Édesanyja papnak vagy hegedűművésznek szánta: az Aranycsapat legendás kapusa Grosics Gyula itthon maradt, mégis meghurcolták
A fiú, akit édesanyja papnak szánt, végül feketébe öltöztette a kapusposztot, és évtizedekkel megelőzte a korát, hogy a futballtörténelem egyik legünnepeltebb csapatának utolsó, de egyben első bástyája legyen. Száz évvel ezelőtt, 1926. február 4-én született a Komárom megyei Dorogon Grosics Gyula, az Aranycsapat „Fekete Párduca”, akinek élete a wembleyi diadalok csillogásától a politikai meghurcoltatás árnyékáig ívelt – egy pályaív, amelyben a sport és a történelem elválaszthatatlanul összeforrt.
Ő volt a modern kapusjáték egyik első hírnöke, a „söprögető-kapus” prototípusa.
Egy olyan korban, amikor a hálóőrök a gólvonalhoz ragadva tették a dolgukat, Grosics bátran kimozdult a kapujából, sokszor a tizenhatoson kívülre is, hogy hátvédként avatkozzon játékba, és pontos indításaival támadásokat szervezzen. Ez a forradalmi felfogás tette a támadó szellemű Aranycsapat megkerülhetetlen elemévé. Pályafutása során 86 alkalommal öltötte magára a címeres mezt, 1952-ben Helsinkiben olimpiai bajnoki címet nyert, és három világbajnokságon is szerepelt.
Pályafutásának egyik csúcspontja 1953. november 25-e volt, amikor a magyar válogatott 6–3-ra diadalmaskodott Anglia felett a Wembley Stadionban, megtörve az angolok hazai veretlenségi mítoszát.
A diadalmenet a következő évi svájci világbajnokságon is folytatódott, ahol a végső győzelemre legesélyesebb magyarok egészen a döntőig meneteltek. Ott azonban a „berni csoda” néven elhíresült mérkőzésen 3–2-es vereséget szenvedtek Nyugat-Németországtól. A vereség okozta nemzeti trauma ellenére Grosics teljesítményét elismerték, beválasztották a torna All-Star csapatába.
A diadalok csillogását hamarosan a diktatúra komor árnyéka váltotta fel. A vb-döntő után nem sokkal politikai-állambiztonsági eljárás indult ellene.
Tizenhárom hónapra eltiltották a játéktól, és bár a vádakat végül ejtették, sikerei klubjába, a Budapesti Honvédba már soha nem térhetett vissza. Pályafutását a Tatabányai Bányászban folytatta, egyfajta száműzetésben.
Pedig minden olyan filmszerűen indult. Édesanyja papnak vagy hegedűművésznek szánta,
A Puskás Intézet által gondozott hagyatékából is kiderül, hogy a sors egy NB II-es meccsen avatkozott közbe, amikor a Dorog kapus nélkül maradt.
A beugrásból életre szóló hivatás lett. „Mindig oda választottak. Pedig nem szerettem védeni” – emlékezett vissza később a kezdetekre.
Klubpályafutása a Dorogi Bányásztól a MATEOSZ-on és a Budapesti Honvédon át egészen a Tatabányai Bányászig ívelt, ahol közel 390 élvonalbeli mérkőzésen lépett pályára. Tatabánya annyira a szívébe zárta, hogy a városi stadiont 2011 szeptemberében róla nevezték el, amely ma is a Grosics Gyula Stadion nevet viseli.
Volt azonban egy beteljesületlen álma: a Ferencváros. 1962-ben, pályafutása végén a politika nem engedte, hogy a zöld-fehérekhez igazoljon. A sors azonban évtizedekkel később kárpótolta. 2008. március 25-én, 82 évesen, a Sheffield United elleni barátságos mérkőzésen jelképesen pályára léphetett a Fradiban. Egy percig állt a kapuban, majd hatalmas tapsvihar közepette cserélték le.
Visszavonulása után edzőként dolgozott Tatabányán és Salgótarjánban, majd a hatvanas években két évet Kuvaitban is eltöltött. „Jól szórakoztam Kuvaitban, de két év elég volt” – foglalta össze röviden a közel-keleti tapasztalatait egy 2013-as interjúban.
Életét és pályafutását a rendszerváltás után számos díjjal ismerték el. 2011-ben csapattársával, Buzánszky Jenővel együtt megkapta A Nemzet Sportolója címet.
– mondta az ünnepségen. A sportág legnagyobbjai is tisztelettel adóztak emléke előtt. „Nem volt még egy kapus a világon, aki úgy reagált volna, és úgy védett volna, mint ő” – mondta róla Mészöly Kálmán az UEFA megemlékezésében. Grosics Gyula 2014. június 13-án, 88 évesen hunyt el.
Via Puskás Intézet