Amíg a Földön élünk, nem tudunk sem tiszta poklot, sem tiszta mennyet megélni – beszélgetés Szabó T. Annával
Szeretettel teli szenvedéllyel van jelen a kortárs magyar irodalomban Szabó T. Anna. Az írónőtől mi sem áll távolabb, mint az „elefántcsonttoronyba” való zárkózás, hiszen azok közé tartozik, aki rendszeresen előadásokat tart, és olvashatjuk költészetbe ágyazott gondolatait a közösségi médiában is. Decemberben pedig egyike volt azoknak a szerzőknek, akik a Mastercard 20/20 címmel indított érzékenyítő kampányában, amelyet a fizetéstechnológiai cég felvezetésnek szán a 40 éven aluliaknak készült irodalmi díj januári beindításához. És ezekben a hetekben jelent meg Anna új novelláskötete, a Szabadulógyakorlat.
- Olvashatjuk Kő, könyv című írásodat a Mastercard 20/20 kampányában, Soós Bertalan fotóival. Ilyenkor télen szinte mindenkinek vannak megrázó élményei hajléktalanokkal kapcsolatban, de talán e néhány fotóval kísért monológ jobban tudatosítja bennünk ezeket a sorsokat.
- Most Budaörsön élek, és a vírus óta alig járok be Budapestre, úgyhogy ezen a télen még fontosabb volt nekem ez a fotósorozat, hiszen a nagyvárosi életem tele volt ezekkel az élményekkel. A netes posztokból látom, hogy a kollégáim közben nyitott szemmel és szívvel járják a várost, feljegyzik a hajléktalanok történeteit, és sokszor megosztják azt is, kinek kellene vagy lehetne segíteni. A legutóbb Miklya Emese írt éppen egy szent őrültről, aki cipőket osztogatott a villamoson. Az én történetemben is egy csendes vallási megszállott szerepel, egy traumatizált, jó szóra és égi kegyelemre szomjas férfi, aki a polgári létből zuhan bele egyenesen a teljes kiszolgáltatottságba, ahonnan egyre reménytelenebbnek látszik kikapaszkodnia, hiszen nemcsak a nincstelensége egyre fájóbb, hanem a mentális állapota is egyre rosszabb. Segítséget pedig emberektől nem kér, bár amit adnak, elfogadja, de csak odaföntről várja a közbeavatkozást. Az ihlető képsorozat nagyon megrázó, annál is inkább, mert szép, holott a kiszolgáltatottságot és a hideget mutatja, a világot alulnézetből, úgy, ahogy mindenkinek meg kellene tanulnia látni akkor is, ha ezeket a sorsokat nem élte át.
- Közel 30 évvel ezelőtt sok művész remélte, hogy a rendszerváltás meghozza Magyarországon az igazi kulturális mecenatúrát. Kísérletek ugyan voltak/vannak, de nem vált széleskörű törekvéssé. Éppen ezért érzem fontosnak a Mastercard kezdeményezését.
- Sok művésznek van polgári foglalkozása, de aki éppen a vírus előtt kezdett befutni és megélni abból, amit a legjobban tud, azokat rémesen fájóan érintette a fellépési lehetőségek hiánya. Olyanok is vannak, aki zseniálisak, de nem akarnak „termelni”, ellenállnak a kiégett profizmus kísértésének, nem akarnak mesteremberek lenni, az iparosmunkát is bevállalják a szenvedélyes munka mellé – ezért közülük sokan most futárként vagy egyéb segítő szakmákban dolgoznak. Ezek a nehéz, karantén-idők mutatják meg a legjobban, hogy milyen kiszolgáltatott egy művész, hiszen ha egy zenésznek vagy festőnek tönkremegy egyéb munkákban a keze, soha többé nem tud úgy dolgozni, ahogy azelőtt. Az ilyen időszakokban életmentő lehet, ha van a művészeknek tartaléka – a mecenatúra megteremtheti a minimális megélhetés feltételeit akkor is, amikor a művész éppen nem tud egyéb forrásból pénzt keresni.
"Felelős vállalatként nagyon fontos számunkra, hogy a napi tevékenységünkön felül a helyi közösségeket érintő területeken is jelen legyünk. Hisszük, hogy a rendelkezésünkre álló technológia és erőforrások segítségével a kultúrán keresztül is értéket tudunk teremteni a társadalom számára" - mondta Eölyüs Endre, a Mastercard Magyarországért és Szlovéniáért felelős igazgatója.
Ha egy nagyobb munkán dolgozik valaki éppen, komponál, vagy egy különleges képet vagy kötetet vagy előadást hoz létre, olyankor annyira sebezhető, mint egy nő, amikor veszélyeztetett terhes. Ilyenkor megérdemlik az óvó-védő támogatást, hiszen ezerszeresen adják vissza majd.
Gondoljuk meg, hogy József Attillát vagy Radnótit hányan akarnák a mai eszükkel felkarolni, míg annak idején rettenetes nehezen éltek meg. Ilyen kaliberű művészek élnek ma is köztünk, ezt nyugodtan kijelenthetem – a velük való törődés nemcsak emberi jócselekedetnek, hanem nemzeti befektetésnek is tekinthető. Az viszont nem szül jó vért, ha a művészek a politika játékszerévé válnak, vagyis ha a támogatásuk a világnézetük függvénye – épp ezért van óriási szerepük ma azoknak a független mecénásoknak, akik felismerik, mekkora kincs egy-egy ilyen érzékeny művész, korának elfogulatlan krónikása. Most szűnt meg az Eszéki Erzsébet barátnőm által kitalált Aegon-díj és társdíj, fájó űrt hagyva maga után – sajnos Magyarországon semmi sem stabil, semmit nem terveznek igazán hosszú távra ahhoz, hogy valódi, megbízható hagyományt teremtsenek. Éppen ideje egy ilyen kezdeményezésnek is, és annak, hogy a mecénások elkezdjenek valóban hosszútávon gondolkodni, mert a művészet állapota vissza fogja tükrözni majd ezt a megbízhatóságot. Minden új díjnak roppantul örülök, és erősen remélem, hogy gyökeret ver és lombot hajt, és hosszan termi majd gyönyörű gyümölcseit.
- Szeretet, szelídség, természetes szépség árad egyéniségedből, novelláid viszont gyakran tele vannak féktelen, máskor elfojtott szenvedélyekkel, és a sötét oldaltól sem félsz.
- Romantikus alkat vagyok, de annak a 19. századi értelmében. Lehet, hogy ma ezt bipolárisnak neveznék, bár nem kaptam ilyen diagnózist. Két mágneses pólus, a nagyon nagy boldogság és nagyon nagy szomorúság határoz meg engem, és nagyon kell figyelnem arra, hogy egyikbe se zuhanjak bele teljesen. A fegyelem rendkívül fontos az életemben, számomra az a középpont, hogy egyik irányba se lendüljek ki végletesen. Tekinthetjük ezt egyfajta metronómnak, olyan ingának, amely nem engedi, hogy leragadjak egy ponton. Az emberi érzelmeknek olyan árnyalatai és fokozatai vannak, amin ez az inga kilengés közben átmegy. Nekem a fegyelem arra kell, hogy elfogulatlanul írhassak, és egy prózaírónak még nagyobb fegyelemre van szüksége, mert hosszútávfutó. Egy dal vagy egy vers csak indulatkitörés. Ha az ember túlélte a kamaszkorát, és a fiatal felnőttséget – azt a bizonyos 27 évet – már Arany János lesz belőle és nem Petőfi.
Én soha nem szerettem volna fiatalon meghalni, ugyanakkor beleszürkülni sem akarok az életbe. Kicsit rohanok, aztán lecsillapodom. Aki romantikus alkat, de élni akar ebben a világban, és nem akarja elveszíteni a józan eszét, így él.
Nem véletlenül vannak utalások ebben a könyvben az Üvöltő szelekre, de Goethe Ifjú Wertherje is végig a fejemben volt. Nagyon kell vigyázni, hogy ne haljunk bele az érzelmi ingadozásainkba. Ezeket a dolgokat azért nehéz megfogalmazni, mert semmi sem áll távolabb az emberi kinyilatkoztatástól, mint ez a lélekállapot, amelyben nem tudjuk, hogy az áldozat szól-e belőlünk vagy a próféta, kiszolgáltatottak vagyunk-e vagy kitártak az égnek. De lehet, hogy a kettő összefügg…
- A Szabadulógyakorlatban a zene állandóan visszatérő motívum. Keretbe foglalja a Zsoltárszimfónia című írás és a ravasz szójátékú Élj a kopár hegyen. Sztravinszkij és Muszorgszkij, Bartók és a rock pokoljárói: Jim Morrison, Lou Reed, a Black Sabbath, Henry Rollins. Ennyire fontos számodra a zene ihletése?
- A zene nem szórakozás. A zene belemerülés. A zene elragadtatás. Kamaszkoromban a versek mentettek meg az érzelmi megbolondulástól, de a zene ugyanilyen fontos volt. Kórusban énekeltem negyediktől tizedikig, de még Szombathelyen is, amikor Kolozsvárról átkerültem. Zenélni nem tudok, hangszeren nem játszom, de minden, amit írok, különösen a verseim, de a prózáim is zenei ritmikus ihletettségűek és ennek a telítettségét szeretném mindig elérni a szövegben is. Ilyen értelemben különbözöm egy „kimért” prózaírótól. Egyfajta lüktetésre engedem rá a szöveget, a fegyelem arra való, hogy értelme is legyen annak, amit mondok. Sokáig nem tudtam írás közben zenét hallgatni, de újabban megy: a kiégés ellen használom. Hosszú ideig azért sem volt rá szükség, mert a gyerekeimnek sokat énekeltem és ez kielégítette a zenéhez kötődő érzelmi igényeimet. De ők már kamaszok, isten őrizz, hogy énekeljek nekik, ezért visszatértem a zenehallgatáshoz.
Élem és lélegzem a zenét – ezért is volt most nagy szükségem Jim Morrisonra. Ez egyfajta játék a tűzzel kiégés ellen. Azt mondják, boldog ember nem ég ki, de nem szabad elfelejteni örülni.
És jó tudni, hogy vannak emberek, akik számára mindig tétje van annak, amit csinálnak. A 18 éves nagyfiam zenész lett, ugyanazt a szenvedélyt érzem benne, mint a régi nagyokban, és ami bennem is volt az ő korában. Nekem arra kell ügyelnem, hogy képes legyen megélni és túlélni.
- A nőiség megélésének számtalan formáját olvashatjuk ebben a könyvben, egészen a legszélsőségesebb identitás-zavarokig. Hihetetlen, hogy mennyi mindent hozhatnak felszínre a körülmények, párkapcsolatok, családi örökségek.
- Van még sok fontos, elmondandó női történet. A Szabadulógyakorlatban vannak olyanok, amelyek még a nagymamáink korában játszódnak és az ő elfojtásaik, gátlásaik elmesélései is hátravannak. Az utóbbi 40-50 évben világszerte óriási lendületbe jöttek a női szerzők, nálunk is: sokat írtak ezekről a témákról Szabó Magdától Tompa Andreáig, Tóth Krisztáig. A Törésteszt című kötetben a harag volt erős bennem, izzó parázs, felcsapó lángok, itt viszont a feldolgozás igénye, a megbékélés szándéka vezetett. Bár erre is mondták már, hogy szomorú könyv, de úgy érzem, megmutatom benne az örömöt is. A zene is ilyen szabadulógyakorlat – már az is kiút, ha az ember elkezd énekelni.
Ami pedig a nőiséget illeti: nem olyan egyértelmű a határ férfi és nő között. Az életkorokkal változik az emberi személyiség, és ez nemcsak a szerveken, hanem a lelkeken, a tapasztalatokon is múlik.
Van tehát mit feldolgozni és van mit megbeszélni. Közben benne van a boszorkányság motívuma, ami még mindig az elfojtás felé mutat, és ebből ki kell jönni – Muszorgszkij zenéje, az Egy éj a kopár hegyen is egy boszorkányszombatról szól.
- Találunk a novellák között két igazi „zeneművet”: az egyik a Visszafogott, a másik a Két örvény. Szinte felkínálják magukat hangos olvasásra, a beleszőtt dalszövegekkel, mondókákkal, ráolvasásokkal.
- Mindkettő valóban „zene”, de egyben képzőművészeti alkotások. A Két örvény Kis Róka Csaba képéhez készült, amelyen teljesen elszabadul az őrület. A Visszafogottat három színésznő mondta el a Szépművészeti Múzeum Textúra-sorozatában Lucas Cranach Jézus és a házasságtörő asszony című képénél egymás után tízszer, én közülük csak a remek Sodró Elizát láttam. A megkövezés köveivel körülvéve tízpercenként halt bele és támadt fel újra. Ez az, amire írás közben nem szabad gondolnom, hogy milyen nehéz az olvasónak, a színésznek átélnie. A világ nagy részén, de sok helyütt Magyarországon is olyan erős a nők kiszolgáltatottsága, hogy erről is beszélni kell, és nem véletlen talán, hogy a néma képekből lett beszéd és zene. Mindennek megvan a maga ritmusa, az átkozódásnak is. A némaság és a hang között megtaláltad a hidat azzal, hogy olvasod.
- Ugyancsak lenyűgöző a Tűzmadár, a zárómotívuma egyike azoknak, amelyekről a spirituális emberek azt vallják, hogy valahonnan „odafentről” jött.
- Ezeknél a zenéknél mindig felmerül a kérdés, hogy „fentről”, vagy lentről” – mint ahogyan Jim Morrisonnál is a „pokoltánc”. Ez is a két végpont: amíg a Földön élünk, nem tudunk sem tiszta poklot, sem tiszta mennyet megélni. Lehet, hogy unalmas is lenne? Nemes Nagy Ágnes így írt: „Hogy a csak-jó se hal, se hús?/Én nem vagyok manicheus/Az örök üdvösséget én nem/únnám.” Mesterházi Mónika pedig így: „Volna Isten, nem kéne verset írni/csak hálás, szövegtelen éneket,/ha volna, hogyha nézőpont helyett/csak látna – így is igyekszem kibírni.”
- Facebook-oldaladon rendszeresen idézel a magyar költészet ismert és rejtett gyöngyszemeiből. Korunkban, amely nem a líráról szól, olyan jó odamenni a könyvespolchoz, leemelni egy verseskötetet, és megtalálni benne azt a néhány sort, ami engem szólít meg.
- Én is ezt teszem, találomra kinyitok egy könyvet – ez is a hashtag-je ezeknek a posztoknak. Valami vakon vezeti a kezemet a polcon, mint egy mágnes. Annak idején az Eötvös Kollégiumban az Irodalomtörténeti Intézet könyvtárában tanultunk, és vizsgaidőszakban azt tűztem ki magamnak jutalmul, hogy félóránként háttal a polcnak levettem egy könyvet és tíz percet vele tölthettem. Nagyon szép felfedezéseim voltak. Kamaszkoromban, amikor 20 forint volt a zsebpénzem, jártam a felszámolás alatt álló állami könyvesboltokat, ahol fillérekért lehetett vásárolni. Kinyitottam egy verseskötetet, és ha tetszett, megvettem. Ezeket az örömöket élem újra és osztom meg másokkal. Nekem a vers a legextrémebb szabadulógyakorlatom.
