Az eddigi legjobb Godzilla-filmben kedvenc szörnyünk senkit sem kímél!
Sokan Messiásként várták ezt a filmet, hiszen olyan sokat lehetett róla hallani, viszont többek között a magyar mozikat is elkerülte, nemrég viszont a semmiből feltűnt a Netflix kínálatában. S bár idén márciusban a mi vásznainkra is betrappolt az amerikai Godzilla x Kong: Az új birodalom, a rajongókat mégis inkább az új japán monstrum tartotta izgalomban, hiszen olyasmit ért el, amit japán film előtte soha. A Godzilla Minus One ugyanis megnyerte idén márciusban a legjobb vizuális effekteknek járó Oscar-díjat, olyan, sokkal nagyobb költségvetésű filmek elől, mint A galaxis őrzői: 3. rész, a Mission: Impossible – Leszámolás Első rész, Az Alkotó és a Napóleon. Hatalmas meglepetés volt ez mindenkinek, nem sokan gondolták volna legalábbis, hogy egy kb. 10-15 millió dolláros költségvetésű japán film lenyomhatja a hollywoodi nagyágyúkat.
Úgy érzem egyébként, hogy egy kicsit ennek is szólt az az Oscar-díj, mármint hogy erre képesek voltak, mivel a Godzilla Minus One vizuális világa, bár valóban csodálatos, azért nem forradalmi. Az Alkotót (ami hollywoodi mércével szintén visszafogottabb, 80 millió dolláros költségvetésből gazdálkodott) ezen a téren erősebbnek éreztem, de persze ez egyáltalán nem kisebbíti a Godzilla Minus One érdmeit, amelynek készítői előtt továbbra is le a kalappal!
Na de ennyit a trükkökről, lássuk magát a filmet, amely szellemiségében és hangulatában szintén eléggé elüt az amerikai hasonszőrű (vagy inkább hasonpikkelyű?) zúzásoktól.
Hogy miben? Például abban, hogy a Godzilla Minus One behemótja vérgonosz. Nincs nagyobb ellenfél, aki ellen összefog az emberiséggel, vagy esetleg más szörnyekkel, itt egyértelműen Godzilla a mindent és mindenkit eltipró rém a pokolból, aki nem kímél senkit és semmit, emberek tízezreit küldi pillanatok alatt a másvilágra.
A sztori szerint egyébként a második világháború végén járunk, amikor a kamikazepilóta Koichi (Ryunosuke Kamiki) úgy dönt, nem éri meg feláldozni az életét a hazájáért, ezért leszáll egy repülőgépszerelő hangárnál, amit nem sokkal később egy méretes szörny támad meg, és pusztít el.
Ez utóbbi azonban megoldódni látszik, amikor befogad magához egy hajléktalan nőt, Norikót (Minami Hamabe) és egy általa talált kisbabát, Akikót.
Így éldegélnek hármasban, Koichi pedig elvállal egy veszélyes, de jól fizető melót: néhány társával tengeri aknákat keresnek és hatástalanítanak. Az egyik kihajózás alkalmával pedig belebotlanak Godzillába, aki nagyot nőtt, mióta Koichi utoljára látta. Miután épphogy sikerül megmenekülni előle, Ginza lakói a bombázások után ismét egy hatalmas fenyegetéssel találják szembe magukat, hiszen a kaidzsu a város felé veszi az irányt…
A fentiekből is tisztán érződik, hogy itt most nem az amerikai optimista hangvétel játszik. Takashi Yamazaki (A begyűjtő, Szörnyek szigete) filmje egy azoknál jóval borúsabb és kegyetlenebb alkotás, amelyben senki sincs biztonságban, bármelyik szereplő egy pillanat alatt kilehelheti a lelkét. Maga a szörny is sokkal durvább dizájnt kapott, és természetesen ne a Roland Emmerich-, Gareth Edwards-, Michael Dougherty- vagy Adam Wingard-filmek kinézetét várjuk, ez ugyanis a japán Godzilla.
Az alkotók ugyanis ezzel is adóztak az először 1954-ben feltűnő, vagyis idén hetvenéves monstrum japán öröksége előtt.
Szintén nagy erénye a filmnek, hogy nem sikkadnak el benne az emberi szereplők. Az amerikai rokonok egyik rákfenéje ez, amelyekben nagyjából mindegy, mit csinálnak az emberek, nincs karakterük, szóval mintha ott sem lennének a szörnyek acsarkodása közepette, mivel úgyis csak ez utóbbi a lényeg.
Például annak is, hogy itt nem rakétákkal, ágyúkkal vagy atombombával (mondjuk ez a korszakból is adódik) próbálják felvenni a harcot Godzillával (illetve Gojirával), hanem tudományos teóriával és eszközökkel (ezt természetesen nem lőjük le).
Mindent összevetve tehát a Godzilla Minus One talán a legjobb Godzilla-film, ami eddig készült, amiben nem tűnik fel minden pillanatban a szörny, és talán épp ezért is üt akkorát, amikor végre zúz egy kellemeset; amiben a humán karakterek is fontosak, akikért lehet izgulni; amiben a kiváló klasszikus Godzilla-témával is megspékelt zene kíméletlenül bekúszik a bőrünk alá; és ami végig feszültségben tart. Amikor pedig a látványvilág van soron, az úgy odacsap, hogy megemlegetjük. Godzilla hazatért.
