KULT
A Rovatból

Aranyhajú, Gyémánttorkú Percy, aki leénekelte az eget – Robert Plant 75 éves

Rocktörténelmet írt a Led Zeppelinnel, de túl tudott lépni saját legendáján. Plant a tehetségét Isten ajándékának tekinti, ami szüntelenül fejlesztenie kell, és ebben nagy szüksége van a közönségtől kapott energiára is.


Amikor 1968 nyarán az Anglia egyik legjobb gitárosának tartott Jimmy Page egy birminghami klubban meghallgatott egy szőke, markáns arcú, kirobbanó hangerejű, rendkívüli hangfekvésű és énektechnikájú fiatalembert, azt hitte, hogy ennek az ifjú titánnak valami súlyos jellemhibája lehet, különben nem tengődne egy névtelen vidéki bandában. Aztán, miután hamar szót értettek, és a fiút felvillanyozta a lehetőség, hogy a híres Yardbirds új formációjának tagja lehet, a Page lakóhajóján tartott első próba már meg is teremtette köztük az összhangot. Kiderült, hogy semmi baj vele,

a brit rock akkori csúcspontján egyszerűen nem fedezték még fel.

Robert Anthony Plant azonban akkor ott abban a birminghami klubban jókor volt jó helyen. Már nem kellett más, minthogy meggyőzze őserejű dobos barátját, Bonzo Bonhamet, hogy tegye át ő is a székhelyét Londonba, míg Page befűzte basszusgitárosnak a kor legkeresettebb stúdiózenész-hangszerelőjét, bizonyos John Paul Jonest. És a négy fiú együtt hamarosan ugyanolyan fogalommá vált a pop-rock világban, mint az első Fab Four, a Beatles, igaz, nem New Yardbirds, hanem Led Zeppelin néven.

Az egykori csiszolatlan gyémánttorok ma ünnepli 75.születésnapját.

Robert Plant, aki 2009 óta a Brit Birodalom Rendjének (CBE) parancsnoki fokozatát viseli, 1948. augusztus 20-án jött a világra a közép-angliai West Bromwichban. Apja, idősebb Robert Plant mérnök volt, a II. világháború idején a Brit Királyi Légierőnél szolgált, anyja, Annie Romanichal cigány származású. Fia vélhetően tőle örökölte muzikalitását és a más kultúrák iránti érdeklődését.

A család a jó eszű fiút könyvelőnek szánta, bár Robert már tíz éves korában Elvis akart lenni, majd jött a blues életre szóló fertőzése. Főleg Robert Johnsonért, Willie Dixonért és Bukka White-ért rajongott, ő lett énekesi példaképe.

Tizenhat éves korában otthagyta a családot és a gimnáziumot, Birminghambe ment, ahol útmunkásként kereste kenyerét – itt alapozta meg később sokszor megcsodált fizikumát – és közben egy sor helyi bluesbandával énekelt, még néhány kislemezt is felvettek velük. A közép-angliai város akkoriban már a szigetország egyik rockbázisának számított, innen indult a Spencer Davis Group, a Traffic, a Moody Blues, később a Black Sabbath. Így jutott el az énekest kereső Page-hez a szinte kimondhatatlan nevű Hobbstweedle híre. A folytatást ismerjük.

A Led Zeppelin marandandóságának titka a négy muzsikus tökéletes vegyülete volt, ebben az egyik főszerepet Plant hangja játszotta.

Egekig hatoló sikolyaival, orgánumának hajlékonyságával, amely alkalmassá tette őt a legkíméletlenebb blues-ok és rock and rollok mellett a balladai hangvételű, vagy a country-stílusú dalok előadására, darabokra törte a hagyományos kereteket.

Legkiemelkedőbb felvételein, a Dazed And Confused-ban, a Since I’ve Been Loving You-ban, a Gallows Pole-ban, a Kashmirban, az Achilles’ Last Standben, és nem utolsósorban a Stairway To Heavenben valóságos egyszemélyes drámákat ad elő, de új ízt adott a lírai daloknak is, erre talán a Going To California a legszebb példa. Tehát ahogy a Zepet sem lehet beskatulyázni a hard rock kategóriájába, úgy Plant is már kezdetektől túlnőtt e kereteken. Hangjának erejére jellemző, hogy egy dániai koncerten elnémult a mikrofonja, és túlénekelte társai elektromos dübörgését.

Ehhez képest folyton kétségei voltak képességeivel kapcsolatban. Saját bevallása szerint így született meg ikonikus mozdulata, loboncos fejének hátravetése, amelyet később sokan utánoztak, akárcsak kézmozdulatait, kemény ajakbiggyesztéseit, saját tengelye körüli forgásait, és azt, ahogyan a kontroll-ládára tette a lábát egy-egy erősen koncentrált pillanatban.

Plant írta az együttes gyakran misztikus-spirituális utalásokkal teli szövegeit is. Nem véletlen, hogy beceneve, a „Percy” nyomán Arthur király lovagjára, Percivalra (Parsifal) gondolhatunk – ilyen szerepet játszott a The Song Remains The Same című Zep-koncertfilm „portré-klipjében” - bár egyesek szerint van az elnevezésnek némi 18 éven felüli tartalma is. És ez sem lenne meglepő: Plantből, miközben a színpadon utolsó porcikájáig átélte a zenét, mindig sugárzott belőle az erőteljes, ugyanakkor rejtélyes férfiasság is.

Az énekest nem kímélték a tragédiák: meghalt ötéves kisfia, aztán elvesztette legjobb barátját, Bonzo Bonhamet, ami a Led Zeppelin végét is jelentette. Ő azonban talpra állt, és bár soha egy pillanatra sem tagadta meg a Zep-örökséget, új utakat keresett magának.

Néhány éve nyilatkozta, hogy sok kortársa, aki a mai napig színpadon van, csupán a múltjából él, és nem veszi észre saját leépülését. Ő ezt ügyesen kikerülte, új zenéibe beépítve a régóta kedvelt keleti, főleg arab, indiai hatásokat, nem feledve a bluest, a rock and rollt, és ifjúsága pszichedelikus hangulatait sem.

Éppen ezért volt olyan izgalmas, amikor a 90-es években újra egymásra találtak Page-dzsel és a No Quarter – Unledded című albumon egyfajta világzenei értelmezést adtak a korábbi Zep-daloknak. Ezt a vonalat vitte tovább a 2000-es években a Strange Sensation együttesével, amellyel a Szigeten is láthattuk. Szólólemezei, mindenekelőtt a Songs At Eleven (1982), a Now and Zen (1988), és a The Mighty Rearranger (2005) is méltóak régi hírnevéhez. Ismét más irányt vett Alison Krauss amerikai country-énekesnővel való együttműködése. Vele jelenleg is turnézik, közös szerzeményeik mellett természetesen a Zep-klasszikusok is felcsendülnek, némileg áthangszerelve Robert idősödő hangjára.

Egy rajongónak, aki a sors szeszélye folytán újságíró is, vannak olyan pillanatai az életében, amikor úgy érzi: maga a Jóisten hívta meg egy kávéra. Így éreztem magam 1993. május 27-én, amikor a Petőfi Csarnok szabadterén tartott koncertje előtt, amikor több kollégával együtt fogadott az öltözőjében, miközben a magyar rockszakma színe-java szinte vallásos tisztelettel járult hozzá „audenciára”. Aztán a bulin, amikor két nyitószám után belevágott a Ramble Onba, még a legyek is elfelejtettek zümmögni… Öt évvel később ismét szemben ülhettem vele, amikor Jimmy Page-dzsel közösen bűvöltek el minket. Emlékszem, valakinek megszólalt a telefonja, mire Robert csak ennyit mondott: „Tagadj le nyugodtan…”. A BS-beli bulijuk valóságos vérátömlesztés volt a műzenékbe belefáradt közönségnek, még akkor is, ha a Stairway To Heaven néhány akkordja csak „beetetés”.

Természetesen ott voltam a Szigeten is, máig állítom, hogy hősöm méltatlan körülmények között lépett fel, és egy évvel később ismét a Pecsában, amely előtt telefonon adott nekem interjút egyenesen Isztambulból, ahol török cigányzenészekkel játszott. A turnémenedzserek figyelmeztettek, hogy a recepción Mr. Charlie Kane-t kérjem. Az Aranypolgár helyett, akinek nevén bejelentkezett, maga az Aranyhajú szólalt meg a vonal másik végén: „Robert Plant vagyok a 21.századból” – mondta.

Arról beszélt, hogy tehetségét Isten ajándékának tekinti, ami szüntelenül fejlesztenie kell, és ebben nagy szüksége van arra az energiára, amit a közönségtől kap. Elmesélte, hogy amikor Jimmy Page-dzsel Marokkóban jártak, egyszer egy olyan családnál szálltak meg, ahol még tévé sem volt, és vacsora után mindenki elkezdett énekelni és táncolni. Azt szerette volna, ha az este soha nem ér véget. A Led Zeppelinről pedig úgy vélekedett, hogy az a zene, amit évtizedekkel ezelőtt játszottak, érintetlen maradt, ugyanolyan erős, mint régen, tehát nincsen szükségük arra, hogy nosztalgiázzanak.

Így vagyok ezzel én is, aki 55 éve követem a Zep és Robert Plant munkásságát. Ha megszólalnak, a zene sodrában az idő semmissé válik.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Isztriai tengerparti hangulat a Városmajorban – különleges színházi est vár Budapesten
Igazi horvátországi tengerparti hangulat lesz a Városmajori Szabadtéri Színpadon a Zentai Magyar Kamaraszínház kiváló színészei jóvoltából!


Nem kell tehát a tomboló hőségben órákat várakozni az autópályán, hogy átéljük az Isztria hangulatát, a városmajori nézők ugyanis lírai-groteszk tengerparti társasutazáson vehetnek részt, hiszen augusztus 25-én Budapestre érkezik a Szedjetek szét!

Közel van a Vajdaság, valahogy sokaknak mégis távol: az, ami az ütemes tempóban megújuló zentai színházzal történik, feltétlenül figyelemre érdemes. A Dévai Zoltán és Mezei Kinga vezette teátrum gyorsan felkerült újra a délvidéki magyar színházak összetéveszthetetlen esztétikája iránt rajongók belső térképére. Kicsi, de erős – talán így lehetne leírni legrövidebben azt, ahogyan és ami itt történik.

Merész vállalásokból nincs hiány, és erről megbizonyosodhat az, aki ellátogat a nagy vajdasági költő, Domonkos István műveiből készült, 2024-ben bemutatott előadásra.

Aminek van előtörténete, többféle is. Egyrészt a hosszú színházi memóriával rendelkezők emlékezhetnek Mezei Kinga korai, nagy visszhangot kiváltott Via Italia-rendezésére, melyet „Domi” szövegei nyomán álmodott színpadra. Néhány éve a Zenta melletti szomszédvárban, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színházban született meg az első Szedjetek szét, szintén Mezei rendezésében. Az egykori szereplők közül Hajdú Tamás, Mészáros Gábor és Pálfi Ervin az újragondolt változatban is részt vesz, de a színpadon látjuk még többek között a rendezőt magát, vagy a Budapestről Zentára szerződött Vilmányi Benettet is.

Domonkos István költészete alapélmény számtalan vajdasági alkotónak. A Szedjetek szét kiindulópontja A kitömött madár című regény, majd a rá néhány évre, 1971-ben publikált Kormányeltörésben című vers. Ez utóbbi jelentőségéről Keresztury Tibor irodalomtörténész így fogalmaz: „az idegenség, a magány, kitaszítottság, a nyelvvesztés, a hazához fűződő viszony, az elveszített otthon, a sehová sem tartozás... keserű himnusza ez, melynek végetérhetetlen avantgárd sodrását, áradását visszatérő motívumok strukturálják... Élő, működő, aktuális, frissnek ható matéria: éppúgy meggyőződhet erről Domonkos régi híve, ismerője, mint az, aki ezt a verset, ezt a költőt most fedezi magának fel.”

És a felfedezéshez, illetve újraismerkedéshez tökéletes matéria a zentai színház előadása. Az isztriai tengerparton vagyunk a hetvenes években, a zenészek az üdülők szórakoztatására kitartóan húzzák a talpalávalót. Közben pedig a véletlen által egymás mellé sodort, karakteres és emlékezetes figurák élővé és átélhetővé varázsolják a horvát (rém)álmot. Négy monológot hallunk, és mindnek központi témája a menni vagy maradni kérdése – Domonkos szomorú varázslata, hogy a kérdés aktualitása mit sem kopott az elmúlt négy és fél évtizedben ezen a vidéken...

Ahelyett, hogy az apró történéseknél leragadnánk, érdemes egy nagy levegőt venni, és úgy elmerülni ebben a különös világban. Aki nem szakértője a vajdasági kultúrának és gondolkodásnak, annak sem kell aggódnia, hiszen az előadás jófajta humorral mutat görbe tükröt a mindig abszurd világnak. Eljön az a pillanat is, amikor a nevetés megszakad, és minden elsötétül egy pillanatra, de a keserű valóság is szerethetővé nemesül a fináléban.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Vecsei H. Miklós az SZFE-s tanáráról: Büszke voltam rá, hogy az én farkamat fogja
A színész az Ördögkatlanon beszélt a színházi közeg visszaéléseiről vagy családja megosztottságáról. Az interjúban arról is beszélt, miért utasított vissza egy állami díjat.


Vecsei H. Miklós az Ördögkatlan fesztiválon beszélgetett Veiszer Alindával, az interjú Veiszer Patreon-oldalán jelent meg, amelyet a Telex szemlézett. A színész-rendező többek között a Nemzeti Színházhoz való szerződéséről, a családja megosztottságáról, az SZFE-s éveiről és egy visszautasított állami díjról is beszélt.

Elmondta, hogy mesterei és szakmabeli barátai közül senki nem beszélte le arról, hogy elfogadja Vidnyánszky Attila ajánlatát. A döntés előtt kikérte Jordán Tamás, Molnár Piroska, ifj. Vidnyánszky Attila és gyimesi nagymamája véleményét is. Hozzátette, hogy közülük csak

nagymamája nevezhető Orbán Viktor „véres szájú hívének”. Vecsei hangsúlyozta: ő a Nemzeti Színházban hisz, nem valamelyik igazgatójában.

A beszélgetésben arról is szó esett, hogy mennyire megosztottnak látja Magyarországot. Vecsei úgy fogalmazott: imádja az országot, de sírnia kell, milyen állapotban van. Példaként említette, hogy

a családja egyik része a Pride-on van, a másik fele pedig a nagymamájánál nézi a csíksomlyói búcsút.

Az interjúban felidézte az SZFE-n töltött éveit is. Azt mondta, hogy öt évig volt ott hallgató, és teljesen természetesnek számított, hogy egy hatvanas férfi tanár fogdosta őt, miközben instruálta. Szavai szerint:

„Sőt, még büszke is voltam rá, hogy az én farkamat fogja, és nem a másokét, mert akkor engem akar instruálni.”

Vecsei arról is beszélt, hogy az SZFE modellváltásával nem értett egyet. Éppen ebben az időszakban kapta volna meg a kormánytól a Fiatalok a Polgári Magyarországért Díjat. Írt egy levelet az akkor még államtitkár Novák Katalinnak, amelyben jelezte: a kitüntetést csak akkor veszi át, ha beszélhet vele az ügyről. „Nem válaszolt nekem Novák Katalin. És nem is fogadott. És akkor én sem fogadtam el ezt a díjat” – mondta.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Váratlan műsorváltozás az RTL-en: ma este több sikerműsor is elmarad
Az ugrás és A mi kis falunk ismétlése ma elmarad, helyettük a Tottenham–PSG UEFA Szuperkupa-meccset láthatják a nézők. A mérkőzés 20:15-től élőben megy, a késő esti híradó pedig 23:20-kor kezdődik.


Szerda estére változtatott a műsorrendjén az RTL, így a nézők most nem láthatják Az ugrás és A mi kis falunk ismétlését, vette észre a Média klub.

Az ugrás tavaly tél végén indult Gundel Takács Gábor vezetésével. A játékban a versenyzők egy öt méter magas, mesterséges híd egyik végéből indulnak, és a másikig kell eljutniuk. Tíz szinten, a híd adott pontján mindig a helyes állítást kell kiválasztaniuk, hogy megtalálják az egyetlen igaz átjárót. Aki téved, a mélybe esik, aki végig helyesen dönt, elviheti az ötmillió forintos főnyereményt. A vetélkedő idén új évaddal tért vissza, de a mai adás kimarad, ahogy A mi kis falunk ismétlése is.

A helyüket az UEFA Szuperkupa döntőjének élő közvetítése veszi át, amelyen a Tottenham és a PSG csap össze.

Ez egyben a 2025/2026-os Bajnokok Ligája-szezon kezdete is, amelynek fináléját Budapesten rendezik. A mérkőzés 20:15-kor kezdődik a Fókusz után. Az RTL Híradó ezen az estén 22:50 helyett 23:20-kor kerül adásba. Az ugrás és A mi kis falunk csütörtökön a megszokott időpontban folytatódik.

(via Blikk)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Ez a férfi tényleg egy félisten élőben is – megvadult nőstényhordák ellenére is elsöprő volt Jason Momoa koncertje
A hisztérikus követelőzések ellenére sem vetkőzött, viszont felszabadultan zenélt Jason Momoa a bandájával a budapesti Akváriumban. A meglepetés-fellépő a 16 éves fia volt, aki szintén nagyon átélte a teltházas bulit.


Amióta megláttam a Trónok Harcában Khal Drogóként belovagolni Jason Momoát (akiről valljuk be, nők millióinak szintúgy a lovaglás jut eszébe), híresen elfogult lettem. Úgyhogy amikor kiderült, hogy Budapesten koncertezik a nyelvbotlásnak vagy dadaizmusnak is beillő, Öof Tatatá nevű bandájával, fél órán belül öten küldték el nekem a hírt.

2019-ben már voltam olyan koncerten, amelyen ő is ott volt, ugyanis pont a Dűne első részének budapesti forgatása alatt turnézott utoljára a Slayer. De Momoa akkor sajnos nem a küzdőtéren pogózott, mint nemrég Ozzy búcsúbuliján a Pantera riffjeire, hanem a színpad mellől élvezte a show-t.

Jól tettem, hogy fénysebességgel lecsaptam egy jegyre, mert egy nap alatt 80%-ban el is fogytak a jegyek, és utána hamar teltházas lett a buli. Nyilván rengetegen úgy voltak vele – kétségkívül én is –, hogy kit érdekel, Jason milyen zenét játszik, ha az Old McDonalds had a farm dallamára olvassa fel a telefonkönyvet, akkor is izgalmas lesz látni, hogy milyen a kisugárzása ennek a tesztoszteron-hegynek.

Amikor rákerestem a 2024-ben alakult Öof Tatatá-ra, annyit tudtam meg elöljáróban, hogy Mike Hayes énekes-gitáros és Kenny Dale dobos a két zenésztársa, és többek közt Metallica, Black Sabbath, Led Zeppelin és Jimi Hendrix feldolgozásokat adnak elő.

Erre mondjuk nekem, mint rock-metal fanatikusnak extrán fel is csillant a szemem, a műfajt nem kedvelő gruppie-k meg majd elvonatkoztatnak a zenétől, úgysem azért lesznek ott.

A késő esti klubkoncertet illetően arra számítottam, hogy csipketangákat csúzlizó csajok lepik majd el az Akvárium területét, és lesz pár Temu-köpenyes Aquaman, aki így próbál majd a helyszínen csajozni. Sokat nem tévedtem. Két órával a 22.30-ra kiírt koncert előtt már beengedték a sorokban kígyózó keménymagot: valóban volt köztük egy nagydarab kamu-Momoa, számtalan rocker, néhány Momoa-pólós rajongó, szuperhős-fan srácok, és persze zömében állig felnyomott dekoltázsú, kikent-kifent, elszánt lányok, illetve idősebb nők egyaránt. Volt, aki a párjával érkezett, de a többség csapatostul, hiú reményekkel telve portyázott.

Az Akvárium nagytermébe lejutva végtelenítetve vetíteni kezdték – az első sorokat rögtön elfoglaló rajongótábornak – a színész vodkareklámját. Amely elsőre szexinek hatott, ezredszerre már vallatásnak. Az pedig még inkább, hogy ennyi ideig kellett felfokozott hangerővel ovuláló hölgyek locsi-fecsijét hallgatnom, akik már attól önkívületben sikítottak, ha egy road bement letenni egy setilstet a földre.

Amikor végre elkezdődött a koncert, egyébként a kiírt időben, én instant hormonsokkot kaptam a belépő Jason Momoától, mert ez a férfi tényleg egy félisten élőben is. Huncut mosolygások, magabiztos közvetlenség, laza haj- és fenékrázás, gyakori közönséghez dumálás és karizmatikusság (nos, a karizma sem utolsó).

Aki pedig a – nemrég a forgatás miatt történt – szakrális szakálltalanítás miatt izgult, annak jelentem, hogy azóta kellemes borostája nőtt, amely remekül áll neki.

Maga a koncert számomra kifejezetten hangulatos és élvezetes volt, mintha egy blueskocsmában lettem volna, ahol a régi haverok előadják a kedvenc rock-metál slágereiket. Kenny jól dobolt, Mike pedig ugyan nem a legjobb énekes, viszont igazán kiváló gitáros, valamint egy tüneményes és szerethető figura. A trió néha kibővült Nakoa-Wolffal, Momoa 16 éves fiával, aki szintén az apjával együtt forgat nálunk. A srác nem csupán a szülei vonásait örökölte (bár lágyabb kivitelben, puttó angyalkás fürtökkel), hanem az apja zenei tehetségét is, mert már most jól gitározott, és látványosan élvezte a reflektorfényt, szinte fürdőzött a sikerben.

Az apja-fia páros még vokálozott is egyet közös mikrofonba a Rebel Yell alatt. A közönség láthatóan nem tudta értékelni a jammelős blues-részeket és a keményebb metálszekciót sem, csak a populárisabb slágerekre indult be az éneklés, mint amilyen a Red Hot-féle Can’t stop meg a Zombie vagy a Purple Rain.

A buli közben azonban egyre inkább szégyelltem, hogy nő vagyok, annyi lealjasodást láttam és hallottam. Ennyi malacvisítás konkrétan a vágóhídon nincs. Hol hörögve skandálták a családjuktól elszabadult asszonyok, hogy „Shirt off! Shirt off!”, hol magyarul vinnyogták, hogy „Rajtad van a póló, mi van veled?!" vagy "Aquaman gyere ide!". Volt momoás felnőttszínező is valaki kezében (na jó, az nekem is megvan), és egy molinón az első sorban a "Can I have a dickpic?" állt.

A koncert közepén majdnem agyontaposott-rúgott két ittas hölgyemény, hogy egy méterrel közelebb lássák az idoljukat. A (velem is) durván verekedő, megvadult egyedet végül a szekus szedte ki a sorból. Mintha egy nagyszabású lánybúcsún lettem volna – nem csoda, hogy Momoa végül nem vette le a trikóját, becsültem is érte, hiszen nem chippendale műsorral érkezett.

Az éjjel fénypontjaként még a dobverőt is elkaptam a végén, pedig én nem is nyúltam utána, mint száz másik kéz, csak hallottam, hogy a földön koppan, és pont be tudtam slisszolni a lábak közé, hogy felvegyem.

És az a harci helyzet, hogy Momoa és az egész bandája rendkívül szimpatikus és megnyerő volt a műsor alatt. Pedig én tényleg szerettem volna fogást találni ezen a pasin. De nem sikerült - sajnos semmilyen értelemben.


Link másolása
KÖVESS MINKET: