„Akkor végzek jó munkát, ha észre sem veszik, amit csináltam” – interjú Az év hangmérnökével
Tóth Péter Ákos majdnem 40 éve adaptálja külföldi filmek hangi világát magyarra. Szórakoztató sztorikat mesélt nekünk arról, hogy a sztárok is csak emberek, és mivel a gyerekek nem tudják színlelni a nevetést, csikizni kell őket a felvétel alatt.
- Hogyan és mikor csöppentél bele a filmgyár világába?
- 1983 márciusában léptem be először a Filmgyárba, és a mai napig az a főnököm, aki akkor felvett, Háber Ferenc. Hirdetést adott fel a Népszabadság újságban, hogy „Hangfelvevő III. státuszban” az akkori kezdők kezdője, a segéd, a mindenes és a mindent elviselő fiatalt keres, lehetőleg műszaki végzettséggel. Stimmelt. Én pont leszereltem a katonaságtól, párhuzamosan otthagytam a főiskolát is, mert éreztem, hogy nem nekem való. Bonyolult, érzékeny időszak volt. Ebben az állapotban nyúlt le értem a sors keze, és ott találtam magam a filmesek között. Nagyon gyorsan felismertem, hogy ez az én világom, igaz, kifacsarja az embert. Rotációban dolgoztam. A filmezés hangi munkáinak minden fázisát megismertem, a forgatástól a zajszinkronon át a zenefelvételig. Ez volt a rend, így derült ki, hogy ki miben jobb, mit szeret, vagy éppen ki az, akinek ez az életforma egyáltalán nem való.
Így ragadtam meg a Zeneteremben, a Filmgyár hatalmas, ház-a-házban stúdiójában, ahol mellesleg számos lemez (LP) készült, nem csak filmzene. Imádtam ezt az időszakot, 8 év mennyország: zenészek között a zenében élni! De a ’90-es évek elején – most nem megyek bele, mi történt a magyar filmgyártással, de – szétesett, és a hangosztály dolgozóinak egy részével, a főnököm vezérletével megalakult a ma is létező Mafilm-Audio Kft. Szakmai életem második, talán utolsó fejezete, a szinkronos filmek készítésére szakosodva. Itt 1993-ban kaptam lehetőséget arra, hogy önálló hangmérnöki munkát végezhessek.
- Hiába hallják az emberek minden film végén, hogy ki volt a hangmérnök, azt már nem tudják, hogy az mit jelent. Kifejtenéd, hogy pontosan mit takar ez a pozíció, és mivel telik egy átlagos munkanapod?
- Vicces, igen, az emberek fejében egyáltalán nincs meg a hangmérnök, mint létező, alkotó ember. Pedig a munkafolyamat végén van, ő rakja össze a végső „művet”, amivel napokat, heteket egy egész stáb dolgozott. Én már csak nevetek, amikor rendszeresen levágóznak. Először is rakjunk rendet a hangmérnökségben. Pont úgy, ahogy van mondjuk az orvos vagy a tanár – no de milyen orvos, milyen tanár? A hangmérnök is szakosodik, például egy szinkron hangi munkafolyamata merőben más, mint mondjuk egy koncert hangosítása.
Mert akkor nem vontam el a figyelmet a film cselekményéről. Mint ahogy sajnos van rá precedens, hogy a kolléga nem ügyel arra, hogy érthető legyen a magyar dialóg, vagy netán le kellene halkítani a zenét vagy effekteket, esetleg a dialógot felhangosítani, mert az valóban zavaró.
A gyakorlatban először is egy filmhez alakul egy stáb. Gyártásvezető, dramaturg (aki lefordítja a filmet), vágó, hangmérnök és szinkronrendező. Elsődleges feladatom, hogy felvegyem, rögzítsem a magyar hangot, amit a vágó szinkronba vág. Utána elvonulok egy keverőhelyiségbe és belevetem magam a film világába. A magyar dialógot megfelelő akusztikai környezetbe helyezve összekeverem az úgynevezett nemzetközivel (ami a teljes film, kivéve az eredeti dialóg). Így lesz a végén magyarul egy film. A valóság persze ennél sokkal sokoldalúbb, szélesebb spektrumú embert kíván.
Az a jó, ha érzed a színészt, aki éppen a csúcsforgalom, vagy színházi próba feszültségéből lépett be hozzád a stúdióba, és már hősszerelmes vagy háborús sebesült a mikrofonom előtt. Ennyi év és rutin után már tudom a mozdulatokból, pillantásokból, csendből, hogy mit kell tennem: felvétel, vagy várjak, vagy még egy próba, nézzük meg még egyszer, mert bonyolult a jelenet. Az én életemben nincsen átlagos nap, és biztosan állíthatom, hogy egy ördög létezik, a „technika ördöge”!
- Kikkel a legnehezebb együtt dolgozni?
- Ilyen kaszt nincs. Mert lehet valaki tehetséges, gyors, ügyes a stúdióban, ha például emberileg nem alázatos. Vagy idősebb már, és nem pörög úgy a nyelve vagy az agya, de mivel a maximumot akarjuk mindig kihozni, ekkor bizony megizzadunk. Régebben, mikor még a mikrofon előtt több színész egyszerre szerepelt, ahogy egy-egy jelenet megkívánta, volt egy film, amiben ez a pár színész mind idős volt. Már a szövegpéldány gondot okozott: az egyiknek olvasó szemüveg kellett, a másik erre sztoriba vágott, hogy neki még nem kell, a harmadik otthon hagyta a bifokálist. Mire befókuszálták a szövegüket, addigra az egyik elfáradt, a másiknak gyógyszert kellett bevennie, a harmadik nem is tudta, hogy lement két próba. Imádnivalók, kilátástalannak tűnik haladni a munkával. Aztán a végére mindig zseniálisan összeáll.
Vagy a gyerekek. Vannak kicsik, akik olvasni sem tudnak. Szavanként vesszük fel, a rendező elmondja, mit kell mondani, és ha meg tudja jegyezni, akkor sem biztos, hogy jó ritmusban, jó hangsúllyal mondja.
Az egyik legkreatívabb feladatom pedig az volt, amikor a rezgős vízágyon beszélő eredeti gyerekszínészeket kellett reprodukálni, legalábbis ami a felvételi oldalt illeti. Már mindent megpróbáltunk, de sehogy sem tudtak a mikrofon előtt állva, hihető hangot kiadni. Nem volt más megoldás, mint hogy a felvétel során a rendező kellő finomsággal, de hatékonysággal ütögette a kis színészünk hátát a szöveg elmondása alatt.
- Gondolom akadtak még bőven olyan helyzetek, amelyek spontán vagy alternatív megoldást kívántak…
- Furcsa ez különben, mert mindig az igényesség hozza magával. Például a Blöff című filmben Brad Pitt figurája egy furcsa cigány akcentust hozott. Simán rábízhattuk volna egy magyar színészre, de a szinkronrendezőnk kihívást látott ebben, és egy építkezésről odahívott egy autentikus cigányembert, akinek a szöveget felolvastuk és kértük, hogy mondja el saját szavaival. Szegény azt sem tudta, hogy hol van és mit is kérünk, de nagyot dobott a magyar szinkronon. Végeredményben kultikussá vált, főleg a fiatalabbik generációnak.
Volt olyan is, hogy egy démonos filmet kevertem: egy adott pillanatban a filmben szereplő gyerekből a gonosz szólalt meg. A gyerekszínészünk tisztességgel elmondta magyarul, ami a gyakorlatban sokszor elég is, mert egy ún. pitch plug-in effekttel le tudom mélyíteni félelmetesre. De nem tetszett a végeredmény, úgyhogy nem volt más megoldásom, minthogy én magam mondtam fel kellően gonoszul. A mélyítő effekttel senki meg nem mondta, hogy én voltam – félelmetes.
Még egy eset maradt meg bennem, amikor a maffia a lábánál fogva lógatta főszereplőnket, és úgy válaszolgatott a halálos fenyegetésekre. A mikrofon előtt állva a szinkronszínész kiválóan megoldotta a feladatot, de visszahallgatva valami hiányzott. Az a valami, ami a fejjel lefelé lógatott ember rekeszizmát préseli. Lógatni nem volt lehetőség, de székekre fektetve, a fejét hátrabillentve már közelített a tökéleteshez. Persze ehhez a rendhagyó felvételhez a színész fanatizmusa is kellett.
- A munkád része, hogy ismert emberek vesznek körbe. Voltak szélsőségesen negatív vagy pozitív élményeid sztárokkal?
- Mivel mi, a szakma, a művészvilág egy család vagyunk, ezért a sztár köztünk nem sztár – a megszokott vagy inkább megkívánt formájában –, hanem ember. Ott szokott kezdődni a baj, ha valaki ezt elfelejti. De a művészek között eltöltött 38 évem alatt talán kétszer volt ilyen negatív élményem. Alapvetően, bármilyen furcsa is, hozzánk a szinkronba sokszor úgy érzem, hogy „hazajönnek” a színészek. Elmesélik mi történt velük, a csekket be kéne fizetni, eladná az autóját, receptet cserélünk, ki volt hülye vagy jófej, jaj a gyerekére vigyázzunk egy kicsit, mert két órára el kell mennie. Semmi terhet, ami netán a sztárságával járna, nem aggatunk rájuk. Nekem az egész munkásságom, általuk is, egy hatalmas pozitív élmény. Szeretem is őket, a sztárokat és a kisebb szerepekben mozgókat is, mert mondom, emberek mind. Egyformák. Nyilván tehetségben és élethelyzetben nem, de szerencsére ez nálunk nem előjog.
