A vámpír, a terrorista és a pitbull felszáll a repülőre – Vérvörös égbolt kritika
Bár a film az elején még jócskán titkolja, már a trailer és a promóképek is lelövik, hogy a Vérvörös égbolt egy vámpírfilm-hibrid. A Netflix német-amerikai koprodukcióját Peter Thorwarth német rendező írta és rendezte, amely nem tagadja, hogy B-filmként akar domborítani, és rengeteg vérrel, marcangolással akcióval, valamint meglepően ígéretes alaptörténettel igyekszik is ezt bizonyítani.
Elég nagy pechje van mindenkinek, aki a Transatlantic 473-as, New Yorkba tartó járatára vett jegyet, arra ugyanis többféle, az utazás nyugalmát megzavaró élőlénytípus is jegyet váltott, amelyek már külön-külön is jókora káoszt tudnának okozni, együttesen meg aztán pláne. Ott vannak ugyanis a terroristák, akik bombát is hoztak, a kalifátusról és az iszlámról is beszélnek, ráadásul pszichopaták is vannak a soraik közt, ám, hogy kik ők, és mik a pontos motivációik, az sosem derül ki. Utazik még rajtuk kívül egy elég rossz bőrben levő édesanya is, akiről a perpatvar közepén derül ki, hogy nem beteg, csak vámpír, és ajánlatos előle elzárni a kutyákat - a legelső vérengzését például ráfogja a poggyásztérben utazó szerencsétlen pitbullra. A repülőn azonban hamarosan így is berobban a vámpíros-terroristás haláltánc, és hiába veszítenek főhőseink több liter vért, inkább a néző szenvedi meg igazán mindezt.
A Vérvörös égbolt alaptörténete igazi ínyencségnek tűnik elsőre: nem mondhatni, hogy a repülőgép-eltérítős, terroristás műfajt túl gyakran ötvözték volna már a vámpírfilmekkel, szóval mindenképpen üdítő vállalkozás lehetett volna a kettőt tíz kilométer magasban összeereszteni. Szintén érdekes felvetés az anya esete, aki egy kisbabával a karján próbál kétségbeesetten szabadulni vámpírságától, miközben az anyai és a vadállati ösztön vív benne egyre veszélyesebb csatát.
Nincsenek megjegyezhető szereplők, így nagyjából senki sorsa nem kavarhat fel: a terroristák főnökét játszó Dominic Purcell – vélhetően ő az aktuális „sztár” a mezőnyből, mivel mégiscsak az ő nevét ismerik a legtöbben A szökés című sorozat miatt – teljesen érdektelen módon kerül ki a képből, ahogyan a többiek is. Ekkor elgondolkodik a néző, hogy akkor talán mégsem ő, hanem a pszichopata légikísérő lehet a fő antagonista, aki meg olyan szinten ripacskodja el szerepet, mint egy Britney Spearsbe öltött Joker a Toxic című videoklip forgatásáról. Kár, pedig az őt játszó Alexander Scheer a németek nagy tehetsége, és eljátszotta már David Bowie-t is, itt azonban nem kérnek tőle a ripacskodáson kívül nagyon mást.
Valahogy az édesanyával sem igazán megy az azonosulás, bár ő legalább megpróbálja: a vámpírelvonóra igyekvő nő történetét szájbarágós flashbackekben ismerhetjük meg, amelyek ráadásul még az akciójelenetek által diktált gyors tempót is visszavetik. Nadja a kétórás játékidő nagy részében borzasztóan szenved a vámpír- és az emberlét közti villámgyors átmenetektől, miközben hisztérikusan óvná fiát. A fiát, aki a film egy másik gyenge pontja: idegesítő gyerekszínészeket ekézni nyilvánvalóan nem túl szép dolog, azonban a kis Elias láttán azért az ember erősen elkezd drukkolni a rosszfiúknak.
Ez a sok gyatrán megírt karakter pedig derekasan bukdácsol a rettentő logikátlanságokkal tarkított filmben: simán repül a gép törött ablakkal is, ahogy rendőrök könnyűszerrel bilincselnek meg egy kéz nélküli embert, és még lehetne sorolni a sok fájóan buta pillanatot.
Pedig a Vérvörös égbolt lehetett volna egy meglepően tisztességes B-horror vagy egy jó kis trash is, ha fél órával rövidebb, és ha gatyába rázták volna a forgatókönyvet. Vámpírokkal viaskodó terroristákat egy repülőgépen ugyanis nem sokat látni, ám ez a film a tökéletes példája annak, amikor valaki egy kifejezetten jó ötlettel hasal egy jó nagyot.
A Vérvörös égbolt megtalálható a Netflix kínálatában július 23-tól.