„Aki gyengén ír, az betépve is gyengén fog írni” – elolvastuk Lackfi János új könyvét
Lackfi János kétségtelenül az egyik legtermékenyebb írónk-költőnk. De nem csak termékeny, népszerű is, afféle irodalmi popsztár a szó jó értelmében - már ha van ennek a szónak jó értelme. Erről megoszlanak a vélemények.
János termékenységének és népszerűségének egyik titka minden bizonnyal az,
Persze megvannak az igazán nehéz, fajsúlyos alkotásai, mint például a Halottnéző, de szívesen merítkezik meg könnyedebb – de nem könnyebb! – műfajokban is. Mer és szeret játszani, és ráadásul úgy tud játszani, hogy azt jó nézni - pontosabban olvasni.
A Magyarok sorozat, vagy a Dombon innen és túli mesék bárki számára befogadhatóak, mégsem lehet igénytelennek titulálni.
Karácsony előtt nem sokkal készítettem interjút Jánossal, ahol megemlítette, hogy négy kötete is megjelenik karácsonyra, ezek közül is kiemelte a Hogyan írjunk verset? című könyvecskét, amely mint mondta, amolyan lírai fitneszprogram, gyakorlatokon keresztül vezet be minket a versírás rejtélyeibe.
Rögtön felkeltette az érdeklődésemet. Egyrészt néhány éve Kapolcson részt vettem egy versíró workshopján, és nagyon élveztem, másrészt a vers, mint műfaj mostanában egyre inkább foglalkoztat, bár elsősorban fordítói szemmel.
Átrágtam már magam számtalan verstanon, de általában mire a végére értem, elfelejtettem, mi volt az elején. Ezért kíváncsian vártam, János mennyiben tud mást, újat nyújtani.
Az első, ami szembetűnik, a stílus. A legtöbb verstan szenvtelen, tudományos ízű mű, célközönségük azok, akiknek „munka” miatt kell verstannal foglalkozniuk: önjelölt költők, diákok és egyéb bölcsészek.
Ehhez képest Lackfi a műkedvelőkhöz szól. Cseveg az olvasóval. Olyan, mintha csak kedves vendégeket vezetne körbe az elefántcsonttoronyban. Látjátok? Az a jópofa dolog a falon a hexameter. Görögből hoztuk!
Rögtön a könyv elején – sőt, már a fülszövegben – lerombolja a romantikus illúziókat:
Nem igazán értek a műszaki dolgokhoz, de azért ki tudok cserélni egy villanykörtét, be tudok hajtani egy csavart. Bár nem vagyok autószerelő, kicserélem a kereket, sőt, akár még a biztosítékot és az akkumulátort is. A Pastrami konyhájából valószínűleg kizavarnának, de azért egy paprikás krumplit összedobok.
Ugyanígy, a költészetnek is van egy szintje, ameddig bárki elérhet, ha veszi a fáradtságot. Meg lehet tanulni, miben különbözik a daktilus és a spondeus. Meg lehet érteni, miért nem alkotnak jó rímpárt első látásra hasonló hangzásúnak tűnő szavak.
Persze, sokkal könnyebb gyakorlatokkal, játékkal megtanulni mindezt, mint magolással és Lackfi ehhez is segítséget nyújt. A könyv fejezetei a versírás egy-egy elemét veszik górcső alá. Költői képek, ritmus, rímelés, stb... Hoz példákat nagyszerű költőktől, Finy Petrától Kun Árpádon át Kosztolányiig, kielemzi őket, majd szórakoztató feladatokat ad, amik segítségével elsajátíthatjuk a költői eszközök használatát.
Arra természetesen senki se számítson, hogy ha elolvassa a könyvet, és mindent szorgalmasan végigcsinál, utána bérelt helye lesz az ÉS-ben. De, mint ahogy egy égőcseréhez sem hívunk villanyszerelőt, most már bármikor összeüthetünk egy rímbe faragott születésnapi köszöntőt, és nem kell Neruda verseket plagizálnunk, hogy szerelmet valljunk a kedvesünknek. Már megérte.
Nem utolsó sorban, aki valaha részt vett már Lackfi féle versíró workshopon, újraélheti a vidám perceket addig is, amíg ismét lehet rendhagyó irodalomórákra járni.
Végezetül még egy jó hír – vagy hát kinek jó, kinek nem az. Lackfi leszámol azokkal a tévhitekkel is, miszerint jó verset csak az írhat, aki egész életében szenvedett, és elengedhetetlen a tudatmódosító szerek rendszeresen alkalmazása.
A szerző Baudelaire-re hivatkozva mindenkit megnyugtat: