„Azonnal rám vetette magát” – borzalmas képet fest Diana történetéről a netflixes dokumentumfilm
Csakis én érthetem meg a saját állapotomat, mondta Az órák című filmben a később öngyilkosságot elkövető Virginia Wolf írónő, ez jutott eszembe Dianáról is, amint ebben a Netflixen nagy népszerűségnek örvendő dokumentumfilmben magáról beszél. 1991-ben készültek a titkos hangfelvételek, melyek a későbbi, épp a napokban gyanússá vált, a vádak szerint zsarolással kicsikart BBC-s interjúhoz képest még nyomatékosabban őszintének tűnnek, hiszen ezt baráti kérésre készítette a hercegnő, egy róla készülő könyvhöz. És még volt pár éve hátra, de mintha már itt is a végre készülne.
Diana szenvtelen, néha szomorú, de belenyugvó hangja már évekkel a halála előtt jelezte: olyan traumákon van túl, melyek tökéletesen reménytelenné tették a jövőjével kapcsolatban. Fontos a dokumentumfilm címe, mivel a történet, ahogy a filmeleji felirat is jelzi, vállaltan csakis Diana saját szemszögéből meséli el a történetét, kapcsolatát Károllyal és a királyi családdal.
Nem vállal többet: ennyit mond, mi pedig eldönthetjük, mennyire hiszünk neki, bár én nem kételkedtem benne, ennyire nem volt jó színésznő, csak egy cserbenhagyott anya és feleség, nagy és naiv fiatalkori álmokkal.
Dianáról persze mindenféle elméletek vannak, hogy így meg úgy manipulálta a sajtót, és hogy valójában egy számító nő volt, de azért az mindenképpen tényszerű, hogy a halála magáért beszél és szimbolikus. Akit Károly körüli első megjelenése óta fotósok hada követett mindenhová, és gyakorlatilag úgy kellett eltuszkolnia magát az autójáig tizenkilenc évesen három méteren át, majd paparazzik által üldözve autóbalesetben leli halálát, annak nyilvános életét ez a narratíva keretezi be. Kiválasztatott, szűz volt, nemesi származású - jó lesz, döntött a korona.
Ez a Diana kezdetben alázatos és diszkrét volt, szégyenlős és mosolygós, miközben saját bevallása szerint egy olyan terv része volt, egy olyan terv eszköze, amire ha az elején rádöbbenünk, undorral az arcunkon nézzük végig ezt a dokumentumfilmet.
Én legalábbis borzalmasan undorodtam az egész sztoritól és mindentől, amit ez a nő nyomás alatt magára vállalt és megszenvedett. Károly a hercegné beszámolója szerint első intim beszélgetésükkor például rávetette magát a lányra, akinek korábban még nem volt férfi az életében. Azt hitte, így működik.
És valóban: minden felhasznált felvétel alátámasztja Diana verzióját: a bulimiáját és testképzavarát - elbeszélése szerint eljegyzésük alatt Károly egyszer megjegyezte, hogy hízott deréktájt, onnantól hányt -, a hánytatásait, a rosszulléteit, az önmagától való teljes elidegenedését és az arra való rádöbbenését, mire vállalkozott. Látunk zokogó felvételeket róla, és halljuk, amint elmeséli, hogy az a bizonyos harmadik, Kamilla hogyan próbálta manipulálni már az esküvő előtt "Ugye nem jársz majd vadászni?".
Diana hibái, önszeretetével kapcsolatos problémája azonban szépen kibomlik a dokumentumfilmből, hogy nem kizárólag Károly egyetlen megjegyzésén alapult. A pszichológia iránt vonzódók biztosan felfedezik benne azt a mintázatot, amit édesanyjától vehetett át: a férjétől szenvedő, síró, elvált nőét, aki magányos a házasságában, és valójában magára vállalja a mártír szerepét.
Diana is önként, de ösztönből menetelt bele egy majdnem kényszerházasságba, melyben, ahogy mondja, már az elejétől hárman voltak.
És nagyon sokat elárul a magával és férjével való viszonyáról, valamint hatalmas szeretetvágyáról az a helyzet, mikor csúszik egyre jobban bele ebbe az egészen komoly betegségbe, a bulimiába. "Az esküvőm előtti éjszakán mindent felzabáltam, majd elképesztően rosszul voltam egész éjjel", vagy:
"a nászútunk egy rémálom volt, volt, hogy naponta négyszer volt bulimiás rohamom". Diana folyamatosan "kihányta" magából ezt a házasságot, de hiába tette, hiába adott le észrevétlenül jeleket, akinek kellett volna, az nem vette az adást.
