Párhuzamos hullámok találkozására várva – megnéztük A legjobb dolgokon bőgni kell című filmet
Egy nyelven beszélünk, egy országban, egy kultúrkörben élünk, egy a fogalomrendszerünk, mégsem értjük egymást. Talán már nem azt szólítjuk meg, akit kellene, vagy nem úgy, hogy értse. Vagy csak egész egyszerűen figyelmetlenek vagyunk. De sebaj, a dolog nem reménytelen, mert azt legalább már tudjuk, hogy mi nem működik.
Számomra ez az egyik legfontosabb olvasata Grosan Cristina A legjobb dolgokon bőgni kell című filmjének, amelyet meg se próbáljunk belegyömöszölni a hagyományos műfaji kategóriákba. Az aradi születésű rendező első, egész estét betöltő alkotása tipikusan az a film, amely az első kockáktól kezdve (elvarázsolt, hajléktalannak látszó figura próbál kommunikálni hősnőnkkel, aki láthatóan nem tud mit kezdeni vele) egy sajátos ráhangolódást igényel a nézőtől.
A harmincéves Maja (filmet társforgatókönyvíróként is jegyző Rainer-Micsinyei Nóra) élete tele van üzemzavaros kapcsolatokkal, de ezt e kapcsolatok láthatóan nem fogják fel: sem a hatvanas, jótékonysági akciókat szervező anya (Hernádi Judit remeklése), sem a nagy színészi karrierről álmodó barátnő (Huzella Júlia), de még orvos barátja (Bányai Kelemen Barna) sem érti meg őt igazán, pedig éppen közös hitelfelvételbe ugrottak bele, ami elvileg a következő 30 évre összekötné őket. De még az online állásinterjú sem más, mint a süketek párbeszéde.
A totális bizonytalanságot jól példázza az a helyzet, hogy a fiatalok albérletét már felmondták, az új lakásba azonban még nem költözhetnek be, ezért külön alvásra kényszerülnek. Csakhogy Maja anyja éppen ételosztó barátait várja, lányát inkább elküldi egy idős rokon hölgyhöz, akit Maja már 16 éve nem is látott. Nincs más megoldás, hősnőnk azonban Irma nénit holtan találja. Ide hívja éppen ügyeletes barátját és barátnőjét, akivel aznap estére bulit terveztek.
A film középpontja, a konfliktusok, félreértések és felismerések esszenciája éppen ez a virrasztás, amelyet meg-megzavar egy-egy váratlan látogató: egy jóképű zárszerelő, egy pizzafutár – az elsőt még Irma néni hívta, a másodikat ki tudja, kicsoda – és a barátnő férje, aki képtelen megbirkózni kétéves kislányuk hisztijével. Közben egészen döbbenetes képi megoldásokkal találkozunk: a kamera egészen közelről pásztázza a halott bőrét, mintegy érzékeltetve, hogy milyen vékony a mezsgye élet és halál között; Irma nénire a konyhaasztalra borulva talál rá Maja, amikor elviszik, minden ugyanúgy marad, a kenyér, a pohár, csak az idős asszony kerül ki a képből.
Torokszorító az is, amikor, mielőtt műanyagzsákba, majd koporsóba teszik, leveszik róla ékszereit – az embernek olyan érzése van, mintha rablók dolgoznának. A régi ruhák, kalapok, fotók pedig arra az örök igazságra emlékeztetnek, hogy semmit sem vihetünk át odaátra, hiába gyűjtögettünk bármit, és ha nem hagytunk nyomot más ember szívében, akkor csak néhány kacat marad utánunk. Győri Márk ugyancsak szívesen eljátszik közvetlen közelről Maja arcával, kezével, tovább erősítve azt az érzésünket, hogy a színésznő nem szerepet játszik, hanem teljes önmagát adja. Őszinteséget, igaz érzéseket vár, és a nézőtől kapja meg azokat.
A filmben nincsenek nagy párbeszédek. A tekintetek, a gesztusok, a félmondatok sokkal többet elárulnak.
A zárójelenet kapcsán sűrűn tömött filmes memóriám rögtön Antonioni Nagyításának befejező képsorait hozta elő: ott Thomas, a sztárfotós, miután visszaadja a levegő-labdát a pantomimosoknak, és rájön, hogy a valóság nem mindig az, amit látunk, magára marad egy nagy zöld mezőn. Itt Maja egy futballpályán görög végig egy nagy színes labdában, miután kiszabadult a szorító kapcsolatokból, most erőt gyűjt, hogy újra nekirugaszkodjon és előbb-utóbb megtalálja a maga útját.
Grosan Cristina filmjén lehet nevetni, elszomorodni, de legfőképpen elgondolkodni azon, hogy milyen életet élünk, milyen életet szánunk másoknak és mi kell ahhoz, hogy úgy legyünk boldogok, ahogy nekünk a legjobb. Hogy aztán bőghessünk egy egészségeset.
