KULT
A Rovatból

Az eddigi legjobb Godzilla-filmben kedvenc szörnyünk senkit sem kímél!

Godzilla hazatért, és erősebb, mint valaha. Oscar-díj a vizuális effektekért, kíméltlen városrombolás, mély, emberi történetek. Ilyet is csak a japánok tudnak.


Sokan Messiásként várták ezt a filmet, hiszen olyan sokat lehetett róla hallani, viszont többek között a magyar mozikat is elkerülte, nemrég viszont a semmiből feltűnt a Netflix kínálatában. S bár idén márciusban a mi vásznainkra is betrappolt az amerikai Godzilla x Kong: Az új birodalom, a rajongókat mégis inkább az új japán monstrum tartotta izgalomban, hiszen olyasmit ért el, amit japán film előtte soha. A Godzilla Minus One ugyanis megnyerte idén márciusban a legjobb vizuális effekteknek járó Oscar-díjat, olyan, sokkal nagyobb költségvetésű filmek elől, mint A galaxis őrzői: 3. rész, a Mission: Impossible – Leszámolás Első rész, Az Alkotó és a Napóleon. Hatalmas meglepetés volt ez mindenkinek, nem sokan gondolták volna legalábbis, hogy egy kb. 10-15 millió dolláros költségvetésű japán film lenyomhatja a hollywoodi nagyágyúkat.

A Godzilla Minus One egyik legnagyobb kunsztja pedig épp ez: hogy mindössze kb. 15 milliós költségvetésből és egy mindössze 35 fős VFX-gárda segítségével olyan szintű látványvilágot tudtak létrehozni, amely nemhogy felveszi a versenyt a több száz milliós büdzsével és több száz fős trükkcsapatokkal dolgozó amerikai filmekkel, hanem a legtöbbet le is pipálja (az utóbbi évek Marvel-filmjeit legalábbis mindenképp).

Úgy érzem egyébként, hogy egy kicsit ennek is szólt az az Oscar-díj, mármint hogy erre képesek voltak, mivel a Godzilla Minus One vizuális világa, bár valóban csodálatos, azért nem forradalmi. Az Alkotót (ami hollywoodi mércével szintén visszafogottabb, 80 millió dolláros költségvetésből gazdálkodott) ezen a téren erősebbnek éreztem, de persze ez egyáltalán nem kisebbíti a Godzilla Minus One érdmeit, amelynek készítői előtt továbbra is le a kalappal!

Na de ennyit a trükkökről, lássuk magát a filmet, amely szellemiségében és hangulatában szintén eléggé elüt az amerikai hasonszőrű (vagy inkább hasonpikkelyű?) zúzásoktól.

Hogy miben? Például abban, hogy a Godzilla Minus One behemótja vérgonosz. Nincs nagyobb ellenfél, aki ellen összefog az emberiséggel, vagy esetleg más szörnyekkel, itt egyértelműen Godzilla a mindent és mindenkit eltipró rém a pokolból, aki nem kímél senkit és semmit, emberek tízezreit küldi pillanatok alatt a másvilágra.

A sztori szerint egyébként a második világháború végén járunk, amikor a kamikazepilóta Koichi (Ryunosuke Kamiki) úgy dönt, nem éri meg feláldozni az életét a hazájáért, ezért leszáll egy repülőgépszerelő hangárnál, amit nem sokkal később egy méretes szörny támad meg, és pusztít el.

Koichi túléli a mészárlást, majd visszatér otthonába, Tokió szinte teljesen megsemmisített városrészébe, Ginzába, ahol el kell viselnie a szégyent és a többiek megvetését, hiszen nem teljesítette háborús kötelességét, illetve az egyedüllétet, mivel a szülei meghaltak a bombázásokban.

Ez utóbbi azonban megoldódni látszik, amikor befogad magához egy hajléktalan nőt, Norikót (Minami Hamabe) és egy általa talált kisbabát, Akikót.

Így éldegélnek hármasban, Koichi pedig elvállal egy veszélyes, de jól fizető melót: néhány társával tengeri aknákat keresnek és hatástalanítanak. Az egyik kihajózás alkalmával pedig belebotlanak Godzillába, aki nagyot nőtt, mióta Koichi utoljára látta. Miután épphogy sikerül megmenekülni előle, Ginza lakói a bombázások után ismét egy hatalmas fenyegetéssel találják szembe magukat, hiszen a kaidzsu a város felé veszi az irányt…

A fentiekből is tisztán érződik, hogy itt most nem az amerikai optimista hangvétel játszik. Takashi Yamazaki (A begyűjtő, Szörnyek szigete) filmje egy azoknál jóval borúsabb és kegyetlenebb alkotás, amelyben senki sincs biztonságban, bármelyik szereplő egy pillanat alatt kilehelheti a lelkét. Maga a szörny is sokkal durvább dizájnt kapott, és természetesen ne a Roland Emmerich-, Gareth Edwards-, Michael Dougherty- vagy Adam Wingard-filmek kinézetét várjuk, ez ugyanis a japán Godzilla.

Így senki ne furcsállja, amikor kedvenc városrombolónk úgy lépked a tokiói felhőkarcolók közt, mintha egy óriási CGI-ruhába bújt ember lenne, nem pedig egy mozgékony gyík.

Az alkotók ugyanis ezzel is adóztak az először 1954-ben feltűnő, vagyis idén hetvenéves monstrum japán öröksége előtt.

Szintén nagy erénye a filmnek, hogy nem sikkadnak el benne az emberi szereplők. Az amerikai rokonok egyik rákfenéje ez, amelyekben nagyjából mindegy, mit csinálnak az emberek, nincs karakterük, szóval mintha ott sem lennének a szörnyek acsarkodása közepette, mivel úgyis csak ez utóbbi a lényeg.

A Godzilla Minus One-ban azonban nagyon fontosak az emberi történetek is, és bár az európai szemnek és fülnek a japán mentalitás egy kissé furcsán hathat, mivel ők NAGYON erősen fejezik ki az érzéseiket, így például a nők mellett a férfiak is sokat sírnak-rínak, az vitathatatlan, hogy az emberi döntéseknek és behatásoknak óriási szerepe van a történet alakulásában.

Például annak is, hogy itt nem rakétákkal, ágyúkkal vagy atombombával (mondjuk ez a korszakból is adódik) próbálják felvenni a harcot Godzillával (illetve Gojirával), hanem tudományos teóriával és eszközökkel (ezt természetesen nem lőjük le).

Mindent összevetve tehát a Godzilla Minus One talán a legjobb Godzilla-film, ami eddig készült, amiben nem tűnik fel minden pillanatban a szörny, és talán épp ezért is üt akkorát, amikor végre zúz egy kellemeset; amiben a humán karakterek is fontosak, akikért lehet izgulni; amiben a kiváló klasszikus Godzilla-témával is megspékelt zene kíméletlenül bekúszik a bőrünk alá; és ami végig feszültségben tart. Amikor pedig a látványvilág van soron, az úgy odacsap, hogy megemlegetjük. Godzilla hazatért.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Egy este páholyban – kipróbáltuk, milyen, amikor a szállodai luxus az Operaházban teljesedik ki
Az Anantara New York Palace vendégeként exkluzív páholyokból élvezheted a budapesti Operaház páratlan kulturális élményét, ahol a luxus és a művészet tökéletes harmóniában találkozik.


Vannak esték, amikor az ember nem szimplán egy jó programra vágyik, hanem élményre. Olyanra, amitől kicsit királyibb lesz a hétköznap, amiben van egy kis luxus, egy csipetnyi kultúra, és egy adag olyan „na ezt biztos nem csináljuk minden héten” érzés.

Budapest egyedülálló kulturális és történelmi kincsei közül az Anantara New York Palace Budapest szállóvendégeinek pont ilyen élményt kínál.

Az elegáns szállodai tartózkodás mellett most arra is lehetőséged nyílik, hogy az Operaház előadásait egy exkluzív páholyból élvezd, egy olyan perspektívából, amely valóban különlegessé teszi az estét.

Cikkünkben kipróbáltuk ezt a csodás lehetőséget, és megmutatjuk, milyen plusz szolgáltatások teszik még teljesebbé a náluk töltött időt.

Különleges lehetőség az Anantara vendégeinek

Van valami igazán páratlan abban, amikor egy szállodai tartózkodás nem csupán kényelmes szobákról és finom reggelikről szól. Amikor a hely atmoszférája, a figyelmes kiszolgálás és az extra programok együtt olyan élményt nyújtanak, amit még sokáig emlegetsz majd. Az Anantara New York Palace Budapest pontosan ezt az érzést adja: az ikonikus épület, a patinás New York Kávéház lenyűgöző belső terei és a szálloda elegáns hangulata már az érkezéskor megadja az ember alaphangulatát.

Az elegáns szállodai tartózkodást egy előre foglalható operaélmény teheti még emlékezetesebbé az Anantara vendégei számára.

Ez nemcsak a belépőjegyet tartalmazza, hanem kényelmi szolgáltatásokkal is kiegészül, és lehetővé teszi, hogy az előadásokat az Operaház exkluzív páholyából élvezd.

Ez az ajánlat egyedülálló módon kapcsolja össze Budapest történelmi luxusát a város ikonikus kulturális intézményével, a Magyar Állami Operaházzal. Mi a Verdi Don Carlos című előadásra váltottunk jegyet – egy teljes, négyfős páholyt foglaltunk –, és az este minden várakozásunkat felülmúlta.

Don Carlos páholyból: egy este, amit nem felejtünk

Már az Állami Operaház épületébe lépve megérint a hangulat: a bársonyszőnyegek, az aranyozott részletek, a monumentális csillárok és a történelmi falak súgta elegancia mind azt sugallják: valami különleges következik.

A páholyba érve ez az élmény csak fokozódott – kényelmes bársonyszékek vártak ránk, emellett egy palack Sauska pezsgő és négyféle frissen sütött, sós perec – sajtos, magvas, klasszikus –, így mindenki megtalálta a kedvencét, miközben a színpadon elindult a dráma.

A Don Carlos monumentális díszletei és a szereplők lehengerlő teljesítménye már önmagában lenyűgöző, de abból a magasságból, ilyen kényelmes közelségből, egy külön térből figyelni az előadást – ez valódi kiváltság. Verdi operája gyönyörű, tele érzelemmel – és fentről nézve egészen más rétegei tárultak fel. Láthatod az énekesek mimikáját, a díszlet apró részleteit, és közben olyan, mintha a saját kis zárt univerzumodban ülnél. Társasági élmény is, de mégis intim – pont olyan, amitől az ember különlegesnek érzi magát.

Az operaélmény így nem csupán egy kulturális program, hanem egyfajta meghosszabbított szállodai luxus, amelyet Budapest egyik legszebb épülete tesz még emlékezetesebbé.

Az exkluzív lehetőségről érdemes közvetlenül a szálloda concierge-szolgálatánál érdeklődni: a recepción keresztül a program személyre szabható, az időpont egyeztetése pedig gördülékenyen zajlik – a szálloda csapata pedig kiemelkedően segítőkész volt a szervezés során.

Több, mint egy szálloda

Aki maradna még egy kis kényeztetésre, annak jó hír, hogy az Anantara számos más exkluzív programot is kínál.

Foglalhatsz például romantikus dunai hajózást városnézéssel 2–10 fős társaságok számára, vagy elmerülhetsz Budapest gazdag kulináris örökségében egy vezetett gasztrotúra keretében.

Ez utóbbi során megkóstolhatod a magyar konyha klasszikusait – mint a gulyás, a lángos és a rétes –, kipróbálhatod a tradicionális párlatokat, például az Unicumot és a pálinkát, és közben mélyebb betekintést nyerhetsz a hazai gasztronómia hagyományaiba, amelyek egyszerre őrzik a múltat és követik a modern irányzatokat.

A program nem csupán a külföldi vendégek számára lehet vonzó, hanem azoknak a magyar látogatóknak is, akik különleges estére vágynak. Ez az élmény ugyanis tökéletes lehetőség arra, hogy egy hétköznapból is igazi ünnep legyen – ahol a luxus és a kultúra együtt teremtenek felejthetetlen pillanatokat, amelyekre még hosszú ideig szívesen emlékszünk vissza.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
„Magyar rendőr, hogyha támad a nép, álljatok át” – megjelent Beton.Hofi új klipje
A fiatal zenész Pokol című több erős aktuálpolitikai utalást is tesz. Rövid időn belül ez a második, aktuális üzenetet megfogalmazó dala.


Megjelent Beton.Hofi új klipje a Pokol című dalához. A fekete-fehér videót Amerikában forgatták. A rendezésért a gitáros Kovács Geri Gerrison felelt, a producer pedig Baba Aziz volt.

A dalban Beton.Hofi több erős aktuálpolitikai utalást is tesz.

„Magyar rendőr, hogyha támad a nép, álljatok át

Ezt a nemzetet nem vághatják a vájatok át

Itthon sokan remegve várják a hatodikát

Isten óvja tőletek a 6/A-t”

– hangzik el többek között a klipben.

A dal egy másik sorában azt mondja:

„Inkább túlélésre készüljetek, ne jövőre, a posztjaitok ki írta meg előre?”

Ez már a második olyan klip, amiben Beton.Hofi kritikus hangot üt meg. Az előző május elején jött ki.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Éveket öregedünk Az ifjúság forrása nézése alatt – Sajnos nem Guy Ritchie hozza el nekünk az új Indiana Jonest
Ilyen sztárokkal, ilyen sztorival, ilyen látvánnyal, ilyen akciókkal, ennyi pénzből, ennyi helyszínen csak győzni lehet, nem? Hát nem.


Hogy mit volt az ígéret? Guy Ritchie kalandfilmet készít fantasyelemekkel, furmányos rejtvényekkel, egy történelmi, legendás kinccsel, látványos akciókkal, változatos terepekkel (Egyiptom, London, Bécs stb.), nagy sztárokkal a főszerepben (John Krasinski, Natalie Portman) és új kalandfilmes hősökkel, akikre talán fel lehet építeni a jövőben egy franchise-t. Mit vártunk? A következő Indiana Jonest, A nemzet aranyát, A Da Vinci-kódot, ezek keverékét, vagy valami hasonlót.

S ehhez képest mit kapunk? Egy szép nagy pofára esést. Lássuk, mi minden ment itt félre!

Az örök fiatalság forrásával, illetve annak legendájával leginkább összefüggésbe hozott személy a XVI. századi spanyol felfedező, Juan Ponce de León, ő volt ugyanis az első európai, aki elérte Floridát. Lehet, hogy hallott pletykákat az ifjúság forrásáról, de nincs dokumentum, amely megerősítené, hogy ő az örök fiatalságot kereste, ehelyett inkább a földek és a hatalom megszerzésével volt elfoglalva. Történészek szerint valószínűleg a riválisai találhatták ki a történetet, hogy bolondnak állítsák be, és tönkretegyék a hírnevét.

Az ifjúság forrása mindenesetre a művészet rengeteg ágának művelőjét ihlette meg, köztük a filmeseket is. A mítosz vagy annak ilyen-olyan, egyéb műfajba oltott átirata olyan mozgóképekben tűnt fel többek között, mint A Karib-tenger kalózai – Ismeretlen vizeken (2011), a Selyemgubó (1985), a Star Trek – Űrlázadás (1998), A forrás (2006) vagy legutóbb A szer (2024).

A jó ideje évente egy filmmel jelentkező, vagyis keményen gyártószalagon dolgozó Guy Ritchie (csak az utóbbi 5 évben: Egy igazán dühös ember, Fortune-hadművelet – A nagy átverés, A szövetség, Úriemberek-sorozat, A piszkos hadviselés minisztériuma) idei menetében a régi regét helyezte modern köntösbe, de egy klasszikus kalandfilmes körítéssel.

Hogy a folyamatos forgatások között nincs idő rendesen kidolgozni, átgondolni, létrehozni egy minőségi filmet, annak pedig sajnos épp Az ifjúság forrása a legfőbb, igen szemléletes példája.

A sztori szerint a kincsvadász Luke Purdue (John Krasinski) a legújabb küldetésébe kénytelen beszervezni a húgát, Charlotte-ot (Natalie Portman), aki az apjuk halála után visszavonult a kalandozástól, hogy családot alapítson, és rendes munkát vállaljon, bár most épp válófélben van, és persze megy a vita a gyerek, Thomas (Benjamin Chivers) feletti felügyeletről. Luke azonban minden elkövet, hogy Charlotte csatlakozzon hozzá és a csapatához, Debhez (Carmen Ejogo) és Patrickhez (Laz Alonso), mivel szükség van az eszére és a tudására ahhoz, hogy megtalálják az ifjúság forrását. A kutatást a milliárdos Owen Carver (Domhnall Gleeson) pénzeli, aki halálos májrákban szenved, így az életet adó víztől várja a gyógyulását. Megindul tehát a hajsza földön-vizen-piramisban, miközben az Interpol és a thaiföldi maffia is őket üldözik, így nincs könnyű dolguk.

A fenti summárum nem is feltétlen hangzik rosszul, az igen változatos minőségű forgatókönyveket író James Vanderbilt (A sötétség leple, Az Amazonas kincse, Zodiákus, A csodálatos Pókember, Gyagyás gyilkosság 1-2, Sikoly 5-6) eredeti szkriptje azonban képtelen rendesen kiaknázni a sztoriban rejlő lehetőségeket.

Hiába áll rendelkezésére a sármja, humora (A hivatal) és fizikai adottságai, harci képességei (Jack Ryan) kapcsán is igen meggyőző John Krasinski, vagy az Oscar-díjas Natalie Portman, képtelen belőlük szórakoztató, vicces, érdekes és emlékezetes főhősöket faragni, a testvéri cívódásaik legalábbis egy idő után elég fárasztóvá válnak, és nagyjából ennyiben ki is merül a kapcsolatuk.

A gyenge párbeszédek és papírmasé karakterek (Carmen Ejogo és Laz Alonso például csak szimpla biodíszletek, mintha ott sem lennének) mellé ráadásul kevés emlékezetes akció és kép dukál itt, talán csak a tengerfelszínre emelt hajóroncson játszódó szcéna érdemel igazán említést. Írjuk ezt úgy, hogy az egyik gízai piramisban játszódik a finálé, de még ezt a klasszikus kalandfilmes terepet sem tudták rendesen kihasználni Ritchie-ék.

Egyértelműen hatalmas csalódás tehát Az ifjúság forrása, amely bátran vagy éppen pofátlanul nyúl a klasszikus kalandfilmek elemeiből, de képtelen azokból összegyúrni valami komplexet.

A poénkodni próbáló, de humortalan karakterek, a fárasztó egymásnak feszülések és a fantáziátlan akciójelenetek pedig folyamatosan kizökkentenek minket a sztori követéséből, ami, bár nem bonyolult (és még csavar is akad), még így is egy óriási katyvasznak érződik.

Nem csoda, hogy a gyártó Apple nem gondolkozott mozis bemutatóban (ahogy a júniusban érkező F1-nél), egy nagyobb költségvetésű, és cikinek persze azért nem mondható, de teljesen jellegtelen streamingfilm lett belőle.

S úgy tűnik, Guy Ritchie is ivott már a forrásból, mivel fáradhatatlan, továbbra sem áll le. Idén érkezik még egy filmmel, a Jake Gyllenhaal és Henry Cavill főszereplésével forgatott akciófilmmel, az In the Greyjel, illetve már leforgatta a Wife and Dog című thrillert is Benedict Cumberbatch-csel, Rosamund Pike-kal és Anthony Hopkinsszal. Reméljük, ezek kidolgozására már több időt fordít, az mindenesetre talán jó hír, hogy újra a saját forgatókönyveiből dolgozik.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Teljesen átalakul az RTL műsorrendje júniustól – mutatjuk, hogyan újít a csatorna
Régi kedvencek búcsúznak, helyükre új szórakoztató műsorok és meglepetések érkeznek a képernyőre.


Hamarosan véget ér az RTL tavaszi műsorrendje, és a csatorna több változással is készül a nyári időszakra, írja a sorozatwiki.hu. Júniustól régi kedvencek búcsúznak, és új műsorok érkeznek a képernyőre.

A május 5-én indult Határtalan szerelem péntek este zárul le, akárcsak A mi kis falunk ismétlései, amelyek 21 óra körül voltak láthatók. Ezzel együtt lezárul a csatorna tavaszi műsorrendje is, így jövő héttől több műsor is új időpontban lesz látható.

A Fókusz marad a megszokott időpontban, minden hétköznap 18:55-kor kezdődik.

Hétfőtől viszont visszatér a The Floor, amely minden hétköznap este 20 órától lesz látható Szujó Zoltán műsorvezetésével.

Újdonsággal is készül a csatorna: június 2-án indul Ingatlanvadászokcímmel egy új reality, amelynek Fördős Zé lesz a házigazdája. A műsort hétköznap esténként 21:15-től vetítik. Emiatt az RTL Híradó – Késő esti kiadása is korábban, 22:35-kor fog kezdődni.

A hétvégi műsorstruktúra kevésbé változik: a Fókusz Plusz továbbra is szombatonként 19 órától látható, vasárnap pedig marad a Házon kívül 18:50-es kezdése. Ezután 20 órától A renitens eddig nem vetített részei kerülnek képernyőre, Gáspár Kata főszereplésével.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk