Egy hajszálon múlt a mi életünk is – Csernobil, egy sorozat az igazi szuperhősökről
Scserbina még megérte a 90-es évek fordulóját, de Legaszov végett vetett az életének, ezt már a pilotból tudjuk, hiszen a történet az első részben egy flash forwarddal indított: mielőtt megismernénk a robbanás utáni eseményeket, láttuk, amint Legaszov még elmondja utolsó mondatait egy szalagra, majd a kazettákat becsomagolja, elrejti, aztán felakasztja magát. Mégsem ért itt véget a története, sőt, az igazságra csak ezután derült fény. Legaszovnak konkrétan kétszer kellett halálra ítélnie magát ahhoz, hogy legitimálja önmagát és állításait. Először akkor, amikor elmegy Csernobilba - hiszen tudja, hogy olyan sugárzásdózist kapott, ami után csak pár éve van hátra - , másodszor pedig akkor, amikor megelőzi természetes halálát, és kötelet kanyarít a nyakába. Zárójelben: a fantasztikus Jared Harrisnek évtizedeket kellett várni ahhoz, hogy megkapja élete szerepét, de megérte, megindító és felülmúlhatatlan az alakítása.
Az utolsó rész elegánsan, nem hatásvadász módon építi tovább a feszültséget az idősíkok váltakoztatásával. A tárgyalótermi, drámai prezentációkat flashback szakítja meg folyamatosan: végre látjuk, hogy a valódi felelős, Gyatlov a robbanás éjjelén milyen hibákat vétett az atomerőmű irányítójában, ahol ráadásul mellette tapasztatlan és az elvégzendő tesztről előre nem tájékoztatott kollégák dolgoztak. Egyikük, a 25 éves, szerencsétlen Leonyid Toptunov mindössze 4 hónapnyi tapasztalattal állt az irányítópult mögött, remegve. Ő az, akit cseppfolyóssá váló szövetekkel látunk haldokolni a kórházi ágyán a harmadik részben. És látnunk kell, mert csak így hatásos az üzenet. Ő az emberi tényező.
Amit tehát nem értettünk az első részben, most főhőseink a bíróság előtt magyarázzák el: mikor, mi történt pontosan az erőműben, milyen rossz döntések sorozata vezetett a robbanásig, majd sok tízezer ember korai haláláig. Legaszov a Gyatlov feletti bűnösöket nem nevesíti, de kimondja: a hiba azért állhatott elő, mert a Szovjetunió korszerűtlen, kockázatosabb, ám olcsóbb technológia mellett döntött. És ezért volt szükség a hazugságokra, hogy mindezt elkendőzzék.
Már egy ideje örülhetünk a televíziós sorozatok színvonalemelkedésének, és látványos, hogy ma már játékfilmeket múlnak felül vizuális világukkal, bátor történetmesélői húzásaikkal, ráadásul sokszor 60 percben sokkal több árnyalat, finomság megjeleníthető, mint egyszer 120-ban. De még sosem éreztem azt, amit most: hogy mintha eddig minden egyetlen széria felé tartott volna - a Csernobil ilyen, ilyen atomrobbanásszerű jelenség a sorozatok világában. Mert ereje van, és mert egy nagy erkölcsi felkiáltójel az egész arról, hogy nem szabadulhatunk a hazugságoktól és tetteink következményeitől. Lehet, hogy szörnyen naiv vagyok, de hátha... megnézi ezt a sorozatot valaki, aki egyszer majd nem nyom meg egy gombot, amit nem kéne megnyomnia.