News here

KULT
A Rovatból

„A hitelesség számomra fontosabb, mint a nézettség” – Interjú Vadon Jánossal Várfoglalók című új műsoráról

Egyszerre érdekes, lenyűgöző látványú és szórakoztató a Spektrum Televízió Várfoglalók című műsora. A műsorvezetővel, a magyar várak egyik legnagyobb szerelmesével beszélgettünk.

Link másolása

Elindult a Spektrumon Vadon János új, tudományos-szórakoztató műsora, a magyar történelmi várakat bemutató Várfoglalók.

Amikor azt írom, „új”, tulajdonképpen érdekes helyzetet írok le. Nagyon régen volt ugyanis, hogy Vadon Jani önálló műsorral jelentkezett a képernyőn. Aki ismeri, tudja róla, hogy nem a hagyományos médiabeli műsorvezető ő, akinek sorban jönnek az akár különféle műfajú, profilú műsorok, ő pedig jól-rosszul letudja azokat. Sokkal inkább egy átlagos, szimpatikus, intelligens és kíváncsi figura, aki képes gyermek módjára lelkesedni bizonyos dolgokért, és ha jön olyan ajánlat, ahol ezt hitelesen megmutathatja, hát megteszi. És most jött. A Spektrum megkörnyékezte a legendásan várrajongó rádióst, aki meggyőződhetett róla, hogy a tervezett műsor nem egy olcsó, bohóckodó szórakoztató show, sem pedig egy merev és vérkomoly tudományos dokumentumfilm, így szerencsére igent mondott a felkérésre. Ezzel pedig megszületett a csatorna újabb színvonalas, a tudományos ismeretterjesztést és a szórakoztatást igen jó arányérzékkel vegyített műsora, a Várfoglalók.

A 12 részes adásfolyamban Vadon Jani és a szerves részként közreműködő, sőt egyes jelenetekben hangsúlyos szerepet kapó stáb részenként egy önálló vagy két, valamilyen módon összekapcsolódó várromot mutat be hazánk különböző területeiről. Nem puszta képi megjelenítésről van azonban szó, és bár a műsor legfőbb szereplője maga a műsorvezető, azt a hibát sem követték el az alkotók, hogy csak az ő – egyébként tényleg hihetetlenül nagy – tudására építsenek. A műsorban várkapitányok, a helyszín állapotáért felelős alapítványok tagjai, lelkes amatőrök és komoly tudósok mesélnek azokról az épületmaradványokról, amelyek – tűnjön ez bármilyen közhelynek – hatalmas idők tanúi. Ne feledjük: néhány a bemutatott várfalak közül állt, amikor Magyarország a tatár elleni vereségből próbált magához térni, átélték a reneszánszt, a törökök pusztítását, az újbóli újjáépítést, jövő-menő rendszereket, amíg mára tulajdonképpen múzeumokká nemesedtek. Hogy a múzeum itt nem egy passzív, ódon, unalmas szerepet jelent, arról éppen Vadon Jani és a Várfoglalók gondoskodnak, akik ezeket a történelmi helyeket ismét élő főszereplővé teszik.

Szerencsére a műsorvezető bőven van annyira rutinos, hogy érezze: milyen mennyiségű tudományos érdekesség mellé mennyi spontán humor, frappáns beszólás, talán a legjobb szó rá: vadonjaniság fér bele a műsorba. Mindezt az alkotók remek kameraképekkel, különleges megközelítésekkel, drónfelvételekkel fűszerezik. Amik közül szerencsére csak keveset érzünk felesleges, „hézagkitöltő” látványelemnek, a legtöbb tényleg sokat ad hozzá az egyébként is elsőrangú élményhez. Ahogy a műsor egyik legfőbb érdekessége, a várak korhű 3D-s modellezése is, ami alatt senki ne valami gyorsan, az adásra összedobott, körülbelüli képekre gondoljon, hanem precíz, kimunkált és hiteles megjelenítésre. Magam őszintén szólva reménykedem benne, hogy a csapat remek vizualizációi ezentúl valamilyen módon láthatóak lesznek akár a várak múzeumaiban is.

Szórakoztató és érdekes is tehát a Várfoglalók, amit ezért, és a nem túlzottan elhúzott 25 perces formátum miatt valószínűleg minden korosztálynak nyugodt szívvel ajánlhatunk. A műsor felfogható egyfajta kedvcsinálónak is, hisz a gyönyörű képek láttán egész biztosan sokaknak lesz kedve felkerekedni és megnézni némelyik romot és környékét. Miközben bármelyik generáció sokat tanulhat az adásból arról, hogy a történelem nem mindig unalmas évszámok és szoborszerű alakok egymás után dobálása.

A Várfoglalókról a műsorvezetővel, Vadon Jánossal beszélgettünk.

– A reggeli műsorotokból régóta lehet tudni, hogy teljesen odavagy a várakért és az ahhoz kapcsolódó történetekért, ez „fajult” most odáig, hogy saját műsort kapott ez a szenvedélyed. Honnan ez a magas szintű rajongás?

– A várakkal való találkozást úgy élem meg, mint egy időutazást. Van egy erős kötődésem a múlthoz, nagyon szeretem a történelmet, elsősorban a középkor foglalkoztat. Ezt a kötődést akkor érzem igazán, amikor nem az úgynevezett „városi várak” közelében vagyok, hanem azoknál, amiknek van egyfajta vadromantikájuk. Például egy erdő közepén állnak, egy magányos sziklaszirt tetején, félig-meddig romokban, ahogy megtépázták falaikat az évszázadok, és pátoszosan mondva: látszik rajtuk, hogy nagy idők tanúi. Amikor ezekhez a romokhoz odamegyek, akkor egy picit mindig azt érzem, hogy kapcsolatot teremtek a múlttal. Lehet, hogy ez kicsit banálisan vagy komolytalanul hangzik egyeseknek, de mikor megérintem ezeket a köveket, azt érzem, mintha abban a korban lennék, amikor épültek. Egy láthatatlan csatorna épül ki egy hatszáz évvel ezelőtt élt és egy ma élő ember között. Ezért amikor új helyekre megyek, leginkább az alapokat vizsgálgatom először, és csak utána a felette levő rétegeket.

Néhány helyen – például a nagyobb román kori templomoknál, például Lébényben, Ócsán vagy Jákon – látni lehet olyan köveket, amikben benne van a kőfaragó monogramja. Ezt annak idején prózai okból faragták beléjük, meg kellett jelölniük azokat a köveket, amiket ők formáltak, mert ez alapján fizették ki őket. Amikor egy-egy ilyen követ megérintesz, ténylegesen egy konkrét személlyel kerülsz kapcsolatba, ez pedig számomra egyfajta spirituális élmény. Én ilyenkor azt érzem, hogy bennem, ebben az élményben egy kicsit ez az ember tovább él. Engem pedig mindig jobban érdekeltek a múltból is az egyszerű emberek, a hétköznapi hősök – amellett, hogy a híres, „megénekelt” történelmi személyeknek is tisztelettel adózom.

Mindig jobban megfognak a szürkék, mint a csillogók.

– A műsor ötlete hogyan fogant meg? A várak fanatikus szerelmese, Vadon János megkereste a Spektrumot, hogy jó volna egy ilyen műsor, vagy a csatornában ötlött fel az adás ötlete, építve a te szenvedélyedre?

– Én nem vagyok egy nyomulós típus, alkalmatlan vagyok az önmenedzselésre, inkább addig várok amíg a lehetőségek megtalálnak. Akik bennem gondolkodnak pl. a rádióműsorunkból tudhatják, hogy mik a nekem testhezálló feladatok – egyébként nem is nagyon vállalok el mást. Nem érzem magam jól olyan szituációkban, amikor egy „műsorbiblia” alapján kell mások elvárásainak megfelelnem.

Én a saját elvárásaimnak szeretnék megfelelni: ez lehet, hogy valamikor többre, valamikor kevesebbre elég, de legalább hiteles.

A hitelesség számomra fontosabb, mint a nézettség. Én inkább szerepelek egy kisebb nézettségű, adott esetben kábeltévén futó műsorban, még ha egy kereskedelmi tévé képernyőjén a siker és a pénz is nagyobb lenne. Nem beszélve a népszerűségről. Engem inkább az érdekel, hogy amiben látnak, hallanak az testre szabott legyen. A Spektrum főszerkesztője, Gáspár Laci kitalálta, hogy kellene készíteni egy műsort a magyar várakról. Az alapötlet egy látványműsor lett volna, afféle „Magyarország várai madártávlatból”, de aztán gondolt egy nagyot, és arra jutott, hogy miért ne lehetne ez egy műsorvezetős projekt, egy arccal, aki nem csak bemutatja ezeket a helyeket, de szerelmese is a témának, és nem pedig valaki, akinek ez csak egy újabb lap a számlatömbjében.

– Elég régen voltál saját műsorral a képernyőn – párban vagy csapattal is csak ritkán látunk. Annak ellenére, hogy a téma tulajdonképp rád van szabva, nagyon sokáig kellett győzködni, hogy kötélnek állj a projekthez?

– Nem mondtam rögtön igent, mert már óvatos vagyok. A médiában sokszor találkoztam már olyan példákkal, amikor volt egy jó ötlet, de a végeredmény egyáltalán nem az lett, amit terveztek. Balázzsal (Sebestyén Balázs – a szerk.) is volt olyan műsorunk, amit nem akartam megcsinálni, mert azt éreztem, hogy nincs mögötte elég kreatív potenciál, de végül begyúrtak, és sajnos nekem lett igazam... A Várfoglalók esetében először meghallgattam az ötletgazdákat, majd elmondtam, hogy oké, érdekel a feladat, de nem szeretnék kompromisszumokat kötni. Én ismerem és szeretem ezeket a várakat, tisztelem azokat, akik sokat tesznek a fennmaradásukért, ha van egy lehetőségem műsort készíteni velük, róluk, azt nem akarom elbaltázni.

Csak akkor vágok bele, ha maximálisan hisznek bennem, mert ez nekem egyfajta szent toposz.

– Bár elég sokat tudsz ezekről a várakról – ennek sokszor tanúbizonyságát adod a rádióban és a Várfoglalókban is –, de a műsorból is átjön, hogy te magad is nagyon sokat tanultál a helyekről.

– Persze! Amikor meglátogatod ezeket a helyeket, nyilván előtte felkészülsz a történelmükből. Egyrészt, hogy villoghass a feleséged előtt, akit még mindig el akarsz kápráztatni... Másrészt, mert többet akarsz bennük látni puszta falaknál. Így rengeteget lehet tanulni. Amikor viszont igazi szakértőkkel, régészekkel, évtizedek óta az adott várral foglalkozó várbarátokkal beszélsz, az teljesen más szint! Ezek az emberek elképesztő mennyiségű információval rendelkeznek, és hihetetlenül képben vannak, annyi dolgot mondanak el neked az adott helyről, hogy egyik ámulatból a másikba esel! A Várfoglalókban is több ilyen szituációt lehet látni, mert semmiképp nem szerettem volna eljátszani a mindentudó, okostojás műsorvezetőt, aki minden helyszín minden kövéről mindent tud. Erre ott vannak ezeket a rendkívüli tudású emberek, akiket én is, mint egy kisgyerek, ámulva hallgattam. Tulajdonképen teremtettem magamnak egy külön bejáratú történelemórát, ami engem és a nézőket egyaránt épít.

A magabiztosság, amivel odamentem a helyszínekre, fokról-fokra kicsit visszahúzódott, de nem önbizalomhiány miatt, hanem a szakértők iránti tisztelet okán.

A műsorban egyébként nem csak én, senki nem „játssza meg magát”. Ez is egy sajátossága, hogy természetes, laza, oldott körülményeket akartunk teremteni, ahol simán belelóghat a képbe a stáb is, és ahol akár a puskamikrofont tartó hangmérnök is tehet fel okos és releváns kérdéseket.

– Ha már a stábról esett szó: néhány felvételen jól látszik, hogyan, milyen körülmények között dolgoztatok. Mik voltak a legizgalmasabb pillanatok, a legnagyobb kalandok a fogatások során?

– Szádvár bemutatása például egy érdekes szituáció volt, mert abban a pillanatban, ahogy nekikezdtünk volna a forgatásnak, elkezdett zuhogni. Beültünk egy ősrégi, lepattant UAZ-ba és azzal mentünk fel a várhoz, ami amúgy egy remek offroad-élmény volt, de lelki szemeinkkel már láttuk, ahogy szó szerint elúszik a forgatás. Viszont amikor kiszálltam a kocsiból és megláttam a nemrég renovált alsóvárat, szertefoszlott minden negatív gondolat: nem érdekelt már a nyakamon csorgó eső, hogy nem vízálló bakancsom, vagy a már nejlonzacskókkal takargatott technika. Odasiettem a falakhoz, és konkrétan révületbe estem attól, amilyen munkát végeztek a régészek a kőművesekkel karöltve, és amilyen csodálatos lett az egész. Ez például egy nagyon, bensőséges pillanat volt számomra.

Ennél még konkrétabbak azok, amikor olyan helyre engednek be minket, ahova a földi halandó csak ritkán jut be - mert a hely esetleg balesetveszélyes, engedélyköteles, vagy mert nem rendelkezik az illető megfelelő technikai feltételekkel. Konkrét példaként Nógrád várát tudom említeni, ami egy szinte teljesen feltáratlan hely. Van itt egy alagút, amit egy szűk nyíláson keresztül meg lehet közelíteni. Mi engedélyt kaptunk ehhez, és természetesen a megfelelő felszerelés segítségével leereszkedtünk. Ilyen helyen pedig tudod azt, hogy egy-két barlangászon meg a denevéreken kívül, a török idők óta nem járt senki! És én lemehettem! Amikor pedig végigsimítottam azokat a falakat, amikor próbáltam rájönni, hogy minek milyen funkciója lehetett, amikor láttam az eredeti gerendafészkeket a falban, a csákányok, vésők évszázados nyomát – akkor kiváltságosnak éreztem magam!

De ugyanilyen hidegrázós élmény volt, amikor egy múzeum raktárába engedtek be. Ahol cérnakesztyűt a kezemre húzva megfoghattam mondjuk egy török jatagánt. Vagy soha nem láttam még testközelből a kozákok jellegzetes fegyverét, a saskát, ami nekik olyan, mint számunkra a szablya. Amikor rábólintottak, hogy megfoghassak egyet, kiderült, hogy nem egy díszfegyverről van szó, hanem egy kőkemény harcifegyverről, aminek az éle számtalan helyen ki volt már csorbulva, vagyis éles küzdelemben is sokszor használhatták! Ezek az élmények fantasztikusak, mert máskor ilyen tárgyakat maximum a vitrinben nézegethettem.

A Várfoglalók megnyitotta számomra a vitrineket. Remélem, hogy a képernyőkön is átjön majd, hogy ott van a szememben a hála, amit ezért éreztem.

– Az, hogy mennyi érdekességet, tudományos tényt tesztek a műsorba és mennyi – én így fogalmaztam meg magamban – „vadonjaniságot”, sokszor spontán alakult ki, vagy ezt előre kitaláltátok a csapattal?

– Spontán „vadonjaniság” sokkal több volt, egy-egy ilyen 25 perces műsor több órányi forgatott anyagból készül. De azt szoktam kérni, hogy ha valamiből vágni kell, akkor inkább Vadon Janiból legyen kevesebb, mint értékes tartalomból. A lényeg ugyanis itt nem én vagyok, én csak vivő felületként működöm.

De azért az is fontos szerkesztési szempont, hogy a Várfoglalók nem csak egy történelemóra, hanem egy szórakoztató műsor is. Nekem pedig van egy saját látásmódom, ami a fentebb említett tisztelettel és megbecsüléssel párosul, de nyilván nem fogom meghazudtolni magam:

ha abban a pillanatban egy csípősebb megjegyzés jut az eszembe, vagy valamilyen iróniát érzek a szituációban, az ki is fog bukni belőlem...

Fontos volt az is, hogy közvetlen maradjon a stílus a szereplők és köztem, valamint a stáb tagjai között. Semmiképp nem akartunk modoros, tartózkodó, „a kisdiák és a tanárbácsi” típusú műsort csinálni. Mert szerintünk így lehet megmutatni, hogy a történelem igenis tud szórakoztató lenni, és nem csak évszámokról, nevekről és meddő lexikális tudásról szól.

– Ezekben a várakban te magánemberként is sokszor jártál. Most töviről-hegyire a helyszíneket. Nyugodtan mondd, ha nagyon tévúton járok, de az jutott eszembe: ez után a műsor után tudnak még a várak újat mondani Vadon Jánosnak? Lesz még ugyanakkora élvezet ellátogatnia ide?

– Egyrészt messze nem tudok mindent ezekről a várakról, rengeteg fehér foltom van. Másrészt az újra felfedezés öröme bennem korábban is megvolt, éveken át mindig visszajártam ugyanazokra a helyekre mert kíváncsi voltam, hogy történt-e velük valami, hagyják-e tovább omladozni vagy valaki foglalkozik velük. És hála istennek azt látom, hogy sokszor gondos és értő kezek nyúlnak hozzájuk – bár kritikaként meg kell említenem, hogy ez az igényesség nem minden esetben igaz, és az állami támogatás is néha furán oszlik el...

De ha én legközelebb ezekben a várakban járok majd, az megint új élmény lesz, és eszembe fog jutni az a kis csapat, a Várfoglalók stábja, akikkel bebarangoltuk ezeket a helyeket, és azok a fantasztikus emberek, akiket megismerhettem a forgatások révén. Ha pedig a jövőbe tekintünk, nagyon bízom benne, hogy a műsorral az országhatárokon túlra is eljutunk, mert hihetetlen helyek vannak a Felvidéken, a Partiumban vagy Kárpátalján, mert a múltunkat gondozni kell! Ne felejtsük el, ha annak idején nem lett volna a végvárrendszer, ezek a sokszor lesajnált, „juhakolnak” titulált, cölöpökkel, földdel, karókkal toldozott-foltozott düledező váracskák, azokkal az elszánt, de gyakran éhező, fázó, rosszul fizetett végvári vitézekkel, akkor ma lehet, hogy nincs Magyarország.

Az ember pedig időről-időre – akár virtuálisan, akár a valóságban – leteszi a megemlékezés virágait, mert az nem elég, hogy egyszer letettem és onnantól el van intézve. Én is mindig le fogom tenni ezeket a virágokat, a Várfoglalókban és „civilben” egyaránt. Meg persze összeszedem a sörösdobozokat, ha éppen arra van szükség...


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


KULT
A Király kicsit meztelen, de mi így szeretjük – A harmadik rész után derül csak ki igazán, milyen sokat vállal a Zámbó Jimmy-sorozat
A Királyt nem csak azoknak ajánljuk, akik rajongtak a legendás énekesért. Sőt talán nekik kevésbé. Kritika.

Link másolása

Mindenki gondoljon vissza, mi volt a leggyakoribb mondat, amit életében Zámbó Jimmyről hallott. (Ha éppen nem ő maga mondta róla.)

„Bevallom, a zenéi nekem nem tartoznak a kimondott kedvenceim közé, de azt el kell ismerni, hogy volt hangja!”

Ismerős? Persze, hogy az, nem csoda, hogy az RTL saját készítésű életrajzi sorozatában is kimondatják ezt az alkotók a Király rejtélyes halálesetével foglalkozó nyomozóval. Ráadásul rögtön az első részben.

Mert A Király már az első epizódban 2001 januárjára, a végzetes napra ugrik, miután bemutatta a legelső próbálkozásokat a füstös kocsmákban és az eggyel feljebb lépést a testvére által üzemeltetett Casanova bárban. Az időugrások nem zavaróak, sőt a további részekben kifejezetten mélyebb értelmet nyernek, mintegy kirakósdarabokként szolgálva egy amúgy nem túl bonyolult, de mindenképpen érdekes puzzle-höz.

Azt hiszem, viszonylag átlagosnak mondható utat jártam be, miután megtudtam, hogy a kertévés óriás sorozatot tervez készíteni Zámbó Jimmy életéről. Nem tagadom, először felröhögtem, aztán megláttam, hogy Nagy Ervin lesz a címszereplő, és felszaladt a szemöldököm. Bizonytalanság lett úrrá rajtam, nem tudtam, hogy az amúgy remek produkciókban és darabokban játszó színész eljutott az anyacsatornán „már minden szart eljátszik”-kategóriába, vagy épp „tud valamit” a forgatókönyvet és a terveket ismerve, és nagy durranásra készülnek. Aztán jöttek a hírek a Zámbó-család reakcióiról, innentől pedig érdekessé vált a dolog. Majd megérkeztek az első vélemények a szűk szakmai körből, amik meglepő szuperlatívuszokban nyilatkoztak a produkcióról. Az is árulkodó volt, hogy az RTL saját, fizetős streamingplatfromján jelentkezik a sorozattal. (Még ha az első részt tévében is vetítették, az RTL Most-ból RTL Plusz-szá avanzsált felület pedig egy hónapig ingyenes, így lehet ráfűződni többek között a Király történetére is.)

Kell nekünk Jimmy-sorozat? – merült fel sokakban a kérdés Magyarország talán valaha volt legmegosztóbb énekese kapcsán. És most, hogy már több rész is elérhető a produkcióból, a válasz részemről egy elég határozott igen. Egyfelől szerintem nagyon is kellenek a valós eseményeket fikcióval keverő, egyben a korszakot remekül bemutató produkciók (RIP Besúgó...), másrészt pedig az a bátorság és kreatív energia, amit nagyon úgy tűnik, hogy jelenleg csak a streaming platformok biztosítanak az alkotóknak. Ez esetben:

hozzányúlnak a Jimmy-legendához, utánajárnak, kattognak a fogaskerekeik, a kapott anyagot csavarják, dobálják, formálják – mindezt olyan merészen, hogy simán hozzák az eddig etalonnak számító HBO-s Társas játék, Terápia, Aranyélet vagy a jobb sorsra érdemes Besúgó színvonalát.

És hát nem király már az alapsztori is? Budapest Csikágó negyedéből kiskocsmákba, kiskocsmákból nagy bárokba, bárokból Sportcsarnokokba – a vadkapitalizmus kitörésének kétes ügyeivel, kis- és nagyobbstílű maffiózóival és persze a máig rejtélyes (vagy annak beállított) halállal terhelve. Mindezt soha nem ellenőrizhető nagy sztorikkal, egy legendásan sajátos arcberendezéssel és egy híresen (legyünk finomak) „egyedi” családdal színezve. A Zomborácz Virág által vezetett írói stáb munkáját elnézve ma már inkább vagyok úgy vele, hogy miért csak most jutott eszükbe ezt a történetet képernyőre vinni.

De megtették, és nem is lehetnénk hálásabbak. A Jimmy-sorozat első három része nagyjából minden szinten hozza az egyenletesen magas színvonalat. A forgatókönyvnek köszönhetően

úgy íródik át a mindenki által ismertnek hitt Zámbó Jimmy-kép, hogy a hardcore rajongók számára alapvetően nem sérül a legenda státusza sem.

Csak épp erről a Királyról is kiderül, hogy néha meztelen: egy esendő kisember, aki úgy él a családjáért, hogy ha úgy tartja kedve, azért alapít egy újabbat. Ennek megmutatására pedig nem is találhattak volna jobb színészt az Aranyélet aranyifjújaként berobbanó Olasz Renátónál, aki 30 éves korára meg is kapta élete nagy felnőtt szerepét. Külön trükkös volt a készítőktől, hogy a végsőkig Nagy Ervinnel reklámozták a sorozatot, majd az első részekben Olasszal vitették el a showt. Irtó izgalmas kérdés, hogy hogyan és mikor váltanak majd az idősebb színészre, akit eddig csak néhány másodpercig láthattunk félig kitakarva, egy kórházi ágyon feküdve a 2001-es jelentben.

A főszereplő mellett telitalálatnak tűnik a nyáron A játszmában már nagyot alakító Staub Viktória, aki legalább annyira érett, dinamikus női karaktert alakít Olasz Renátó oldalán, mint tette azt Kulka János mellett. A színészi gárdából személyes kedvencem a három másik Zámbó-testvér. Valószínűleg kicsit szalad a ló a fantáziámmal, de Tihamér (Ötvös András), Árpy (Schruff Milán) és Marietta (Rainer-Micsinyei Nóra) „Imicivel” kiegészülve az én fejemben már simán kaphatnának egy sitcom-szerű spin-off sorozatot is, akár a hetedik kerületi ifjú évekkel. És ott van persze az egyik legfőbb főszereplő, aki meg sem jelenik a képernyőn: Peter Sramek, a konkurens TV2-től átcsábított sztár, aki lélegzetelállítóan (sokaknak bizonyára: szívet melengetően) adja vissza a királyi hangot.

Külön dicséret illeti a képeket: a háttér itt nem olyan hangsúlyos, mint a fentebb már említett Besúgóban volt, ahol a 80-as évek nem csak a környezet volt, de egyfajta főszerepet is játszott. Itt „csak” meg kellett oldani, hogy a néző minden pillanatban a 80-as évek egyszerre szabadabbá váló és mégis fojtóan szocialista környezetében érezze magát, ami az alkotógárdának maradéktalanul sikerült is. Ha őszinték akarunk lenni, talán még kicsit természetesebben is, mint a Besúgóban.

A sorozat egyszerre szól a sztárrá válás lehetőségeiről (és határairól) a későszocializmus Magyarországán, egy legendás énekes viselt dolgairól és magának az országnak a finoman szólva is sajátságos légköréről a nyiladozó, majd berobbanó korakapitalizmus világában. Kultúrcézárokkal (Gyabronka József príma Erdős Péter), maffiózókkal (magyar sorozat, tehát megkerülhetetlenül Anger Zsolttal), és az éjszakai élet sajátos és bohém figuráival. Egyáltalán nem lepne meg, ha valamilyen szinten a politikai élet figurái is feltűnnének a Király mellett.

Mivel a sorozat merészen nyúl Zámbó Jimmy életéhez, és sok erős állítást is tesz, talán azt sem túlzás kimondani, hogy mi, magyarok megkaptuk a saját Koronánkat a Király által. A brit opuszhoz hasonlóan itt is keveredik a valóság az írói fantáziával, itt is emberivé válik a Király, és ha Royal Familynk nincs is, a címlapokról több évtizede ismert Zámbó-család így is kellően szórakoztató tud lenni – messze nem csak Jimmy-rajongóknak.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
„Amint vége a búcsúkoncertnek, megyek pszichiáterhez” – Interjú a Rícsárdgírrel a feloszlás okairól
Jövő májusban lép fel utoljára az egyik legviccesebb magyar zenekar, pedig az ideinél sikeresebb szezonjuk még soha nem volt. A tagok arról is meséltek, miért musical stílusban született az utolsó lemezük, és hol lehet majd találkozni velük ezután.

Link másolása

„Goodbye Koala” mottóval a Budapest Parkban tartja utolsó koncertjét a Ricsárdgír május 18-án. Ezzel egy több mint 12 éves történet végére kerül pont, aminek az utolsó pár évében már mindenhol nagyszínpadon, tömegek előtt léptek fel.

Azonban ez nem volt elég motiváció a folytatáshoz: elmondásuk szerint mindent elértek, amit csak lehetett ebben a műfajban, így inkább befejezik.

A zenekar frontemberével, Márton Danival, basszusgitárosával, Zsirai Andrissal, illetve Paál Lászlóval, azaz Szintis Lacival beszélgettünk.

Hányan kérdezték meg tőletek, amióta bejelentettétek a feloszlást, hogy ez tényleg komoly-e?

Andris: Inkább úgy kéne feltenni a kérdést, hogy ki volt az, aki tényleg elhitte, mert szerintem ebből volt kevesebb.

Dani: Valóban kevesen hitték el, sőt szerintem még most is akadnak, akik fenntartásokkal kezelik, mondván, úgyis összeállunk majd és ez csak egy marketingfogás. Pedig nem az. Oké, tényleg volt már korábban két alkalom, amit búcsúkoncertként hirdettünk meg, akkor viszont csak az volt a célunk, hogy több jegyet adjunk el. Sikerült is telt házat csinálni ezzel a kamu információval a szentendrei Barlangban és az A38-on is. Most viszont ez a feloszlás tényleg halálosan komoly.

Mekkora vita volt a zenekaron belül erről a kérdésről?

Laci: Először Daninak mondtam el még tavasszal, hogy már nem nagyon látom a Ricsárdgír jövőjét. Az merült fel bennem, mit tudnánk még elérni, amit eddig nem sikerült. Már mindenféle zenét és egyéb hülyeséget csináltunk, mindenféle helyen játszottunk, szóval nem igazán tudtam, merre lehetne továbblépni.

Dani: Az volt az érdekes, hogy nagyjából ezzel párhuzamosan én is összeírtam magamnak egy tervet arról, hogy ha feloszlatnánk a Ricsárdgírt, annak pontosan mi lenne a menetrendje, mennyi kifutási időt hagynék neki és milyen terveket valósítanék még meg addig.

Azt éreztem, hogy ez a projekt eljutott egy olyan szintre, amit álmunkban sem jósoltunk volna neki, de ha tovább folytatnánk, bekerülnénk egy olyan spirálba, ami valószínűleg jóval kevésbé lenne őszinte és hiteles. Egyre több elvárásnak kellene megfelelnünk, amire egyszerűen nem vagyunk alkalmasak.

Miután kiderült, hogy Laci is hasonlóan gondolja, Andrissal is leültünk megbeszélni.

Andris: Én szívesen folytattam volna a zenekart, illetve a többiek is elég szomorúak voltak, de aztán szép lassan elfogadtuk a helyzetet, hogy ha Daniék így gondolják, akkor nem lehet erőltetni. Onnantól az lett a célunk, hogy írjunk még egy lemezt és élvezzük ki a lehető legjobban a hátralévő időszakot.

Miért érzitek azt, hogy folytatás esetén meg kellene felelnetek bármiféle elvárásnak, amikor eddig se érdekelt benneteket az ilyesmi egyáltalán?

Dani: Mi akkor éreztük magunkat a legkomfortosabban ebben a zenekarban, amikor még kis helyeken léptünk fel és azt csinálhattuk a színpadon, amit akartunk. Persze az utóbbi most is így van, de azért ha egy koncertre eljön 2-3000 ember, ők nem biztos, hogy ilyen jegyárak mellett azt szeretnék látni, ahogy mi végig azt se tudjuk, mi történik, és röhögcsélve félbe hagyunk dalokat koncert közben.

A Ricsárdgír tulajdonképpen egy kísérlet volt arról, tud-e egy teljesen alulról, önerőből építkező, túlnyomórészt nem profi zenészekből álló csapat sikereket elérni. Az első kérdés az volt, tudunk-e mondjuk 100 embert behozni az A38-ra, aztán az, meg tudunk-e kapni jó idősávokat fesztiválokon. Ez mind megtörtént, sőt még jóval több is, szóval bőven sikerült kimaxolni az előzetes terveket.

Innentől két lehetőségünk van: írhatnánk olyan számokat, mint eddig, vagy ha növelni szeretnénk a táborunkat, akkor populárisabbakat. De az utóbbival is csak annyit érnénk el, hogy mondjuk dupla teltházat csinálunk az Akváriumban, ez viszont egyáltalán nem motivál bennünket.

Olyan forgatókönyv nem merült fel, hogy évi 1-2 koncertet továbbra is adtok?

Andris: Én felvetettem pont egy ilyen ötletet, de a többiek megvétózták, főleg Dani szerette volna, hogy konkrét lezárást kapjon a projekt.

Dani: Annyira bele vagyok szerelmesedve ebbe az egészbe, hogy ha nem mondjuk ki egyértelműen, hogy vége van, biztos nem értem volna be évi 1-2 alkalommal. Nyilván jött volna egy csomó felkérés, és nehéz lenne szelektálni, mire mondunk igent ezek közül. Egyébként tetszett volna Andris ötlete, de emiatt nem volt járható.

Anyagilag mekkora kiesést jelent nektek, hogy nem lesz többé zenekar?

Dani: Az idei volt a legsikeresebb évünk anyagi szempontból, 12 hónapra leosztva nagyjából egy erős mellékállásnak felelt meg, csak a nyári hónapokat nézve viszont akár egy főállásnak is. Szóval nagy kiesés, de nézhetjük úgy is, hogy a felszabaduló időben dolgozhatunk mást, a rohadt életbe.

Azzal egyébként összefüggésben volt a feloszlás, hogy Dani például eleve rengeteget dolgozik vágóként?

Dani: Nem, mert én már hat éve úgy csinálom a Ricsárdgírt, hogy nagyon sok munkám van mellette, ráadásul gyerekem is született közben. Ez nem gátolt meg abban, hogy működjön és előre haladjon a zenekar, sőt valójában pont így tudtam kiszakadni a hétköznapokból. Emiatt biztosan sokáig kell majd emésztenem magamban a dolgot május után.

Mondtam is a többieknek, hogy amint vége a búcsúkoncertnek, megyek pszichiáterhez, mert be fogok kattanni… Részemről amúgy még láttam volna benne legalább egy évet, Laci viszont már hamarabb is abbahagyta volna, így végül az érdekeket összehangolva döntöttünk a májusi dátum mellett.

Andris: Egyre nehezebb volt összeegyeztetni, hogy a zenekar alapvetően hobbi, ugyanakkor mellékállás is, nyáron pedig előlép főállássá. De ugye az év többi része miatt szükséged van egy másik főállásra, és akkor oldd meg valahogy, hogy nyaranta hétköznap is le tudjál lépni, ha koncert van. Nekem nagyon sok szabadságom ment el erre, idén nyaralni se voltunk Flórával, mert az már nem fért bele.

Mit kell tudni a búcsúlemezről?

Dani: Eddig két szám jelent meg róla, a Zanox című film betétdalaként bemutatott Hülye vagy, illetve a Szóljon a szar, amit nemrég tettünk közzé. Ezeken kívül még kilenc másik dal került rá, amelyeket nem játszottunk eddig. Mivel már azután kezdtek el formálódni a dalok, hogy eldöntöttük a feloszlást, kicsit talán borúsabbak az eddigieknél, sok szól az elmúlásról. Minden albumunknál arra törekedtünk, hogy másmilyen legyen, mint az előző. Ha a Rise of the Koala a buli lemez volt, ez abszolút megfelel most egy búcsúlemeznek a hangulat és a szövegek miatt. A műfajuk pedig a musicalhez áll a legközelebb, legalábbis ezt fejtegettük Weil Andrással, akinél a lemezt készítjük, de lehet, hogy mégsem az. A dalok teljesen beleillenek abba a forgatókönyvbe, amit öt éve írtunk még a Ricsárdgír nagyjátékfilmnek. Olyan, mintha ezek a számok eleve ahhoz születtek volna, emiatt most azon gondolkodunk, hogy a borítón egy QR kód segítségével elérhetővé tesszük a forgatókönyvet, de még ez sem biztos.

A film akkor már biztosan nem fog elkészülni?

Dani: Ahhoz kellene 350 millió forint.

Laci: Én megcsinálom neked 1 millióból!

Dani: Köszi, haver! Nem, szerintem a búcsú után már nincs szükség filmre. De gondolkodunk a hangoskönyvön, a soundtrack pedig lehet maga a lemez lesz.

Hol lehet majd találkozni a tagokkal ezután? Vannak vagy lesznek-e más zenekaraitok?

Laci: Mondjam, hol szoktam leggyakrabban kajálni? Amúgy Surányban leszek egész nyáron, nézem a paradicsomokat.

Andris: Velem a szentendrei 1-es számú postán hétfőtől péntekig minden délután.

Dani: Szerintem mindenkit érdekelni fog továbbra is a zene, de nem tudom, ki mit tervez pontosan. Biztos én is fogok zenélgetni, Dóri és Ákos pedig eleve zenészek, ott van nekik a Nunki Bay Starship. Andrisnak és Flórának meg a Blue Tips. Éva pedig színpadra született, szóval biztos vele is találkozni lehet majd.

Andris: Az most nem annyira aktív, néha próbálunk és írunk számokat, koncertek viszont nincsenek. Lehet, hogy ha több időnk lesz, újra életre keltjük, de egy új projekt sincs kizárva. Májusig viszont még szeretném a Ricsárdgírt kiélvezni, utána pedig azt, hogy végre lesz egy szabad nyaram.

Dani: Végre fizethetsz a jegyért, ha el akarsz menni egy fesztiválra!

Mekkora esélyt adtok arra, hogy mondjuk öt éven belül mégiscsak összeálltok?

Dani: Semmit. Biztos rettentően hiányozni fog, ahogy telik az idő, én szerintem minimum havonta egyszer meg fogok őrülni emiatt.

Nagyon szerettem ezzel foglalkozni, biztosan óriási ürességet érzek majd utána, de nem szabad megerőszakolni ezt a projektet. A zenekartagoknak mondtam, hogy aki szenved amiatt, hogy nincs a Gír, valahogy kösse le magát máshogy, mert ebbe biztos, hogy kicsit bele lehet őrülni.

A kapcsolat persze ezután is meg fog maradni köztünk, talán zenélni is összejárunk majd, de Ricsárdgír dalokat már nem játszunk. Arra ott volt az elmúlt 12 év, amit maximálisan ki is használtunk.

Andris: Az mondjuk felmerült, hogy Dani helyére keresünk valaki mást. Szabó Benedek, Henri Gonzo és Czeglédi Szasza jött eddig szóba, mert ők tudnak gitározni és énekelni is.

Laci: Illetve a Bon Bon énekese, de neki sajnos nem tudjuk a nevét. Hozzászólásokban jöhetnek még ötletek!

Dani, elmennél egy Ricsárdgír koncertre, ahol nem te énekelsz?

Dani: Mivel azt gyanítom, abban a Gírben csak Andris lenne benne, és egyedül játszana, akkor mindenképpen megnézném. Arra még jegyet is vennék, sőt, mivel szeretem Andrist, megvenném az összes jegyet, hogy senki más ne lássa.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Dal- és klippremier: varázsvilággal debütál a Liana
Bemutatkozó daluk, a Vadrózsabogár álomszerű, mesebeli varázsvilágot tár elénk – pedig egy szakítás után íródott.

Link másolása

A 2022-ben alakult Liana egyedi módon használja fel a tagok (Kató Lilla, Lukács László, Iski Patrik, Tasos Nikosz) különböző zenei világát. Az együttes dalaiban megjelenik a pop, az indie és a népies

motívum, alternatív köntösbe bújtatva.

A készülő lemezen a zenekar álomszerű történeteket mesél el: a Vadrózsabogár egy Csipkerózsika-motívumot mutat be.

A dal születésével kapcsolatban az énekesnő, Kató Lilla elmondta:

„A szöveg és a dallam arra a lelkiállapotra rímel, amikor hiába próbálunk megszökni a problémáink

elől. Továbblépni csak úgy tudunk, ha szembenézünk a démonainkkal és nem menekülünk tovább.”

„A Vadrózsabogár egy szakítás után íródott, amikor mindennek éreztem magam, csak egy bájos, kedves, hőn áhított hercegnőnek nem. Így született a sor: Csipkerózsikától de messze vagyok én”

– tette hozzá az énekesnő.

A dal producere Sashegyi Soma, míg a klipet Schäfer Dávid készítette a bullclipmediától, nem kímélve az énekesnőt, akit nappal, éjszaka, mezítláb és a sárban fekve is láthatunk.

A dal december 5-én debütál a Spotify-on is.

Liana: Vadrózsabogár

A zenekart Facebookon és Instagramon is tudjátok követni.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
Elton John a 2023-as Glastonbury-n lép fel utoljára az Egyesült Királyságban
A brit búcsúkoncert nem az utolsó lesz azonban. Júliusban több európai városban is fellép még a 75 éves dalszerző.

Link másolása

Elton John bejelentette, hogy a 2023-as Glastonbury Fesztiválon lép fel utoljára az Egyesült Királyságban, írja a The Guardian. A most 75 éves zenészt június 25-én láthatják majd a Piramis Színpadon a rajongók. Ez lesz pályafutása második fellépése egy brit zenei fesztiválon.

Nem ez lesz azonban a 2018-ban indult, majd a koronavírus-járvány miatt félbeszakított búcsúturné utolsó állomása. Az angol sztár az Egyesült Államoktól idén novemberben búcsúzott el a Los Angeles-i Dodger-stadionban, a jövő évi Glastonbury után azonban még júliusban is lesznek koncertjei Európában. A honlapja alapján a két utolsó, már lekötött fellépése Stockholmban lesz július 7-én és 8-án.

A június 25-i koncert egyúttal azt is jelenti, hogy Taylor Swift szinte biztosan kihagyja jövőre a Glastonburyt. A lap szerint a jelenleg talán legnépszerűbb énekesnő már fixált fellépései miatt csak ez a dátum jöhetett volna szóba, de Elton John pénteken koncertjével ez gyakorlatilag kizárható.

A brit fesztivált jövőre június 21-25. között rendezik. A Glastonburyre még november elején egy óra alatt elkapkodták az összes jegyet.


Link másolása
KÖVESS MINKET: