„Az ember lett a tenger csúcsragadozója” – interjú Bob Ballard oceanográfussal

Amikor megtudtam, hogy a Titanic roncsainak felfedezőjével készíthetek zoom-interjút, felszökött bennem az újságírói adrenalin, már csak azért is, mert sok-sok évvel ezelőtt egy regresszív hipnózison vettem részt, és ott kiderítették, hogy ott voltam a tragikus sorsú óceánjárón. Az izgalom tovább fokozódott, amikor megnéztem a Bob Ballardról készített National Geographic-filmet, az Egy felfedező életét (An Explorer’s Life) és abból megtudtam, hogy Jules Verne Nemo kapitánya című regényéből készített film indította el őt a mélytengeri kutatások felé. Az 1954-ben készült alkotás nekem is meghatározó élményem volt, azóta is gyakran előveszem, a könyvet pedig szinte kívülről tudom.

Ilyen előzmények után ültünk le egymással szemben a képernyő előtt Ballard professzorral, aki 79. életévében is tele van energiával és tervekkel.

– Hogyan vált Nemo kapitány az Ön hősévé?

– Diszlexiás vagyok, ezért abból tanultam, amit láttam. Tizenkét éves voltam, amikor bemutatták a regényből készült filmet, James Masonnal és Kirk Douglasszel a főszerepben, és rögtön megragadta a képzeletemet. Azt mondtam a szüleimnek: „Nemo kapitány akarok lenni”, de nem nevettek ki, hanem támogattak. Elhatároztam, hogy tengerésztiszt leszek és oceanográfus, tehát valahol olyan, mint ő. Ma pedig már meghívhatom Önt is a https://nautiluslive.org/ oldalon keresztül a saját hajómra, amely július 3-án indul új expedícióra, és amelynek fedélzeti munkáját, kutatásait bárki követheti a nap 24 órájában.

– Az Ön mélytengeri kutatásai a Woods Hole oceanográfiai intézet Alvin Projectjével kezdődtek 1974-ben a Közép-Atlanti Hátságban. Milyenek voltak az első benyomásai?

Miközben leereszkedtünk, a híres country-énekes John Denver Rocky Mountain High című dalával próbáltam ráhangolódni a rám váró látványra.

– Ezzel a munkával jutott el a híres hajóroncsok felkutatásáig. A Titanic maradványainak 1985-ös felfedezése tulajdonképpen egy „mellékmisszió” volt.

– Akkoriban a haditengerészet titkosszolgálati tisztje voltam. Kettős életet éltem a bizalmas és a nyilvános világ között. Az igazi feladatom az volt, hogy megtaláljam azokat a nukleáris fegyvereket, amelyek a tengerbe vesztek két amerikai tengeralattjáró, a USS Thresher és a USS Scorpion 1963-as, illetve 1968-as elsüllyedésekor. Szükség volt azonban egy fedőprogramra. Azt az utasítást kaptam Ronald Reagan elnöktől és John Lehmann haditengerészeti minisztertől, hogy a nyilvánosság előtt a Titanic felkutatásáról beszéljek. Végül sikerült is megtalálnom a Scorpion atombombáját. Erről azonban hosszú ideig nem beszélhettem. Most ebben a filmben végre elmondhatom az igazságot.

– Ön többször is azt nyilatkozta, hogy nem szereti a „Titanic-mániát”, a katasztrófa emlékének kommercializálását.

– Igen, így gondolom. Amerikában számos hasonlóan tragikus történelmi helyszínünk van. Például Gettysburg, ahol a polgárháború legvéresebb csatája zajlott, de nem azért mennek oda az emberek, hogy szuveníreket gyűjtsenek. De ugyanezt mondhatom el a Pearl Harbor elleni japán támadás során elpusztult USS Arizona hadihajóról is. Sírokat sem ásunk ki. Ezekből az eseményekből sokat tanulhatunk, de abból nem, hogy a megmaradt tárgyakat összeszedjük és pénzzé tesszük, ahogyan ezt a Titanic esetében teszik.

– Több mint 60 hajóroncsot talált meg a tengerfenéken, köztük a II. világháborús német Bismarck hadihajót és az 1915-ben német torpedó által elsüllyesztett Lusitania brit óceánjárót. Melyik volt a legizgalmasabb felfedezése?

– Az, amikor 2000-ben tökéletesen épségben maradt vaskori hajókat és négyezer éves emberi maradványokat találtunk a Fekete-tengerben, a török partok közelében.

Sajnos nagyon sokat tönkretettek, nagyobb védelmet érdemelnének felbecsülhetetlen értékük miatt.

– „Tisztelni kell és megérteni a tengert” – mondja a filmben. Ez akár a mottója is lehetne az Ön 30 éve működő oktatási programjainak.

– Ezeket a programokat a Titanic felfedezése indította el, amely után 16 ezer levelet kaptam gyerekektől. A többségük ugyanarról szólt. Először az én élményeimről érdeklődtek, a második kérdés pedig így hangzott: „Ha legközelebb megy, elmehetek Önnel?”’ Most, hogy a kezünkben van ez az elképesztő technológia, nem is kell feltétlenül fizikailag jelen lennünk valahol, építhetünk olyan hajókat, amelyeket a szárazföldről is tudunk irányítani, nem is szólva a műholdakról és a drónokról, nagyon sok mindenkit magunkkal vihetünk útjainkra. Ezt a célt szolgálja a Nautiluslive is, ahová éjjel-nappal özönlenek az érdeklődők és a kérdések.

– Egyre több szakértő figyelmeztet: az óceánok végveszélybe kerültek az óriási mennyiségű szemét és más természetromboló tevékenységek miatt. Mit tehetünk ellene?

– Mindenek előtt meg kell állítani a CO2 és más üvegház hatású gázok óriási mennyiségű kibocsátását a légkörbe. Nagyon örülök, hogy az Egyesült Államok visszalépett a párizsi egyezménybe. De legalább ennyire veszélyes a túlnépesedés is. Kiszámították, hogy még akkor is, ha nagyjából az egész világ vegetariánus lenne, a Föld legfeljebb 10,8 milliárd ember élelmezését tudná biztosítani. És ezt a számot elérhetjük már 2050-ben! A népesedés növekedésével csökkennének a mezőgazdasági területek, mert annak a rengeteg embernek laknia is kell valahol.

– Két évvel ezelőtt elindult, hogy megtalálja az 1937-ben a Csendes-óceánon eltűnt legendás amerikai pilótanő, Amelia Earhart repülőgépét.

– Folytatjuk a kutatást. Korábban két feltételezés volt Earhart balesetével kapcsolatban. Az egyik szerint a Nikumaroro-korallzátonyra zuhant le, ezt a körzetet vizsgáltuk meg, de nem találtuk semmit. A másik szerint Howland-szigetre tartott, hogy feltankoljon, és gépe akkor esett az óceánba. Lehet, hogy a roncs 6000 méter mélyen fekszik. Most már rendelkezünk azzal a technológiával, hogy ilyen mélységben is kutathatunk, így jövőre, de legkésőbb 2023 elején visszatérünk. A Titanicot és a Bismarckot is a második úton találtam meg, bízom a kettes szám mágiájában…

A Bob Ballard: Egy felfedező élete című portréfilm július 10-én este 21 órakor lesz látható Magyarországon a National Geographic csatornán.