KULT
A Rovatból

Az Utcazenésztől a dossziékig, a Mesterektől a vadászokig: Hobo nem fékez

Nem ő a fontos, hanem amit ad, ezért szeretik.


Ír, lemezeket készít, telt házak várják koncertjeit, előadóestjeit. Kifogyhatatlan az ötlettára és az energiája. Bár ma is énekli, hogy „ki vagyok én?”, nem önmagát tartja fontosnak, hanem azt, amit átad nekünk, és az érte kapott szeretet viszi előre 78 évesen is.

Földes László Hobo még saját tempójához képest is sűrű évadnak néz elébe. A tavaszi előzetes után szeptember 28-án lesz az Utcazenész című előadásának bemutatója a Nemzeti Színház Kaszás Attila termében.

Ahogy beszélgetünk a piliscsabai Fényesliget kávézóban, arra gondolok, hogy tulajdonképpen Hobócnak is hívhatnák, hiszen mindig is bohóc szeretett volna lenni – ezt írta bele úgy 35 éve a nekem dedikált Hobo Sapiens című könyvébe - elvégre csak egy betű, meg némi szórend választja el ettől.

– Az Utcazenész történetének kiinduló pontja egy gyerekkori élményed.

– Tízéves lehettem, amikor a Moszkva téren hallottam egy első világháborús veteránt, aki ott zenélt. Ez volt az első élő zenei élményem az iskolai énekkar mellett, ahol a szovjet himnuszt énekeltük magyarul… Annyira megfogott, hogy miután megtudtam, hogy ő ott rendszeresen játszik, amikor tehettem, lementem hozzá a Kis Svábhegyről, ahol akkor laktam. Az öreg egy idő után kiszúrt engem. Amikor el kellett onnan mennie, szólt nekem: „A Batthyány téren megtalálsz.” Át is mentem oda, de nem volt ott és már soha többé nem találkoztunk. Nagyon szépen énekelt népdalokat, katonadalokat, látszott rajta, hogy nincsen semmije és kapaszkodik a tangóharmonikájába. Láttam, hogy az emberek sok pénzt dobálnak a kalapjába, de nekem nem volt pénzem. De nem bánta, örült, hogy ott vagyok, én pedig boldog voltam, hogy megismer engem. Soha nem hittem, hogy egyszer ebből egy színházi előadás születik.

– Az elmúlt évtizedek zenében elmesélt történelme…

– A 60-as évek óta figyelem a hazai sláger-, azaz  popzenét, kezdetben a közönség soraiból, és egyszer csak bekattant: miken kellett keresztül mennie annak, aki ezt a műfajt 60 éven át végigcsinálta. Elkezdte annak idején az Egyesült Izzó KISZ-klubjában, játszotta a Getnót kamu angollal, aztán elment a Ki Mit Tud?-ba, majd a Táncdalfesztiválra, lett kislemeze, nagylemeze, kísérte a nagy művésznőt a Szovjetunióban. Nagy sztár lett, de kirúgták a zenekarból, szólósztár lett, de abba is beleunt. Kiment Nyugatra vendéglátózni, onnan is kirúgták, majd itthon vendéglátózott, végül az utcára került.

A prológusban azért elmondom, hogy ez nem az az út, amit én járok. Egy 60 esztendős korrajz, egy nagyon fontos és hiteles görbe tükör.

Lesz ebben az évadban olyan előadás is, amikor meg fogok hívni hozzá egy sor zenészt, akik bár fiatalabbak, ezt az utat járták végig.

– Az eredeti dalok helyett azonban Neked kellett „korhű” számokat írni.

– Szerettem volna például belevenni Toldi Máriának a Békeszerenád című slágerét, amelyben „kutykurutty” volt a refrén, de csak ennek az egynek 500 ezer forint lett volna a jogdíja. Írtam helyette a szomszédék macskájáról „csipcsirip” refrénnel. Ugyanígy született „A Nem leszek én huligán” , vagy a Vörös lámpa himnusza”, egy „pol-beat”:  „Nem kell nekünk a twist, jobban szeretjük a KISZ-t.”  Ezek mind a kor parafrázisai.

– Amikor 1991-ben az első József Attila-estedre készültél, elárultad, hogy nem a jól ismert „nagy versekből” válogatsz, hanem azokból, amelyek Téged megszólítanak, Rólad szólnak. Ezzel így vagy azóta is mindenben.

– Mielőtt 1964-ben bejött számomra a Zene, miután le kellett lépnem otthonról, József Attila volt a Bibliám.

Nem úgy olvastam, mint „szép verseket”, hanem mint egy bajba jutott ember üzenetét egy másiknak.

Menekülnöm kellett és semmit sem tudtam magamról. De el sem tudtam képzelni azt, hogy ezeket valaha is előadjam. Mondok egy példát arra, hogy nálam mennyire ösztönösen történnek a dolgok: már 1978-79-ben, a Hobo Blues Band első időszakában is nagy jelentőséget tulajdonítottam a dalok közti összekötő szövegeknek. Voltak bibliai idézetek, máskor az MSZMP Központi Bizottságának november 7-i jelszavaival vezettem be a Gazembert, aztán egyszer Kaposváron a Kilián György Ifjúsági Házban József Attila-sorok adták a keretet. Mikor kipakoltunk az öltözőben, felismertem, hogy a a versidézetekhez nem kellenek HBB-számok, így is egy teljes estet adnának. Később elmentem Jordán Tamáshoz, elmondtam neki, hogy szeretnék egy József Attila-estet csinálni, mire azt felelte: „Ha neked közöd van József Attilához, csináld.” Előzménynek már ott volt a HBB-vel az „A hetedik” és a „Nagyon fáj” erősen bluesos, félig szöveges, félig énekelt változata. Akkoriban a miskolci színházban játszottam, és a liftben összetalálkoztam Major Tamással. „Nézze – mondta, miután tisztelettel üdvözöltem őt – én hallottam Öntől a Nagyon fájt. Öt olyan József Attila-vers van, amit én sosem mondtam el. Ez az egyik, amit helyettem mondott el.”

„A csecsemő/is szenvedi, ha szül a nő./Páros kínt enyhíthet alázat./De énnekem/pénzt hoz fájdalmas énekem/s hozzám szegődik a gyalázat”.

Ezt nem én írtam, mégis úgy éreztem, hogy nekem szól. Azóta már több, mint 1000 József Attila-estem volt. A közönség reakciója döbbenetes, miközben én soha nem tudom, hogy aznap hogyan fogom a  verseket elmondani.

Amikor vége van egy előadásnak, azt nem tudom, hogy mennyire volt jó, csak azt, hogy őszinte volt-e vagy sem.

És van egy óriási segítség: mivel én választom a verseket, amelyekhez közöm van, nem nehéz előadni őket, mivel olyan erősek, hogy magukba szívnak.

– Új lemezed is készül, Hobo Rádió címmel. Mit várjunk Tőled?

– Kettesem volt magatartásból és harmadikos koromban a „Mi a szaracénok serege vagyunk” című vers miatt kaptam az első igazgatói intőmet. Bohóc szerettem volna lenni, de inkább  medve vagyok.  A korábbi lemezeimen is vannak poénok, de most rám jött a happáré, és mindenféle gyalázatos dolgok törtek ki belőlem.

„Bankot rabolni bűn, de alapítani még nagyobb, mondta Bertolt Brecht, és nem tévedett oly nagyot. Olyan, mint a rossz szex, amit beteszel, bent is hagyod”. Ezt énekeljük, mint egy 40 tagú operakórus. Eleresztettem néhány kuplét, megmaradt bennem ez a fajta humor még Kazal Lászlótól, Kibédy Ervintől. És közben ott vannak kemény számok a mai világról, mint az „Az ám, hazám”, a Részegesek indulója” vagy „Az Úr haragja utolér”. Hogy hozzam össze ezeket egy lemezen? Ekkor kitaláltam, hogy legyen Hobo Rádió, ami ezzel a szöveggel kezdődik: (affektáló hanghordozással:) „Szasztok, itt DJ Hobo, hallgassátok meg a Dördülő Cövektől a Getnót Tardos Péter zseniális fordításában.” Aztán bejön a cenzúra, kirúgják a műsorvezetőt, és a lemez komolyra vált.

– Szeptember 22-én a Barba Negrában lesz egy Kopaszkutya-koncerted.

– Az az apropója, hogy a terjesztőm, a Grund Records megjelenteti a Kopaszkutya bakelitlemezt. Ennek dalait fogom énekelni, közülük néhányat, a „Tortát”, vagy a „Ki vagyok én?”-t, negyven éve rendszeresen játsszuk. Torokszorító, hogy az egykori csapatból Kőrös Józsi, Szénich Jani és Póka Egon meghaltak, csak Pálmai Zoli lesz ott, Deák Bill Gyula nem, mert pár éve kijelentette, hogy nem lép fel velem többet. A filmből hiányzik nekem a zene szeretete, a szerelem, a barátság. Annak idején jó kortükör volt az ifjúsági kultúráról. Bár nagyon nehezen mentek bele, hogy Allen Ginsberg benne legyen… Ám a dalok jók, túlélték az eltelt 43 évet, itt a zene meg a szöveg összeér. Például a „Bunkó vagyok”-ban benne volt az akkori budapesti értelmiség iránt érzett utálatom, ami azóta sem változott.

A filmet egy mentőötlet miatt tudtam elvállalni: Szomjas Gyuri mondta, hogy „Le kell menni kutyába”. Ezzel nem értettem egyet és kiegészítettem: „Légy a kutyák királya, ne királyok kutyája.” Ezzel vált számomra elfogadhatóbbá.

– Régóta foglalkoztat Téged az a bizonyos 31 dosszié, amit készítettek rólad az állambiztonsági szervek. Elképzelhetőnek tartod, hogy ezek a dossziék a rendszerváltás után is folytatódtak?

– Ma már a feljelentések nyilvánosak, és karaktergyilkosságnak hívják őket. Az 1985-ös „Esztrád” lemezünkön éneklem: „Nem vagyok zászló a mások ünnepén/Szelep vagyok az ország fenekén”. Mert rájöttem,  hogy engem azért engednek, mert „szelep vagyok”.

Ha komoly veszélyt jelentettem volna, vagy jelentenék, még a rendszerváltás után is eltapostak volna. 2009-ben a Circus Hungaricus miatt megfenyegettek, hogy fogjam be a pofámat.

Van egy „copyrightos” szavam az „újseggírókra”, akiket rám küldenek a legkülönbözőbb médiumokból, ők legszívesebben megölnének, hogy még mindig talpon vagyok. Mondják, hogy milyen lázadó voltam, és hogy az apám miatt lázadhattam. Egyrészt nem lázadtam, mert az ember bluest nem azért játszik, hogy lázadjon, hanem azért, mert szereti. A balhé akkor jön, ha tiltják, másrészt a Kádár korban megjelent nyolc lemezem és csak kettőre valót tiltottak be. Ez nem üldözés, a Kexnek, vagy a Syriusnak egy sem volt. A 31 dosszié története ott kezdődött, hogy 1991-ben megkértem Kenedi János történészt: nézzen utána, hogy a Hobo Blues Bandben volt-e besúgó. Nem volt. Aztán egészen 2019-ig nem foglalkoztam vele.

Akkor eszembe jutott, hogy 1972-ben volt egy ügyem, bevittek a Gyorskocsi utcai börtönbe, egy csomó mindent lefoglaltak, köztük a Petőfi-oratóriumom szövegkönyvét. Erről volt egy dosszié az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Archívumában. A történész hölgy megkérdezte, hogy érdekel-e más. Megnyomott egy gombot, és kijött még 30 dosszié, 282 oldal anyaggal.

Vidnyászky Attila, - akivel 2002 óta dolgozom és eddig 17 bemutatóm volt, - kérte, hogy írjak az anyagból valamit. Kétszereplős darab készül Rácz Józseffel. Ő lesz a bíró, én a vádlott. Szeretném még az idén befejezni, hogy tavasszal bemutathassuk. Azon agyalok, hogyan kapcsoljam össze a múltat a jelennel.

– Jövőre lesz a „Vadászat”, e nemzedéki alapmű 40. évfordulója. Sajnos ma is aktuális, a vadászok világa nem múlt el. Mit mondhat ez a darab a mai fiataloknak?

– Nem tudom. Soha életemben nem volt célközönségem, azt játszom, ami jön belőlem. A „Vadászat” eltalálta azt a kort. Ugyanez volt 2009-ben a Circus Hungaricussal. Most megint sűrűsödnek a bajok a világban, a természetben, itt a klímaváltozás, a háború, a belpolitikai helyzet, a gyűlölködés.

Megint olyan rothadó helyzet állt elő, amelyet egy katasztrófát követő megtisztulás hozhatna rendbe, de ennek nem látom a reményét.

Ezért aktuális ma is, hogy „Kerítés mögött fegyveresek, fáklyával kezükben, nem tudom őriznek, vagy kísérnek, parázzsal szemükben...”. Sosem voltak profetikus hajlamaim, pillanatok alatt megírtam azt a 40 számot, aztán egy taxiban felejtettem az egészet. Végül 26 szám mégis megszületett. Az embereket ma is megérinti őket a benne lévő humor, a lebegés, a fájdalom, a keserűség.

Mostanában minden koncertem végén csodálatos támogatást kapok az emberektől. A „Viharban születtem” kezdetű dalomat mindenütt éneklik,  ahol magyarok élnek. Az egyik este csődöt mondott a hangosítás, és én teli torokból énekeltem a számot a levegőbe, ám a közönség átvette. Azóta megtartottam ezt a szokást.

– Ezért már érdemes élni…

– Ki gondolta volna, hogy ez lesz belőle, amikor megírtam? És ugyanez történt a „Vadászattal” is. Megírsz valamit, ami aztán elkezdi élni a saját életét. Vagy nem.

– „Ne bántsatok engem, mert én nem haragszom” – ez a Viharban születettem utolsó két sora. Sokszor tűnsz haragosnak, indulatosnak. Önmagaddal békében vagy?

– Soha nem gondoltam, hogy ennyi mindent végig tudok csinálni, hogy ilyen minőségű szeretetet kapok. Ez lefegyverző és megható. De ismerem a saját korlátaimat, amiket azért tudok elviselni, mert van bennem egy bizonyos önirónia.

Nem tudom elfogadni, hogy nem tanultam zenét, mert ha játszanék valami hangszeren, akkor meg tudnám a szövegeimhez írni a zenét, ahogyan a legnagyobbak, a mestereim csinálták. És nem szeretem hallgatni magamat. Sokan bírják ezt a rekedt, dögös hangot, én meg unom. De hát ilyen vagyok, hőstenor már nem lesz belőlem.

De ami a dolog emberi oldalát illeti, akármin mentem keresztül – kiátkozás, gyerekhalál, válások, börtön széle – sokat tévedtem, de sosem hazudtam. Vannak más szlogenjeim: „Férfiember sosem suttog”. Elmondom, amit akarok, sőt, ha provokálnak, nem ijedek meg. Lehetnék persze egy kicsit toleránsabb, nem véletlenül lett „Térdig a szarban, nyakig a szeretetben” a könyvem címe. Aljas, alattomos lett ez az ország, már nem az számít, hogy mit csinálsz, hanem az, hogy mit mondanak rólad. Úgy gondolom, hogy ezeket az évtizedeket azért úsztam meg, mert azzal foglalkoztam, amit csináltam, és nem saját magammal…


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Amikor a múlt színpadra lép: így kel új életre Cseh Tamás és Bereményi Géza klasszikusa
Cseh Tamás és Bereményi Géza közel félévszázados, helykereső albuma, a Frontátvonulás fiatal színházcsinálók kezei között született újjá – a különleges előadás július 28-án látható a Városmajori Szabadtéri Színpadon.


Az, hogy egyelőre viszonylag kevesen ismerik a Sicc Production nevét, véletlenül sem az általuk készített előadások minőségéről, sokkal inkább arról tanúskodik, hogy milyen nehéz ma a minket körülvevő zajban kiszűrni a tiszta hangokat.

Aki ugyanis már látta és hallotta a Színház- és Filmművészeti Egyetemen Novák Eszter és Selmeczi György irányítása mellett 2024-ben végzett zenés színészosztály valamelyik produkcióját, az azonnal függő lesz.

És bár első ránézésre a tegnaphoz mintha több közük lenne, mint a mához, jegyezzük meg jól a nevüket, mert valójában ők a jövő.

Kapkodás nélkül, ütemesen épül a repertoárjuk. Eddig bemutatták Nagy Feró kis híján elfeledett, punk-rockoperaként emlegetett Hamletjét, illetve Majd, ha fagy! címmel neoreneszánsz rallyt vezényeltek, éles párhuzamot vonva többek között a százévekkel ezelőtti London és a mai Budapest között. És ha nem is épp Shakespeare korához, de azért a mából szemlélve erősen a régi időkhöz látszik kötődni a 2024 nyarán bemutatott, azóta folyamatosan játszott, fesztiváljáró Frontátvonulás is.

Koncert, színház, koncertszínház a műfaj: Cseh Tamás és Bereményi Géza azonos című albuma jelenti a kiindulópontot a delikát találkozáshoz. Ha már találkozás: Ecsedi a pesti flaszteren futkos fel s alá, hogy rátaláljon barátjára, Vizire, aki két liter kávélikőr elfogyasztása után megvilágosodik, és a Keleti pályaudvarra megy, ami azonban csak egy álpályaudvar, ahova és ahonnan „nem érkeznek és nem is indulnak” vonatok... A játszók szülei (óvatosan mondjuk: nagyszülei...) generációjának jól ismert a létező szocializmusban, a hetvenes évek legvégén fogant kerettörténet, de vajon mi közük mindehhez a mai pesti srácoknak?

Krasznai Vilmos zene- és szövegérzékeny, a muzikális helyzeteket színházivá emelő rendezésében hat fiatalember kelti életre az összes karaktert. Kerek Dávid, Liber Ágoston, Fülöp Kristóf (egyben az előadás zenei vezetője), Turi Péter, Sas Zoltán és Vatamány Atanáz magabiztosan teremt néhány gesztussal és minimális számú kellékkel hiánytalan világot, ami véletlenül sem másolja a nyolcvanas évek egyszerre áporodott és kedélyes hétköznapjait. A frissdiplomás színészek ennél vakmerőbbek, de nagyon is jól teszik, hogy mernek kockáztatni: a mai magyar fiatalok kilátástalansága, reményvesztettsége, a sokakat nyomasztó politikai és társadalmi légkör nem erőszakolt üzenetként, hanem megélt tapasztalatként jelenik meg a színen.

Cseh Tamás-estet sokat láttunk már, fogunk is még, de a Sicc Production Frontátvonulása nem áll be a sorba:

egyes dalokat teljesen újrahangszereltek, másoknak a vokális előadásmódját változtatták meg, és az egész zenei világot szigorú dramaturgiai megfontolások mentén gondolták tovább.

Céljuk egyértelmű: ez az est nem az üres tiszteletről, hanem az emblematikus album és mondanivalója mély értéséről és feltétel nélküli szeretetéről szól. A hat szereplő kézről kézre adja a nyolc hangszert, már csak azért is, mert a szűk, de átjárható cellákból épült jelzésszerű díszlet összezárja őket. És épp ez a lényeg, vagyis az, hogy ők is szorosan összezárnak, és így néznek kihívóan a holnap szemébe.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Túl gyorsan lopott, imád hokizni, és nem volt hajlandó levetkőzni a Playboynak – 35 dolog, amit nem tudtál a 35 éves Margot Robbie-ról
Ő játszotta az első biszexuális karaktert az ausztrál tévében, és egy partin összetévesztette Harry herceget Ed Sheerannel – ilyen és ehhez hasonló érdekességekkel ünnepeljük a színésznőt.


1. 1990. július 2-án, hétfőn, reggel 7:45-kor született Ausztráliában, a queenslandi Dalbyban Margot Elise Robbie néven.

2. A Focus – A látszat csal című filmben játszott szerepéhez trükköket tanult a tanácsadó Apollo Robbinstól, aki „úri tolvajnak” nevezi magát. Robbins olyan jól tanította őt, hogy a produkció azt kérte Margot-tól, hogy lassabban csinálja, mert a kamerák nem csípik el, ahogy más szereplőktől lop.

3. Szeret leveleket és képeslapokat küldeni a barátainak és a családtagjainak a világ minden tájáról, ahol épp forgat, mert úgy gondolja, hogy az emberek nem kapnak elég levelet, vagy legalábbis olyat, ami nem számla.

4. A Wall Street farkasa (2013) című filmért kapott gázsijának (347 ezer dollár) egy részét az anyja házán lévő jelzálogkölcsön törlesztésére fordította.

5. Tíz évvel később, a 2023-as Barbie-ért már 50 millió dollárt kapott az alapgázsival és a bevételi bónuszokkal együtt.

6. A hatalmas vagyona ellenére Robbie állítólag nem költ sokat, és míg nem volt férjnél, inkább szobatársakkal élt, hogy ezzel is pénzt takarítson meg. Azt állítja, hogy gyerekkori élményei, amikor nem volt mindenhez hozzáférése, örök életére alázatossá tették.

7. Nem volt hajlandó lefogyni Jane Porter szerepéért a Tarzan legendája (2016) című filmben, és azt mondta, hogy inkább az egészségére koncentrál, mint a karcsúságra.

8. A Suicide Squad – Öngyilkos osztag (2016) című filmben a kaszkadőrmunkák nagy részét ő maga végezte. A rendező, David Ayer elmondta, hogy a dublőre több időt töltött a lakókocsiban, mint a forgatáson, mert Robbie mindent maga akart csinálni.

9. Londonban részt vett egy partin jó barátnője, Cara Delevingne társaságában, és közös képeket készített egy fotóautomatában Harry herceggel. Csak Margot nem tudta, hogy az Harry volt, ugyanis összetévesztette őt a brit énekes-dalszerző Ed Sheerannel.

10. 8 éves korában Ausztráliában cirkuszórákat vett, és trapézoklevelet szerzett. A Suicide Squad – Öngyilkos osztagban Harley Quinn szerepéhez újra elővehette ezt a tudását.

11. Miután otthagyta a Neighbours, azaz a Szomszédok című ausztrál szappanoperát (2008 és 2011 között szerepelt benne), azt akarta, hogy a karakterét drámai módon megöljék. A sorozat írói azonban úgy döntöttek, csak főiskolára küldik, így lehetőséget adva Robbie-nak, hogy visszatérjen a sorozatba, ha nem jön össze a hollywoodi karrierje.

12. Mint tudjuk, nagyon is összejött a karrier Margot-nak, aki ettől függetlenül 2022-ben egy epizód (a 8903.) erejéig mégis visszatért a Neighboursbe Donna Freedmanként, aki egyébként az első biszexuális karakter volt az ausztrál tévézés történelmében.

13. Lehúzott egymás után három tequilát, mielőtt leforgatta a szexjeleneteit Leonardo DiCaprióval A Wall Street farkasában.

14. Elutasította a Playboy magazin ajánlatát, hogy pózoljon nekik, mondván, ő csak művészi célból vetkőzik meztelenre (erre egyébként eddig csak A Wall Street farkasa kedvéért volt hajlandó).

15. Három hónapig tanult korcsolyázni, hogy eljátszhassa Tonya Hardingot az Én, Tonya (2017) című filmben. Mivel dublőrökre sem lehetett számítani, hiszen a történelem során csupán 8 nőnek sikerült versenyen tripla axel ugrást végrehajtania, CGI-t, azaz számítógépes animációt használtak a jelenet megalkotásához.

16. A természetes hajszíne a barna, de szőkére festette azt a karrierje elején, miután rájött, hogy a filmipar a szőke színésznőket részesíti előnyben.

17. Robbie épp egy hátizsákos utazáson volt Európában, amikor jött a hívás, hogy részt vehet egy Will Smith-szel közös utolsó meghallgatáson a Focus – A látszat csalhoz. 48 óra alatt ért át a horvátországi Hvar szigetéről Párizsba, majd onnan New Yorkba, és alig pár órával a meghallgatás kezdete előtt ért oda. A légitársaság útközben elvesztette a poggyászát, így új ruhákat kellett vásárolnia a castingra.

18. Allergiás a csirke tojásának fehérjére. A Ragadozó madarak (és egy bizonyos Harley Quinn csodasztikus felszabadulása) (2020) című filmben, ahol Harley Quinn tojásos szendvicset eszik, a produkciónak kacsatojást kellett biztosítania neki, hogy elkerüljék az allergiás reakciót.

19. 2013-ban a Francia szvit (2014) című háborús dráma forgatásán ismerkedett meg Tom Ackerley-vel, aki harmadik asszisztens rendezőként dolgozott a filmen. 2016. december 19-én házasodtak össze az ausztráliai Byron Bayben.

20. Imádja a hokit, az Egyesült Államokba való költözése után csatlakozott is egy amatőr jégkorongligához. Gyerekkora óta rajong e sportért, amióta látta a Kerge kacsák (1992) című filmet, de Ausztráliában, a lakóhelye környékén nem volt jégpálya, ahol gyakorolhatott volna.

21. A queenslandi Somerset College-ban tanult, miközben három állásban is dolgozott: titkárnő volt, szörfdeszkákat árult, és szendvicseket készített a Subwayben. 17 évesen, miután leérettségizett, Melbourne-be költözött, hogy teljes munkaidőben színészkedjen.

22. A Suicide Squad – Öngyilkos osztag forgatása alatt kezdett el érdeklődni a tetoválások iránt. A felvételek közben megnyitotta a Harley's Tattoo Parlour nevű tetoválószalont, ahol a többi színésznek, a stáb tagjainak és a rendezőnek, David Ayernek is csinált tetoválást, illetve egyet magának is. Will Smith-nek és Jared Letónak nem.

23. A rajongótáborát „Robbersnek” (rablóknak) nevezi.

24. Az Édesanyja, Sarie kísérte őt az oltár elé, mivel az apjától, Dougtól régen elhidegült a család. A nővére, Anya volt a koszorúslánya.

25. Az öccse, Cameron a nővére sikereit látva úgy döntött, hogy ő is színész lesz. A bátyja, Lachlan pedig szintén a filmiparban dolgozik, ő kaszkadőrként.

26. Elutasította Sam Thomson szerepét a Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) (2014) című, később a legjobb film Oscar-díját is elnyerő filmben. A szerepet végül Emma Stone kapta, aki ezzel kiérdemelte az első Oscar-jelölését.

27. Mindig magával hordja az anyjától kapott kvarcot, mert szerinte szerencsét hoz neki, és állítása szerint még mindig a gyerekkori játék nyuszijával alszik.

28. Sokan fiús lányként hivatkoznak rá, mert szeret szörfözni, motorozni és barkácsolni.

29. A filmek közül az egyik legnagyobb kedvence a Tony Scott által rendezett 1993-as Tiszta románc. Jó választás.

30. A saját nevét „furcsa, formális, öregasszonyos névnek” tartja.

31. Már a 30. születésnapja előtt két színészi Oscar-jelölése volt: az Én, Tonyáért és a Botrányért (2020). Azóta begyűjtött még egyet, csak produceri minőségében a Barbie-ért.

32. Skót és német származású.

33. Margot ADHD-s, ezért 6 éves kora óta Ritalint szed. A hiperaktív-impulzív típusú rendellenességben szenved.

34. Josh Trank rendező első választása volt Sue Storm szerepére a Fantasztikus négyes (2015) című filmben, de a stúdió végül Kate Marát választotta. Utólag már tudjuk, hogy Robbie járt jól.

35. 2024. október 17-én lett először anya, egy kisfiút hozott a világra. Az apa a férje, Tom Ackerley.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Ezt még Scarlett Johansson sem menthette meg: miért bukik el a Jurassic World: Újjászületés?
A Jurassic World: Újjászületés nem megújulás, hanem egy kaotikus, ötlettelen lehúzás, amelyből hiányzik minden kreativitás. Ez a film nem megidézi az eredeti Jurassic Park varázsát, hanem fájdalmasan emlékeztet arra, milyen mélyre süllyedt a franchise.
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2025. július 02.



A Jurassic World: Újjászületés pontosan az a film, amely után az ember elgondolkodik, vajon miért is ülte végig ezt a több mint kétórás mozgóképes szenvedést.

Ez nem újrafelfedezés, nem tisztelgés az eredeti előtt, hanem az egyik legnagyobb összevisszaság, színtelen-szagtalan lehúzás a franchise történetében.

Érezni a stúdió kézlenyomatát az egész projekten, látni minden jegyzetet, amit a producerek rákényszerítettek a rendezőre: ide kell egy gyerekkarakter, itt muszáj egy Jeep-es rész, ha már itt vagyunk, hol vannak a raptorok? T-Rex is van, Űber Homlok Rex is van, mi kell még?

A történet akár egy közepesen érdektelen videojáték küldetéslistája is lehetne. Egy gyógyszergyártó cég titkos megbízással küldi ki a „teljesen megbízható” reprezentánsát (Rupert Friend), hogy három DNS-mintát szerezzen nekik. Erre egy korszakalkotó gyógyszer miatt van szükség, mellyel megelőzik a szívbetegségeket. A halott dinoszauruszvér már „nem jó” a film saját lehetetlen, körmönfont logikája szerint.

Kapunk egy nagy adag tudományos blablát, magyarázatnak álcázott hülyeséget, ami egy pillanatig sem hihető, hogy miért kell élő dinókból vér.

Az eredeti Jurassic Park történet azért is volt félelmetes, mert meglepően reálisnak tűnt. Nem volt az, csak annak tűnt. Itt semmi ilyet nem érzünk, ez gyakorlatilag videojáték története. Felbérelnek tehát egy zsoldost, Zorát (ténylegen egy órával a vetítés után rá kellett keresnem a neten, mi volt a főszereplő neve, annyira jellegtelen volt – Scarlett Johansson), hogy szervezzen meg egy elit alakulatot, akivel nekivághat a feladatnak. Persze nem lehet egyszerű a küldetés: a legnagyobb szárazföldi, vízi és repülő dinoszaurusz élő példányából kell kinyerni az említett mintát.

A nagy tervhez csatlakozik Dr. Loomis (igen, szerintem is egy Halloween utalás a neve - Jonathan Bailey), aki megalkot egy csodamódszert a vérlecsapolásra.

Mellette Duncan (Mahershala Ali), a vén tengeri róka is elkíséri a csapatot, aki eljuttat mindenkit a tiltott, ki tudja hányadik „új” dinószigetre, ahol persze mindent ellepnek a mutáns szörnydinók.

Mert ezek már nem egyszerű őshüllők, hanem genetikai förmedvények: potrohos-tokanyakú repülőszatyor raptorivadékok, vagy éppen a Bucihomlokú MegaRex, amelyek látványterve ugyan érdekes, akár egy újabb Godzilla-filmből is szabadulhattak volna, de ez nem dícséret, az összkép így is kiábrándító.

A készítők egyszerre akarták folytatni az eredeti Jurassic Park örökségét, és közben minden egyes sikeres klisét felhasználni, amit csak engedett a költségvetés. Ez látszik a mellékküldetésen (mert ilyen is van): egy apuka két lányával, valamint a nagyobb lány együgyű fiújával (nem orvosi diagnózis, csak szimplán rendkívül idegesítően buta) sodródtak bele a történetbe, miután vízi dinoszauruszok támadják meg vitorlásukat.

Az alkotók döntéshelyzet elé állítják a „szupercsapatot”: vagy hagyják meghalni a családot, ezzel tovább növelve nézői ellenszenvet, vagy – és itt jön a „briliáns” dramaturgiai húzás – megmentik a családot a biztos haláltól, hogy legalább legyen valakikért szorítani a film alatt.

Mintha kötelező lenne gyereket írni egy Jurassic-sztoriba, mert az első Jurassic Parkban is volt, tehát a produceri logika szerint itt is kell. Minden filmben volt, itt is kell, ennyi a magyarázat.

A film egyszerűen sértő a közönség intelligenciájára nézve. David Koepp forgatókönyvíró karrierjében voltak zseniális szövegkönyvei, de ezúttal az Indiana Jones és a sors tárcsája szintjén alkotott: ötlettelenül, rutinból, legnagyobb alkotói eszköze a káosz volt.

Újra felhasznált jelenetekkel próbál a nézőre hatni, például a konyhás raptoros rész a Jurassic Parkból CTRL+C, CTRL+V módszerrel került át csak a helyszín és a szörnyek mások picit.

Nincs nosztalgiaértéke, csak üres másolat. Az akciójelenetek sokszor követhetetlenek, a CGI olcsó hatású, mosott textúrák, vértelen leszámolások, nincs valódi tét, nem is értem a 16-os besorolást.

Pedig Gareth Edwards rendező elvileg a hatalmas szörnyek bemutatásának specialistája. A 2014-es Godzilla és a Zsivány egyes után azt hihetnénk, ha valaki, akkor ő majd képes feledhetetlenné tenni a dinoszauruszok látványát. Ehelyett egy alultervezett és rendezetlen látványkavalkádot kapunk, amelyből hiányzik a grandiózusság és a földhözragadtság.

Az olcsóság ott is észrevehető, hogy nincs IMAX-verzió, nem invesztált bele a stúdió. Olyan, mintha a stúdió pénzt akart volna spórolni a konverzión és a felvételi technikán.

Bár azt hozzá kell tenni, hogy Edwards forgatási szokásaihoz nem illik egy batár nagy IMAX kamera. Ő tényleg megmutatta már, hogy képes minimál költségvetésből is maximális képi világot bemutatni, mint például a 2023-as Az alkotóban. Hát itt ez nagyon nem sikerült.

A film legnagyobb hibája mégsem a látvány vagy a rendezés, hanem a karakterek és a történet. Egyszerűen nincs kiért izgulni. A zsoldosok sablonfigurák, a család idegesítő, a Don Juan comic relief srácot pedig a néző már az első veszélyes jelenetnél sorsára hagyta volna.

Vannak feszült jelenetek a filmben, például a gumicsónakos rész, amelyet Michael Crichton eredeti Jurassic Park regényéből emeltek át.

Ez a szcéna képes hozni az igazi klasszikus hangulatot, de ez is csak emlékeztet, hogy milyen minőségű lehetne az egész film, ha van mögötte valódi vízió, és tartják a forgatókönyvi fegyelmet. Érdekesség, hogy amikor nem akciójelenet van, hanem a feszültség dominál, akkor tényleg működik Edwards-mozija – lehet, hogy tényleg kéne már egy 18+-os Jurassic-horror.

A zene szintén csalódás: legalább John Williams klasszikus témái megmentik, amikor felcsendülnek, de az új dallamok teljesen feledhetők. A film egészét áthatja a kapkodás, a kreatív döntések hiánya, a sablonos dramaturgia és a stúdiókapzsiság fojtogató szaga. Ez a Jurassic World-rész nem újjászületés, hanem egy kétségbeesett pénzlehúzási kísérlet. Az eredeti 1993-as Jurassic Park óta egyetlen folytatás sem tudott valódi, méltó utódja lenni Spielberg klasszikusának, és ez a film sem fogja megváltoztatni ezt a tényt.

Az első Jurassic World legalább a klasszikus nosztalgiát visszaadta a nézőnek, de ezen kívül tényleg semmit sem tudok mondani a franchise mellett.

Scarlett Johansson kedves mosolya nem éri meg a mozijegy borsos árát. A Jurassic World: Újjászületés túl hosszú, kaotikus, felesleges alkotás, amelyből hiányzik a lélek. A legnagyobb bűne azonban nem az, hogy rossz – hanem az, hogy unalmas és kiszámítható, igazi elvesztegetett potenciál.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Amikor a múlt színpadra lép: így kel új életre Cseh Tamás és Bereményi Géza klasszikusa
Cseh Tamás és Bereményi Géza közel félévszázados, helykereső albuma, a Frontátvonulás fiatal színházcsinálók kezei között született újjá – a különleges előadás július 28-án látható a Városmajori Szabadtéri Színpadon.


Az, hogy egyelőre viszonylag kevesen ismerik a Sicc Production nevét, véletlenül sem az általuk készített előadások minőségéről, sokkal inkább arról tanúskodik, hogy milyen nehéz ma a minket körülvevő zajban kiszűrni a tiszta hangokat.

Aki ugyanis már látta és hallotta a Színház- és Filmművészeti Egyetemen Novák Eszter és Selmeczi György irányítása mellett 2024-ben végzett zenés színészosztály valamelyik produkcióját, az azonnal függő lesz.

És bár első ránézésre a tegnaphoz mintha több közük lenne, mint a mához, jegyezzük meg jól a nevüket, mert valójában ők a jövő.

Kapkodás nélkül, ütemesen épül a repertoárjuk. Eddig bemutatták Nagy Feró kis híján elfeledett, punk-rockoperaként emlegetett Hamletjét, illetve Majd, ha fagy! címmel neoreneszánsz rallyt vezényeltek, éles párhuzamot vonva többek között a százévekkel ezelőtti London és a mai Budapest között. És ha nem is épp Shakespeare korához, de azért a mából szemlélve erősen a régi időkhöz látszik kötődni a 2024 nyarán bemutatott, azóta folyamatosan játszott, fesztiváljáró Frontátvonulás is.

Koncert, színház, koncertszínház a műfaj: Cseh Tamás és Bereményi Géza azonos című albuma jelenti a kiindulópontot a delikát találkozáshoz. Ha már találkozás: Ecsedi a pesti flaszteren futkos fel s alá, hogy rátaláljon barátjára, Vizire, aki két liter kávélikőr elfogyasztása után megvilágosodik, és a Keleti pályaudvarra megy, ami azonban csak egy álpályaudvar, ahova és ahonnan „nem érkeznek és nem is indulnak” vonatok... A játszók szülei (óvatosan mondjuk: nagyszülei...) generációjának jól ismert a létező szocializmusban, a hetvenes évek legvégén fogant kerettörténet, de vajon mi közük mindehhez a mai pesti srácoknak?

Krasznai Vilmos zene- és szövegérzékeny, a muzikális helyzeteket színházivá emelő rendezésében hat fiatalember kelti életre az összes karaktert. Kerek Dávid, Liber Ágoston, Fülöp Kristóf (egyben az előadás zenei vezetője), Turi Péter, Sas Zoltán és Vatamány Atanáz magabiztosan teremt néhány gesztussal és minimális számú kellékkel hiánytalan világot, ami véletlenül sem másolja a nyolcvanas évek egyszerre áporodott és kedélyes hétköznapjait. A frissdiplomás színészek ennél vakmerőbbek, de nagyon is jól teszik, hogy mernek kockáztatni: a mai magyar fiatalok kilátástalansága, reményvesztettsége, a sokakat nyomasztó politikai és társadalmi légkör nem erőszakolt üzenetként, hanem megélt tapasztalatként jelenik meg a színen.

Cseh Tamás-estet sokat láttunk már, fogunk is még, de a Sicc Production Frontátvonulása nem áll be a sorba:

egyes dalokat teljesen újrahangszereltek, másoknak a vokális előadásmódját változtatták meg, és az egész zenei világot szigorú dramaturgiai megfontolások mentén gondolták tovább.

Céljuk egyértelmű: ez az est nem az üres tiszteletről, hanem az emblematikus album és mondanivalója mély értéséről és feltétel nélküli szeretetéről szól. A hat szereplő kézről kézre adja a nyolc hangszert, már csak azért is, mert a szűk, de átjárható cellákból épült jelzésszerű díszlet összezárja őket. És épp ez a lényeg, vagyis az, hogy ők is szorosan összezárnak, és így néznek kihívóan a holnap szemébe.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk