni a kánikula is, össze sem hasonlítható azzal, amikor a 10 nap nagy részében szakad az eső. Ezúttal szó se volt erről, egy második napon lecsapó vihart és némi napközbeni szemerkélést leszámítva megúszták csapadék nélkül a fesztiválozók. Program tudtommal egyáltalán nem maradt el emiatt, ami nagyon ritkán fordul elő.
Ezeket a sorokat már az Ördögkatlanból írom, aminek kapcsán egyre többen emlegetik, hogy olyan, mint Kapolcs volt, mielőtt „elromlott” volna – van, aki egyenesen úgy fogalmaz, ők viszik tovább az örökséget.
Valóban igaz, hogy a program itt jóval kevésbé hígult fel és egészült ki tőlem távol álló elemekkel az évek során. De mint fentebb írtam: a fájó veszteségek ellenére továbbra is megmaradt egy olyan mag, ami miatt sokkal nagyobb hiányérzetem lenne, ha otthon maradnék. Ezért írtam be a naptárba már a jövő évi időpontot is.
