Egy magyar gitárzseni, aki elhitte az amerikai álmot
„Előbb fagynak meg a szavak.
előbb csalhatod meg magad.
Előbb felejted el neved,
mint elengedném két kezed”
(Barta Tamás – Adamis Anna: Vallomás)
1973. Kamaszkorom legszebb tavasza. A béke, a zene, a szerelem háromszögében éltem, mint egy 17 éves, messzikedvű magyar fiú, aki lélekben hippinek képzelni magát. És annak az állapotnak szerves része volt a Locomotiv GT, mint a fenti dal is.
Hódmezővásárhelyen éltem akkor, ott hallottam őket először élőben a Petőfi Művelődési Házban. És akkor lett egy újabb zenekar a világhírűek, a Cream, a Doors, a Led Zeppelin, a Who és az Omega mellett, amelyeket amatőr zenészként példaképemnek tekinthettem. Néhány könnyebb darabjukat meg is próbáltuk lejátszani, nem állítom, hogy teljes sikerrel...
Tehát kezdettől fogva nagy izgalommal követtem őket, hiszen hangzásokkal, hangszertudásukkal, szokatlan dallamaikkal és ritmusképleteikkel olyan lökést adtak a magyar progresszív zenének, amelyhez hasonlót csak a Syriusnak és a Mininek köszönhetünk. Aztán az első magyar szupergroup négyesfogata – Presser Gábor, Frenreisz Károly, Barta Tamás, Laux József csak két lemezig bírta együtt (de azok a maguk módján tökéletesek voltak) – majd egy személycsere után (Kareszt Somló Tamás váltotta fel) a harmadik lemezük letisztultabb, könnyebben befogadható lett, de így is irányadók maradtak. Sőt, a Bummm! című, éppen 1973-ban megjelent albumukat sokan a mai napig legjobb munkájuknak tartották. Máig ennek a borítójában őrzök összehajtogatva ennek a formációnak egy nagy, piros hátterű poszterét, amelyre kortársaim bizonyára jól emlékeznek.
Ennek a korszaknak volt a pillére egy szép arcú, elegáns, rendkívüli tehetségű gitáros, Barta Tamás, aki „elhitte az amerikai álmot”. Ezt éppen Somló Tamás mondja Hajdú Eszter Siess haza, vár a mama! című filmjében, amely a muzsikus „disszidálásáról” – fiatalabb olvasók kedvéért: illegális módon külföldön maradásáról - édesanyával való „hangos levelezéséről”, végül máig tisztázatlan haláláról szól.
Amerikai álom? Különös a zene világa: abban nincsen semmi meglepő, ha egy magyar operaénekes, egy karmester vagy egy zongoraművész fergeteges sikert arat a tengeren túlon, akár több évre is marasztalják. Egy magyar jazz- vagy etno-zenész is szívesen látott vendég lehet az Államokban, néhány koncert erejéig. A rock-zene teljesen más. Még a nyugat-európaiaknak is valami egészen különlegeset kell nyújtaniuk, olyan a hazai kínálat. Az Elbától keletre fekvő országok zenészei – különösen a rendszerváltás előtt – elsősorban kuriózumnak számítottak, és bár a Locomotív GT még elkapta a nagy fesztiválkorszak utolsó hullámait, és koncertjeikkel felvették a versenyt az amerikaiakkal, arra mégsem számíthattak reálisan, hogy amerikai sztárokká váljanak.
Barta Tamás az a fajta muzsikus volt, aki nem tépte szét magát a színpadon, nem csinált lélegzetelállító show-t, játéka volt maga a jelenléte. Természetes könnyedségű virtuóz volt, aki otthonosan mozgott a látványos szólókban és a finoman előkúszó motívumokban, a blues-ban, a boogie-ban: hallgassuk meg egymás után a Hej, én szólok hozzád-ot, A kötéltáncos álmát, a Kék asszonyt és az Ő még csak most 14-et, amelynek szövegéből vették a film címét.
Vegyük elő a Képzelt riport... lemezét, és figyeljük azokat a leheletfinom gitár-végszavakat, amiket ad például a Valaki mondja meg-ben, az Add, hogy mégegyszer-ben vagy az ölelkező akkordokat a Vinnélek, vinnélek-ben. Vagy emlékszünk még a második album, a Ringasd el magad nyitódalára, a Cirkuszra, erre a négy és fél perces több tételes gyöngyszemre?
De Bartától nem állt tőle a romantika, mint a fent idézett Vallomásban és a humor sem. És álljunk meg egy pillanatra.
„Minden út visz valahová,
lehet, hogy jó felé,
lehet, hogy nem.
De mindenkinek el kell indulni valamerre.
De hogy ez az út majd merre menne,
mégsem kérdezem.
Elkerülni sorsom úgysem tudnám,
mert sorsom a végzetem.”
(Barta-Adamis: Csavargók angyala)
Ebben a vidám, bendzsós country-dalban utólag van valami hátborzongató. „Mintha állandóan menekült volna” – mondja a filmben Presser Gábor. Lehet, hogy Anna éppen erre érzett rá? És azt is elmondják a fiúk, akik közül Lauxra és Somlóra már szintén csak emlékezhetünk, hogy ha Tomi a fejébe vett valamit, akkor azt megcsinálta. Ilyen volt számára Amerika. Az ő 74-es „disszidálása” után két évvel „Blöró” is lepattant, de ő józanabbul mérte fel lehetőségeit: stúdiózenészként és hangmérnökként dolgozott, és közben a legmenőbb amerikai bestseller írókat épített ki kapcsolatokat, melyekre alapozva hazatérése után sikeres könyvkiadót hozott létre. Tominak ez a szerencse nem adatott meg. Ugyanabban az évben, 1982-ben halt meg, mint a másik magyar gitárfenomén, a más módon önsorsrontó Radics Béla.
Pedig Barta Tamás és édesanyja nagyon ragaszkodtak egymáshoz, és a zenésznek ez sem volt elég visszatartó erő. A mai generációknak, amelyek a modern technológiának köszönhetően még szinte akkor is „testközelben” tudnak maradni, ha szétszóródtak a világ négy égtája felé, ez felfoghatatlan. És benne van ebben a filmben a magyar holokauszt tragédiája: Barta Józsefnének, aki elvesztette egész családját és néhány hónappal fia távozása előtt férje is meghalt, Tamás maradt az egyetlen kötődése. És amikor Edit asszony hosszú, megalázó procedúra után végre kijuthatott hozzá, mielőtt hazaindult, érezte, tudta és ki is mondta, hogy utoljára látják egymást.
Barta maga is rájött, hogy nem a paradicsomba érkezett. Egyik hangkazettán el is mondja: nem gazdag akar lenni, csak boldog. Édesanyját is győzködi: ne ássa el magát élve 55 évesen, keressen új boldogságot. Ez a párbeszéd mutatja meg, hogy ekkor már nem csak egy óceán állt közöttük...
Már-már úgy tűnik, minden rendbe jön: a zenész Hollywood közeli házából és a hawaii „mennyországból” jelentkezik, anyja megtalálta újra élete párját. Majd két pisztolylövést hallunk, és csak az értesítés érkezik Budapestre Barta Tamás haláláról.
Hogy mi történt valójában, nem tudjuk és a filmből sem derül ki. Van egy önmagában is furcsa halotti bizonyítvány, egy ezzel ellentmondó rendőrségi jelentés, vannak gyanúk, vannak gyanúsítottak, vannak, akik ma is félnek, de Hajdú Eszter oknyomozásának mozaikjai nem állnak össze.
A Siess haza, vár a mama! egy jobb sorsra érdemes művész szomorú, ám erősen vázlatos portréja. Bár éppen művészi nagyságából, kreativitásából látunk-hallunk a legkevesebbet. Talán Barta Tamás megérdemelne egy olyan filmet – nyersanyag van hozzá bőségesen – amelyben a ma is mértékadó gitárzsenit ismerheti meg az utókor.
