A legrosszabb magyar filmek listája
Nagy sikere volt a rendszerváltás óta készült legjobb magyar filmek, illetve a valaha készült legjobb magyar filmek listáinak, napnál világosabb, meg kell írnom a legrosszabb magyar filmek listáját is. Érdekes módon ezt a listát hasonlóan könnyű megcsinálni, mint a másik kettőt, valahogy a hazai filmkészítőknek ugyan olyan jól megy a komoly értékteremtés, mint a borzalmasan gyenge alkotás.
Kaméleon
Elképesztően blőd, a legsutább toposzok egymásutánja. Van a naonsármos, naonjópasika, minden nő elolvad tőle, jól. Persze emberünk hamiskártyás, mindenféle rosszban sántikál, pénzt meg egyebeket csal ki a gyanútlan áldozatoktól, jól. A nagy baj az, hogy ebben a műfajban összehasonlíthatatlanul jobb filmek készültek a nagyvilágban, ehhez a témához igényes kezek is hozzányúltak a múltban, kár érte.
Álom.net
Minden egyes billentyűleütéssel értékes tizedmásodperceket veszítek az életemből, ha nem láttad, ne is nézd meg, egészen elképesztő. Ahogy a lista más szereplői is, ez a "film" is olyan, mintha a készítőinek nem is lett volna célja filmet csinálni, egész egyszerűen felvettek pár jelenetet, azokat logikai sorba vágták és kész, van egy film. Nem, erről többről szól egy film, ez egyszerűen értékelhetetlen.
Kis Vuk
Itt azért vagyok mérges, mert nem csak pénzpazarlás az egész, de még szemen is köp egy gyönyörű filmet, az "elődjét". Bizony, a Vuk egy komoly film volt, nagyon szép munka, igazi élmény. Ezzel szemben ez egyszerűen szemét, igénytelen, minden értelemben. Harmatgyenge animációk, pocsék sztori, gagyi karakterek.
Meseautó
A klasszikus magyar filmek java nagyon jó volt, ez igaz a 2000-ben készült remake eredetijére is. Az új nekifutás a kedves történetnek viszont bicskanyitogatóan szar. Lapos az egész, buta, értékelhetetlen.
Sztracsatella
Szerencsés embernek tartom magam, a rossz élményeket röpke 10-15 év alatt kidobja magából az agyam, így erre a filmre már alig emlékszem. Az azért még megvan, hogy pokoli gyenge volt, pedig remek színészek kerültek bele.
Pappa pia
Nemrég a Valami Amerika 3.-ról szóló posztom kapcsán megkaptam, hogy micsoda dolog úgy írni egy filmről, hogy nem is láttam. Nos, ez van, rossz ember vagyok. Az viszont biztos, hogy a Pappa pia élményét is megspóroltam magamnak, ahogy a Valami Amerika harmadik epizódja kapcsán is írtam, sok év filmnézés után nem feltétlenül kell látnom egy filmet ahhoz, hogy érdemi véleményt alkossak, bőven elég a trailer.
Hogy miért?
Mert nagyszámú mintavétellel kialakul egyfajta érzék, nem szükséges látni a teljes munkát, untig elég az a bizonyos pár perc. Nem, nem történt még meg, hogy a trailer alapján rossz véleményem volt egy filmről, majd az egészet látva ez megváltozott. A Pappa pia szégyen. Nem is érdemli meg, hogy kifejtsem a miérteket.
Nyilván hosszasan lehetne még folytatni a sort, számos egyéb minősíthetetlen film sokkolt minket az elmúlt évtizedekben, például a Szuperbojz. Nehéz megfogni, hogy mi a nagy baj ezekkel a filmekkel, a közös pont talán az, hogy nem hiszem el, egyáltalán nem hiszem el, hogy amit látok, annak bármi köze lenne a valósághoz.
Egy film akkor jó, ha a valóságot kendőzetlenül ábrázolja, vagy olyan körülményeket, hangulatot teremt, olyan logikát állít a cselekményben, hogy elhiszem, amit látok az ugyan nem lehetséges az ismert világban, vagy az én valóságomban, valahol másutt talán mégis ez az igazság.
Ezeknek a pokolian gyenge magyar filmeknek az a legnagyobb bűne, hogy hihetetlenül ügyetlenül és erőltetetten próbálnak kikacsintani a nézőre. Nézd te szerencsétlen, itt van ez a karakter, tudod, ez az, akivel naponta találkozol az aluljáróban, a kocsmában, a telep valamelyik terén ácsorogva.
A baj csak az, hogy ezeknek a karaktereknek egy annyira buta szintézisével próbálkoznak, hogy az még a legprimitívebb szereplő esetében is vállalhatatlan. A karakterek tesznek naggyá egy filmet, ha egy szereplőt úgy alkotunk meg, mintha narancslé helyett csak egy darabka rohadó narancshéj darabot kapnánk, annak nem lesz jó vége.
Még a legegyszerűbb embernek is sok rétege van, ezekből egyetlen egyet kiragadni, azt százszoros nagyító alá tenni és jól felcímkézni, mondván, hogy ez márpedig pontosan az, amire az író gondolt egyszerűen nem megy. Kegyetlenül rossz lesz a végeredmény.
A legjobb példa erre Oroszlán Szonja a Valami Amerika 3-ban, amikor az orvos sietve megérkezik, hogy ellássa a sürgős esetet, a karakterének az az első kérdése, hogy mi a WiFi jelszó. Hiszen ő annyira szőke nő, hogy nem látja át a helyzet súlyát. Emellett kötelezően rágógumizik, csavargatja a haját, festi a körmét, kihívó rucikban mászkál és egyebek, olyan egyszerű, mint a raklap.
Ha valóban ilyen lenne a valóságban az a személy, akkor sem engedhetjük meg, hogy ennyire faék egyszerűen ábrázoljuk mert ez így iszonyú buta. A következő nagy probléma a szög egyszerűségű történetvezetés ezekben a filmekben. Egyszerűen hihetetlen. Még véletlenül sincs egyikben sem egy kis csavar, némi fordulat, esetleg egy meglepetés.
Elképesztően kiszámítható, vonalzó mentén épül fel a sztori, borzasztóan unalmasak. Egy szó, mint száz, semmiféle kapcsolata nincs ezeknek a filmeknek a valósággal. Sem a karakterábrázolásban, sem a cselekményben, sem a megteremtett vagy meg nem teremtett hangulatban, semmiben.
Nem is értem, hogy ennyi zseniális magyar film mellett, után miért készülnek el ezek a szemetek.
