KULT
A Rovatból

Cowboy Bebop: gyenge űrwestern az újragondolt klasszikus anime

Végignéztük a kultikus anime élőszereplős, netflixes változatát – szerettük is, meg nem is. Van értelme megnézni azoknak, akik nem ismerik az eredetit?

Link másolása

1998-ban Haijime Yatate megalkotta a modern anime-sorozatok egyik nagy klasszikusát, melynek sikere vitathatatlan. Mert újat alkotni a régi klisékből, mert kölcsönözni jobbaktól, és ami a legjobb volt benne, hogy

sikerült ügyesen ötvöznie a nyugati és a keleti kultúra világait.

Gyakorlatilag olyan volt, mint a Szárnyas fejvadász: egy klasszikus neo-noir, amiben fel lehet fedezni a western és az anime-zsánerek jellemzőit, mindezt fűszerezte egy kis jazz zenével. A mai napig az egyik legjobban fogyasztható animék közé tartozik, még olyanok is megnézték, akik nem szerették a japán animációk világát.

Én sem voltam nagy rajongója a sorozatnak, mert túl lassúnak és vontatottnak éreztem. Most, hogy 2021-ben a Netflix úgy döntött, elkészítik az élőszereplős változatot, újra megnéztem az eredetit, és sokkal jobban tetszett, mint elsőre.

A ritmusa még mindig lassú, de a karakterek elvitték hátukon a történetet,

illetve a látvány: atya-gatya! Az eredeti anime látványvilága elképesztően részletgazdag, koszos, mocskos és egyszerűen imádnivaló. Nem tudom eléggé dicsérni a készítőket, egyszerűen az eredeti Cowboy Bebop világa mesés, amiben a néző órákra képes lenne elveszni.

A netflixes verzió első előzetese után nagyon lelkes lettem, hangulatosnak tűnt és a casting is tökéletesnek hatott,

legalábbis a három főszereplőt tekintve, akiket ezekben az első reklámokban megmutattak. De a sorozat nézése közben kiderült számomra, hogy nem véletlenül velük dolgoztak a marketingesek, sajnos szinte mindenki más mellélövés ebben a kis kalandban.

Kezdjük a színészekkel: mindhárom főszereplőnk fejvadász (a sorozatban Cowboy-ként említik őket), akik természetesen elsőre nem bírják egymást elviselni, de a történet végére már egy családként funkcionálnak. Mustafa Shakir játssza Jet Black-et, aki az „apuka” karakter, idősebb és megviseltebb fejvadász társainál, aki még rendőri múlttal is rendelkezik. A két fiatalabb karaktert pedig Daniella Pienda és John Cho játszák, előbbi a tűzrőlpattant Faye Valentine, míg utóbbi

a sztoikus űrcowboy Spike Spiegel szerepében brillírozik.

Nem érzem jogosnak, hogy a nemzetközi sajtóban minden kritikus nekiesett szegény John Cho-nak, mert én pont így képzeltem el Spike-ot, a kapott alapanyagból szerintem mindent kihozott. A folyamatos civódás a partnerek között kifejezetten szórakoztató és a kémia is működik, az elhibázott casting fő problémája nem itt keresendő.

Térjünk rá a nem igazán jól sikerült választásokra: Alex Hassell, mint Vicious (angol neveket fogok használni, mert a szinkron által használt Kőszívet egy kicsit röhejesnek érzem) működhetett volna, azonban a forgatókönyvírók semmit nem adtak a kezébe,

a sminkesek pedig egy olyan parókát raktak a szerencsétlen színészre, hogy folyamatosan olyan érzésem volt, Daenerys Targaryen fog leugrani a képernyőről.

A másik félrecsúszott karakter pedig Julia, az eredeti sorozat femme fatale-ja. Bár Elena Satine a kinézete alapján tökéletes lehetne Julia megformálására, de amit színészként hoz, az sajnos nagyon kevés. Egy jól felépített drámai szerepben lehetett volna esélye megmutatni, hogy mit tud, de azon kívül, hogy szép, sokat nem tett hozzá a szöveg felolvasásához.

Történet: itt fog az új sorozat sok-sok rajongót elveszíteni. Nem csak a szokásos netflixes effekt miatt, – hogy nemet vált egy-egy karakter, vagy bőrszínt, esetleg teljesen kihagyják, vagy megváltoztatják a közönségkedvenc szereplőket, vagy leszbikus, transznemű, non-bináris, ez már elfogadott a köztudatban –, 2021-ben ez már nem fog nagy meglepetést okozni.

A probléma az, hogy a nagy kozmikus kalandból egy kis mindennapos hercehurcát csináltak.

Nem érezni a világot, az atmoszférát, maximum a vágóképek erejéig jön át, hogy itt bizony egy sci-firől van szó, mert amit lehetett imádni egy Mandalorianban, az itt is működhetett volna. A nagy, részletgazdag, tömött, csillogó-villogó űrkalandból lett egy gyenge noir mint űr-western. Ez alapvetően nem lenne baj, de még a klasszikus, rajongók által imádott történeteteket sem sikerült jól adaptálni. A 98’-as anime bővelkedett grandiózus látványban és merész történetekben – akadt ugyan egy átívelő történet, de azt inkább csak háttérinformációkból rakjuk össze.

A korábbi sorozatban a karakterek háttértörténete rengeteg misztikumot tartogatott és amikor megtudunk belőlük valamit, azt nagy dolognak éreztük. Itt sajnos semmit nem tartanak homályban, eltelik 10 perc, és már mindent tudtunk mindenkiről. Vicious az animében alig szerepelt, egy titokzatos fenyegető alak volt, akivel főszereplőnk talán kétszer ha találkozott, és azok az összecsapások jelentettek valamit. Juliáról nem is tudtuk, hogy életben van, talán az utolsó előtti részig.

Itt majdnem annyit foglalkoznak a gonosz karakterekkel, mint a jókkal,

elhagyjuk a szedett-vedett kis csapatunkat és belecsöppenünk egy Trónok harca szintű belpolitikai viszályba egy bűnszervezet életében, ami ugyan szerepelt az eredetiben is, csak sokkal finomabban és hatásosabban. Valahogy mindenki elveszti az étvágyát, ha elmagyarázzák, hogyan készül a virsli.

A forgatókönyv meglehetősen gyengére sikerült, és a rendezés sem segít a dolgon. Az alkotók próbálták bővíteni az alapanyag világát, hogy folytatni is lehessen a későbbiekben, s más karaktereket is be tudjanak építeni, de sajnos a nagy igyekezetben a végeredmény elég halvány lett. Az igazi akciójelenetek ugyan szórakoztatóak, de

nem tudok elmenni az operatőr „döntött kamera” fétise mellett.

Az angolban ezt „dutch angle”-nek nevezik, és megvan a maga helye a filmkészítésben, viszont itt annyira túltolják, hogy néha én is oldalra döntött fejjel néztem a képernyőt.

A hangulat olykor működik a 2021-es Cowboy Bebopban, némelyik rész kimondottan jól sikerült, viszont úgy érzem, sokat spóroltak a CGI-on. A zene könnyen feledhető, annak ellenére, hogy a nagy részét az eredetiből kölcsönözték. A ritmus pedig nem olyan lassú, mint az eredeti 98’-as verzióban, kár volt ezen változtatni, mert ez is inkább visszafele sült el.

Nem tudom tiszta szívvel ajánlani,

hiszen a 20 évvel ezelőtti anime egy letisztult klasszikus western/noir/sci-fi hőstoposz volt, annak minden szépségével és szörnyűségével, egy lezárt, keserédes kis kaland, míg az új, sajnos egy végiggondolatlan összevisszaság.

Egy gyengébb cosplaybe oltott súlytalan viccelődés.

Sokkal komolyabb feldolgozást érdemelt volna Hajime Yatate klasszikusa. Kicsit savanyú, kicsit PC, kicsit lassú, valahogy túl modern a megközelítése.

Ha elvonatkoztatok tőle, hogy ez egy feldolgozás, akkor sem tudom pozitívan értékelni,

ez egy közepesen működő sci-fi/noir sorozat,

aminek csupán azért remélem, hogy lesz folytatása, mert meg szeretném tudni, hogy Edward kosztümje tényleg annyira béna-e, mint amilyennek az évadzáró utolsó perceiben láthattuk. Ha tényleg ennyire gagyin fog kinézni az egyik legnagyobb közönségkedvenc karakter, akkor a második évaddal temethetjük majd a Netflix anime-adaptációját.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„Így tovább nem lehet élni” – Újabb zseniális Bödőcs-kisfilm készült, Csákányi Eszter és Znamenák István is remek benne
Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással. Egy kis Örkény, egy kis Wes Anderson négy és fél percben.

Link másolása

Új kisfilm került fel Bödőcs Tibor YouTube-oldalára: a mintegy 4 és fél perces alkotás két főszereplője Znamenák István és Csákányi Eszter.

A kérvény című opus egy Wes Anderson-szerű miliőben játszódik, és lényegében egy kérvény felolvasásából áll, na meg a hangos csattanóból. De az egészben benne van az „elmúthatvanév” Magyarországa, persze a megfelelően vicces, ironikus körítéssel. A kérvény című kispróza egyébként Bödőcs Prímszámok hóesésben című kötetének egyik fejezete.

Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással.

De felesleges is ennél több, nézzük a kisfilmet:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét Luca Guadagnino a Challengersben
Április 25-től játsszák a hazai mozik a Challengerst. Zendaya eddigi pályafutásának talán legfontosabb filmjét készítette el, és mindent meg is mutatott a cél érdekében.

Link másolása

FIGYELEM: A CIKK APRÓ SPOILEREKET TARTALMAZ!

Napok óta azon töprengek, miért is tetszett ennyire a Challengers. Hiszen ha az ember nagy vonalakban elmondja a sztorit, talán fel sem kelti a figyelmet. Szerelmi háromszög, a tenisz, mint az emberi kapcsolatok, játszmák metaforája, bla-bla-bla. De ahogy sokszor hangsúlyozzuk, a művészet fő kérdése a nem a „mit”, hanem a „hogyan”.

Luca Guadagnino rendező az egyszerű hozzávalókat mesterien elegyíti, a romantikus drámából már-már lélektani thrillert csinál. Az első pillanatban megalapozza az egész filmen átívelő feszültséget. Két férfi teniszezik. Izmosak, leharcoltak, feszültek. Már-már mitikus alakok. Csatájukat a nézőtérről figyeli egy szépséges nő.

A három szempárt látjuk egymás mellé vágva, és rögtön tudjuk, miről van szó, mi is lehet a valódi tétje ennek az összecsapásnak.

Ezután a film ügyesen ugrálva az idősíkokon azt mutatja be, hogy jutottak el a szereplők eddig a pontig.

Tashi (Zendaya) ígéretes teniszcsillagnak indult, ám egy sérülés miatt le kellett mondani az álmairól. Manapság férje, Art Donaldson (Mike Faist) teniszcsillag edzője és menedzsere, akivel van egy közös lányuk is. Art rossz passzban van, sorra veszti a meccseit, szíve legmélyén már szívesen visszavonulna, de fél, hogy elveszti felesége megbecsülését, ha feladja. Ám mindannyiuk életét felrázza, amikor egy kisebb rangú versenyen Art szembe találja magát Patrickkal (Josh O’Connor), aki egykor a legjobb barátja volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtek Tashival.

Mindenképpen ki kell emelni még Trent Reznor és Atticus Ross zenéjét. Mert bármennyire jó is a rendező és a szereplőgárda, voltak olyan helyek a filmben, ahol egyedül a lüktető soundtrack biztosította a feszültséget, anélkül túl hosszú és lapos lett volna egy-egy snitt.

Bámulatos a fényképezés, minden beállítás talál, olykor egyenesen a száguldó labda szemszögéből látjuk a meccseket. Bár a filmben végig erős az erotikus túlfűtöttség, Luca Guadagnino remek ízléssel bánik a kérdéssel. Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét, sosem látszik több, mint ami indokolt, és ami szükséges ahhoz, hogy plusz töltetet adjon egy-egy jelenetnek. Egyébként is túl sok a történés, amit követni kell ahhoz, hogy a szemünket legeltessük. Kimondottan szokatlan módon ebben a filmben sokkal többet vetkőznek a pasik.

Nem is emlékszem, láttam-e valaha olyan mainstream amerikai (vagy bármilyen) filmet, ahol a férfi öltözőt mutatják a maga természetes valóságában.

Itt ez is megtörtént. Sőt, Guadagnino attól sem fél, hogy kicsit behozza a képbe a látens homoszexualitás kérdését. Mindezt kellő lazasággal és humorral teszi.

Félreértés ne essen, a Challengers nem a szexről, és még csak nem is a teniszről szól. Ahogy maga Tashi ki is mondja valahol a film elején: a tenisz nem sport, hanem emberi kapcsolat. Akkor lesz jó egy meccs, ha a pályán lévő két ember szinte eggyé válik, tökéletesen érti egymást.

A Challengers három zseniális színész és egy nem kevésbé nagyszerű rendező összmunkájától lett az, ami, de ez mégiscsak Zendaya filmje, ő a csúcstámadó, a többiek az alaptábort biztosítják neki. A még mindig nagyon fiatal színésznő nem is választhatott volna jobb filmet, hogy megmutassa tehetségét azok számára, akik eddig legfeljebb a Pókember-filmekben és a Dűnében találkoztak vele.

A szép színésznők sokszor úgy próbálnak kitörni a skatulyából, hogy csúnya, vagy legalábbis a nőiességüket háttérbe szorító női karakterek bőrébe bújnak. Zendaya más utat választott: maximálisan kihasználja előnyös külsejét, erotikus kisugárzását, sőt, maga a szerep is arról szól részben, hogy egy vonzereje tudatában lévő fiatal nő miként manipulálja az életében lévő férfiakat. De közben láthatjuk fiatal lányként, anyukaként, femme fatale-ként, üzletasszonyként és tehetetlenül szerelmes nőként is. A színészi sokoldalúság olyan skáláját vonultatja fel, amire kevés szerep nyújt lehetőséget.

Kisujjában van a színész és a nő egész eszköztára, és így könnyedén az ujja köré csavar mindenkit.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

A Rovatból
Több mint száz év után került elő egy eddig ismeretlen írás Agatha Christie-től
Az első Poirot-regénye környékén írhatta az első világháború alatt.

Link másolása

Váratlan szerzőre bukkantak egy, a Brit Pszichoanalitikus Társaság archívumában talált magazin hasábjain: minden idők legtöbb könyvet eladott regényírójára, Agatha Christie-re.

A magazint Sylvia Payne, a psziszhoanalízis brit úttörőjének papírjai között találták meg, aki még az első világháborúban, nővérként ismerkedett meg a krimi későbbi koronázatlan királynőjével.

A Mit csináltunk a Nagy Háborúban című, hatvanoldalas, saját készítésű szatirikus magazin is ebből az időből származik és Christie, Payne, illetve kolléganőik különböző írásait tartalmazza: novellákat, verseket, színdarabokat – és egy képregényt is egy mérgezéses esetről, amit Christie és szintén nővér barátnői „követtek el”.

Christie a magazinban elsősorban a kérdezz-felelek rovat vezetőjeként szerepel, ahol képzeletbeli olvasók kérdéseire válaszol, válaszait Agatha néni néven szignózva,

de rejtvényoldalt is szerkesztett, továbbá írt egy bírósági álhíreket tartalmazó rovatot.

A belsős nővérmagazint könnyed, pozitív hangvétele miatt minden bizonnyal saját maguk lelkesítésére készítették a nővérek, akik nap mint nap szembesültek a világháború borzalmaival a Franciaországból hazatért brit háborús sebesültek révén.

Christie nagyjából a magazin keletkezésekor írhatta első regényét is, A titokzatos stylesi esetet, a később legendássá vált Hercule Poirot detektív főszereplésével, de ekkor még senki sem sejthette, hogy az írónő könyveinek eladását csak Shakespeare és a Biblia tudja majd megelőzni, ugyanis első regényének kéziratát három éven át hat különböző kiadó utasította vissza.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt András Ferenc
A nemzet művészének rendezőként olyan filmek fűzödnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét vagy a Dögkeselyű. 81 éves volt.

Link másolása

Nyolcvanegy éves korában elhunyt András Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, producer, érdemes művész, a nemzet művésze – jelentette be csütörtökön Szombathelyen Kollarik Tamás, a Nemzeti Média-és Hírközlési Hatóság elnöki főtanácsadója és Lovass Tibor, a Savaria Filmakadémia elnöke a 11. Savaria Filmszemle keretében rendezett médiakonferencián.

András Ferenc, a Savaria Filmszemle életműdíjas zsűritagja emléke előtt a konferencia résztvevői néma felállással tisztelegtek.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem MTI-hez eljuttatott közleménye szerint az intézmény harmadéves filmrendező osztályának osztályvezető tanára csütörtökön hajnalban hunyt el.

András Ferenc 1942. november 24-én született Budapesten, 1973-ban szerzett rendezői diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Életében mindvégig jelentős szerepet játszott a film és a televízió. Pályáját 1962-ben kezdte a Magyar Televízióban, majd dolgozott a filmiparban is, ahol a korszak legnagyobb rendezőivel működött együtt, köztük Ranódy Lászlóval és Makk Károllyal.

Rendezőként és forgatókönyvíróként olyan rendkívüli alkotások kötődnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét, a Dögkeselyű, A kárókatonák még nem jöttek vissza, a Családi kör vagy a Törvénytelen című film – olvasható az SZFE méltatásban.

Mint írták, András Ferenc 1977-ben aláírta a Demokratikus Chartát, kifejezve tiltakozását a csehszlovákiai diktatúra intézkedései ellen, a politikai nyilatkozat támogatása miatt hosszú ideig nem forgathatott újabb játékfilmet.

A nyolcvanas években a MAFILM színésztársulatának vezetője volt, majd később a Dialóg Filmstúdiót irányította. Produceri tevékenysége mellett meghatározó szerepet vállalt a szinkronszakma alakításában, valamint a Duna Televízió szinkronműhelyének korszakos vezetője volt. Szerteágazó tudása és tapasztalata ellenére viszonylag későn kezdett tanítani: 2021-től volt az Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező osztályának osztályvezető oktatója, aranydiplomáját pedig 2023-ban vehette át ugyanitt - emelik ki a közleményben.

András Ferenc halálával a magyar film világa kiváló alkotót veszített el, emlékét a filmjein és oktatói munkáján keresztül őrzi a Színház- és Filmművészeti Egyetem

– írták.

Link másolása
KÖVESS MINKET: