Beültem egy sci-fi fanatikussal A szépség és a szörnyetegre, ez lett belőle
"Szia, egy óra múlva indulok a moziba, A Szépséget nézem, van kedved jönni?" - kérdeztem az épp hazaérkező sci-fi és kütyüfanatikus, instrumentális deep house-t hallgató páromtól, azzal a biztos tudattal, hogy most már tényleg átesem a magányos mozizás tűzkeresztségén. "Miért ne?" - felelte. Na, innentől kezdett érdekes lenni a dolog.
A moziban aztán már a nyitóképek alatt odahajolt hozzám és megkérdezte: "De ebben ugye nem fognak énekelni?"
Néhány pillanattal később felcsendült az első dal, és én félperces különbséggel hallottam először tőle, majd a másik oldalamon ülő, szintén a barátnőjével érkező férfitól egy-egy enervált, beletörődő sóhajt. Ekkor pedig már biztos voltam benne, hogy ez egy nagyon jó buli lesz.
Hozzá kell tenni, jómagam is óvatosan álltam hozzá a filmhez, mert bár bizonyos mértékig még simán belehelyezkedem egy habos-babos-mézeskalácsos alkotásba, azt már nem szeretem és még gyerekfilm esetében sem tartom helyesnek, ha kizárólag a cukormázra hajt.
Valószínűleg mindig is ilyen voltam egy kicsit, mert azok a mesék, amiket a legtöbbször újranéztem - még felnőttként is - , a Pocahontas, Az utolsó egyszarvú, az Őslények országa, meg A kis hableány japán változata. Ezekben a mesékben pedig az a közös, hogy vagy szomorúan végződnek, vagy a végződésük hepi, de közben végig olyan szomorúak, hogy szinte nem érteni, miért nem tört ki sírógörcsben az a gyerek, aki nézte.
A Szépség és a Szörnyeteg legújabb változata, mondjuk úgy, az elviselhető szinten maradt cukormáz kérdésében. Ez azt jelenti, hogy egészségesen cukormázas, mivel maga a sztori, és az eredeti/ezelőtti változatok is azok. Eléggé furcsa lett volna, ha elmarad a "csajos film" érzés, a mese rajongói pedig nagy valószínűséggel teljesen kiakadtak volna, ha valami ultramodern, ijesztgetős, Gyűrűk urás akciófilmet kovácsolnak a francia népmeséből.
Mesefilmről van szó, és az új adaptáció ezt semmiképpen sem kívánja felülírni vagy túlzottan modernizálni, ami szerintem okos döntés volt.
Gyűrűk ura helyett viszont megvan benne a kellő Harry Potteresség. Jómagam szinte végig éreztem azt, amit előre sejtettem is, hogy Emma Watson nem csak egy színésznő, hanem valahol egy kvázi brand is. Ha Emma Watson egy fantasy filmben szerepel, akkor körül kell vennie őt egy Roxfortra erősen hajazó kastélynak, varázslatosan mozgó tárgyaknak, aranyszínű csillagpornak, régi könyvekkel teli, hatalmas, bűvös hangulatú könyvtárnak, és persze a sztár által is kiharcolt és szerződésbe íratott Hermionés talpraesettségnek.
Jó néhányszor az instrumentális háttérzenén is gyanúsan Harry Potteres beütést véltem felfedezni.
De nem volt annyira ordító a stíluslopás, hogy az zavaró lett volna, helyén kezelték a Potter-fűszert. Sokkal inkább megörvendeztetett azonban az, hogy a 26 éves szépségből végre sikerült kinevelni a varázslóiskolás filmsorozatban bemutatott, rettenetes előadói képességeit, és úgy tűnik, megtanulta, hogy a látványos mellkas-és vállemelgetésekkel tűzdelt, dühös tekintetű levegővételek, meg a brutálisan túlzásba vitt artikuláció nem azt jelenti, hogy jó színész vagy. Watson kisasszony kellemesen teljesíti a szerepét, nem dobunk hátast tőle, de hozza, amit kell.
A felnőtt szívet inkább a film végén ránk mosolygó, "régi ismerős" színészgárda melengeti meg: Stanley Tucci, Ewan McGregor, Ian McKellen, és persze a nő, akit nem lehet nem imádni: Emma Thompson.
Szinkronos változatot néztünk, amiről két dolgot állapítottam meg: 1. a magyar szinkronszínészet igenis, nagyon jó, 2. de akkor is eredeti hanggal néztem volna inkább. Egész egyszerűen azért, mert érződik rajta, hogy ez az élmény az eredeti beszéd-és énekhangokkal teljes. És azért is, mert ahogy Emma Thompson előadja a főcímdalt, azt nem lehet utánozni.
Videó: Emma Thompson - The Beauty and the Beast
No, azért a (szerintem nagyon Pogány Juditos orgánumú) Igó Évában sem kellett csalódnunk, és ez volt a vetítés legérdekesebb része. Amikor moziban ülünk, van egy általános alapzaj - popcorn-és nachos rágcsálás, kólaivás, mocorgások, kis suttogások - , amit tulajdonképp nem is igazán tudatosítunk, csak akkor vesszük észre, ha hirtelen abbamarad. És nem gondoltam volna, de A Szépség és a Szörnyeteg főcímdalának felcsendülésekor - egy péntek esti, telt házas, gyerekektől roskadozó vetítésen - ez így történt. Megszólalt a jól ismert dallam, és arra lettem figyelmes, hogy a teremben teljes csönd lett.
Óvatosan hátranéztem, és nem bírtam ki vigyorgás nélkül: tényleg minden egyes ember mozdulatlanul figyelte a vásznat. Pár perc volt az egész, de erre a pár percre mindannyian, akik ott ültünk, megengedtük magunknak, hogy újra gyerekek legyünk.
Az animáció fergeteges; én újra és újra lehidalok a mai technikától. Lumiére és Cogsworth (bocsánat, Tik-Tak úr) fémszerkezetének aprólékos kidolgozottságát egyszerűen öröm volt nézni, de a többi életre kelt tárgy, vagy épp a hó és a farkasok is azt sugallták: a filmkészítők már nem spórolnak a grafikán, nem nagyolják el a munkát, megtisztelik a nézőt azzal, hogy ha hónapokba telik, akkor hónapokba telik, de minden részletet szépen kidolgoznak, mert egy kasszasikerre hajtó mozitól ezt várja a fogyasztó. Ezt a hozzáállást éreztem már a Legendás állatokon is, és igenis, jólesett. (Szemben, csak hogy megint felhozzam, a Harry Potter filmekkel, ahol jó néhány helyen spórolták meg az animációs munkát, és ezek az apró energiamegtakarítások bizony, feltűnnek a magamfajta Potter-fanatikusoknak.) A háttérként szolgáló, mesés tájképek a gyönyör mellett mindig keltenek bennem egy icipici csalódottságot, hiszen az a csodaszép terület a valóságban csak egy hatalmas, zöld vászon. Érdekes kettősséget nyújt a modern filmtechnika. Lehet, hogy egyszer eljön az idő, amikor a blue-és greenbox "cikivé" válik, és azok a művek lesznek nagyra becsülve, amelyeknek minden egyes helyszíne valós?
A Szépség és a Szörnyeteg üzenetét, úgy láttam a napokban, már sok helyen taglalták, és sokféle értelmezést is adtak neki. Azzal az eggyel nem nagyon találkoztam, amit én vettem ki a filmből. Ez a legújabb átdolgozás szerintem elsősorban a különcséget csúcsosítja ki: két különc alak egymásra találásáról szól, akik pontosan azért kerülnek egy hullámhosszra, mert a saját környezetükben mindketten "szörnyetegek", értsd: mások, mint a többiek.
Amit fontosnak tartok, hogy a történet nem azt sugallja: ha elfogadod magad, akkor majd nem fognak másként kezelni. Belle az első perctől elfogadja magát, mégis összesúgnak a háta mögött. Az üzenet inkább az, hogy ha furcsának, "kilógónak" érzed magad, akkor csak keresd a hozzád hasonlóakat. Teremtsd meg a saját kis környezetedet, amiben jól érzed magad.
Ha pedig ez sikerül, akkor az eredeti környezeted sem fog már annyira foglalkozni a különcségeddel, ha úgy tetszik: "elfogadnak". Ja igen, és az apró megtoldások - gondolok itt például a Belle édesanyjáról kiderülő előzményekre, vagy a lightos meleg-vonalra - , számomra mind csillagos ötösök, jó pluszt adtak a filmnek.
Összegészében milyen élmény is volt? Nos. A moziba tartva még a mindennapok ügyes-bajos dolgai jártak néptáncot a fejünkben. Például a szélben kavargó nejlonzacskókat nézve azon háborogtunk, milyen Szörnyen néz ki Óbuda most, hogy lomtalanítás van. Két órával később pedig, a teremből kilépve döbbenten vettem észre, mennyire jókedvűnek éreztük magunkat (nemcsak én!), és ami még inkább meglepett, hogy ez a jókedv egész este megmaradt: társalogtunk, viccelődtünk, felszabadultak voltunk.
Mintha ez a tündérmesés mézeskalácsfilm valamiféle terápiás hatással lett volna ránk ezekben az egyforma, szokványos, hétvégén is dolgozós, lomtalanítós napokban.
Így, az amerikai Szépség után még a szélben táncoló nejlonzacskókat is képes voltam úgy nézni, ahogy az Amerikai szépségben nézik. Vagy hát na... próbáltam.
Videó: Amerikai szépség - a zacskó
