Egy vérfagyasztó magyar pszichothriller, amit megnéznénk még egyszer
1957 nyarán brutálisan meggyilkolták a martfűi cipőgyár egyik munkásnőjét. A rendőrség gyorsan kézre kerítette a tettest, az áldozat egykori szeretőjét, aki hamarosan beismerő vallomást is tett. A gyilkost a bíróság első fokon halálra ítélte, ám a büntetést másodfokon életfogytiglani börtönbüntetésre enyhítették, mivel a beismerő vallomás tele volt ellentmondásokkal. Ez persze a legkevésbé sem érdekelte a rendfenntartó erőket: az 1956-os „ellenforradalom” után azonnali eredményekre volt szükség, a vezetőségnek ugyanis tévedhetetlennek kellett mutatkoznia a tömegek előtt. A „tettest” tehát elfogták, történet lezárva.
Csakhogy hét évvel később ismét megöltek egy martfűi nőt, méghozzá kísértetiesen hasonló körülmények között. Aztán egy újabbat és egy újabbat. A helyi erőknek pedig szép lassan fel kellett ismerniük, hogy – legyen bármennyire is kínos – nagy igyekezetükben egy ártatlan embert dugtak rács mögé.
Jó hírünk van azok számára, akik még megannyi félresikerült próbálkozás után is szívükön viselik a magyar műfaji film sorsát:
Sopsits Árpád legújabb filmje, A martfűi rém ugyanis egy abszolút működőképes magyar pszichothriller lett.
Talán az első Tímár Péter 1989-es Mielőtt befejezi röptét a denevér című filmje, vagy még inkább Fazekas Lajos 1977-es Defektje óta. Utóbbi egyébként A martfűi rém előképének is tekinthető: egyfelől mindkét film ritka magyar példája a sorozatgyilkost szerepeltető pszichothrillernek, másfelől mindkettőnek hangsúlyos a rendszerkritikus vetülete.
A martfűi rém esetében ez azt jelenti, hogy Sopsits sokkal fontosabbnak tartotta az 1956 utáni társadalmi-politikai helyzet bemutatását, mint a pszichésen zavart elkövető kórképének felrajzolását.
Az alkotók rengeteg energiát fektettek a korai Kádár-korszak részletgazdag ábrázolásába, és ebből a szempontból egy szavunk sem lehet a végeredményre.
Sopsits biztos kézzel festi le a történet hátteréül szolgáló fojtogató közeget, ahol ilyen csúfosan csődöt mondhatott az igazságszolgáltatás, és ahol a rendőrség – tulajdonképpen dacból – éveken keresztül tagadta a martfűi rém létezését is, mondván hogy Magyarországon nincsenek, és nem is lehetnek sorozatgyilkosok. Ebből a szempontból a film igazi párdarabja az X Polgártárs lehetne, amely a martfűi rém esetéhez igen hasonló történetet mesélt el egy hírhedt szovjet sorozatgyilkosról.
Hiába azonban a nagyszerű történelmi tabló, ha mindemellett számos létfontosságú területen már jóval gyengébben muzsikál a film. Sok hazai film bukott el már azon, hogy az alkotók jó magyar szokás szerint többet akartak egy „egyszerű” műfaji filmnél, és A martfűi rémre is rányomja a bélyegét a nagyot akarás. Sopsits filmje alapvetően három szálon fut: párhuzamosan követjük az ártatlanul elítélt férfi, a gyilkos és a teszetosza rendőrök történetét, emellé azonban kapunk még két családi drámát, illetve egy eléggé kezdetleges szerelmi szálat is. A film így meglehetősen túlzsúfolt és egyenetlen lett. Rengeteg szereplőt mozgat, akik többnyire eléggé vázlatosra sikeredtek, életszerűtlen párbeszédeket folytatnak, ráadásul többségük kifejezetten ellenszenvesnek is mondható.
A történet azonban elég erős, ahhoz, hogy az erények feledtessék a hibákat,
Szabó Gábor operatőr atmoszférikus képei pedig olyan vérfagyasztó hangulatot teremtenek, amilyet magyar filmben ritkán láthatunk. Mindenki vegye azonban komolyan a 18-as karikát, a kamera ugyanis nem szemérmeskedik, amikor a nekrofil sorozatgyilkos rémtettei kerülnek sorra: hosszas perceken keresztül, premier plánban "élvezhetjük" a részleteket. Az erőszakot pedig valódi hősök, kézreálló kapaszkodók híján még gyomorforgatóbbnak érezzük.
Ha tetszett a kritika, kattints a megosztásra!
