„Cohen egész életében egyetlen dalt írt” – a Sziámi And Friends koncertjén voltunk a Városmajori Szabadtéri Színpadon
Leonard Cohen dalai mindent elviselnek. Hangot, hangszerelést, versfordítást. Hangot, mert korunk talán legnépszerűbb költője nem vokális képességeivel hódította énekesként a világot. Hangszerelést, mert dalai belső hangulatát ugyanolyan híven tudja tükrözni az egy szál gitáros előadás, mint egy nagyzenekar. Versfordítást, mert Cohen dalversei annyira sokrétegűek, hogy a legkülönbözőbb értelmezések sem hamisítják meg az eredeti gondolatokat, legfeljebb arról árulkodnak, hogy mit ébresztettek fel az átültetőben, annak lelki beállítottsága, műveltsége, történelmi-kulturális hagyományaiból következően. Mindezek tökéletesen beigazolódtak a Sziámi And Friends koncertjén a Városmajori Szabadtéri Színpadon.
Leonard Cohen életem részévé vált, amióta 1993 májusában a londoni Royal Albert Hallban volt szerencsém látni őt élőben. (Szó szerint az utolsó jegyet vettem meg…). Azóta fordítom dalait és nem dalnak szánt verseit, egyes könyvei számomra olyan spirituális menedéket is jelentenek, mint hívő embereknek a szentírások. Éppen ezért mindig érdeklődéssel követem dalainak megszólalását, legyenek azok filmek, vagy a világ bármely pontján elhangzó profi vagy amatőr előadás.
Csakhogy alig lehetett érteni Péter énekét, és ennek szerencsére hangot is adott a közönség. A színpad és a nézőtér közti építő jellegű csevegés után a hangmérnök megoldotta a problémát, de azért az énekes kárpótlásul felolvasta a The Future szövegét. Innentől kezdve Leonard Cohen velünk volt, hol halkabban, érzelmesebben, elgondolkodtatóbban, hol hangosan, rockosabban – hála főleg Kirschner Péter gitárjátékának. És a dalok meg is szólították a hallgatóságot, emlékek, kötődések felszabadításával is. Párommal jó néhányszor megszorítottuk közben egymás kezét, ami a mi testbeszédünk nyelvén annyit jelent: egyre gondolunk.
Élmény volt hallani Sóvári Fehér Anna tisztán csengő énekét a Suzanne-ban. Eszembe jutott, hogy magyarul először Dinnyés József énekelte, és élete vége felé tervezett egy Cohen-lemezt, amelyben segítségére lettem volna, de sajnos már nem volt rá ideje. Thuróczy Szabolcs rekedtes hangjával vagányra vette az In My Secret Life-ot, ő szólaltatta meg a Closing Time-ot is, bár ez utóbbiból kissé elsikkadt a benne lévő irónia. Nem úgy, mint Csákányi Eszter előadásában a Bird On A Wire groteszk szabadság-himnuszából. Maga Sziámi, aki saját fordításait énekelte, azokban a dalokban remekelt leginkább, amelyek valami módon a halálhoz kötődtek. Többször is megjegyezte, hogy „Cohen egész életében egyetlen dalt írt”, de – ezt már én teszem hozzá – az az egyetlen dal az ő egész életéről és millió mások életéről szólt, és ennek az elmúlás elválaszthatatlan része. Így erősödött meg bennem a The Guests haláltánc-képe, a Darkness morbid szerelmi vallomása és mindenekelőtt a Cohen életében utoljára megjelent lemez, a You Want It Darker, amelyben a költő búcsúzik az élettől és készen áll, hogy teremtőjével találkozzon. És hallgatva ezeket a megrázó sorokat, az járt az eszemben: vajon másfél hónapja meghalt édesapám mire gondolhatott utolsó perceiben? Ő is szerette Cohent, neki a Take This Waltz volt a kedvence, ami ezen az estén nem hangzott el.
A Halleluja nélkül persze senki nem mehetett volna haza, hiszen ez lett Leonard Cohen védjegye, holott a lemezkiadó nem is akarta rátenni az 1984-es Various Positions című albumára. Később pedig maga a szerző mondta, hogy „ideje lenne moratóriumot hirdetni a feldolgozásokra.” Mi is számtalanszor hallottuk már Kulka Jánostól az izraeli katonanőkig, de bárhol rátalálunk, minden verzióban meghallhatjuk, legyen akár egy utcai falshmob, leragadunk.
És ehhez még jött egy különleges élményem: amikor Péter elkezdte a Halleluját énekelni, levettem a szemüvegemet, ami nélkül szinte létezni sem tudok – és sokkal élesebben láttam! Ezt magyarázza meg valaki…
