KULT
A Rovatból

Csoki és Hipo: A vécé volt az utolsó menedék, a béke szigete számunkra

Interjú a zenekarral, akiket vécékben tartott gerillakoncertjeik tettek legendássá – legutóbb már annyian voltak kíváncsiak rájuk, hogy egy gombostűt sem lehetett leejteni.

Link másolása

Az idei Fishing on Orfű legszürreálisabb pillanata volt, amikor az éjszaka közepén akkora buli kerekedett az egyik vizesblokkban, hogy jóformán a plafonról is lógtak az emberek.

A performansznak már több éves hagyománya van, ráadásul a Csoki és Hipo az online népművészetben is emblematikus helyet foglal el olyan slágereiknek köszönhetően, mint az Egy rém enyves család (Mézga szerepében Orbán), a Zokniszandál, vagy a Zöldszemes Stop Soros.

Na de honnan indult ez az egész, mi van a koncepció mögött, és egyáltalán, hová futhat ki az egyre növekvő népszerűség? Ezt mind megkérdeztem tőlük.

– Meséljetek a zenekar kezdeteiről!

Csoki: Hipo már egyetemre járt, én pedig gimis voltam, amikor megismerkedtünk egy buliban Pécsett. Elég sokat jártunk bulizni akkoriban, minimum heti 2-3 alkalommal, ezt próbáltuk magasabb szintre emelni azáltal, hogy jelmezeket vettünk fel és nagy papírmasé maszkokat is gyártottunk.

Uj Péter egyik publicisztikájában olvastunk az „ufófejű jetidémonról”, többek között ez is megihletett bennünket. Eleinte annyi volt az összes tevékenységünk, hogy ehhez hasonló hülye jelmezekben fotózkodtunk bulikban emberekkel, majd a képeket feltöltöttük a Facebook-oldalunkra.

A zenei szál csak később indult el, miután javasoltam, hogy ilyen névvel akár zenekart is alapíthatnánk (a beceneveink ugyanis már korábban megvoltak). De kezdetben hiába írtunk dalokat, előadni nem igazán tudtuk őket: bár fent voltak a YouTube-on, fogalmunk sem volt például a szövegekről, vagy az élő hangszerelésről. Én egyébként ma sem vagyok egyáltalán muzikális, ha valamelyikünk ért bármennyire is a zenéléshez, az inkább Hipo.

Hipo: Azóta egyébként már hárman vagyunk, miután az egyik Ördögkatlanon megkérdeztem a leendő dobosunkat, nincs-e kedve beatboxolni mellettem. Csoki ugyanis akkor már a kapitalizmus áldozata lett, így azon a koncerten sem tudott fizikai valójában jelen lenni, ahogy például az idei Fishingen sem. Volt kedve, szóval ő lett az „és”.

A zenekar és a legnagyobb rajongójuk, akiről dalt is írtak (lásd lejjebb)

– Gyakori komment a dalaitok alatt, hogy „ehhez mit kell tolni?” Hogyan írtok szövegeket?

Csoki: Csóró gimnazistaként, amikor persze már buliztam, egy bizonyos fajta energiaitalra voltam durván ráfüggve, annak komolyan voltak hallucinogén hatásai. Jó, ehhez meg kellett inni belőle másfél litert egy este, de ez például erős hatás volt. Az unalmas, klasszikus kábítószerek mellett használunk inspirációnak kultúrát is. Nekem a Bizottság és a Soerii & Poolek volt jelentős előkép, Hipónak a klasszikus zenében vannak idoljai.

Hipo: Kiemelném továbbá a Pa-Dö-Dőt, Aradszky Laci bácsit, Uhrin Benedeket. Valamint egyszer Szlovákiában kipróbáltam a Kofola nevű üdítőt, annak is elég durva hatása volt az agyamra. Azt hiszem, az egyik dalszövegünkbe bele is került elrejtve.

Csoki: Érdekesség, hogy Hipo egyáltalán nem iszik alkoholt, és amikor vele megyek bulizni, általában én sem.

Rajtunk kívül viszont nagyjából mindenki, így nagyon érdekes helyzetek állnak elő abból, hogyan kommunikálunk a részeg, betompult emberekkel. Sok szövegrészlet tőlük ered, szóval mondhatjuk, hogy közvetlenül a rajongóinktól nyerünk inspirációt.

Valamint persze egymásra is hatunk: a Zokniszandál alaptémáját például én találtam ki, megírtam a teljes szöveget verzékkel és refrénekkel, majd átküldtem Hipónak, aki két sor kivételével az egészet kihúzta és újraírta. A koncepció viszont élt tovább, és így is zseniális lett a végeredmény, szóval ilyen szervesen tud együttműködni a két elme.

– Politikai témájú dalokat miért kezdtetek írni?

Hipo: Azok megrendelésre készülnek, mindig egy titkos számról hívnak bennünket, és eltorzított hangon megmondják, éppen miről kellene írnunk. Ha pedig elkészültünk, csilingel az sms, hogy megjött a pénz a számlánkra. Amúgy nem érdekelne bennünket az egész, hacsak azért nem, mert lájkot is elég jól lehet szerezni velük.

– Milyenek a visszajelzések, szoktak benneteket betalálni fideszes trollok?

Hipo: Nagyon ritkán történik csak ilyen, valahogy elkerülnek ezek a reakciók, szerintem nem igazán tudnak mit kezdeni az egésszel. A népszerűbb videóink alá persze jön egy csomó komment, de azokat nem személyesen nekünk szánják, egyszerűen nem vagyunk akkora tényezők, hogy betaláljanak bennünket.

Csoki: Ez egyébként egy törés az életünkben, szerintem az lenne az igazi elismerése a munkásságunknak, ha valóban támadnának minket. Szóval ezúton üzenem az olvasók között lévő fideszes trolloknak, hogy legyenek szívesek és fenyegessenek meg bennünket, mert erre van szükségünk!

– Az eddigi legnagyobb sikeretek az Egy rém enyves család (Mézga szerepében Orbán), ami lassan másfél millió megtekintésnél jár a YouTube-on. Számítottatok rá, hogy ekkorát fog robbanni?

Hipo: Tegyük hozzá, hogy a hivatalos feltöltésen túl különféle facebookos mémoldalakon is önálló életre kelt, ahol összesen talán már a 2-3 millió megtekintést is meghaladta, csak persze senki nem tudja róla, hogy a mi dalunk. Úgy terjed, ahogy az internetes népművészet, de ez nekünk teljesen oké, fontosabbnak tartjuk a tartalmat, mint a címkét.

Csoki: Ha nagyon meg akarjuk fejteni, akkor szerintem az áll a hátterében, hogy a Mézga család főcímdalára készült, ami az egyik legmeghatározóbb generációs emléke mindenkinek, aki a ‘80-as, ‘90-es években született. Ezért aztán nagyon könnyű kapcsolódni hozzá, különösen azoknak, akik a politika iránt is érdeklődnek.

– A vécékoncerteknek mi a története?

Csoki: Ez az egész mára intézményesült, de a gyökerei sokkal mélyebbre nyúlnak vissza. Ott kezdődött, hogy a pécsi éjszakában koncertekre járva szerettünk volna mi is zenélni az atomkész, bemindenezett embereknek, viszont a hangzavar miatt ezt sem a tánctéren, sem a pultnál nem tudtuk megtenni.

A vécé volt az utolsó menedék, a béke szigete számunkra, ahol többé-kevésbé nyugodt körülmények uralkodtak. Szóval bementünk olyan hangszerekkel, mint a harmonika, ukulele, vagy a Kaossilator, és amikor az emberek a tizennyolcadik sör után odajöttek könnyíteni magukon, leesett az arcuk, hogy itt valami más történik, mint amire számítottak.

Mellesleg a zenei esztétikánkat is jól jelzi, hogy tökéletesen elő lehet adni egy vécében a dalainkat. A Fishing már a sokadik állomás volt, ahol próbálkoztunk, de idővel ez lett a legemblematikusabb. Lényegében a hab a tortán, a kiteljesedés.

Hipo: Van egyébként egy másik hagyományunk is. Az alapszituáció a fesztivál utolsó hajnala, tehát vasárnap 5-6 körül, amikor a parketten végleg elhalkul a zene, de csomóan még ott állnak a kezükben egy sörrel és fogalmuk sincs, mihez kezdjenek, ha nem akarnak aludni menni. Na, ekkor kezdtünk el zenélni mi, Fishing-záró nagykoncertnek hívtuk. Egy ideje már nem csináljuk, de simán lehet, hogy vissza fogjuk hozni, már csak azért is, mert a vécékoncertek egy idő után jó eséllyel unalmassá válnak.

Rajongói felvételek az idei buliról, ahol Hont András volt a sztárvendég

– Két évvel ezelőtt, illetve idén már a hivatalos programban is benne voltatok a Víziszínpad egyik fellépőjeként. Hogyan érint ez benneteket?

Csoki: Őszintén? Szerintem nagyon durva kritika a magyar könnyűzenére nézve, hogy már minket hívnak meg fellépni. Konkrétan fizetnek azért, amit csinálunk, elképesztő…

„és”: Volt az a pillanat, amikor realizáltam, hogy

azért kapok pénzt, mert egy vécékefe-dobverővel lekísérem, amint az egyik legjobb barátom arról énekel, hogy egy eper beleszeret a saját székletébe. Ekkor egy kicsit elgondolkodtam az életemről.

Hipo: Egyébként direkt megkérdeztem a közönséget, ki az, aki tudja, milyen koncerten van, és nagyon kevesen jelentkeztek. A többségnek valószínűleg mindegy, ki játszik épp, egyszerűen csak strandolni szeretne, az csak extra, hogy szól valami közben. Ennek egyébként én nagyon örülök, szerintem a mi hatásunknak kifejezetten része, hogy csak úgy odacsöppennek az emberek és fogalmuk sincs, kik vagyunk.

– A szervezők hogy viszonyulnak a vécékoncertekhez? Nem vettek még elő benneteket a nagy tömeg és az esetleges amortizáció miatt?

Hipo: Az egyik első alkalommal még be akartak jönni a biztonságiak, hogy eltávolítsanak bennünket a vécéből, de a rajongóink sorfalat álltak és nem engedték oda őket. Ezután inkább annyiban hagyták a dolgot. Egyébként talán egyszer történt eddig egy olyan baleset, hogy az egyik rajongónk ráesett egy vécében alvó nőre, de szeretném hangsúlyozni, hogy ő nem a mi koncertünkön aludt el, hanem már eleve ott volt a kabinban.

Csoki: Legfeljebb annyi amortizáció jellemző, hogy eltörik néhány vécédeszka vagy leszakad pár függöny, de kis túlzással ezek egyébként is megtörténnének egy fesztiválon.

Az mondjuk tény, hogy a koncertjeink utáni hajnalon rendszerint zárva szokott lenni a vécé, ahol játszottunk, hogy kicsit renoválják. De szerintem már akkorára nőtt ez a jelenség, hogy nem tudnak mit kezdeni vele, nem akarnak mártírt csinálni belőlünk azzal, hogy betiltják.

Hipo: Valószínűleg jobban szétszednék a vécét tiltakozásul, ha nem lenne koncert, mint amennyire így leamortizálódik.

– Miért pont Hont Andrást néztétek ki idei sztárvendégnek?

Hipo: Tudtuk, hogy ő egy beleállós figura, aki jól bírja a provokációt és a gyűrődést, így talán az ehhez hasonló hülyeségekre is rá lehet venni.

A módszerünk persze sajátos volt, elkezdtük bombázni a különféle közösségi médiás felületeit – ráadásul tényként közöltük, hogy ott lesz, miközben ő is csak ennek révén értesült az egészről. Tulajdonképpen belekényszerült, hogy eljöjjön, amikor már videókat kapott a skandálásról.

De végül szerencsére jól sült el a dolog. Jövőre majd Puzsért hívjuk meg.

– Miért nem léptek fel gyakrabban?

Csoki: Fontos elmondani, hogy nagyon lusták vagyunk. Előfordul, hogy hetekig nem beszélünk egymással, és mondjuk fél évente egy számot rakunk össze. A koncertekkel is hasonlóan állunk, a Fishing persze fix, illetve szoktunk menni Ördögkatlanra és Waldorfesztre is, de egyáltalán nem célunk, hogy minél több fellépésünk legyen. A promóciót se visszük túlzásba, általában néhány órával kezdés előtt szoktuk kiírni az online felületeinkre, a legnagyobb fanatikusok így is eljönnek.

– Mi lehet ennek az egésznek a kifutása, ha továbbra is ilyen ütemben növekszik a népszerűségetek?

Hipo: Petíciót indítunk, hogy a Lovasi építtessen egy vécécsarnokot, vagy inkább egy vécépalotát a fesztiválra, ahová mindenki befér.

Csoki: Aztán pedig hosszabbítsa meg Bicskéig.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„Így tovább nem lehet élni” – Újabb zseniális Bödőcs-kisfilm készült, Csákányi Eszter és Znamenák István is remek benne
Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással. Egy kis Örkény, egy kis Wes Anderson négy és fél percben.

Link másolása

Új kisfilm került fel Bödőcs Tibor YouTube-oldalára: a mintegy 4 és fél perces alkotás két főszereplője Znamenák István és Csákányi Eszter.

A kérvény című opus egy Wes Anderson-szerű miliőben játszódik, és lényegében egy kérvény felolvasásából áll, na meg a hangos csattanóból. De az egészben benne van az „elmúthatvanév” Magyarországa, persze a megfelelően vicces, ironikus körítéssel. A kérvény című kispróza egyébként Bödőcs Prímszámok hóesésben című kötetének egyik fejezete.

Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással.

De felesleges is ennél több, nézzük a kisfilmet:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét Luca Guadagnino a Challengersben
Április 25-től játsszák a hazai mozik a Challengerst. Zendaya eddigi pályafutásának talán legfontosabb filmjét készítette el, és mindent meg is mutatott a cél érdekében.

Link másolása

FIGYELEM: A CIKK APRÓ SPOILEREKET TARTALMAZ!

Napok óta azon töprengek, miért is tetszett ennyire a Challengers. Hiszen ha az ember nagy vonalakban elmondja a sztorit, talán fel sem kelti a figyelmet. Szerelmi háromszög, a tenisz, mint az emberi kapcsolatok, játszmák metaforája, bla-bla-bla. De ahogy sokszor hangsúlyozzuk, a művészet fő kérdése a nem a „mit”, hanem a „hogyan”.

Luca Guadagnino rendező az egyszerű hozzávalókat mesterien elegyíti, a romantikus drámából már-már lélektani thrillert csinál. Az első pillanatban megalapozza az egész filmen átívelő feszültséget. Két férfi teniszezik. Izmosak, leharcoltak, feszültek. Már-már mitikus alakok. Csatájukat a nézőtérről figyeli egy szépséges nő.

A három szempárt látjuk egymás mellé vágva, és rögtön tudjuk, miről van szó, mi is lehet a valódi tétje ennek az összecsapásnak.

Ezután a film ügyesen ugrálva az idősíkokon azt mutatja be, hogy jutottak el a szereplők eddig a pontig.

Tashi (Zendaya) ígéretes teniszcsillagnak indult, ám egy sérülés miatt le kellett mondani az álmairól. Manapság férje, Art Donaldson (Mike Faist) teniszcsillag edzője és menedzsere, akivel van egy közös lányuk is. Art rossz passzban van, sorra veszti a meccseit, szíve legmélyén már szívesen visszavonulna, de fél, hogy elveszti felesége megbecsülését, ha feladja. Ám mindannyiuk életét felrázza, amikor egy kisebb rangú versenyen Art szembe találja magát Patrickkal (Josh O’Connor), aki egykor a legjobb barátja volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtek Tashival.

Mindenképpen ki kell emelni még Trent Reznor és Atticus Ross zenéjét. Mert bármennyire jó is a rendező és a szereplőgárda, voltak olyan helyek a filmben, ahol egyedül a lüktető soundtrack biztosította a feszültséget, anélkül túl hosszú és lapos lett volna egy-egy snitt.

Bámulatos a fényképezés, minden beállítás talál, olykor egyenesen a száguldó labda szemszögéből látjuk a meccseket. Bár a filmben végig erős az erotikus túlfűtöttség, Luca Guadagnino remek ízléssel bánik a kérdéssel. Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét, sosem látszik több, mint ami indokolt, és ami szükséges ahhoz, hogy plusz töltetet adjon egy-egy jelenetnek. Egyébként is túl sok a történés, amit követni kell ahhoz, hogy a szemünket legeltessük. Kimondottan szokatlan módon ebben a filmben sokkal többet vetkőznek a pasik.

Nem is emlékszem, láttam-e valaha olyan mainstream amerikai (vagy bármilyen) filmet, ahol a férfi öltözőt mutatják a maga természetes valóságában.

Itt ez is megtörtént. Sőt, Guadagnino attól sem fél, hogy kicsit behozza a képbe a látens homoszexualitás kérdését. Mindezt kellő lazasággal és humorral teszi.

Félreértés ne essen, a Challengers nem a szexről, és még csak nem is a teniszről szól. Ahogy maga Tashi ki is mondja valahol a film elején: a tenisz nem sport, hanem emberi kapcsolat. Akkor lesz jó egy meccs, ha a pályán lévő két ember szinte eggyé válik, tökéletesen érti egymást.

A Challengers három zseniális színész és egy nem kevésbé nagyszerű rendező összmunkájától lett az, ami, de ez mégiscsak Zendaya filmje, ő a csúcstámadó, a többiek az alaptábort biztosítják neki. A még mindig nagyon fiatal színésznő nem is választhatott volna jobb filmet, hogy megmutassa tehetségét azok számára, akik eddig legfeljebb a Pókember-filmekben és a Dűnében találkoztak vele.

A szép színésznők sokszor úgy próbálnak kitörni a skatulyából, hogy csúnya, vagy legalábbis a nőiességüket háttérbe szorító női karakterek bőrébe bújnak. Zendaya más utat választott: maximálisan kihasználja előnyös külsejét, erotikus kisugárzását, sőt, maga a szerep is arról szól részben, hogy egy vonzereje tudatában lévő fiatal nő miként manipulálja az életében lévő férfiakat. De közben láthatjuk fiatal lányként, anyukaként, femme fatale-ként, üzletasszonyként és tehetetlenül szerelmes nőként is. A színészi sokoldalúság olyan skáláját vonultatja fel, amire kevés szerep nyújt lehetőséget.

Kisujjában van a színész és a nő egész eszköztára, és így könnyedén az ujja köré csavar mindenkit.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


A Rovatból
Több mint száz év után került elő egy eddig ismeretlen írás Agatha Christie-től
Az első Poirot-regénye környékén írhatta az első világháború alatt.

Link másolása

Váratlan szerzőre bukkantak egy, a Brit Pszichoanalitikus Társaság archívumában talált magazin hasábjain: minden idők legtöbb könyvet eladott regényírójára, Agatha Christie-re.

A magazint Sylvia Payne, a psziszhoanalízis brit úttörőjének papírjai között találták meg, aki még az első világháborúban, nővérként ismerkedett meg a krimi későbbi koronázatlan királynőjével.

A Mit csináltunk a Nagy Háborúban című, hatvanoldalas, saját készítésű szatirikus magazin is ebből az időből származik és Christie, Payne, illetve kolléganőik különböző írásait tartalmazza: novellákat, verseket, színdarabokat – és egy képregényt is egy mérgezéses esetről, amit Christie és szintén nővér barátnői „követtek el”.

Christie a magazinban elsősorban a kérdezz-felelek rovat vezetőjeként szerepel, ahol képzeletbeli olvasók kérdéseire válaszol, válaszait Agatha néni néven szignózva,

de rejtvényoldalt is szerkesztett, továbbá írt egy bírósági álhíreket tartalmazó rovatot.

A belsős nővérmagazint könnyed, pozitív hangvétele miatt minden bizonnyal saját maguk lelkesítésére készítették a nővérek, akik nap mint nap szembesültek a világháború borzalmaival a Franciaországból hazatért brit háborús sebesültek révén.

Christie nagyjából a magazin keletkezésekor írhatta első regényét is, A titokzatos stylesi esetet, a később legendássá vált Hercule Poirot detektív főszereplésével, de ekkor még senki sem sejthette, hogy az írónő könyveinek eladását csak Shakespeare és a Biblia tudja majd megelőzni, ugyanis első regényének kéziratát három éven át hat különböző kiadó utasította vissza.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt András Ferenc
A nemzet művészének rendezőként olyan filmek fűzödnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét vagy a Dögkeselyű. 81 éves volt.

Link másolása

Nyolcvanegy éves korában elhunyt András Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, producer, érdemes művész, a nemzet művésze – jelentette be csütörtökön Szombathelyen Kollarik Tamás, a Nemzeti Média-és Hírközlési Hatóság elnöki főtanácsadója és Lovass Tibor, a Savaria Filmakadémia elnöke a 11. Savaria Filmszemle keretében rendezett médiakonferencián.

András Ferenc, a Savaria Filmszemle életműdíjas zsűritagja emléke előtt a konferencia résztvevői néma felállással tisztelegtek.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem MTI-hez eljuttatott közleménye szerint az intézmény harmadéves filmrendező osztályának osztályvezető tanára csütörtökön hajnalban hunyt el.

András Ferenc 1942. november 24-én született Budapesten, 1973-ban szerzett rendezői diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Életében mindvégig jelentős szerepet játszott a film és a televízió. Pályáját 1962-ben kezdte a Magyar Televízióban, majd dolgozott a filmiparban is, ahol a korszak legnagyobb rendezőivel működött együtt, köztük Ranódy Lászlóval és Makk Károllyal.

Rendezőként és forgatókönyvíróként olyan rendkívüli alkotások kötődnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét, a Dögkeselyű, A kárókatonák még nem jöttek vissza, a Családi kör vagy a Törvénytelen című film – olvasható az SZFE méltatásban.

Mint írták, András Ferenc 1977-ben aláírta a Demokratikus Chartát, kifejezve tiltakozását a csehszlovákiai diktatúra intézkedései ellen, a politikai nyilatkozat támogatása miatt hosszú ideig nem forgathatott újabb játékfilmet.

A nyolcvanas években a MAFILM színésztársulatának vezetője volt, majd később a Dialóg Filmstúdiót irányította. Produceri tevékenysége mellett meghatározó szerepet vállalt a szinkronszakma alakításában, valamint a Duna Televízió szinkronműhelyének korszakos vezetője volt. Szerteágazó tudása és tapasztalata ellenére viszonylag későn kezdett tanítani: 2021-től volt az Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező osztályának osztályvezető oktatója, aranydiplomáját pedig 2023-ban vehette át ugyanitt - emelik ki a közleményben.

András Ferenc halálával a magyar film világa kiváló alkotót veszített el, emlékét a filmjein és oktatói munkáján keresztül őrzi a Színház- és Filmművészeti Egyetem

– írták.

Link másolása
KÖVESS MINKET: