hirdetés

KULT
A Rovatból
hirdetés

Csoki és Hipo: A vécé volt az utolsó menedék, a béke szigete számunkra

Interjú a zenekarral, akiket vécékben tartott gerillakoncertjeik tettek legendássá – legutóbb már annyian voltak kíváncsiak rájuk, hogy egy gombostűt sem lehetett leejteni.

Link másolása

hirdetés

Az idei Fishing on Orfű legszürreálisabb pillanata volt, amikor az éjszaka közepén akkora buli kerekedett az egyik vizesblokkban, hogy jóformán a plafonról is lógtak az emberek.

A performansznak már több éves hagyománya van, ráadásul a Csoki és Hipo az online népművészetben is emblematikus helyet foglal el olyan slágereiknek köszönhetően, mint az Egy rém enyves család (Mézga szerepében Orbán), a Zokniszandál, vagy a Zöldszemes Stop Soros.

Na de honnan indult ez az egész, mi van a koncepció mögött, és egyáltalán, hová futhat ki az egyre növekvő népszerűség? Ezt mind megkérdeztem tőlük.

– Meséljetek a zenekar kezdeteiről!

Csoki: Hipo már egyetemre járt, én pedig gimis voltam, amikor megismerkedtünk egy buliban Pécsett. Elég sokat jártunk bulizni akkoriban, minimum heti 2-3 alkalommal, ezt próbáltuk magasabb szintre emelni azáltal, hogy jelmezeket vettünk fel és nagy papírmasé maszkokat is gyártottunk.

hirdetés
Uj Péter egyik publicisztikájában olvastunk az „ufófejű jetidémonról”, többek között ez is megihletett bennünket. Eleinte annyi volt az összes tevékenységünk, hogy ehhez hasonló hülye jelmezekben fotózkodtunk bulikban emberekkel, majd a képeket feltöltöttük a Facebook-oldalunkra.

A zenei szál csak később indult el, miután javasoltam, hogy ilyen névvel akár zenekart is alapíthatnánk (a beceneveink ugyanis már korábban megvoltak). De kezdetben hiába írtunk dalokat, előadni nem igazán tudtuk őket: bár fent voltak a YouTube-on, fogalmunk sem volt például a szövegekről, vagy az élő hangszerelésről. Én egyébként ma sem vagyok egyáltalán muzikális, ha valamelyikünk ért bármennyire is a zenéléshez, az inkább Hipo.

Hipo: Azóta egyébként már hárman vagyunk, miután az egyik Ördögkatlanon megkérdeztem a leendő dobosunkat, nincs-e kedve beatboxolni mellettem. Csoki ugyanis akkor már a kapitalizmus áldozata lett, így azon a koncerten sem tudott fizikai valójában jelen lenni, ahogy például az idei Fishingen sem. Volt kedve, szóval ő lett az „és”.

A zenekar és a legnagyobb rajongójuk, akiről dalt is írtak (lásd lejjebb)

– Gyakori komment a dalaitok alatt, hogy „ehhez mit kell tolni?” Hogyan írtok szövegeket?

Csoki: Csóró gimnazistaként, amikor persze már buliztam, egy bizonyos fajta energiaitalra voltam durván ráfüggve, annak komolyan voltak hallucinogén hatásai. Jó, ehhez meg kellett inni belőle másfél litert egy este, de ez például erős hatás volt. Az unalmas, klasszikus kábítószerek mellett használunk inspirációnak kultúrát is. Nekem a Bizottság és a Soerii & Poolek volt jelentős előkép, Hipónak a klasszikus zenében vannak idoljai.

Hipo: Kiemelném továbbá a Pa-Dö-Dőt, Aradszky Laci bácsit, Uhrin Benedeket. Valamint egyszer Szlovákiában kipróbáltam a Kofola nevű üdítőt, annak is elég durva hatása volt az agyamra. Azt hiszem, az egyik dalszövegünkbe bele is került elrejtve.

Csoki: Érdekesség, hogy Hipo egyáltalán nem iszik alkoholt, és amikor vele megyek bulizni, általában én sem.

Rajtunk kívül viszont nagyjából mindenki, így nagyon érdekes helyzetek állnak elő abból, hogyan kommunikálunk a részeg, betompult emberekkel. Sok szövegrészlet tőlük ered, szóval mondhatjuk, hogy közvetlenül a rajongóinktól nyerünk inspirációt.

Valamint persze egymásra is hatunk: a Zokniszandál alaptémáját például én találtam ki, megírtam a teljes szöveget verzékkel és refrénekkel, majd átküldtem Hipónak, aki két sor kivételével az egészet kihúzta és újraírta. A koncepció viszont élt tovább, és így is zseniális lett a végeredmény, szóval ilyen szervesen tud együttműködni a két elme.

– Politikai témájú dalokat miért kezdtetek írni?

Hipo: Azok megrendelésre készülnek, mindig egy titkos számról hívnak bennünket, és eltorzított hangon megmondják, éppen miről kellene írnunk. Ha pedig elkészültünk, csilingel az sms, hogy megjött a pénz a számlánkra. Amúgy nem érdekelne bennünket az egész, hacsak azért nem, mert lájkot is elég jól lehet szerezni velük.

– Milyenek a visszajelzések, szoktak benneteket betalálni fideszes trollok?

Hipo: Nagyon ritkán történik csak ilyen, valahogy elkerülnek ezek a reakciók, szerintem nem igazán tudnak mit kezdeni az egésszel. A népszerűbb videóink alá persze jön egy csomó komment, de azokat nem személyesen nekünk szánják, egyszerűen nem vagyunk akkora tényezők, hogy betaláljanak bennünket.

Csoki: Ez egyébként egy törés az életünkben, szerintem az lenne az igazi elismerése a munkásságunknak, ha valóban támadnának minket. Szóval ezúton üzenem az olvasók között lévő fideszes trolloknak, hogy legyenek szívesek és fenyegessenek meg bennünket, mert erre van szükségünk!

– Az eddigi legnagyobb sikeretek az Egy rém enyves család (Mézga szerepében Orbán), ami lassan másfél millió megtekintésnél jár a YouTube-on. Számítottatok rá, hogy ekkorát fog robbanni?

Hipo: Tegyük hozzá, hogy a hivatalos feltöltésen túl különféle facebookos mémoldalakon is önálló életre kelt, ahol összesen talán már a 2-3 millió megtekintést is meghaladta, csak persze senki nem tudja róla, hogy a mi dalunk. Úgy terjed, ahogy az internetes népművészet, de ez nekünk teljesen oké, fontosabbnak tartjuk a tartalmat, mint a címkét.

Csoki: Ha nagyon meg akarjuk fejteni, akkor szerintem az áll a hátterében, hogy a Mézga család főcímdalára készült, ami az egyik legmeghatározóbb generációs emléke mindenkinek, aki a ‘80-as, ‘90-es években született. Ezért aztán nagyon könnyű kapcsolódni hozzá, különösen azoknak, akik a politika iránt is érdeklődnek.

– A vécékoncerteknek mi a története?

Csoki: Ez az egész mára intézményesült, de a gyökerei sokkal mélyebbre nyúlnak vissza. Ott kezdődött, hogy a pécsi éjszakában koncertekre járva szerettünk volna mi is zenélni az atomkész, bemindenezett embereknek, viszont a hangzavar miatt ezt sem a tánctéren, sem a pultnál nem tudtuk megtenni.

A vécé volt az utolsó menedék, a béke szigete számunkra, ahol többé-kevésbé nyugodt körülmények uralkodtak. Szóval bementünk olyan hangszerekkel, mint a harmonika, ukulele, vagy a Kaossilator, és amikor az emberek a tizennyolcadik sör után odajöttek könnyíteni magukon, leesett az arcuk, hogy itt valami más történik, mint amire számítottak.

Mellesleg a zenei esztétikánkat is jól jelzi, hogy tökéletesen elő lehet adni egy vécében a dalainkat. A Fishing már a sokadik állomás volt, ahol próbálkoztunk, de idővel ez lett a legemblematikusabb. Lényegében a hab a tortán, a kiteljesedés.

Hipo: Van egyébként egy másik hagyományunk is. Az alapszituáció a fesztivál utolsó hajnala, tehát vasárnap 5-6 körül, amikor a parketten végleg elhalkul a zene, de csomóan még ott állnak a kezükben egy sörrel és fogalmuk sincs, mihez kezdjenek, ha nem akarnak aludni menni. Na, ekkor kezdtünk el zenélni mi, Fishing-záró nagykoncertnek hívtuk. Egy ideje már nem csináljuk, de simán lehet, hogy vissza fogjuk hozni, már csak azért is, mert a vécékoncertek egy idő után jó eséllyel unalmassá válnak.

Rajongói felvételek az idei buliról, ahol Hont András volt a sztárvendég

– Két évvel ezelőtt, illetve idén már a hivatalos programban is benne voltatok a Víziszínpad egyik fellépőjeként. Hogyan érint ez benneteket?

Csoki: Őszintén? Szerintem nagyon durva kritika a magyar könnyűzenére nézve, hogy már minket hívnak meg fellépni. Konkrétan fizetnek azért, amit csinálunk, elképesztő…

„és”: Volt az a pillanat, amikor realizáltam, hogy

azért kapok pénzt, mert egy vécékefe-dobverővel lekísérem, amint az egyik legjobb barátom arról énekel, hogy egy eper beleszeret a saját székletébe. Ekkor egy kicsit elgondolkodtam az életemről.

Hipo: Egyébként direkt megkérdeztem a közönséget, ki az, aki tudja, milyen koncerten van, és nagyon kevesen jelentkeztek. A többségnek valószínűleg mindegy, ki játszik épp, egyszerűen csak strandolni szeretne, az csak extra, hogy szól valami közben. Ennek egyébként én nagyon örülök, szerintem a mi hatásunknak kifejezetten része, hogy csak úgy odacsöppennek az emberek és fogalmuk sincs, kik vagyunk.

– A szervezők hogy viszonyulnak a vécékoncertekhez? Nem vettek még elő benneteket a nagy tömeg és az esetleges amortizáció miatt?

Hipo: Az egyik első alkalommal még be akartak jönni a biztonságiak, hogy eltávolítsanak bennünket a vécéből, de a rajongóink sorfalat álltak és nem engedték oda őket. Ezután inkább annyiban hagyták a dolgot. Egyébként talán egyszer történt eddig egy olyan baleset, hogy az egyik rajongónk ráesett egy vécében alvó nőre, de szeretném hangsúlyozni, hogy ő nem a mi koncertünkön aludt el, hanem már eleve ott volt a kabinban.

Csoki: Legfeljebb annyi amortizáció jellemző, hogy eltörik néhány vécédeszka vagy leszakad pár függöny, de kis túlzással ezek egyébként is megtörténnének egy fesztiválon.

Az mondjuk tény, hogy a koncertjeink utáni hajnalon rendszerint zárva szokott lenni a vécé, ahol játszottunk, hogy kicsit renoválják. De szerintem már akkorára nőtt ez a jelenség, hogy nem tudnak mit kezdeni vele, nem akarnak mártírt csinálni belőlünk azzal, hogy betiltják.

Hipo: Valószínűleg jobban szétszednék a vécét tiltakozásul, ha nem lenne koncert, mint amennyire így leamortizálódik.

– Miért pont Hont Andrást néztétek ki idei sztárvendégnek?

Hipo: Tudtuk, hogy ő egy beleállós figura, aki jól bírja a provokációt és a gyűrődést, így talán az ehhez hasonló hülyeségekre is rá lehet venni.

A módszerünk persze sajátos volt, elkezdtük bombázni a különféle közösségi médiás felületeit – ráadásul tényként közöltük, hogy ott lesz, miközben ő is csak ennek révén értesült az egészről. Tulajdonképpen belekényszerült, hogy eljöjjön, amikor már videókat kapott a skandálásról.

De végül szerencsére jól sült el a dolog. Jövőre majd Puzsért hívjuk meg.

– Miért nem léptek fel gyakrabban?

Csoki: Fontos elmondani, hogy nagyon lusták vagyunk. Előfordul, hogy hetekig nem beszélünk egymással, és mondjuk fél évente egy számot rakunk össze. A koncertekkel is hasonlóan állunk, a Fishing persze fix, illetve szoktunk menni Ördögkatlanra és Waldorfesztre is, de egyáltalán nem célunk, hogy minél több fellépésünk legyen. A promóciót se visszük túlzásba, általában néhány órával kezdés előtt szoktuk kiírni az online felületeinkre, a legnagyobb fanatikusok így is eljönnek.

– Mi lehet ennek az egésznek a kifutása, ha továbbra is ilyen ütemben növekszik a népszerűségetek?

Hipo: Petíciót indítunk, hogy a Lovasi építtessen egy vécécsarnokot, vagy inkább egy vécépalotát a fesztiválra, ahová mindenki befér.

Csoki: Aztán pedig hosszabbítsa meg Bicskéig.



hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
KULT

Egyetlen kéretlen érintés lavinát indít el – jön az Egy jobb világ, David Mamet megtörtént eseményeken alapuló drámája

Az előadás október 29-től látható a Thália Télikertben!

Link másolása

hirdetés

Chicago, 1992.

A szobában a pályája csúcsára ért tanár, és az egyetemi hallgató, aki szenvedélyesen szeretne többet tudni. A szemináriumi dolgozat rosszul sikerült, de talán meg lehet egyezni a félévi jelesben. Mi kell hozzá? Nyitottság egymás felé? Kölcsönös bizalom?

John gyűlölte saját tanárait, emiatt lett ő maga is egyetemi oktató. Hogy jóvá tegye mindazt, amit ellene elkövettek, az oktatás szerepét és a fiatalok iránti felelősséget kutatja. Elmélet és gyakorlat azonban két külön világ: vállaltan provokatív stílusa feldühíti a hallgatóit, akik ellene fordulnak.

Carol John diákja. A félévi jegyet feljavítani érkezik John tanárijába. Nem hatnak rá jól a mindent megkérdőjelező oktatói módszerek. Amikor John lazítani akar a hagyományos tanár-diák viszonyon, Carol is megérzi a kezében lévő hatalmat.

Mi történik, ha ennyire nem találkoznak a szándékok? Egyetlen kéretlen érintés lavinát indít el. Ki a felelős? Kinek van igaza? Hol húzódik a személyesség és a zaklatás közti határ? A percről percre feszültebbé váló dráma megtörtént eseményeken alapul.

hirdetés

„A darab elolvasása után az első gondolatom az volt, hogy ha ezt öt évvel ezelőtt olvasom el, sokkal kevesebbet értettem volna belőle” – mondja Mentes Júlia, a kétszereplős darab Carolja. „Mamet olyan aktuális témákat boncolgat az Egy jobb világban, mint a hatalommal való visszaélés, szexuális zaklatás, feminizmus, vagy épp a tömeges felsőoktatás hasznossága.”

A műből a szerző által készített filmadaptációt 1994-ben azonos címen (Oleanna) mutatták be, Mamet rendezésében. A filmet Roger Ebert (amerikai újságíró, filmtörténész, kritikus és forgatókönyvíró – a szerk.) tűz és szenvedély nélkülinek jellemezte, ellentétben azzal, amit az Orpheumban látott darab előadásáról írt, amit több mint egy évvel a film bemutatása előtt látott: „David Mamet Oleanna című darabja az egyik legizgalmasabb élményem, amit színházban átéltem. Két felvonással sikerült a közönséget feldühíteni - az első felvonással a nőket, a másodikkal a férfiakat.”

Tehát, arra lehet számítani, hogy az előadás után senki sem távozik semleges érzésekkel, remélhetőleg jó vitaindító lesz az est további részéhez.

Az előadás szereplői Mentes Júlia Virginia és Zayzon Zsolt. Rendező: Valló Péter.

Az Egy jobb világ 2021. október 29-től látható a Thália Télikertben!

Jegyek ide kattintva érhetők el!

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
KULT

Diliház a köbön – ilyen volt az X-Faktor harmadik válogatója

„Az egyszerűen nem megy, hogy idiótákat egy ízléstelen poén kedvéért simán továbbviszünk négy igennel, utána pedig egy kiforratlan, de valódi tehetségnél eljátsszuk a szigorú szakembert” – mondja szerzőnk.

Link másolása

hirdetés

Visszatérő rémálmom, hogy Puskás Peti odalopakodik éjjel az ágyamhoz, és a fülembe ordítja, hogy „Ez 4 igen!” (Amúgy Laci is elég durva ebben a műfajban, sokkal jobban bírom Alexet, ő még képes egyszerűen csak „közölni”.)

Lehet, kezdek begolyózni, de azért a mentorokért is aggódok egy kicsit.

Egyre jobban eluralkodnak rajtuk a skizofrénia jelei. De erről kicsit később!

Persze a legtöbb őrült a versenyzők között van. Talán az a legbosszantóbb, aki nagy mellénnyel megérkezik, előadja, hogy ő micsoda ász, majd énekel egy förtelmeset.

Ennél csak egy rosszabb van, aki nagy mellénnyel megérkezik, előadja, hogy ő micsoda ász, majd kiderül, hogy tényleg az.

Ilyen volt az adás első versenyzője, a Londonból Magyarországra szakadt magyar, Imi Plaza (Balogh Imre). A bemutatkozó videójában többször hangzott el az „én” szó, mint Gyurcsány neve egy átlagos napon a közmédiában.

hirdetés

Imi saját dalt hozott, és el kell ismerni: tényleg feltűnő figura, színpadra termett, jó a hangja és a nótája is szerethető.

Utólag el is gondolkoztam: miért vált ki reflexszerű ellenérzést belőlünk magyarokból az, ha valaki jó és ezt tudja is magáról?

Nem kellett sokat várni, hogy Puskás Peti szokáshoz híven a színpadon kössön ki, és higanyos mozgásával dobja fel Kolozsi-Rechtorisz Brigitta előadását, aki az Excited című dalt próbálta elénekelni a The Pointer Sistertől, ami lássuk be, alapból nem könnyű, úgy meg pláne, hogy Dallos Bogi férje vonaglik körülöttünk a színpadon.

Persze a mentortársak nem merték kiejteni Petit, így hát Brigittával találkozhatunk a táborban.

Mindig is érdekelt az olyan emberek lelkivilága, akik eljönnek egy énekversenyre nem énekes produkcióval. Nekem már a rap is kilóg innen (tudom, öreg vagyok és konzervatív), de a raperek legalább tényleg a szájukon adnak ki hangokat, ami végül is hasonlít az éneklésre.

Bevallom, elsőre azt hittem, ebbe a kategóriába esik Mercedes is, aki Az éjjel soha nem érhet című számra táncolt. A produkciót persze teljesen elvitte, hogy Petiék a színpadra csődítették a nézőket, és vagy 50 ember táncolt.

Mercedes jelentkezésén él csak egy érthetetlenebb: a mentorok tovább engedték a táborba. Értem én, hogy a tábor az még egy nagy pocsolya, ahonnan aztán úgy is a többséget hazazavarják,

de ha Gáspár Laciék ennyire kevésre tartják, felmerül a kérdés: mi értelme az előválogatóknak?

Na de ekkor jött a csavar. Mikor a cikket írva visszanéztem a felvételt, feltűnt, hogy mintha Mercedes mégis csak énekelt volna, legalábbis a szájához emelte a mikrofont, de az énekéből semmi nem hallatszott. Szóval talán mégis énekelt, kíváncsi vagyok, ti mit gondoltok, én tényleg nem tudom eldönteni.

Ha énekelt is, nyilván nem lehetett túl nagy szám, mert akkor beadták volna a hangot.

Na és itt jön be a skizofrénia, amiről beszéltem korábban. Az teljesen nyilvánvaló, hogy az X-Faktor elsősorban tévéműsor, aminek a legfőbb feladata minél nagyobb nézettséget elérni, minden más csak ezután jön.

Ilyen szempontból teljesen érthető, hogy a mentorok sokat bohóckodnak, trollkodnak. Csak épp ha ilyen-olyan okból rendszeresen továbbengedik a gagyi bohócokat, teljesen hiteltelenné válnak.

Ezt Alex is tudja, aki ezeket a pillanatokat a szekunder szégyenérzet élő szobraként üli végig.

Azért persze voltak tehetséges jelentkezők is. Például a 16 éves Tabatabai Nejad Flóra, akit jó tíz év kislányként már láthattunk Az ének iskolája című műsorban. Az X-Faktorban erről csak nagyon szőrmentén mertek beszélni (TV2 produkció!), de mi azért talán felidézhetjük, hogy így énekelte anno az Örökké szépeket:

Most pedig így énekelte Labyrinth-től a Jeloust:

Kicsit ugorva a linearitásban, itt említeném az adás másik nagyszerű énekesnőjét - és dalszerzőjét! -, Paulinát:

A műsor készítői ebbe az adásba szerkesztették össze a visszatérő őrülteket is. Harsányi Margitot, aki például halálos komolysággal elmondta, hogy ő annak idején szándékosan rontotta el az éneklést, hogy kiessen.

Most pontosan olyan rosszul énekelt, amit a mentorok meg is állapítottak, de azért tovább juttatták, mert értik ők a viccet. Margit azonban nem viccel: szerinte azért hallották rossznak az éneklését, mert nem ismerik a dalát, amit pont így kell énekelni. Bevallom, nekem eszembe jutott egy teljesen másik Margit. Nooormáális?

Az is szórakoztató, amikor valaki rendszeresen leszerepel, de úgy érzi, az mind tévedés volt, és újra jön, ráadásul még nehezebb dallal. Sárközy József immár negyedszer próbálkozott. Legutóbb a Queen I Want to Break Freejét gyilkolta, ma növelte a tétet, és a Hazám hazámat énekelte. Illetve „énekelte”.

Itt volt Pop Peti, na ő sem tanult meg énekelni, viszont legalább gondoskodott róla, hogy idén se maradjon el a mikrofondobálás.

A legnagyobb ász azonban újrázók között – akiket Gáspár Laci bíztatására Bosszúállóknak neveztek el a mentorok – Hörcher László. Idei szereplése valóban jubileumhoz méltóra sikerült. Először ugyan vérig sértette Alexet, aki lesanyizott, de aztán Alex beszállt a produkcióba, és olyan történt, ami soha:

Hörcher László tovább jutott a Táborba. Gáspár Laci azt reméli, hogy így többet nem jön el, hiszen már nincs miért. Én nem vagyok ebben biztos, hiszen ehhez az kéne, hogy Lászlónak legyen önérzete, amivel pedig nyilvánvalóan nem rendelkezik.

Nézzétek meg, mert érdemes, persze csak az érdemes szó egy nagyon sajátos értelmezésében.

Szirtes Dávid következett, ismét egy nehéz sorsú jelentkező szomorú háttér sztorival. Nem énekelt tökéletesen, de megkérdőjelezhetetlen a tehetsége és a szép hangja.

Na és ekkor jött el az az abszurd és skizofrén pillanat, amikor Puskás Peti halál komolyan előadta, hogy őt nem győzte meg Dávid, mert voltak hamis hangok, és bár tényleg jó a kisugárzása, ő erre nem tud igent adni.

 

Peti! Az előbb adtál igent Hörcher Lászlónak! Ezek után miről beszélünk?

Az egyszerűen nem megy, hogy idiótákat egy ízléstelen poén kedvéért simán továbbviszünk négy igennel, utána pedig egy kiforratlan, de valódi tehetségnél eljátsszuk a szigorú szakembert.

Volt még szerelmespár blokk, akik közt voltak tehetségesek, de akadt, aki csak a cukisága miatt jutott tovább, ami megint értelmezhetetlen számomra.

Egyre inkább úgy érzem, Peti és Laci kezdi unni ezt az egészet. Alex az aki próbál következetes maradni. Bár olykor már őt is el-elkapja a gépszíj, de még tűréshatáron belül van.

Aki abszolút pozitív csalódás Adél, aki rendszeresen szembe megy a fiúkkal, és

nem hajlandó egy poén kedvéért olyan szavazatot adni, amivel nem ért egyet. Respect.

Lassan közeledik a tábor, de a jövő héten még mindig az előválogatók lesznek. Valahogy kibírjuk ezt az egy hetet. Végszó helyett nézzétek meg a tegnap talán leígéretesebb fellépőjét. Igen, egy raper. De hát aki jó, az jó.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT

Ceruzára cserélte a mikrofont Kovács László 'Stone' - az egykori X-Faktoros profin alkot

Művészeket meghazudtoló módon alkot Stone, teljesen magától vágott bele a rajzolásba, nem tanította neki senki.

Link másolása

hirdetés

Mesefigurákat, absztraktot, állatokat, köztük zsiráfot szeret nagyon rajzolni az egykori X-Faktoros, Kovács László, vagy ismertebb nevén Stone. A mikrofont most már csak nagyon ritkán veszi elő, inkább csak rajzol. Nyugalomra vágyik az izgalmas évtizedek után.

- 52 éves volt, amikor bejutott a 2012-es X-Faktor élő show-jába, ezt megelőzte 34 év énekes szakmai tapasztalat. Most azonban egy teljesen új művészeti ágat próbált ki, a rajzolást. Honnan jött az ötlet?

- Csak úgy kipattant a fejemből.

Jött ez a covid mizéria, bezárt minden, unatkoztam itthon. Először elkezdtem rajzolni egy unicumos üveget és egy sast, majd egy szamarat is, aztán újabb és újabb technikákkal próbálkoztam, újabb témákkal és ma már ott tartok, hogy 100 elkészült firkám van, némelyik már be is van keretezve, kiállításra vár.

Az unicumos üveg egy későbbi rajzon már egy szamár társaságában.

- Tanult valahol képzőművészetet?

hirdetés

- Nyilván az iskolában tanultam valamennyit, de azóta egyáltalán nem volt ceruza a kezemben. Most a covid alatt egyik kajálásom alkalmával megfogtam egy kockás füzetet meg egy tollat és elkezdtem bele firkálgatni, mint a gyerekek. Teljesen magam fejlesztem a tudásom. A legnagyobb kritikusom az én vagyok saját magamnak. Van, amikor három órát dolgozok egy-egy rajzon, aztán fogom és összetépem, mert ezt ugye nem lehet javítani. De van, hogy örülök az úgymond "félrerajzolásnak" is, mert akkor újabb ötletek jutnak eszembe. Én egyáltalán nem osztom el például az arcokat három részre, ahogy szokták a profik, én elkezdek egy pontból kiindulva rajzolni és lesz, ami lesz.

- Hogyan képzi magát, milyen technikákkal dolgozik?

- A hagyományos ceruza és toll után vettem egy csőfilcet, mert ugye én ilyen zselés filccel is dolgozom, famentes papírra. Próbálok mindig egy kicsit más eszközöket használni, elővettem most már a színeket is. Ez van, akinek tetszik és van, akinek nem. Próbálok majd olyan középutat találni, hogy nem színezem agyon, csak néhányat teszek bele. Szász Endre nagyon nagy példaképem, őt szoktam követni. Ő azt csinálja, hogy egy farostra felviszi a festéket és visszatörli. Szeretem a látványos dolgokat, de az legyen hamar kész, én ennek a híve vagyok. Próbálok humorosan rajzolni, de nincs kifejezett témaválasztásom.

A színeket ezen az absztrakt rajzon már bátrabban használja Stone.

- A képei között nagyon sok zsiráf látható, nem hiába, ez a kedvenc állata. Ezeket az élőlényeket (többségében) egy különleges módszerrel rajzolta meg, méghozzá úgy, hogy fejjel lefelé volt Önnek a papír. Elmagyarázná, hogy mit jelent ez pontosan?

- Gyakorlatilag mindegy, hogy milyen nézőpontból rajzolok. Ha például leül valaki velem szemben, akkor neki fog megjelenni a figura és nem kell megfordítanom a lapot, tehát ő látja rögtön, hogy ez micsoda.

A baloldali rajzot mi látjuk, a jobb oldalit pedig az alkotó.

- Az éneklés nem hiányzik?

- Van pár fellépésem, de nem számottevő. Vidéken élek, nyugalmasak a mindennapjaim, 61 évesen nekem ez már kielégítő életvitel.

Túl vagyok már a negyedik szívinfarktusomon, 2017-ben Vietnámban volt egy trombózisom, aztán Ausztráliában belement egy nagy vérrög a kezembe, le akarták vágni, most félévente valami van a szívemmel, de még bírom.

A koronavírust is elkaptam egy korábbi hullámban. A rajzolást csinálom, verseket is írok néha. Majd szeretnék zenét is szerezni, de most nem igazán tervezek, csak csinálom, amit kell.

- Ez nagyon nehéz lehetett... Mivel motiválja magát a nehéz időszakokban, van esetleg párkapcsolata, ami átsegíti ezeken?

- Most a rajzolás nagyon nagy motiváló erő nekem. Igazából magamból merítek mindig erőt. Párkapcsolatom nincs, de nem is érzem, hogy hiányoznának a nők. Ha valakivel esetleg kapcsolatba kerülnék, már azon gondolkoznék, mikor lesz vége.

- Már pörög az X-Faktor 10. szériája. Azt esetleg követi?

- Nekem már nincs szükségem színészkedésre, és arra sem, hogy ugrabugráljak összevissza. Arra meg pláne nincs, hogy négy mentor kioktasson. Ehhez én már öreg vagyok. Már 9 év eltelt, mióta én ott voltam. Igaz, fiatalabbnak nézek ki, szét vagyok tetoválva, de a belsőm már elfáradt. A betegség nagyon kikészített. Ha még az élet megengedi, akkor sok rajzot fogok készíteni és azzal szeretnék kísérletezni.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
Ajánljuk

hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés

Squid Game: Gyerekjátékok felnőtteknek a kapitalista pokolban – kritika

Elég hosszú ideje érkeznek a kulturális termelés fősodrából futószalagon a színtelen, szagtalan filmek és sorozatok ahhoz, hogy a Squid Game természetes humorával és nyers társadalomkritikájával közönségsiker legyen.
Szadai Levente - szmo.hu
2021. október 24.


Link másolása

hirdetés

A legjobb filmért járó Oscar-díjat tavaly elhozó Élősködők után ismét egy dél-koreai produkcióra kapta fel a fejét a fél világ: a magyarul Nyerd meg az életed címen futó Squid Game már röviddel a bemutató után meglepően népszerű lett, mára pedig a valaha volt legnézettebb sorozat a Netflixen.

Hwang Dong-hyuk rendező 2008 környékén még egész estés filmként képzelte el a Squid Game-et, a koreai filmstúdiók azonban sorra dobták vissza az ötletét, mondván, hogy az túl erőszakos. Dong-hyuk végül több sikeres filmmel a háta mögött 2020-ban kezdhette el forgatni sorozatként a Squid Game-et.

Hogy kifejtsem, miben áll a sorozat sikerének (egyik) titka, igyekszem anélkül ismertetni az alapvető konfliktust és kiindulópontot, hogy leleplezném a történetvezetés bármely lényegi fordulatát. Ha viszont valaki teljesen tiszta lappal kezdene neki a sorozatnak, lehet érdemes végig pörgetnie a kilenc, részenként kb. egy órás epizódot a kritika olvasása előtt.

A Squid Game lényege röviden, hogy összezárnak 456 embert egy helyre, ahol különböző, Dél-Koreában népszerű gyermekjátékokat játszatnak velük, hogy végül valaki elvigye a kb. tizenkét milliárd forintnak megfelelő főnyereményt. A körülményekről, a játék előzményeiről, vagy a szervezők motivációiról az elején szinte semmit nem tudunk, és a sorozat végéhez közeledve sem kapunk feltétlen választ mindenre, a Squid Game nagyszerűsége azonban szerencsére nem ezeknek a függvénye.

A sorozat Dél-Koreának a valóságban is egyre inkább széthúzó, individualizálódó, egyre szélsőségesebb vagyoni egyenlőtlenségekkel küzdő társadalmában játszódik. „Főhősünket”, Gi-hun-t elhagyta a családja, majd szerencsejáték-függő lett, aki még az öreganyját is lehúzza, hogy lóversenyen próbára tegye a szerencséjét.

hirdetés
Az egyébként sofőrként dolgozó középkorú férfi sok más játékoshoz hasonlóan óriási adósságban úszott, mikor bekerült a játékba. Gi-hun éppen ezért tekinthető idézőjeles főhősnek, hiszen szinte bármely játékos szemszögéből elmesélhették volna a történetet. Történeteik, traumáik és mindennapi küzdelmeik ugyanis egyben a mai társadalmak kórtünetei, olyan megélt tapasztalatok, amiket itthon, és máshol sem kell bemutatni a közönségnek.

Ráadásul a sorozat demagógiával sem vádolható e téren, hiszen nem felejti ki, hogy az örökké pörgő társadalmi rulettben nagyon nem egyenlő esélyekkel ugyan, de adott esetben bárki veszíthet: a pakisztáni vendégmunkás vagy a dél-koreai dolgozó mellett a fiatal, nagyreményű üzletember, és az orvos is, akinek félrecsúszott az élete.

Eddig nem is lenne baj - gondolhatnánk -, hiszen attól még, hogy egyenlőtlen a rendszer, biztosíthatja a lecsúszás mellett a felemelkedés lehetőségét is, ha valaki a többieknél szorgalmasabban, elszántabban, és kitartóbban dolgozik, és mászik felfelé a ranglétrán.

A Squid Game azonban egyszerre nyersen és szórakoztatóan rántja le a leplet a „társadalmi mobilitás” ezen mítoszáról.

Ebben a játékban mindenki egyenlő. A játékosok ugyanazon feltételek mellett játszhatnak. Ezek az emberek az egyenlőtlenség és a diszkrimináció miatt szenvednek, és kapnak egy utolsó esélyt, hogy igazságos versenyben nyerjenek.

- mondja a sorozat egy pontján a maszk mögé bújó, rejtélyes játékmester, aki akár a szimbóluma is lehetne a kapitalizmus láthatatlan kezének, amely megteremti a játékosok között a tökéletes verseny terepét.

Ennek a tökéletes versenynek a kifordított, perverz formáját demonstrálja a sorozatbeli játék, amely idővel pont azt bizonyítja, hogy a valóság sokkal torzabb és kegyetlenebb annál, minthogy az arra leginkább érdemesek kitartó és szorgalmas munkával elérik a céljaikat.

Egyenlő és igazságos verseny helyett a Squid Game-ben a játékosok erőszakkal és árulással jutnak előrébb, a szervezők pedig kísérleti patkányokként bánnak a résztvevőkkel. Egyenlőtlenül osztják el az ételt, hogy feszültséget keltsenek, és ha kell, fegyverrel tesznek rendet a szabálytalankodó játékosokkal szemben.

“Olyan történetet akartam írni, amely a modern kapitalista társadalom allegóriája vagy meséje, ami szélsőséges versenyt ábrázol, valahogy úgy, ahogy azt az életben is tapasztaljuk. De mindezt olyan karakterekkel akartam bemutatni, akikkel mindannyian találkoztunk már a való életben”

- mondta a rendező a Variety-nek.

Kritikaként lehet felhozni, hogy a sorozat egy-egy, feltételezhetően fontosnak szánt jelenetében elhangzó monológok inkább sekélyes moralizálásként hatnak, mintsem hogy feloldást és elfogadható magyarázatot nyújtsanak a rendszer, és annak üzemeltetőinek a kegyetlenségére.

Ennek, és más kisebb, jogosan kritizálható hibái (többek szerint például az angol fordítás nem hű az eredetihez) ellenére is azonban az utóbbi évek egyik legerősebb sorozata lett a Squid Game.

A filmnek mint művészeti formának számos társadalmi funkciója van, mióta létezik: reflektál a minket körülvevő társadalmi problémákra, emberi történeteket mesél el, elgondolkodtat, megnevettet, megsirat, provokál, megkérdőjelez, tanít; és a sort lehetne folytatni.

Elég hosszú ideje érkeznek a kulturális termelés fősodrából futószalagon a színtelen, szagtalan filmek és sorozatok, hogy a Squid Game természetes humorával és nyers társadalomkritikájával közönségsiker legyen.

És ha a „hollywood-i konszenzust” nem is dönti meg egy fecske, a Squid Game mindenképpen üdítő kivételként hat. Azt pedig, hogy a filmipar egy új, izgalmasabb korszakának a hírnöke-e, majd meglátjuk.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: