A Rovatból

A rejtélyes 27-esek klubja – a legnagyobb rocklegendákat vitte el fiatalon a halál

Rock-történelmet írt 1969. július 5-én a Rolling Stones negyedmillió néző előtt adott koncertjével, amely egyben az egyik alapító tag, Brian Jones gyászszertartása volt.

Link másolása

A 60-as évek második felében a rock új dimenziókat keresett. Ezt a zenészek nemcsak magában a zenében, hanem a mesterséges tudattágításban is, jobb esetben csak a marihuánában, de inkább az új szintetikus sztárdrogban, az LSD-ben és/vagy a heroinban keresték.

És persze sokan a jól bevált alkoholt sem vetették meg. Néhány, kisebb-nagyobb port felvert rendőrségi ügyet, botrányosan rossz koncertet vagy túlságosan "elszállt" lemezt kivéve

egy ideig nem is volt ezekkel komoly baj, sőt, sokan úgy érezték, hogy a fű vagy az LSD-s "utazás" felszabadítja a kreatív ösztönöket

és bátrabbá teszi az alkotást. Aztán jött egy két évig tartó sorozat, amikor a műfaj öt legendájának intett a kaszás. És hogy az egész történet még hátborzongatóbb legyen: valamennyien 27 évesek voltak, amikor meghaltak.

Az első a sorban Brian Jones volt, a Stones legsokoldalúbb, leginkább kísérletező kedvű tagja.

A felsőbb középosztályból származó szőke fiatalember az együttes felvételein összesen 15 féle hangszert szólaltatott meg, neki köszönhetjük a Ruby Tuesday blockflőtéjét és zongoráját, a Paint It Black szitárját, sőt, a Lady Jane-ben ő játszik a barokk eredetű dulcimeren is.

Hiába volt azonban zeneileg felkészültebb társainál, Mick Jagger mellett nem lehetett vezéregyéniség. Egy idő után ő jelentette a Rolling Stonesban a különlegességet, a hagyományos rock and rolltól és rhytm and bluestól eltérő hangzásokat. Az ő törekvéseit tükrözte teljes egészében az 1967-ben megjelent His Satanic Majesty's Request című pszichedelikus-elektronikus album.

Ezt követően azonban Brian egyre inkább magára maradt, előfordult, hogy hangszerszólóit a stúdióban egyedül vette fel. Magánélete is csődöt mondott, éppen zenekartársai, Jagger és Keith Richards szerették el barátnőit, Marianne Faithfullt, majd Anita Pallenberget. Az 1968 decemberi balul sikerült tv-felvétel, a Rolling Stones Rock and Roll Circus volt az utolsó szereplése a Stonesszal. Kilépett, helyét Mick Taylor vette át. Brian új életet akart kezdeni. A keleti zenék izgatták, Marokkóba ment, készített is egy lemezt a helyi Joujouka együttessel, amelyet sokan a "világzene" születésének is tekintenek.

Brian állapota azonban egyre romlott az alkohol és a kábítószer miatt, és ezek csak súlyosbították születése óta kínzó asztmáját. 1969. július 3-ra virradóra holtan találták London melletti villájának úszómedencéjében, egy kerti mulatság után.

Két nappal később a Stones a Hyde Parkban negyedmillió néző előtt emlékezett meg róla. Mick Jagger Percy Bysshe Shelley Adonais című költeményéből olvasott fel búcsúzásképpen. A verset költőtársa, John Keats halálakor írta Shelley. A koncerten a papírdobozokból felszálló ezer fehér lepke azt a Briant szimbolizálta, aki az élettel szemben megmérettetett és könnyűnek találtatott.

Brian Jones halálának körülményei máig tisztázatlanok. Bár a boncolás jelentős mennyiségű alkoholt és drogot talált szervezetében, hamar lábra kaptak azok a mendemondák, mely szerint a zenész nem véletlenül fulladt bele a medencébe. Az egyik változat szerint Brian a buli során összeszólalkozott egy szintén ittas pincérrel, aki belökte őt a vízbe és nem vette észre, hogy Brian nem bukkan fel.

Ennél lényegesen durvább az a feltételezés, amely szerint Jones-t házának építésze, Frank Thorogood ölte meg, miután a muzsikus felmondott neki, mert úgy érezte, becsapja őt.

Ezt a verziót mindenekelőtt Anna Wohlin, Brian svéd barátnője táplálja, aki szerint az ügyet azért simították el, hogy ne ártson a Stones imázsának. Pedig Anna szerint még el is akartak menni a Hyde Park-ba, mert Brian nem táplált haragot volt társaival szemben. Thorogood állítólag 1993-ban, halálos ágyán bevallotta tettét…

1970 őszén egy hónap alatt hárman is sokkolták a rock-világot idő előtti távozásukkal, ráadásul olyanok, akik az egy évvel korábbi woodstock-i fesztivál sztárjai voltak.

A legnagyobb amerikai fehér blues-zenészek egyikének tartották a következő 27 éves áldozatot, Alan Wilsont, a Canned Heat énekes-gitáros-szájharmonikását, akit csak "Vak Bagolyként" (Blind Owl) emlegettek.

Érdekes módon akárcsak Brian Jones, ő is kilógott saját bandájából: zeneakadémiát végzett, a 30-as évek fekete blues-zenéjét kutatta, ebből írta diplomamunkáját is. E gyökerekből született a zenekar tán leghíresebb a dala, a filmekben azóta is gyakran felhangzó On The Road Again, de Wilson olyan kortárs zenei kísérletekbe is belevitte társait, mint a Parthenogenesis című 20 perces darab. A rendkívül rossz látása miatt is visszahúzódó Wilson, hiába volt zenekara rendkívül sikeres, nem tudott mit kezdeni a rock-világgal, állandó depresszióval küzdött, még pszichiátriai kezelés alatt is állt. Egy idő után pedig gyógyszerfüggő lett, amit még LSD-vel is súlyosbított.

1970. szeptember 3-án holtan találták zenésztársa, Bob Hite kaliforniai házának kertjében. Először gyilkosságra gyanakodtak, az első sajtójelentések még azt írták, hogy Alan egy kínai drogdíler áldozata lett. A törvényszéki orvos kábítószer-túladagolást állapított meg nála, de azóta is mindenki meg van győződve arról, hogy a Vak Bagoly szándékosan vette magához a halálos dózist.

Szeptember 18 immár 49 éve gyásznap a zenében: ezen a napon halt meg londoni lakásában Jimi Hendrix, a rock legnagyobb újítója, aki nemcsak a gitárt, mint hangszert értelmezte újra, hanem olyan utakat nyitott meg a modern zenében, amelyen az utódok ma is csak tapogatózva tudnak előre haladni.

Az Are You Experienced? és az Electric Ladyland korszakalkotó albumok megálmodója önmagával is folytonosan kísérletezett, és miközben a legkülönbözőbb drogokkal próbálkozott, a végtelenségig hajszolta magát, mintha érezte volna, hogy kevés ideje van. A hivatalos verzió szerint élete utolsó éjszakáján, mivel álmatlanságban szenvedett, nagy mennyiségű altatót vett be vörösborral, álmában rosszul lett, és megfulladt.

Halálának körülményei most is zavarosak. Élettársa, a német Monika Dannemann vette észre hajnalban, hogy baj van, de elmondása szerint előbb Jimi néhány barátját hívta fel, köztük Eric Burdont, akivel előző este Hendrix együtt játszott, és csak utána a mentőket. A halottkém jelentésében az állt, hogy Hendrix már nem élt, amikor a mentő kiért hozzá, a mentősök viszont arra emlékeztek, hogy a zenész az úton végig eszméleténél volt. Lehet, hogy a gitárzsenit egyszerűen megölték?



Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét Luca Guadagnino a Challengersben
Április 25-től játsszák a hazai mozik a Challengerst. Zendaya eddigi pályafutásának talán legfontosabb filmjét készítette el, és mindent meg is mutatott a cél érdekében.

Link másolása

FIGYELEM: A CIKK APRÓ SPOILEREKET TARTALMAZ!

Napok óta azon töprengek, miért is tetszett ennyire a Challengers. Hiszen ha az ember nagy vonalakban elmondja a sztorit, talán fel sem kelti a figyelmet. Szerelmi háromszög, a tenisz, mint az emberi kapcsolatok, játszmák metaforája, bla-bla-bla. De ahogy sokszor hangsúlyozzuk, a művészet fő kérdése a nem a „mit”, hanem a „hogyan”.

Luca Guadagnino rendező az egyszerű hozzávalókat mesterien elegyíti, a romantikus drámából már-már lélektani thrillert csinál. Az első pillanatban megalapozza az egész filmen átívelő feszültséget. Két férfi teniszezik. Izmosak, leharcoltak, feszültek. Már-már mitikus alakok. Csatájukat a nézőtérről figyeli egy szépséges nő.

A három szempárt látjuk egymás mellé vágva, és rögtön tudjuk, miről van szó, mi is lehet a valódi tétje ennek az összecsapásnak.

Ezután a film ügyesen ugrálva az idősíkokon azt mutatja be, hogy jutottak el a szereplők eddig a pontig.

Tashi (Zendaya) ígéretes teniszcsillagnak indult, ám egy sérülés miatt le kellett mondani az álmairól. Manapság férje, Art Donaldson (Mike Faist) teniszcsillag edzője és menedzsere, akivel van egy közös lányuk is. Art rossz passzban van, sorra veszti a meccseit, szíve legmélyén már szívesen visszavonulna, de fél, hogy elveszti felesége megbecsülését, ha feladja. Ám mindannyiuk életét felrázza, amikor egy kisebb rangú versenyen Art szembe találja magát Patrickkal (Josh O’Connor), aki egykor a legjobb barátja volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtek Tashival.

Mindenképpen ki kell emelni még Trent Reznor és Atticus Ross zenéjét. Mert bármennyire jó is a rendező és a szereplőgárda, voltak olyan helyek a filmben, ahol egyedül a lüktető soundtrack biztosította a feszültséget, anélkül túl hosszú és lapos lett volna egy-egy snitt.

Bámulatos a fényképezés, minden beállítás talál, olykor egyenesen a száguldó labda szemszögéből látjuk a meccseket. Bár a filmben végig erős az erotikus túlfűtöttség, Luca Guadagnino remek ízléssel bánik a kérdéssel. Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét, sosem látszik több, mint ami indokolt, és ami szükséges ahhoz, hogy plusz töltetet adjon egy-egy jelenetnek. Egyébként is túl sok a történés, amit követni kell ahhoz, hogy a szemünket legeltessük. Kimondottan szokatlan módon ebben a filmben sokkal többet vetkőznek a pasik.

Nem is emlékszem, láttam-e valaha olyan mainstream amerikai (vagy bármilyen) filmet, ahol a férfi öltözőt mutatják a maga természetes valóságában.

Itt ez is megtörtént. Sőt, Guadagnino attól sem fél, hogy kicsit behozza a képbe a látens homoszexualitás kérdését. Mindezt kellő lazasággal és humorral teszi.

Félreértés ne essen, a Challengers nem a szexről, és még csak nem is a teniszről szól. Ahogy maga Tashi ki is mondja valahol a film elején: a tenisz nem sport, hanem emberi kapcsolat. Akkor lesz jó egy meccs, ha a pályán lévő két ember szinte eggyé válik, tökéletesen érti egymást.

A Challengers három zseniális színész és egy nem kevésbé nagyszerű rendező összmunkájától lett az, ami, de ez mégiscsak Zendaya filmje, ő a csúcstámadó, a többiek az alaptábort biztosítják neki. A még mindig nagyon fiatal színésznő nem is választhatott volna jobb filmet, hogy megmutassa tehetségét azok számára, akik eddig legfeljebb a Pókember-filmekben és a Dűnében találkoztak vele.

A szép színésznők sokszor úgy próbálnak kitörni a skatulyából, hogy csúnya, vagy legalábbis a nőiességüket háttérbe szorító női karakterek bőrébe bújnak. Zendaya más utat választott: maximálisan kihasználja előnyös külsejét, erotikus kisugárzását, sőt, maga a szerep is arról szól részben, hogy egy vonzereje tudatában lévő fiatal nő miként manipulálja az életében lévő férfiakat. De közben láthatjuk fiatal lányként, anyukaként, femme fatale-ként, üzletasszonyként és tehetetlenül szerelmes nőként is. A színészi sokoldalúság olyan skáláját vonultatja fel, amire kevés szerep nyújt lehetőséget.

Kisujjában van a színész és a nő egész eszköztára, és így könnyedén az ujja köré csavar mindenkit.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
„Így tovább nem lehet élni” – Újabb zseniális Bödőcs-kisfilm készült, Csákányi Eszter és Znamenák István is remek benne
Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással. Egy kis Örkény, egy kis Wes Anderson négy és fél percben.

Link másolása

Új kisfilm került fel Bödőcs Tibor YouTube-oldalára: a mintegy 4 és fél perces alkotás két főszereplője Znamenák István és Csákányi Eszter.

A kérvény című opus egy Wes Anderson-szerű miliőben játszódik, és lényegében egy kérvény felolvasásából áll, na meg a hangos csattanóból. De az egészben benne van az „elmúthatvanév” Magyarországa, persze a megfelelően vicces, ironikus körítéssel. A kérvény című kispróza egyébként Bödőcs Prímszámok hóesésben című kötetének egyik fejezete.

Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással.

De felesleges is ennél több, nézzük a kisfilmet:


Link másolása
KÖVESS MINKET:


A Rovatból
Több mint száz év után került elő egy eddig ismeretlen írás Agatha Christie-től
Az első Poirot-regénye környékén írhatta az első világháború alatt.

Link másolása

Váratlan szerzőre bukkantak egy, a Brit Pszichoanalitikus Társaság archívumában talált magazin hasábjain: minden idők legtöbb könyvet eladott regényírójára, Agatha Christie-re.

A magazint Sylvia Payne, a psziszhoanalízis brit úttörőjének papírjai között találták meg, aki még az első világháborúban, nővérként ismerkedett meg a krimi későbbi koronázatlan királynőjével.

A Mit csináltunk a Nagy Háborúban című, hatvanoldalas, saját készítésű szatirikus magazin is ebből az időből származik és Christie, Payne, illetve kolléganőik különböző írásait tartalmazza: novellákat, verseket, színdarabokat – és egy képregényt is egy mérgezéses esetről, amit Christie és szintén nővér barátnői „követtek el”.

Christie a magazinban elsősorban a kérdezz-felelek rovat vezetőjeként szerepel, ahol képzeletbeli olvasók kérdéseire válaszol, válaszait Agatha néni néven szignózva,

de rejtvényoldalt is szerkesztett, továbbá írt egy bírósági álhíreket tartalmazó rovatot.

A belsős nővérmagazint könnyed, pozitív hangvétele miatt minden bizonnyal saját maguk lelkesítésére készítették a nővérek, akik nap mint nap szembesültek a világháború borzalmaival a Franciaországból hazatért brit háborús sebesültek révén.

Christie nagyjából a magazin keletkezésekor írhatta első regényét is, A titokzatos stylesi esetet, a később legendássá vált Hercule Poirot detektív főszereplésével, de ekkor még senki sem sejthette, hogy az írónő könyveinek eladását csak Shakespeare és a Biblia tudja majd megelőzni, ugyanis első regényének kéziratát három éven át hat különböző kiadó utasította vissza.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt András Ferenc
A nemzet művészének rendezőként olyan filmek fűzödnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét vagy a Dögkeselyű. 81 éves volt.

Link másolása

Nyolcvanegy éves korában elhunyt András Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, producer, érdemes művész, a nemzet művésze – jelentette be csütörtökön Szombathelyen Kollarik Tamás, a Nemzeti Média-és Hírközlési Hatóság elnöki főtanácsadója és Lovass Tibor, a Savaria Filmakadémia elnöke a 11. Savaria Filmszemle keretében rendezett médiakonferencián.

András Ferenc, a Savaria Filmszemle életműdíjas zsűritagja emléke előtt a konferencia résztvevői néma felállással tisztelegtek.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem MTI-hez eljuttatott közleménye szerint az intézmény harmadéves filmrendező osztályának osztályvezető tanára csütörtökön hajnalban hunyt el.

András Ferenc 1942. november 24-én született Budapesten, 1973-ban szerzett rendezői diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Életében mindvégig jelentős szerepet játszott a film és a televízió. Pályáját 1962-ben kezdte a Magyar Televízióban, majd dolgozott a filmiparban is, ahol a korszak legnagyobb rendezőivel működött együtt, köztük Ranódy Lászlóval és Makk Károllyal.

Rendezőként és forgatókönyvíróként olyan rendkívüli alkotások kötődnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét, a Dögkeselyű, A kárókatonák még nem jöttek vissza, a Családi kör vagy a Törvénytelen című film – olvasható az SZFE méltatásban.

Mint írták, András Ferenc 1977-ben aláírta a Demokratikus Chartát, kifejezve tiltakozását a csehszlovákiai diktatúra intézkedései ellen, a politikai nyilatkozat támogatása miatt hosszú ideig nem forgathatott újabb játékfilmet.

A nyolcvanas években a MAFILM színésztársulatának vezetője volt, majd később a Dialóg Filmstúdiót irányította. Produceri tevékenysége mellett meghatározó szerepet vállalt a szinkronszakma alakításában, valamint a Duna Televízió szinkronműhelyének korszakos vezetője volt. Szerteágazó tudása és tapasztalata ellenére viszonylag későn kezdett tanítani: 2021-től volt az Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező osztályának osztályvezető oktatója, aranydiplomáját pedig 2023-ban vehette át ugyanitt - emelik ki a közleményben.

András Ferenc halálával a magyar film világa kiváló alkotót veszített el, emlékét a filmjein és oktatói munkáján keresztül őrzi a Színház- és Filmművészeti Egyetem

– írták.

Link másolása
KÖVESS MINKET: