Cowboy Bebop: gyenge űrwestern az újragondolt klasszikus anime
1998-ban Haijime Yatate megalkotta a modern anime-sorozatok egyik nagy klasszikusát, melynek sikere vitathatatlan. Mert újat alkotni a régi klisékből, mert kölcsönözni jobbaktól, és ami a legjobb volt benne, hogy
Gyakorlatilag olyan volt, mint a Szárnyas fejvadász: egy klasszikus neo-noir, amiben fel lehet fedezni a western és az anime-zsánerek jellemzőit, mindezt fűszerezte egy kis jazz zenével. A mai napig az egyik legjobban fogyasztható animék közé tartozik, még olyanok is megnézték, akik nem szerették a japán animációk világát.
Én sem voltam nagy rajongója a sorozatnak, mert túl lassúnak és vontatottnak éreztem. Most, hogy 2021-ben a Netflix úgy döntött, elkészítik az élőszereplős változatot, újra megnéztem az eredetit, és sokkal jobban tetszett, mint elsőre.
illetve a látvány: atya-gatya! Az eredeti anime látványvilága elképesztően részletgazdag, koszos, mocskos és egyszerűen imádnivaló. Nem tudom eléggé dicsérni a készítőket, egyszerűen az eredeti Cowboy Bebop világa mesés, amiben a néző órákra képes lenne elveszni.
legalábbis a három főszereplőt tekintve, akiket ezekben az első reklámokban megmutattak. De a sorozat nézése közben kiderült számomra, hogy nem véletlenül velük dolgoztak a marketingesek, sajnos szinte mindenki más mellélövés ebben a kis kalandban.
Kezdjük a színészekkel: mindhárom főszereplőnk fejvadász (a sorozatban Cowboy-ként említik őket), akik természetesen elsőre nem bírják egymást elviselni, de a történet végére már egy családként funkcionálnak. Mustafa Shakir játssza Jet Black-et, aki az „apuka” karakter, idősebb és megviseltebb fejvadász társainál, aki még rendőri múlttal is rendelkezik. A két fiatalabb karaktert pedig Daniella Pienda és John Cho játszák, előbbi a tűzrőlpattant Faye Valentine, míg utóbbi
Nem érzem jogosnak, hogy a nemzetközi sajtóban minden kritikus nekiesett szegény John Cho-nak, mert én pont így képzeltem el Spike-ot, a kapott alapanyagból szerintem mindent kihozott. A folyamatos civódás a partnerek között kifejezetten szórakoztató és a kémia is működik, az elhibázott casting fő problémája nem itt keresendő.
Térjünk rá a nem igazán jól sikerült választásokra: Alex Hassell, mint Vicious (angol neveket fogok használni, mert a szinkron által használt Kőszívet egy kicsit röhejesnek érzem) működhetett volna, azonban a forgatókönyvírók semmit nem adtak a kezébe,
A másik félrecsúszott karakter pedig Julia, az eredeti sorozat femme fatale-ja. Bár Elena Satine a kinézete alapján tökéletes lehetne Julia megformálására, de amit színészként hoz, az sajnos nagyon kevés. Egy jól felépített drámai szerepben lehetett volna esélye megmutatni, hogy mit tud, de azon kívül, hogy szép, sokat nem tett hozzá a szöveg felolvasásához.
Történet: itt fog az új sorozat sok-sok rajongót elveszíteni. Nem csak a szokásos netflixes effekt miatt, – hogy nemet vált egy-egy karakter, vagy bőrszínt, esetleg teljesen kihagyják, vagy megváltoztatják a közönségkedvenc szereplőket, vagy leszbikus, transznemű, non-bináris, ez már elfogadott a köztudatban –, 2021-ben ez már nem fog nagy meglepetést okozni.
Nem érezni a világot, az atmoszférát, maximum a vágóképek erejéig jön át, hogy itt bizony egy sci-firől van szó, mert amit lehetett imádni egy Mandalorianban, az itt is működhetett volna. A nagy, részletgazdag, tömött, csillogó-villogó űrkalandból lett egy gyenge noir mint űr-western. Ez alapvetően nem lenne baj, de még a klasszikus, rajongók által imádott történeteteket sem sikerült jól adaptálni. A 98’-as anime bővelkedett grandiózus látványban és merész történetekben – akadt ugyan egy átívelő történet, de azt inkább csak háttérinformációkból rakjuk össze.
A korábbi sorozatban a karakterek háttértörténete rengeteg misztikumot tartogatott és amikor megtudunk belőlük valamit, azt nagy dolognak éreztük. Itt sajnos semmit nem tartanak homályban, eltelik 10 perc, és már mindent tudtunk mindenkiről. Vicious az animében alig szerepelt, egy titokzatos fenyegető alak volt, akivel főszereplőnk talán kétszer ha találkozott, és azok az összecsapások jelentettek valamit. Juliáról nem is tudtuk, hogy életben van, talán az utolsó előtti részig.
elhagyjuk a szedett-vedett kis csapatunkat és belecsöppenünk egy Trónok harca szintű belpolitikai viszályba egy bűnszervezet életében, ami ugyan szerepelt az eredetiben is, csak sokkal finomabban és hatásosabban. Valahogy mindenki elveszti az étvágyát, ha elmagyarázzák, hogyan készül a virsli.
A forgatókönyv meglehetősen gyengére sikerült, és a rendezés sem segít a dolgon. Az alkotók próbálták bővíteni az alapanyag világát, hogy folytatni is lehessen a későbbiekben, s más karaktereket is be tudjanak építeni, de sajnos a nagy igyekezetben a végeredmény elég halvány lett. Az igazi akciójelenetek ugyan szórakoztatóak, de
Az angolban ezt „dutch angle”-nek nevezik, és megvan a maga helye a filmkészítésben, viszont itt annyira túltolják, hogy néha én is oldalra döntött fejjel néztem a képernyőt.
A hangulat olykor működik a 2021-es Cowboy Bebopban, némelyik rész kimondottan jól sikerült, viszont úgy érzem, sokat spóroltak a CGI-on. A zene könnyen feledhető, annak ellenére, hogy a nagy részét az eredetiből kölcsönözték. A ritmus pedig nem olyan lassú, mint az eredeti 98’-as verzióban, kár volt ezen változtatni, mert ez is inkább visszafele sült el.
hiszen a 20 évvel ezelőtti anime egy letisztult klasszikus western/noir/sci-fi hőstoposz volt, annak minden szépségével és szörnyűségével, egy lezárt, keserédes kis kaland, míg az új, sajnos egy végiggondolatlan összevisszaság.
Sokkal komolyabb feldolgozást érdemelt volna Hajime Yatate klasszikusa. Kicsit savanyú, kicsit PC, kicsit lassú, valahogy túl modern a megközelítése.
Ha elvonatkoztatok tőle, hogy ez egy feldolgozás, akkor sem tudom pozitívan értékelni,
aminek csupán azért remélem, hogy lesz folytatása, mert meg szeretném tudni, hogy Edward kosztümje tényleg annyira béna-e, mint amilyennek az évadzáró utolsó perceiben láthattuk. Ha tényleg ennyire gagyin fog kinézni az egyik legnagyobb közönségkedvenc karakter, akkor a második évaddal temethetjük majd a Netflix anime-adaptációját.
