Bizalom és kiszolgáltatottság a Trafó új darabjában
A 38. Budapesti Tavaszi Fesztivál programkínálatában különleges előadást láthat az, aki április 12-én ellátogat a Trafóba, hogy megnézze Alexander Vantournhout és Bauke Lievens Raphael című darabját. Két ember, az egyik aktív, a másik teljesen passzív. Az egyik cselekszik, a másik teljesen megadja magát. Melyikük a kiszolgáltatottabb? Ki vállal nagyobb kockázatot azzal, ha elfogad egy ilyen felállást? A Raphael koreográfusával, és a darab egyik főszereplőjével Alexander Vantournhout – val beszélgettünk.
Most először mutatjátok be a darabot?
Nem, korábban már játszottuk Belgiumban, Franciaországban és Hollandiában is. Annyiból első persze, hogy Budapesten még nem jártunk vele.
Hogy fogadta a közönség a Raphaelt? Volt olyan visszajelzés, vagy benyomás, ami országtól függetlenül mindenütt ugyanaz volt?
A zavar, a döbbenet. Nagyon közel van a közönség hozzánk, ezért már eleve mindent látnak. Ehhez még hozzá jön az is, hogy a darab egyik szereplőjének végig nyitva van a szeme, egyetlen pillanatra sem csukja be az egész előadás során, vagyis nincs olyan, hogy valaki ne tartaná szemmel a közönséget. Mindig van valamiféle kapcsolat köztük és köztünk. Folyamatosan látjuk a reakcióikat, nem tudnak hova bújni, és ez zavarba hozza őket, nincsenek hozzászokva. Arról nem is beszélve, hogy zene sincs, így minden lélegzetnek jelentősége van, és minden mozdulatunk hallhatóvá válik. Ez nem egy hétköznapi élmény egyikünknek sem.
Nekik ez a fajta közelség szokatlan, nekünk pedig a teljes némaság, és az, hogy tényleg mindent látunk. A meglepetés, az azt hiszem, mindenhol ugyanaz.
A Raphael egy kapcsolatról szól, amiben van egy aktív, és egy totálisan passzív fél is. Ez a fajta passzivitás szerinted egyfajta őrület, vagy ez maga a vegytiszta bizalom?
Hát táncosként mindenképp az utóbbit mondanám, hiszen a művésznek végig nyitva van a szeme. Mikor próbáltunk ezt külön gyakorolni kellett, mert rengeteg olyan mozdulat van egy ilyen előadásban, ami arra késztet, hogy azonnal becsukd a szemedet, még akkor is, ha semmi bajod nem esik. A partneremnek bíznia kellett bennem, és el kellett hinnie, hogy nem eshet baja előadás közben, máskülönben nem tudtuk volna megcsinálni. Magánemberként… Nem tudom, kicsit mindkettő. Őrület, mert nem tudom, kiszolgáltathatjuk-e magunkat ennyire bárkinek, és persze vakbizalom is, mert elhiszem, hogy minden rendben lesz, hogy rád bízhatom magam.
És talán egy kis lustaság is nem?
Mire gondolsz?
Arra, hogy aki teljesen passzívvá válik az a felelősség súlyától is megszabadul. Elvégre nem kell döntéseket hoznia, helyzeteket megoldania.
Igen, bár nem biztos, hogy lustaságnak nevezném, még akkor sem, ha felszínen annak tűnik. Sok oka lehet annak, hogy valaki ezt a megoldást választja. Ettől persze még nem biztos, hogy jót tesz neki, csak meg lehet érteni a motivációit.
Szerinted képesek vagyunk még egyáltalán ennyire megbízni valakiben? Létezik még ez a fajta kapcsolódás, vagy már annyi falat húztunk magunk köré, hogy nincs esélyünk erre?
Elvileg létezik, gyakorlatilag nem vagyok biztos benne. Dunkerque-ben is jártunk ezzel az előadással, ahol most viszonylag sok menekült él. Azt vettem észre, hogy az emberek alapvetően félnek egymástól, nem néznek egymás szemébe, csak úgy elmennek egymás mellett. Én elhiszem, hogy nagyon bonyolult a világ, amiben élünk, és hogy mindenki tele van rossz tapasztalatokkal, de ez akkor sem jó így.
Ezért is mutatjuk meg a másik végletet. Milyen az, ha kiszolgáltatod magad a másiknak, milyen az, ha le sem veszed a szemed a többiekről.
Olvastam egy összefoglalót a darabról, miszerint a Raphael egyszerre intim és perverz történet. Szerinted hol ér véget az egyik, és hol kezdődik a másik?
Nem vagyok biztos benne, hogy véget ér és elkezdődik, szerintem ezek átcsúsznak egymásba. Azt nem tekintem perverziónak egy kapcsolatban, ami mindkettőtök beleegyezésével történik, és ami mindkettőtöknek jó. Ez pedig maga a bizalom szülte intimitás. A perverzió szerintem ott kezdődik, amikor valami, amit az egyik fél tesz, az a másik akarata ellenére történik, és szenvedést okoz neki. Az már perverzió. Hogy a Raphaelben melyik van jelen inkább, vagy mit minek tekintünk benne, azt a közönségre bízom.
Ha már a közönségről beszélünk, akkor te nézőként mikor vagy elégedett egy előadással?
Először is: nagyon sok táncelőadást nézek, tényleg, elképesztően kíváncsi vagyok rá, hogy mások miként fogalmaznak a mozdulataikkal. Mikor tetszik, amit látok? Amikor úgy érzem, hogy a színpadon egy új mozgás-nyelv született. A tánc, szerintem, nem úgy működik, hogy van egy valahány darabból álló mozdulat készlet, és azokat ismételgetjük, és csak az különbözteti meg egyik előadást a másiktól, hogy más sorrendben, vagy más stílusban vannak egymás után rakva a mozdulatok. Nekem ez kevés. Akkor jó az előadás, ha úgy érzem, hogy olyat láttam, amit korábban soha. Ha azt érzem, hogy a művész egy általam eddig nem ismert nyelven szólalt meg, amit nekem is fel kell fedeznem. Mikor ilyet látok, az nagy hatással van rám, és engem is inspirál. De képzeld, a sportok is inspirálnak.
Komolyan?
Persze. Az olyan sportok, mint a boksz, vagy a tenisz, ahol a sportolók mozgása olyan, mint egy furcsa tánc. Bármeddig tudom nézni például, ahogy Federer teniszezik, elképesztő mozgás van annak az embernek, tényleg minden mozdulatát érdemes figyelni, és tanulmányozni.
És amikor te vagy a színpadon? Mi kell ahhoz, hogy elégedett legyél azzal, amit csináltál?
Ha létrejön az interakció a nézőkkel. Akkor úgy érzem, hogy meg tudtam szólítani őket, hogy hatott rájuk, amit csináltam, vagy csináltunk, hogy megmozdult bennük valami. Ez nagyon jó érzés, ezért éri meg ezt csinálni.
