Brutálisan gyilkolják meg az ingatlanos feleségét – Ütős krimit a népnek, ezt tudja a Hidegvér
A Netflix leújabb saját gyártású krimije felteszi a kérdést: vajon tényleg jobbak a skandináv krimik a kőkemény amerikai nyomozós filmeknél? A válasz egy gyors: igen, jobbak, de…
Lassan ugyan, de azért kezdik érezni a Netflixnél, hogy mi kell az embereknek. Bár jelenleg nem áll túl erősen a kritikusok között a film,
de a közönség imádja.
Ami nem csoda, mert nem lett rossz a Hidegvér. Sőt, kimondottan szórakoztató is a maga módján. Lehet tanultak valamit a skandináv krimikből az amerikaiak.
Akik szeretik a kőkemény klasszikus nyomozós stílusú krimiket, azok imádni fogják a film minden pillanatát.
Kicsit a Drót című sorozatra emlékeztet hangulatával és a nyomozás bemutatásával.
De miről is szól a Hidegvér? Egy ingatlanközvetítő (Justin Timberlake) feleségét brutálisan meggyilkolják, a nyomozást pedig Tom Nichols detektív (Benicio Del Toro) vezeti, aki gyakorlatilag beházasodott a helyi rendőrségbe. Felesége (Alicia Silverstone) nagybátyja vette át a helyi igazságszolgáltatókhoz, miután előző rendőrkörzetéből kiutálták, mert úgy gondolták, anno beköpött mocskos zsarukat.
Ez pedig a rendőrök között egy hatalmas tabu, nem lehetsz spicli a saját munkatársaidra, még akkor sem, ha tényleg törvényt szegnek.
Így új helyén egy kegyetlen gyilkossági nyomozás közepén találja magát, ahol sok dolog nem áll össze, ráadásul minden és mindenki gyanús.
A három megnevezett színészen kívül is parádés a gárda, Eric Bogosian, a kapitány, akit olyan sorozatok mellékszerepeiből ismerhetünk, mint A férjem védelmében, a Milliárdok nyomában, az Utódlás, vagy az újabb Interjú a vámpírral-sorozat. Nagyon jól hozza a szerethető, de gyanús karaktereket, ez a képessége itt is jól jön.
Domenick Lombardozzit pont a Drótból ismerhetjük, itt is hasonló zsarut játszik. Aki ismeri az örök klasszikus sorozatot, az tudja, mire gondolok.
Fontos mellékszereplő még a mindig gyanús tekintetű Michael Pitt. Ő egy megkárosított ingatlantulajdonos fiát játssza, aki bosszút akar állni Timberlake-en és családján, mert kisemmizték őket. De elmondhatjuk bátran, hogy ahogyan azt már említettem, itt mindenki gyanús a főszereplőn kívül, még a feleség sem tűnik feddhetetlennek. Ezt a paranoid hangulatot jól követi a csavaros történet, amely folyamatosan próbálja kétségek között tartani a nézőt, egészen addig, míg össze nem áll az egész, és Benicio Del Toro feltöri az ügy kemény páncélját.
A forgatókönyv tehát ügyes, a színészek alapos munkát végeznek, de Benicio mellett szinte mindenki mellékszereplő. Ez az ő nyomozása és az ő filmje. Justin Timberlake is ügyes a gyanús ingatlanos szerepben, amúgy is illik rá ez a nyálkás üzletember karakter. Sok karakterfejlődést nem várhatunk, de fordulatokat és pálfordulásokat bőséggel. Az akciójelenetek nem túl hosszúak, szinte robbanásszerű az erőszak. Ismerős ez a módszer, amikor
kicsit kizökkentik a nyomozásba belemerült nézőt a nyomasztó környezetből egy rövid, de annál erőszakosabb lőpárbaj erejéig.
Kicsit klisés a végső fordulat, illetve erőltetettnek hat, de végül működik. Az ügy végső megoldását nem rágják a néző szájába. Pontosan ki tette és hogyan? A bűnösök megbűnhődnek-e és túléli-e az ügyet nyomozónk? Kiderül, ha megnézzük a filmet. Talán itt érzek egy kis csalódást, mert a valahogy a befejezés kicsit súlytalan lett.
A kamerakezelés és a zene működik, építik a feszültséget. Aki szereti a krimiket, ne hagyja ki a Hidegvért, aki nincs oda értük, annak lehet, hogy picit hosszú lesz a több mint 130 perces játékidő.
A színészek hozzák a kötelezőt, a forgatókönyv kellően csavaros, a hangulat feszült.
Kicsit odafigyelős film, tehát nem gondolom, hogy a vasárnapi ebéd után félkómásan követni tudnám, mi is zajlott a Hidegvérben, de egy péntek esti randifilmnek szerintem tökéletes. Főleg akkor, ha a zsánert is kedveljük. A Hidegvér megtekinthető magyar szinkronnal a Netflix kínálatában.
„Hálát adok a Jóistennek, hogy ezt a szakmát választottam, mert ez a világ legszebb szakmája"
A New York Kávéházban Hankó Józseffel a Rom 'Art Művészeti és Kulturális Egyesület Zenekarának prímásával beszélgettünk. A zenekar bejárta a fél világot, és játszottak már a pápának is, mégis itthon érzik magukat a legjobban.
A zenekar az Anantara New York Palace Budapest Hotel állandó fellépője a kezdetektől fogva. A 4 tagú zenekar a New York Café vendégeit nyűgözi le napról napra.
A dalok között ismerős slágerek, és komolyzenei művek is felcsendülnek, de a legextrémebb dalkéréseket is csípőből teljesítik.
Józseffel a két műsor között ültünk le beszélgetni.
– Amikor az előbb elkezdtetek játszani, pár perc alatt körbevettek benneteket az emberek. Hihetetlen, hogy a csendes kávéházi hangulat milyen gyorsan megváltozott. Ez mindig így van?
– A pincéreknek is nehéz dolguk van ilyenkor, mert alig lehet elférni a fotózkodó, videózó emberektől. De hozzá lehet ehhez szokni.
Mi gyerekkorunk óta erre vágytunk, hogy egy ilyen helyen, egy világhírű kávéházban muzsikálhassunk, szóval ezzel egy álmunk vált valóra.
– Hallottam ahogy egy olasz hölgy, olasz zenét kért, amit azonnal teljesíteni is tudtatok. Bármit eljátszotok.
– A mi fő profilunk a kávéházi cigányzene. Ez a magyar népzenéből táplálkozik. Szeretjük is a saját zenénket játszani. Azt szeretjük a legjobban. Magyar nótát, csárdást, operettet, régi örökzöldeket, ez igazából a fő vonal. De rengeteg mást is tudunk, és sokat improvizálunk. Ez egy ilyen műfaj.
Mindenféle nemzetnek, mindenféle generációnak játszunk. A pop daloktól kezdve, mint például Michael Jackson, Ennio Morricone filmzenéin át Mozartig bármi előkerülhet.
Nekünk is haladnunk kell a korral, így a jelenleg népszerű dalokból is felkészülünk, és a különböző nemzetek saját dalait is ismerjük.
A legtöbb országba ha elmész, a saját nemzeti dalaikat játsszák a zenészek, de mi egy brazilnak, egy olasznak, egy franciának és egy ázsiainak is tudunk ismerős dalt játszani. Ezen túl pedig rengeteg komolyzenei művet is előadunk, ami szintén nem sok zenei formációnak megy.
Persze egy szimfonikus zenekar is tud ilyet, de ott rengeteg hangszer van. Ezt nekünk valamilyen szinten négyen kell tudni pótolni.
Erre tényleg senki más nem képes a világon, csak mi. Nem mi négyen, hanem mi: kávéházi cigányzenészek.
– Volt már olyan kérés, amit nem tudtatok, vagy nem akartatok teljesíteni?
– Hát mondjuk rappelni még nem rappeltünk.
Volt olyan, hogy odajött hozzánk egy vendég, nagyon szép borravalót ígért, és azt kérte, hogy játsszunk neki Flo Ridától valamit. Azt sem tudtam miről beszél, de csak erősködött. Gyorsan kivettem a telefonomat, betettem az első számot, meghallgattam kétszer-háromszor... Aztán végülis a célt elértük, mert a borravalót megkaptuk.
– De a Flo Ridát azóta nem játsszátok?
– Nem. Azért nem lopta a szívembe magát.
Vannak furcsa emberek, furcsa kérések. Látják az autentikus hangszereket: cimbalom, brácsa, hegedű. Aztán mégis odajönnek diszkó számokat kérni. Ez olyan, mintha én odamennék a fogorvoshoz, hogy műtse meg a szívemet.
De a legtöbben még mindig a klasszikusokat kérik, és szeretik a magyar zenét hallgatni.
– Hogy néz ki egy munkanapotok? Egész nap zenéltek?
– Változó, de igen. Általában reggeltől estig játsszunk. Nagyjából ez úgy áll össze, hogy játszunk 15 percet, aztán van egy 45 perces szünet.
– Meg tudod mondani számszerűen, hogy mekkora a repertoár?
– Nem. Tényleg nem. Van olyan is, hogy nem játszottunk egy számot mondjuk 2-3 évig, de ha kérik, akkor bármikor el tudjuk játszani újra.
– És ezt előtte szünetben egyeztetitek, hogy mi lesz a következő 15 percben?
– Nem. Soha. Ráadásul mindent fejből játszunk.
Ránézek a vendégseregre, és az alapján döntöm el hogy mit. Ha mondjuk látom, hogy sok az ázsiai, én már tudom, hogy őket honnan lehet megközelíteni. Ebben nyilván sok év tapasztalata van.
Mi több mint 20 éve zenélünk együtt. Együtt kezdtük az iskolát a Rajkó Zenekarban, aztán gyakorlatilag bejártuk együtt a világot.
– Az utazásokról beszélj még egy kicsit. Hol jártatok legutoljára?
– Múlt hónapban voltunk kint Indiában, egy színházi társulattal.
Ők az elején több zenekart is meghallgattak. Aztán elkezdtünk nekik mi is játszani, és egy pop számot is kértek, aminél az összes többi népzenész és klasszikus zenész kihullott. Csak mi tudtuk eljátszani. Ezért mondtam azt neked az elején, nagyon fontos, hogy mi ennyire sokszínűek vagyunk, hogy bármit le tudunk kísérni.
– Hova utaztatok még így együtt?
– Inkább azt lenne könnyebb felsorolni, hogy hova nem. Az összes európai országban jártunk már, de például távolabb is, Indonéziában. Lehet, hogy nemsokára megyünk Dubajba is.
– Hogy jönnek ezek a felkérések?
– Ez is nagyon változó. Annakidején, mikor a Rajkó zenekarban zenéltünk, akkor a zenekart kérték föl, és annak a tagjaiként utaztunk.
De ma már legtöbbször engem találnak meg személyesen. Játszom például egy hajón is, és onnan többször is hívtak már különböző eseményekre.
Odajönnek a fellépés után, hogy adjak egy névjegykártyát, mert szeretnék, ha mondjuk elmennék egy születésnapra játszani, Németországba.
– Hát egy pár videó meg kép kikerül rólatok az internetre is, szóval gondolom ott is felfedeznek sokan.
– Ha annyi forintom lenne, ahány videó van rólunk, nagyon gazdag lennék.
– Gondolom ennyi ember között akadt pár híresség is, akinek zenélhettél.
– A Rom 'Art Egyesületen keresztül pl. volt szerencsénk Will Smith budapesti látogatásának alkalmával az 50.születésnapján játszani.
Olyan emberekkel találkoztunk, akikkel máshogy soha életünkben nem tudtunk volna. Olyan helyekre jutottunk el a zenekarral már, ahová egy egyszerű, átlagember nem tud eljutni.
A világ legszebb kávéházában játszani lassan 10 éve, nekünk olyan, mint amikor egy színészt felkér Spielberg, hogy játsszon a filmjében
Egy kávéházi cigányzenésznek ez egy nagy elismerés!
Hankó József és zenekara: cimbalom - Virág Béla, brácsa - Oláh Krisztián, prímás - Hankó József, nagybőgő - Ökrös József
Elérkezett a Dancing With the Stars fináléja. Sokan örülnek, sokakat hidegen hagy. Én összességében jól szórakoztam szombatonként, hiszen szép emberek szépen táncoltak, és sokszor még a zene is jó volt.
Kicsit furcsa volt számomra, amikor a finálé elején Stohl András (aki az adás során amúgy felköszöntötte a születésnapos Lékai-Kiss Ramónát) közölte, hogy a műsor történetében először három férfi küzd meg a kupáért. Kicsi később azért javított, és már úgy fogalmazott, „három férfi híresség.” Jó, persze, a műsor címe Dancing With the Stars, és a koncepció arra épül, hogy a celebek miatt fog a tévé elé ülni a nép. És persze a nagy hangsúlyozás oka részben az, hogy férfi (sztár) még nem nyerte meg ezt a műsort.
Ezzel együtt engem zavar, hogy úgy érzem, a táncosok kicsit mellékszereplőként vannak kezelve.
Pedig ők legalább olyan fontos részei a műsornak, hiszen mégis csak ők tanítják táncolni a hol arany-, hol falábú urakat és hölgyeket, ráadásul sok esetben maguk is hírességgé válnak.
A nem tegnap születettek emlékezhetnek, amikor a 2000-es években Szombat esti láz címen ment ugyanez a formátum – akkor épp az RTL-en –, Südi Iringó vagy Keleti Andrea mekkora sztár lett a maga jogán. Biztos vagyok benne, hogy Lissák Laurának, Sztana Alexandrának vagy épp Bődi Dénesnek is van már rajongótábora.
Sőt, a sztárok jönnek-mennek, de a biztos pontot a táncosok jelentik a műsorban.
Csak emlékeztetőül: Mikes Anna megtáncoltatta már Noszály Sándort, Kamarás Ivánt és Kökény Attilát. Lissák Laurának „megvolt” Tóth Dávid, Kozma Dominik és Vavra Bence. Stana Alexandra múltjában pedig ott találhatjuk Győrfi Dánielt, Árpa Attilát és Iván Bencét.
A zsűri ezen az estén már nem pontozhatott, csak értékelhetett. Talán ezt akarták kompenzálni azzal, hogy az első táncot minden párosnak a zsűri választhatta ki a korábbi produkciók közül. A második körben olyan táncot kaptak, amit még nem táncoltak. Végül pedig megismételték a legelső táncukat.
Három táncból tehát kettő olyan, amit korábban láthattunk már – persze a mostani tudásszinten még nem. Felfoghatjuk úgy is, hogy a hírességek megmutathatták mennyit fejlődtek.
Azért annyira nagy meglepetést nem okozott, hogy ki melyik táncot kapta, hiszen Stohl Buci körül a páholyban már láthattuk a parkettre készülő táncosokat, és a jelmezükből tudni lehetett, melyik korábbi produkciójukat ismétlik majd meg.
T. Danny és Lissák Laura kezdte a táncot. Juronics Tamás kicsit megtréfálta őket: hosszasan beszélt róla, mennyire tetszett Dannyék kortárstánc-bemutatója, milyen sok lehetőség van benne – de aztán kibökte, hogy kollégáival olyan táncot akartak nekik adni, amivel nyerni lehet, úgyhogy a jive-ra esett a választásuk.
Marics PetiékhezÖrdög Nóra érkezett, és a kötelező „tésztanyújtás” után közölte, hogy a zsűri a rumbát szeretné újra látni. Peti és „Stex” – ahogy Peti elnevezte partnerét – mosolya kevéssé volt őszinte. De kár volt félniük, mert nagyon szépen táncoltak, sokkal érettebb változatát mutatták be a „Mulan” táncnak.
Sőt, eljött az a pillanat is, hogy Szandra elcsúszott és Peti volt az, aki megtámasztotta, mint egy igazi profi.
Mikes Anna és Krausz GáborSzépség és a szörnyeteg üzemmódban ácsorgott Buci mellett, ebből már tudhattuk, hogy az american smooth következik. De legalább Gáborékat meglepte Szente Vajk. A sztárséf és partnere örült a döntésnek és így a műsor megemlékezett a nem rég elhunyt Galambos Erzsiről is, aminek külön örülök.
A választásban talán szerepet játszott az is, hogy ez volt az a bizonyos tánc, ami után mindenki azt találgatta, volt csók vagy sem – most is. A tévéből úgy tűnt amúgy, hogy nem volt.
Juronics Tamás szerint Mikes Annáék táncát a kettejük közt lévő kapcsolat, az abból fakadó energia mozgatta – de ő sem mondta ki persze, miben is áll vajon ez a kapcsolat. Ördög Nóra kiemelte, mennyire fontos volt, hogy Gábor felvállalta a sebezhetőségét.
Jött a második kör, az új koreográfia. T. Danny és Lissák Laura bécsi keringőzött. A zsűri kedvenc párosa most is tudott újat mutatni. A produkció csúcspontján még egy Dirty Dancinges emelés is belekerült – amiről amúgy utóbb kiderült, hogy a próbán egyszer sem sikerült. Az biztos, hogy ez a fajta emelés nagy bizalmat igényel a partnerek között.
Marics Peti és Stana Alexandra utolsó új koreográfiája kortárs tánc volt, amely egy, helyenként a párkapcsolati erőszak határait feszegető veszekedést mesélt el.
A végén Stex sokak vágyát valósította meg: pofon ütötte Marics Petit.
A zsűrinek nagyon tetszett, olyannyira, hogy Juronics Tamás felajánlotta Marics Petinek a tegeződést most, hogy immár mindketten kortárs táncosokká lettek.
Krausz Gábor és Mikes Anna tangóval készült. Juronics Tamásnak annyira tetszett, hogy közölte, mostantól ez a kedvenc tánca tőlük. Az igazán érdekes dolgok viszont a felvezető kisfilmben történtek, ahol Krausz Gábor többször utalt rá, hogy további tervei vannak Annával. Reméli, fognak még táncolni együtt. Majd később azt mondta: „Az élet koreográfiáját még csak most kezdjük írni… ha jössz velem”, és kinyújtotta kezét Anna felé, aki elfogadta azt. Igazi fanservice. Akármi is van (vagy nincs) kettejük között, az biztos, hogy maximálisan kiaknázzák a rajongók romantikus hajlamait.
Az utolsó kör előtt színpadra léptek a kiesett versenyzők. Radics Gigi elmondta, hogy nem csalódott a kiesés miatt, élvezi ezt a lehetőséget. Simon Kornélt is meglepte, hogy jó érzés volt visszatérni, de azért sajnálta, hogy élesben olyan rövid ideig élvezhette a műsort.
Következett az utolsó kör, ahol mindenki a legelső táncát ismételte meg. T. Dannyék esetében ez a paso doble volt a Neoton Família220 fölött slágerére. Szente Vajk kiemelte, hogy Dannynak mindig mindenkihez van egy jó szava. Ördög Nóra annak örült, hogy megismerhették Dannyt erről az új oldaláról, sikerült levetkőznie a zárkózottságát. Juronics Tamás azt emelte ki, hogy T. Danny tulajdonképen könnyedén menetelt végig a műsoron.
Marics Petiék utoljára a Tron című filmet idéző jive produkciójukkal léptek színpadra a műsorban. Peti a kisfilmben azt hangsúlyozta, hogy önmagát kellett elsősorban legyőznie, de Stana Alexandra ebben nagy segítségére volt. Szandra is sokszor elmondta az est folyamán, milyen nagy élményt jelentett a Petivel való közös munka.
A Dancing With The Stars 2023-as évada utolsó versenyprodukcióját Krausz Gábor és Mikes Anna mutatta be. A szakács arról beszélt, hogy Anna nem csak a táncban segített neki, hanem a lelki nehézségek leküzdésében is. Azariah slágerére showtáncot mutattak be, amivel kapcsolatban a legfontosabb felismerés az volt számomra, hogy megkedveltem az Introvertált dalt.
Ami a táncot illeti, talán elmondható, hogy a mezőnyben Krausz Gábor tette meg a legnagyobb utat, ami persze annyiból nem meglepő, hogy ő volt az egyetlen, aki nincs színpadhoz szokva.
Ezután lezárták a szavazást, hogy megállapítsák, ki lett a harmadik helyezett. Meglepetésre T. Danny és Lissák Laura kapta a legkevesebb szavazatot, pedig sokan őt várták győztesnek. (Hogy mennyire profik a magyar tévések az időhúzásban, 20 teljes percet ki tudtak tölteni ezzel az egy szegmenssel, amit 5 perc alatt le lehetett volna tudni.)
A másik két páros eredményét lenullázták és újraindították a szavazást, hogy gyűljenek az esemes-forintok. Hogy kitöltsék az időt, jött a mára behirdetett szuperprodukció: a korábbi három győztes, Gelencsér Timi, Tóth Andi és Csobot Adél tért vissza, hogy az Operaház Fantomja zenéjére mutassák meg tánctudásukat, és formáikat.
Nem maradt más hátra, mint megtudni, ki lesz az év bálkirálynője és bálkirálya. Miután Krausz Gáborék korábban kerültek veszélyzónába, Marics Peti győzelmére lehetett számítani. Már csak azért is, mert bármilyen sokat fejlődött is Gábor, Marics Peti az első pillanattól jobb volt kicsivel.
Ám végül győzött a kettős love story.
Azt az első pillanattól érzékelni lehetett, hogy a válása sokakban szimpátiát ébresztett Krausz Gábor iránt, és ezt csak fokozta a Mikes Annával kialakult kémia, aminek hátteréről persze nem tudunk semmit. Egy szó mint száz, Krausz Gábor és Mikes Anna nyert, ők emelhették magasba a győzelmi trófeákat.
Gelencsér Timi az after műsorban még megpróbálta kiszedni Gáborékból, hogy pontosan mit hoz nekik a jövő, de neki sem sikerült. Gábor annyit mondott, hogy szeretnek együtt lenni, sok mindenben hasonlítanak, lelki társak, és majd az idő eldönti, mi lesz.
Gyilkosság, baleset vagy öngyilkosság az apa halálba zuhanása? Az Arany Pálma-győztes film az év legizgisebb bírósági perével ejt ámulatba
Apa kizuhan az ablakból. Anyát megvádolják gyilkossággal. Na de mi van, ha csak véletlenül kiesett? Vagy ha önszántából ugrott? Mi hogyan bizonyítanánk be, hogy nem mi löktük ki? Jogos kérdések, amelyekre egészen elképesztő válaszokat kapunk Justine Triet filmjéből.
Először akkor hallhattunk Justine TrietEgy zuhanás anatómiája című filmjéről, amikor idén kihirdették a 2023-as Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál versenyprogramját, amelyben többek között olyan riválisokkal szerepelt együtt, mint pl. Wes AndersonAsteroid Cityje, Aki KaurismäkiHulló levelekje, Todd HaynesMay Decemberje, Kore-eda HirokazuSzörnyetegje, Ken LoachA mi kocsmánkja, Wim WendersTökéletes napokja, Anh Hung TranÍzek és szenvedélyekje vagy Jonathan GlazerÉrdekvédelmi területe. S bár Triet kevésbé volt ismert és elismert a filmvilágban, mint a fenti direktorok, hiszen eddig csupán négy, nem túl acélos filmet rendezett (köztük az Egy ágyban Victoriávalt, valamint a Szex és piszchoanalízist), az Egy zuhanás anatómiája mégis elhappolta a fesztivál fődíját, az Arany Pálmát a veteránok elől. És nem is érdemtelenül…
Persze az sem elhanyagolandó tényező, hogy három éven belül két női rendező nyerte meg az Arany Pálmát, hiszen 2021-ben Julie DucornauTitánja győzedelmeskedett. Ducornau és Triet előtt pedig csupán egyetlen alkalommal került a fődíj egy női direktor kezébe: Jane Campion részesülhetett addig csupán ezen elismerésben az 1993-as Zongoraleckével (igaz, megosztva Chen KaigeIsten veled, ágyasom!-jával).
Az Egy zuhanás anatómiája tehát igen erős starttal robbant be a filmínyencek látómezejébe, s az utóbbi fél évben bejárt diadalmenete (az idei CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál programjában is szerepelt például) alapján az sem elképzelhetetlen, hogy, bár nem amerikai film, komoly tényezője lehet a 2024-es Oscar-díjátadónak.
Sőt, akár még a legjobb film kategóriájában is számíthat jelölésre.
Na de lássuk az alapsztorit, ami egy kifogástalan krimi-drámát ígér! Franciaország dél-keleti részén, a havas Grenoble-ben járunk, ahol egy félreeső házban él a német írónő, Sandra Voyter (Sandra Hüller) francia művész férjével, Samuel Maleskivel (Samuel Theis), közös, látássérült kisfiukkal, Daniellel (Milo Machado Graner) és a kutyájukkal. Egy nap Daniel a négylábúval sétára indul, visszatérve a házhoz azonban apja vérbe fagyott holttestére talál a ház előtt, a férfi nyilvánvalóan kiesett a padlás ablakából. Csak Sandra tartózkodott otthon a zuhanás pillanatában, így a kivonuló rendőrségi helyszínelés és a körülmények vizsgálata után az ügyészség megvádolja őt gyilkossággal.
Hogy valóban emberölés történt-e, avagy öngyilkosság (erre utaló jelek is mutatkoztak), esetleg egy szimpla baleset, a nézők előtt is rejtély, amit a forgatókönyv a bírósági eljárás, valamint a család és a házaspár életének különféle pillanatait bemutató flashbackekkel vázol fel.
Justine Triet filmje tehát egyszerre egy izgalmas tárgyalótermi krimi és egy családi dráma, bár utóbbi van inkább a fókuszban.
Mindjárt a nyitány megadja az alaphangulatot, amely során egy fiatal nő interjút készít Sandrával a házukban, a padláson ténykedő Samuel pedig jó hangosan hallgatja zenéjét, olyannyira, hogy a beszélgetés odalent meghiúsul. Samuelt nem látjuk és nem halljuk, de már csupán ennyiből képet kapunk a házasságuk milyenségéről. A köztük lévő feszültségek pedig a magánéletük minden apró részletébe belemenő bírósági tárgyalás alatt kerülnek felszínre előttünk. Persze senki ne gondoljon itt a hasonszőrű hollywoodi filmekre, mint például az Egy becsületbeli ügy vagy a Ha ölni kell, amelyekben az ügyész vagy az ügyvéd próbálja megizzasztani a tanúkat, és hatásvadász nagymonológok segedelmével fordítják a maguk oldalára az esküdteket. Itt csendes, európai mederben folynak az események, és olyan privát dolgok is szóba kerülnek, hogy mi, nézők is elszégyelljük magunkat.
Persze hatásos aláfestő zene, fennhangon magyarázó ügyvédek és csavarok nélkül is lehet izgalmas egy per, ha a forgatókönyv kellő figyelmet fordít a részletekre.
Márpedig Samuel halálba zuhanása korántsem olyan egyszerű, mint amilyennek elsőre tűnik, hiszen minden lehetséges okra akad magyarázat.
Sandra Hüller kimagasló alakítást nyújt, és abszolút megérdemelne egy Oscar-jelölést jövőre ezért a szerepért, mivel a visszafogott és ridegnek tűnő írónő szerepében, annak ellenére, hogy akár a gyilkosságot is el tudjuk képzelni róla, simán eléri, hogy szimpátiát érezzünk iránta, és szorítsunk az ártatlansága bebizonyításáért. Pedig fogalmunk sincs, hogy valóban ártatlan-e. Ugyanakkor meg kell említeni a kis Danielt alakító Milo Machado Granert is, akinek döntő szerepe lesz az ügy végkimenetelében, és aki az év talán legjobb gyerekalakítását nyújtja.
Az Egy zuhanás anatómiája összességében tehát egy műfajok között sikerrel lavírozó, gondolkodásra késztető, mély, emberi dráma, és egyben izgis mozgóképes kirakós kiváló karakterrajzokkal. Érdemes próbát tenni vele, mivel az év egyik legmaradandóbb filmélményével gazdagodhatunk általa.
Vecsei H. Miklós: Ennek a filmnek nagyon komoly üzenete van a mai kor számára arról, mi a feladata a magyar társadalomnak és a döntéshozóknak
El lehet-e választani a filmbeli ént a magánembertől? Meg lehet-e ismerni a valódi Semmelweist? Mi Semmelweis igazsága a 21. században? Többek között ezekre a kérdésekre kerestem a választ Vecsei H. Miklóssal a Semmelweis című film sajtóbemutatója után.
Vecsei H. Miklós korosztálya egyik legismertebb színművésze, filmen mégis ritkábban láthatjuk. Ezért megragadtam a lehetőséget, hogy kifaggassam, mennyiben különbözik egy ilyen feladat, mint a színházi szerepek.
– Azt tudjuk, hogy egy film egészen más, mint a színház, hiszen itt nem történési sorrendben veszik fel a jeleneteket, az adott pillanatban kell megpróbálni elkapni, hol tart a karaktered a filmbeli ívében. Mennyire igényel más munkamódszert, hozzáállást a színésztől?
– Valóban, egy film nem lineárisan forog, általában helyszínfüggő. Az adott helyszínen játszódó jeleneteket együtt vesszük fel, azután megyünk a következő helyszínre.
Ennél a filmnél az a furcsa dolog történt, hogy az utolsó előtti jelenetet vettük fel legelőször, a tárgyalást.
A színházban az ember az elejétől a végéig éli meg a karakterét, ami az átélés szempontjából könnyebb.
A filmnél ez nem lehetséges, ezért úgy fogom fel a forgatást, mintha minden egyes jelenet egy külön kisfilm lenne, aminek van eleje, van benne fordulat, és van vége.
Ezeket a kisfilmeket kell pontosan, igazul eljátszani és akkor a nagy egész is kiadhat valami igazat.
Persze, valamennyire az embernek a fejében végig kell a forgatókönyv alapján járnia, hogy is néz ez ki. Például feldúltan bemegyek egy ajtón, és négy hét múlva vesszük fel azt, amikor a másik oldalon kijövök. Nekem össze kell raknom a fejemben, hogy ezek csatlakozzanak.
Technikailag talán ez a legnehezebb része, de már a forgatás megkezdése előtt kértem Koltai tanár úr segítségét ebben.
– Régi vita, hogy a színész mennyire csak kiszolgálója a rendezői elképzelésnek, és mennyire válhat alkotótárssá, különösen, ha olyan színészről van szó, mint Te, aki íróként is tevékenykedik.
– Szerintem minden alkotónak az a fontos, hogy elmondjon valamit, ami a lelkét nyomja. Vagy a saját hiányairól beszéljen, vagy a környezetében érzékelhető hiányokról. Nekem az a tapasztalatom, hogy a rendezők olyan emberekkel szeretnek dolgozni, akik közel állnak a nekik fontos témákhoz.
Koltai tanár úrnál ez abban látszott nagyon, hogy nála a castingok nem a filmben lévő jelenetekről szóltak, hanem beszélgetésekről. Egymásról, családról, barátságról, árulásról, helyzetekről, mesterekről. Elkezdtünk egymáshoz közeledni és megérteni, hogy a másiknak miért lehet fontos valami.
Én azt éreztem, hogy egymásra találtunk, és amikor elkezdtünk a filmről beszélni, és a film jeleneteit venni, akkor már sejtettük, hogy ez mit jelent a másiknak.
– Túl azon, hogy színészként eljátszottál egy karaktert, mi az, ami Te, mint Vecsei H. Miklós el tudtál mondani ezen a filmen keresztül?
– Ez összetett kérdés, sok oldalról lehet rá válaszolni.
Ott csatlakoztam be a folyamatba, hogy elkészült egy forgatókönyv, és volt egy szerep. Tehát utólag kellett megkeresnem, hogy nekem ma, Magyarországon mit jelent ez a karakter. Ez egy 170 évvel ezelőtti történet, a magyar és az egyetemes egészségügy egyik legfontosabb pillanatáról, ami a mai napig kihat a kórházakra és minden egyes ember élete neki is köszönhető. Ezt ki lehet mondani, nem nagyzolás. Felszáll az ember a buszra, és mindenki hordoz magából egy keveset Semmelweisből. És akkor vizsgáljuk meg, hogy ehhez képest ma, Magyarországon milyen egy szülő nő helyzete. Például anyagilag egész jó a helyzetben van egy nő, aki családot vállal. Viszont a szülés pillanatáig nem tudja, hogy ki lesz az orvosa és ki lesz a szülésznője.
Miközben a 170 évvel ezelőtti történetet bemutató filmben visszatérő pillanat, hogy 1847-ben bemegy egy bécsi nő a klinikára, és kiválasztja, hogy ki lesz az orvosa. Ugyanez ma, Magyarországon nem lehetséges.
Érzi az ember, hogy ez egy anomália. Ez segít az átélésben, mert a lelkem legmélyéig végig kell vigyem ezt az igazságot, hogy ha majd kész lesz a film, akkor ez az igazság visszahasson a jelenre. Sok ilyen pici dolgot tudnék mondani a filmmel kapcsolatban. Ennek a filmnek nagyon komoly üzenete van a mai kor számára arról, mi a feladata most a magyar társadalomnak, és főként a döntéshozóknak.
Visszatérve az eredeti kérdésedre, itt nem arról van szó, hogy az ember magából akar megmutatni dolgokat. Hanem az átélés nem hozható létre másból, csak saját magamból. Ezért paradox módon, a végén az ember mégis csak saját magát tudja megmutatni. Az ő szeme csillog a karaktere szemében. Az ő szíve roppan össze a karaktere szívében. Ő fut. Ő piszkolódik össze. Ehhez kell felnőni, hogy olyan mélyre ásson az ember a saját karakterében, ami igazzá teheti ezt a nála jóval nagyobb kaliberű embert.
Itt még arról lenne érdemes beszélni, hogy egy történelmi filmnél a stáb nagy része hajlamos arra gondolni, hogy itt most egy példaképet hozunk létre. Miközben példaképet nem lehet játszani. Semmilyen jó dolgot nem lehet megjátszani, vagy illusztrálni.
Pont attól lesz valaki példakép, hogy a hibáin, a botlásain, az útján keresztül meg tudjuk fogni a kezét.
Nagyon fontos volt, hogy ezt a példakép előérzetet minél hamarabb leromboljunk és ne egy szuperment mutassunk meg a kamerával, hanem egy nagyon komplex embert, akit a sors – vagy a Jóisten – pont akkor, pont ebben az időben, 1847-ben ezzel a feladattal bízott meg.
– A történelmi film sajátossága, hogy egyszerre valós és fiktív. Mennyire tudtad megismerni, hogy milyen lehetett ténylegesen Semmelweis? Egyáltalán cél volt ez, vagy csak a forgatókönyv univerzumában létező Semmelweist próbáltad ábrázolni?
–Én minden alkalommal, ha II. Richárdot, ha József Attilát, ha Cseh Tamást akarom megszemélyesíteni, akkor az adott személyről, témáról az antikváriumokban fellelhető összes könyvet megkeresem, és végiglapozom.
Általában sok-sok ezer oldal áll rendelkezésünkre, de nekem csak félmondatok kellenek. Mondjuk, egy pályatárs megírja, hogy nevetett Semmelweis egy viccen. Ez nagyon fontos, mert a forgatáson oda jutunk, hogy a karakterem nevet valamin, és akkor én már tudom, hogy mindig feltartott ujjal nevetett.
Ha az ember talál 5-6 ilyen apróságot, sokkal színesebbé válik a karakterábrázolása.
Az újhullámos művészfilmeknél nagyon szeretem ezeket a kicsi apróságokat. Egy két tárgy, néhány mozdulat, amiről értem, hogy a rendező vagy a forgatókönyvíró nagyon sokat kutatott és beszélgetett, hogy az a pici igazság ott megjelenhessen.
Ugyanakkor a színésznek nem egy történelmi tablót kell megjelenítenie. Nem is tud. Hanem a forgatókönyvírók által megrajzolt karakternek az igazságát kell végigvinnie a filmen. Ha szerencséje van, akkor a forgatókönyvíró által megírt Semmelweis az nagyon közel áll a történelmi Semmelweishez. De a színésznek egy idő után a forgatókönyvvel van dolga.
– Semmelweis egy nagyon emocionális személyiség a filmben. Mennyire lehet kilépni ebből, és visszatérni önmagadba, amikor vége a felvételnek?
– Nem visszatérsz önmagadba, a filmben is már te magad vagy. Csak sokszor pokoli érzéseket kell átélni. Tehát nem az van, hogy egy másik ember őrületéből kell visszajönni, hanem a saját őrületedből.
Mondjuk nehéz megélni, hogy elbúcsúzol reggel a családodtól, a párodtól, magad maradsz, és el kell kezdened leásni a lelkedbe az életed egy olyan pontjáig, amely esetleg őket nem érinti, vagy nem szeretnéd, hogy érintse. Ezt beviszed az öltözőbe, beviszed a sminkszobába és aztán beviszed a kamera elé.
Aztán vége a forgatási napnak, mindenki összepakol, elmegy, és neked ott bugyog tovább a szívedben a múltadnak egy olyan darabja, amit minden egészséges ember szeretne elengedni, szeretne kigyógyulni belőle, de te tudod, hogy neked az a hivatásod, hogy ezt hordozd.
Ha nem is részese az aktív életednek, de nyitnod kell neki a szívedben egy polcot, ahonnan bármikor elő tudod hozni, mert a karaktereid igazsága, mélysége ezen keresztül tud megszületni.
Erre különböző technikák és tapasztalati szintek vannak, hogy az ember ezt hogy ne vigye haza.
Vagy ha szerencséje van, mint nekem, akkor egy olyan párhoz viszi haza, aki ezt teljes mértékben megérti, és olyan békét sugároz magából, ami megnyugtat. De ha hónapokon keresztül tart egy forgatás, akkor az ember tényleg komoly idegállapotba tud kerülni. Ami fontos a film létrejötte kapcsán, de vigyázni is kell, hogy az ember ne úgy adja ki magából, hogy alkoholista lesz, vagy nem jól bánik a környezetével, mert ezek reális veszélyek.
– Mégis csak szét kell valahogy választani a filmbeli és filmen kívüli ént, hiszen a filmben olyan kapcsolatok alakulnak ki, amelyeket nyilván nem lehet folytatni a magánéletedben. A filmen kívül nem Nagy Katica a párod, és nincs konfliktusod Gálffi Lászlóval.
– De a filmben nem Nagy Katicával és Gálffi Lászlóval játszol. Hanem azokkal, akiket ők megszemélyesítenek a te életedben. Tehát én, ha a Katicára néztem, akkor a saját szerelmemet láttam. Vagy amikor elárul engem a filmben, akkor azt láttam, aki engem elárult, pedig nagyon szerettem. Természetesen fontos, hogy mit látsz a partner szemében, és kíváncsi vagy, hogy a partner mit ad. Az ő életéből mi tud behozni.
Például nagyon izgalmas volt, ahogy Gálffi tanár úr szerette volna megjeleníteni az általa játszott Klein professzor múltját, mert úgy érezte, akkor tud igazán Klein professzorrá válni, ha ez érződik a filmben.
Ezért vannak olyan jelenetek is a filmben, amik az ő teljessége miatt voltak ott.
Előre vártam, hogy amikor eljön az a jelenet, ahol bocsánatot kér tőlem, akkor mit fogok látni a szemében.
– Igazán széles spektrumot felölel a munkásságod. Talán nem mindenki tudja rólad, hogy te állsz az olvasást népszerűsítő POKET projekt mögött. Hogy áll ez a küldetés?
– Országszerte van 30 zsebkönyvautomatánk, amiből előállítási költségen árusítunk könyveket. Egy jó minőségű könyvsorozat, amivel elsősorban az okostelefonfüggőségre, és az okostelefonok kiválthatóságára próbáljuk felhívni a figyelmet.
Öt és fél éve működik, most jelent meg a 70. címünk, Lackfi JánosKeresgélők imakönyve című kortárs imasorozata. Jövő évben is folytatjuk, amíg bírjuk, és amíg van követőtáborunk. Nagyon szeretnénk eljutni határon túli magyarokhoz is, de sok bürokratikus akadályba ütközünk külföldön.
– Milyen új szerepekre, bemutatókra, projektekre készülsz?
– Cseh Tamás életéről készítettünk egy előadást Füst a szemében címen, január 5-én lesz belőle egy nagyszabású előadás a Budapesti Kongresszusi Központban, ahol Bereményi Gézával fogunk fellépni.
Emellett van egy QJÚB nevű kis társulásom, ahol szakrális színházi és zenei gyökereket kutatunk.
