KULT
A Rovatból

Doppingbotrány a színházban – durva erkölcsi kérdéseket feszeget a darab

A Tagadj tagadj tagadj című darab leleplezően őszinte képet fest elénk az élsportolók mindennapjairól. Az előadás kapcsán Lovas Rozival és Ullmann Mónikával, a két főszereplővel beszélgettünk.

Link másolása

Szeptember 16-án mutatják be a Hatszín Teátrumban az Orlai Produkciós Iroda egyik legújabb előadását, amely a sportvilág farkastörvényeiről szól. A Tagadj tagadj tagadj című darab leleplezően őszinte képet fest elénk az élsportolók mindennapjairól, fanatizmusáról, áldozathozatalaikról, edzőjükkel való kapcsolatukról – és igen, a doppingolásról is.

Maga az előadás szándékosan nem ad jó vagy rossz válaszokat azokra a súlyos erkölcsi-morális dilemmákra, amiket felvet.6M6C3461

Elítélhető-e, ha valaki bármit megtenne azért, hogy valóra váltsa élete nagy álmát? És fordítva: a cél valóban szentesít minden eszközt, még akkor is, ha emiatt örök tagadásra kényszerülünk és másokon kell átgázolnunk? A darab kapcsán Lovas Rozivalés Ullmann Mónikával, a két főszereplővel beszélgettünk, akik sportoló- és edzőpárost játszanak.

Móni, Rozival ellentétben te még nem játszottál Orlai Produkciós előadásban. Hogy érezted magad ebben a közegben?

Móni: - Abszolút felszabadultan. Jó érzés dolgozni egy ilyen csapattal, ahol nem volt gát, bátran lehetett ötletelni, véleményt mondani, kérni bármit a másiktól, teljesen közvetlen hangnemben.

Meséljetek kicsit a karaktereitekről!

Móni: - Foglalkozását tekintve edző, de pszichológus is egyben. Összetett személyiség, az edzői akarat és a humánum is jelen van benne. Ez a nő uralkodó típus: vannak kész tervei és azokat véghez akarja vinni – én általában a másik oldalon, a szenvedő alany oldalán szoktam állni, és elviselem, hogy valaki megvalósítja rajtam a tervét. Azzal együtt, hogy mekkora újdonságot jelentett, nagyon megszerettem.

Rozi:

"
Rettentően izgalmasnak találtam magát a témát is, jól esett vele foglalkozni: mi az, hogy versenysport, mi az, hogy valaki napi tizenöt órákat edz, mi az, hogy valakinek olyan célja van, amire az egész életét felteszi – egy olyanfajta valóság az élsportolók valósága, ami teljesen távol áll a saját életvitelemtől.

Van ugyan valamennyi közöm hozzá, mert kiskoromban engem versenyzőnek neveltek – teniszeztem –, de ez nyilván fel sem ér ahhoz, amikor valaki olimpiára készül. Az is érdekes, hogy ritkán találkozik színházban ilyen témával az ember. Vagy egyáltalán azzal a jelenséggel, hogy ennyire konkrét cselekvésformát próbálunk színházi eszközökkel megmutatni. Szerintem a szövegkönyv is remek lett. Jól esett ennyire filmszerűen közvetlen szöveggel dolgozni.

Móni: - Mondtuk is néhány próbán: ha itt lenne a kamera és közeliznénk, akkor ez most kész lenne. Csodás lett a díszlet, pedig eleinte nem igazán tudtuk elképzelni, hogyan jelenítünk meg egy olimpiai futószámot vagy egy országos versenyt. A mi szakmánktól teljesen idegen ez a fajta abszolút módon mérhetőség. Nyilván nekünk is megvan a magunk életformája: én is másképp étkezem, ha aznap játszom, pihenek, átmondom a szöveget nap közben, már az esti előadáson jár az eszem. Tulajdonképpen ez is fegyelmezettség, de amit a versenysportolók csinálnak, azzal összehasonlíthatatlan. Nagyon tisztelem és szeretem őket, sok sportoló barátom is van.

Rozi: - Én a darabtól függetlenül is nagy rajongója, tisztelője vagyok ezeknek az embereknek. Személyes ügyemmé vált, hogy hiteles képet adjunk arról, mi történhet egy sportoló fejében, szívében.

Pont emiatt a tisztelet miatt nem volt számodra illúzióromboló, ami a darabban történik? Meglehetősen durva erkölcsi kérdéseket feszeget…

Rozi: - Igen, de nem ítéletet mondunk. Ezt amúgy sem tartom szerencsés színházi hozzáállásnak. Szeretek közel kerülni a témához, kellően megismerni, meglátni benne az embert, a céljait, egy helyzetet, egy dilemmát. Annyira könnyen ítélkezünk, holott fogalmunk sincs, mennyit dolgoznak ezek a sportolók, mindent feláldozva, amit csak lehet. Nyilván vannak nem tiszta és erkölcsileg megkérdőjelezhető döntéseik, de azokba sem feltétlenül egyértelműen kerülnek bele. Mindenesetre ott van mögötte az a mérhetetlen mennyiségű munka, és amit már letettek az asztalra, még akkor is, ha soha nem lesznek olimpiai dobogósok.

"
Ez a darab nem ítéletmondás. Vizsgál egy témát, személyes sorsokon keresztül; az, hogy morálisan, erkölcsileg, emberileg, a sportszerűség és a dopping-szakosztály szempontjából mi helyes és mi nem, a végére összezavarodik a nézők fejében, amivel pont hogy gondolatokat ébresztünk bennük.

Mitől tabudöntögető az előadás? Magától a dopping-témától, vagy amiatt is, hogy színházban mutatjátok meg?

Rozi: - Nem szokás erről beszélni, talán még a sport berkein belül sem. A próbafolyamat előtt és közben sok emberrel beszélgettem, sok mindennek utánaolvastam, filmeket, dokumentumfilmeket, riportokat nézegettem orvosokkal, sportorvosokkal, sportolókkal, sportújságírókkal, edzőkkel, doppingszakértőkkel. A legfontosabb tapasztalat az volt, hogy még a sportolók között sem mindig tiszta a kép, hajszálvékony mezsgyén mozog, mi igaz, mi nem, mi számít doppingnak, mi a nyilvánvaló és mi nem, mi bizonyítható és mi nem. Komoly orvostudományi kérdések ezek, amiről pedig a darabban szó van, az már egész pontosan génmódosítás.

Móni: - Edző és sportoló között elképesztően erős a kapcsolat. Ha egy sportoló szemszögéből nézzük: a leghőbb vágyad eszköze az edző. Az edzőéből pedig a sportoló a beteljesítetlen vágyak megtestesülése, lásd: ha én világbajnok futó voltam, de olimpiai bajnok nem lettem, akkor majd a tanítványomból azt csinálok. Egy olyan érdekszövetség ez, ami túlmutat szülő-gyerek, szerelmi vagy testvéri kapcsolaton. Ahhoz, hogy egy ilyen szoros kötelék kialakuljon, mindkét oldalról feltétel nélküli bizalom szükséges. Gyakorlatilag több időt is töltenek együtt, mint a családtagjaikkal.6M6C4136

Hogy érzitek, a ti szakmátokban, a művészvilágban mennyire van jelen a versenyszellem?

Móni: - Én annyira hiszem, hogy nincs! Ha valaki ott áll, egy személyiség, az nem pótolható. Ezért nem hiszek például a kettős szereposztásban sem – persze nyilván van, amikor szükséges. Nem ugyanúgy szólnak azok a mondatok, ha két különböző színész mondja őket…

Rozi: - Ha csak konkrétumokat nézünk: például hogy ki van társulatnál, ki kap szerződést, ki kap meg egy szerepet – nyilván lehetne bárki, de valamiért mégis ő az. Nem egy mérhető dolog, és rettenetesen szubjektív. Lehet igazságtalannak nevezni helyzeteket, de én ezt akkor sem versenyként fogom fel.

Móni: - Egyszerűen a szakmánk adottsága. Függhet attól, hogy egy igazgatónak milyen típusú színész jön be, de lehet szerencse kérdése is. Például ha végez egy osztály, sokuk jövője azon múlik, hogy éppen a következő évadban milyen karaktert keresnek egy bizonyos előadásban., vagy hogy egyáltalán milyen darabokat vesznek elő. Ha egy igazgató tehetségesnek tart egy végzős színészhallgatót, de ha abban az évadban nincs neki szerep a színházában, akkor nem fogja leszerződtetni. Ha pedig szerencséje van és szerepet kap, az már egyéni felelősség, hogy miként él a lehetőséggel.

Rozi: - Meg hát ez nem úgy megy, hogy ha korábban kelek fel és több répát eszem ma, akkor engem fognak szerződtetni. A legjobb módszer, ha teljesen önazonos az ember, lelkiismeretesen teszi a dolgát és nem akar más lenni, mint aki. Az pedig eldől, hogy ilyen formában kell vagy nem kell.

Mennyire volt könnyű ezzel a szakmátokra jellemző sajátossággal megbarátkozni?

Rozi: - Én a kaposvári egyetemen végeztem, Mohácsi osztályában, ami egy hihetetlenül jó közösség volt. A mai napig azt érzem: amint én oda bekerültem, megváltozott az életem. Bárki, aki nem színészettel foglalkozik, ugyanúgy nap mint nap küzd azzal, hogy elfogadja magát, megbarátkozzon a helyzetével, a saját képességeivel, lehetőségeivel. Minket ebben segítettek, és abban, hogyan bontsuk le a gátjainkat. Abba az alapanyagba, amit te hoztál, ami te vagy, még rengeteg tudás belekerülhet, de minden akkor működik, ha átmosódik azon a szűrőn, ami te magad vagy. És el kell fogadni, hogy nem mindenhol kell ott lenni, nem mindenben kell benne lenni, nem minden való nekem.

Móni: - Még egy gondolat a féltékenységgel, versenyzéssel kapcsolatban. Ha benne vagyunk egy előadásban, együtt, a többiekkel, fel sem merül, hogy megtörténjen ilyesmi, mert akkor egyszerűen nem lesz egységes a játék. Lehet, hogy születnek klassz egyéni teljesítmények, de ha utána azt mondják: „az előadás gyengén sikerült, de te jó voltál benne”, szerintem az azért nem a legjobb este. Ha egyéni produktumok mentén haladunk, nincs mese: szétesik és értelmetlenné válik. Ezt a fajta viselkedést egyébként nem is nagyon lehet megvédeni egy rendezővel szemben.

Rozi: - Bízom a színház, a szakma olyan szintű tisztaságában, hogy ami produktum megszületik, az egyenes, őszinte, jól működő, mondanivalót tartalmazó. Megbukik, ami vagy aki nem igazi.6M6C3529

Az előbb volt szó arról, hogy a sportolói teljesítménnyel ellentétben a színészi teljesítmény mennyire nem egzakt módon mérhető. Ti mikor érzitek azt, hogy egy szerepben, egy előadásban jók vagy a legjobbak voltatok?

Rozi: - Nincsenek állandó és független értékek. Az, hogy ma úgy érzem, jó voltam, nem garantálja, hogy holnap az leszek vagy tegnap az voltam. Nem mérhető a többiektől függetlenül sem, a kémia működésén annyira sok múlik. Még a közönség kémiája is elképesztő hatással van ránk, rengeteget vehet el vagy adhat hozzá a játékhoz. Szerintem egy belső hang jelzi nekünk, ki mikor, mitől alszik jól előadás után. Például Csomós Mari, aki mögött azért már van némi tapasztalat, a mai napig úgy jön le a színpadról, hogy iszonyú fontos neki minden egyes jelenet. Ő nem tud nyugodtan pihenni anélkül, hogy ne érezné azt: jó volt. Ezen kívül talán van néhány fontos és meghatározó személy az életünkben, akinek a szavára lehet hallgatni. Mindenkiére nem szabad, sőt minden leírt szóra sem.

Móni: - Számomra a rendező jelenti az origót. Kezdetben senki mástól nem kapok visszajelzést, hogy jó-e, amit csinálok, csak tőle, aki minden nap jelen van a próbán, és egy átfogó szándéka van az előadás egészével kapcsolatban. Jó esetben nézi még az előadásokat is, ami szintén sokat számít, de utána a partner marad, akire hagyatkozhatok, és persze a nézők.

Szerintetek vonható bármilyen párhuzam a színész-rendezői és a sportoló-edzői viszonyok között?

Rozi: - A régi nagy kaposvári hőskorszakból jut eszembe például Babarczy, aki rengeteg színészt kinevelt és akikkel “hűségesek” voltak egymáshoz, de Várkonyiék a Vígszínházban is hasonlóan hosszú távra terveztek a művészekkel. Amikor Ruttkai bekerült oda tizennyolc évesen, lehetett arra számítani, hogy húsz év múlva is fogni fogják a kezét és a tehetségének, korának és élethelyzetének megfelelő szerepeket fog játszani. Ez lehetett hasonló állapot, nyilván a színház nyelvére lefordítva. Manapság, amikor egy igazgató jó, ha kitölti a mandátumát, mert épp nem váltják le valamiért, vagy nem zárnak be hirtelen egy színházat, a színészek képtelenek úgy hosszú távra tervezni, ami egy okosan felépített karriert, művészi pályát határozna meg. Vigyázni kell magadra, mert más nem teszi.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„Így tovább nem lehet élni” – Újabb zseniális Bödőcs-kisfilm készült, Csákányi Eszter és Znamenák István is remek benne
Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással. Egy kis Örkény, egy kis Wes Anderson négy és fél percben.

Link másolása

Új kisfilm került fel Bödőcs Tibor YouTube-oldalára: a mintegy 4 és fél perces alkotás két főszereplője Znamenák István és Csákányi Eszter.

A kérvény című opus egy Wes Anderson-szerű miliőben játszódik, és lényegében egy kérvény felolvasásából áll, na meg a hangos csattanóból. De az egészben benne van az „elmúthatvanév” Magyarországa, persze a megfelelően vicces, ironikus körítéssel. A kérvény című kispróza egyébként Bödőcs Prímszámok hóesésben című kötetének egyik fejezete.

Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással.

De felesleges is ennél több, nézzük a kisfilmet:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét Luca Guadagnino a Challengersben
Április 25-től játsszák a hazai mozik a Challengerst. Zendaya eddigi pályafutásának talán legfontosabb filmjét készítette el, és mindent meg is mutatott a cél érdekében.

Link másolása

FIGYELEM: A CIKK APRÓ SPOILEREKET TARTALMAZ!

Napok óta azon töprengek, miért is tetszett ennyire a Challengers. Hiszen ha az ember nagy vonalakban elmondja a sztorit, talán fel sem kelti a figyelmet. Szerelmi háromszög, a tenisz, mint az emberi kapcsolatok, játszmák metaforája, bla-bla-bla. De ahogy sokszor hangsúlyozzuk, a művészet fő kérdése a nem a „mit”, hanem a „hogyan”.

Luca Guadagnino rendező az egyszerű hozzávalókat mesterien elegyíti, a romantikus drámából már-már lélektani thrillert csinál. Az első pillanatban megalapozza az egész filmen átívelő feszültséget. Két férfi teniszezik. Izmosak, leharcoltak, feszültek. Már-már mitikus alakok. Csatájukat a nézőtérről figyeli egy szépséges nő.

A három szempárt látjuk egymás mellé vágva, és rögtön tudjuk, miről van szó, mi is lehet a valódi tétje ennek az összecsapásnak.

Ezután a film ügyesen ugrálva az idősíkokon azt mutatja be, hogy jutottak el a szereplők eddig a pontig.

Tashi (Zendaya) ígéretes teniszcsillagnak indult, ám egy sérülés miatt le kellett mondani az álmairól. Manapság férje, Art Donaldson (Mike Faist) teniszcsillag edzője és menedzsere, akivel van egy közös lányuk is. Art rossz passzban van, sorra veszti a meccseit, szíve legmélyén már szívesen visszavonulna, de fél, hogy elveszti felesége megbecsülését, ha feladja. Ám mindannyiuk életét felrázza, amikor egy kisebb rangú versenyen Art szembe találja magát Patrickkal (Josh O’Connor), aki egykor a legjobb barátja volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtek Tashival.

Mindenképpen ki kell emelni még Trent Reznor és Atticus Ross zenéjét. Mert bármennyire jó is a rendező és a szereplőgárda, voltak olyan helyek a filmben, ahol egyedül a lüktető soundtrack biztosította a feszültséget, anélkül túl hosszú és lapos lett volna egy-egy snitt.

Bámulatos a fényképezés, minden beállítás talál, olykor egyenesen a száguldó labda szemszögéből látjuk a meccseket. Bár a filmben végig erős az erotikus túlfűtöttség, Luca Guadagnino remek ízléssel bánik a kérdéssel. Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét, sosem látszik több, mint ami indokolt, és ami szükséges ahhoz, hogy plusz töltetet adjon egy-egy jelenetnek. Egyébként is túl sok a történés, amit követni kell ahhoz, hogy a szemünket legeltessük. Kimondottan szokatlan módon ebben a filmben sokkal többet vetkőznek a pasik.

Nem is emlékszem, láttam-e valaha olyan mainstream amerikai (vagy bármilyen) filmet, ahol a férfi öltözőt mutatják a maga természetes valóságában.

Itt ez is megtörtént. Sőt, Guadagnino attól sem fél, hogy kicsit behozza a képbe a látens homoszexualitás kérdését. Mindezt kellő lazasággal és humorral teszi.

Félreértés ne essen, a Challengers nem a szexről, és még csak nem is a teniszről szól. Ahogy maga Tashi ki is mondja valahol a film elején: a tenisz nem sport, hanem emberi kapcsolat. Akkor lesz jó egy meccs, ha a pályán lévő két ember szinte eggyé válik, tökéletesen érti egymást.

A Challengers három zseniális színész és egy nem kevésbé nagyszerű rendező összmunkájától lett az, ami, de ez mégiscsak Zendaya filmje, ő a csúcstámadó, a többiek az alaptábort biztosítják neki. A még mindig nagyon fiatal színésznő nem is választhatott volna jobb filmet, hogy megmutassa tehetségét azok számára, akik eddig legfeljebb a Pókember-filmekben és a Dűnében találkoztak vele.

A szép színésznők sokszor úgy próbálnak kitörni a skatulyából, hogy csúnya, vagy legalábbis a nőiességüket háttérbe szorító női karakterek bőrébe bújnak. Zendaya más utat választott: maximálisan kihasználja előnyös külsejét, erotikus kisugárzását, sőt, maga a szerep is arról szól részben, hogy egy vonzereje tudatában lévő fiatal nő miként manipulálja az életében lévő férfiakat. De közben láthatjuk fiatal lányként, anyukaként, femme fatale-ként, üzletasszonyként és tehetetlenül szerelmes nőként is. A színészi sokoldalúság olyan skáláját vonultatja fel, amire kevés szerep nyújt lehetőséget.

Kisujjában van a színész és a nő egész eszköztára, és így könnyedén az ujja köré csavar mindenkit.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


A Rovatból
Több mint száz év után került elő egy eddig ismeretlen írás Agatha Christie-től
Az első Poirot-regénye környékén írhatta az első világháború alatt.

Link másolása

Váratlan szerzőre bukkantak egy, a Brit Pszichoanalitikus Társaság archívumában talált magazin hasábjain: minden idők legtöbb könyvet eladott regényírójára, Agatha Christie-re.

A magazint Sylvia Payne, a psziszhoanalízis brit úttörőjének papírjai között találták meg, aki még az első világháborúban, nővérként ismerkedett meg a krimi későbbi koronázatlan királynőjével.

A Mit csináltunk a Nagy Háborúban című, hatvanoldalas, saját készítésű szatirikus magazin is ebből az időből származik és Christie, Payne, illetve kolléganőik különböző írásait tartalmazza: novellákat, verseket, színdarabokat – és egy képregényt is egy mérgezéses esetről, amit Christie és szintén nővér barátnői „követtek el”.

Christie a magazinban elsősorban a kérdezz-felelek rovat vezetőjeként szerepel, ahol képzeletbeli olvasók kérdéseire válaszol, válaszait Agatha néni néven szignózva,

de rejtvényoldalt is szerkesztett, továbbá írt egy bírósági álhíreket tartalmazó rovatot.

A belsős nővérmagazint könnyed, pozitív hangvétele miatt minden bizonnyal saját maguk lelkesítésére készítették a nővérek, akik nap mint nap szembesültek a világháború borzalmaival a Franciaországból hazatért brit háborús sebesültek révén.

Christie nagyjából a magazin keletkezésekor írhatta első regényét is, A titokzatos stylesi esetet, a később legendássá vált Hercule Poirot detektív főszereplésével, de ekkor még senki sem sejthette, hogy az írónő könyveinek eladását csak Shakespeare és a Biblia tudja majd megelőzni, ugyanis első regényének kéziratát három éven át hat különböző kiadó utasította vissza.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt András Ferenc
A nemzet művészének rendezőként olyan filmek fűzödnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét vagy a Dögkeselyű. 81 éves volt.

Link másolása

Nyolcvanegy éves korában elhunyt András Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, producer, érdemes művész, a nemzet művésze – jelentette be csütörtökön Szombathelyen Kollarik Tamás, a Nemzeti Média-és Hírközlési Hatóság elnöki főtanácsadója és Lovass Tibor, a Savaria Filmakadémia elnöke a 11. Savaria Filmszemle keretében rendezett médiakonferencián.

András Ferenc, a Savaria Filmszemle életműdíjas zsűritagja emléke előtt a konferencia résztvevői néma felállással tisztelegtek.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem MTI-hez eljuttatott közleménye szerint az intézmény harmadéves filmrendező osztályának osztályvezető tanára csütörtökön hajnalban hunyt el.

András Ferenc 1942. november 24-én született Budapesten, 1973-ban szerzett rendezői diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Életében mindvégig jelentős szerepet játszott a film és a televízió. Pályáját 1962-ben kezdte a Magyar Televízióban, majd dolgozott a filmiparban is, ahol a korszak legnagyobb rendezőivel működött együtt, köztük Ranódy Lászlóval és Makk Károllyal.

Rendezőként és forgatókönyvíróként olyan rendkívüli alkotások kötődnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét, a Dögkeselyű, A kárókatonák még nem jöttek vissza, a Családi kör vagy a Törvénytelen című film – olvasható az SZFE méltatásban.

Mint írták, András Ferenc 1977-ben aláírta a Demokratikus Chartát, kifejezve tiltakozását a csehszlovákiai diktatúra intézkedései ellen, a politikai nyilatkozat támogatása miatt hosszú ideig nem forgathatott újabb játékfilmet.

A nyolcvanas években a MAFILM színésztársulatának vezetője volt, majd később a Dialóg Filmstúdiót irányította. Produceri tevékenysége mellett meghatározó szerepet vállalt a szinkronszakma alakításában, valamint a Duna Televízió szinkronműhelyének korszakos vezetője volt. Szerteágazó tudása és tapasztalata ellenére viszonylag későn kezdett tanítani: 2021-től volt az Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező osztályának osztályvezető oktatója, aranydiplomáját pedig 2023-ban vehette át ugyanitt - emelik ki a közleményben.

András Ferenc halálával a magyar film világa kiváló alkotót veszített el, emlékét a filmjein és oktatói munkáján keresztül őrzi a Színház- és Filmművészeti Egyetem

– írták.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk