A gyönyörű Mostoha
Hogyan kerültél a szakmába?
Anyukámék vittek el a Balettintézet felvételijére. Kislányként nem volt rögeszmém a gondolat, hogy mindenáron balerinának kell lennem, de miután átmentem a rostán, felvettek. Sokan az évfolyamból már úgy mentek oda, hogy pontosan tudják, mit akarnak, jártak előkészítőre is. Az első két évben nem is éreztem igazán jól magam, emlékszem, még figyelmeztetőt is kaptam, ami burkoltan arra utalt, hogy elküldhetnek, mert fizikálisan gyengének tartottak. A balettmesternő javaslatára a szüleim úszni vittek, hogy megerősödjek.
Végül is, mire harmadéves lettem, megjött az eszem a baletthoz, és lassacskán a kedvem is. Nyilván nem úgy nézett ki a dolog, hogy legelső órán felvettük a rózsaszín tütüt, rendkívül szigorú metodika alapján folyt az oktatás. Reggel nyolctól este hatig kőkemény munkával teltek a napok, de az első sikerélmények után már meg sem fordult a fejemben, hogy mást csináljak. Abban, hogy a pályán maradtam, nagy szerepe volt a hozzám legközelebb álló balettmesternőmnek. Kicsit pótanyukám volt ő, nagyon értett a nyelvemen és ösztönzött, amikor kellett.
Melyik szerepben debütáltál?
Miután bekerültem az Operaházba, két évig dolgoztam ott; a karban táncoltam, volt egy-két kisebb szerepem is. Aztán három évre Stuttgartba szerződtem, miután pedig visszajöttem, Bajári Levente kollégám (A Magyar Állami Operaház első magántáncosa - a szerk.) megalkotott egy olyan duettet, aminek létrehozásában én is részt vehettem és ami fordulópont volt a pályámon. Tulajdonképpen ez volt az a szerep, ami meghozta nekem a „nagy áttörést”. 2006 óta járjuk a világot a Pointtal és más koreográfiáinkkal, sokat alkotunk és utazunk. Egy neoklasszikus, spicc-cipős, mégis modern stílus ez, itthon még nem volt annyira jellemző akkoriban, főleg külföldi koreográfusok használták.
Mi inspirálta ezt az újfajta, friss produkciót?
Bevallom, a Point koreográfiája eredetileg elég önző módon készült: szükségünk volt erre a táncra. Nem azért, hogy megmutassuk a világnak, mit tudunk, de egyszerűen kellett nekünk ez a másfajta mozgáskultúra. A bemutató előtt nem is vártunk nagy visszhangot vagy elismerést, végül mégis sikeres lett az előadás – a mai napig kapunk meghívásokat a legkülönbözőbb országokból.
Nyáron például két hónapot töltöttünk Amerikában, mert megkerestek minket, hogy forgatnának velünk, rólunk egy kisfilmet, felvéve a Pointot és még két másik táncunkat. Montrealban egy gálán világklasszisokkal szerepeltünk, nemrég pedig Jakartában is felléptünk egy jótékonysági esten, sorra nyerjük a közönségdíjakat. Ez volt számomra egy olyan indulás, ami más, csodálatos és olykor nehéz szerepeket is hozott. Azokat a karaktereket, amikre kislányként vágytam, el is táncoltam.
Fotó: Magyar Állami Operaház
Melyek voltak ezek?
A Diótörőben mindig a keleti szólóra vágytam, nem például Mária hercegnőére… Bár Dallasban hét éven keresztül minden decemberben ezt táncoltam. Azonban a keleti szóló számomra egy olyan bájt és egyfajta éteri kisugárzást jelent, ami miatt nagyon szeretem táncolni. Az idei Diótörőben is ezt a karaktert viszem. De a Hófehérkéből a Mostoha, a Karamazov testvérekben Grusenyka, a Giselle-ben Myrth, a Bajadérban Gamzatti, a Rómeó és Júliában Máb szerepére is mind-mind ajándékként tekintek, nagyon örülök, hogy megtaláltak.
Miért szeretsz negatív karaktereket megformálni? Árnyaltabbnak tartod a gonoszt?
Szerintem eleve sokkal izgalmasabb, már csak azért is, mert nagyon távol áll a valódi énemtől. Az Intézetben sokszor voltam királykisasszony és tündér; amikor nyolcadévesként rám osztottak egy olyan szerepet, ami teljesen különbözött az előzőektől, rengeteget küzdöttem a megformálásával. A kilencedik évfolyam vizsgakoncertezett, a darabból sütött a szexualitás. Én egy piros ruhás lányt alakítottam rózsákkal. Tizenhét éves voltam, de úgy néztem ki, mintha tizenkettő lennék és nagyjából úgy is éreztem magam. Hatalmas feladatnak tűnt, megszenvedtem vele.
De egyébként is, úgy gondolom, hogy a gonosz szerepek valahogy nőiesebbek is. A hősnőket, mint például Hófehérkét is, jóval egyszerűbbnek állítják be – ezzel szemben a Mostoha csillog-villog, humoros, én érdekesebbnek találom. Miután Stuttgartból visszajöttem, ez volt az első nagyobb szerepem; a koreográfus, Harangozó Gyula maga kérte, hogy én táncoljam. Rengeteget dolgoztunk a balettmesterekkel, hogy olyan legyen, amilyennek lennie kell, mert ez a velejéig gonosz nő egyszerűen nem én vagyok. A Mostoha sokkal dinamikusabb és erőszakosabb is nálam. Ugyanakkor a tánc minden percét élveztem.
Fotó: Magyar Állami Operaház
Melyik nehezebb: elsajátítani a brillírozó technikai részt vagy teljes empátiával a karakter bőrébe bújni?
A kettő nem létezhet egymás nélkül. Van, aki a technikásabb részeknél alakít nagyot, van, akinek a színészi játék jobban megy. Meg kell találni az egyensúlyt: ha egy technikailag tökéletes, de valójában teljesen üres táncos szerepel a színpadon, az a szakmán kívül sajnos senkit nem érdekel.
Hogy állsz a színpadi bakikkal?
Azok mindig vannak, folyamatosan. Egyszer még Stuttgartban térdre estem előadás közben. Látványtánc volt, őrült gyorsan pörgött az egész. Akik elöl voltak, azt hitték, valami lezuhant a színpadra, mert akkorát szólt! Hála Istennek nem sérültem le, felálltam és folytattam, mintha mi sem történt volna. Persze tudom, nincs olyan táncos, aki ne esne el. Igazából ez a legkevesebb.
Ki tudsz még kapcsolni, fel tudsz még töltődni a táncban, vagy a hivatásosság már egy olyan határ, ami miatt ez lehetetlen?
Az operaházi munka mellett kapunk meghívásokat, ezek a kis kirándulások feltöltenek és inspirációt adnak. Az Opera ugyanis valóban egy munkahely, idén például huszonhatszor adjuk a Diótörőt – ez már tényleg nem az a kategória, ami kikapcsol, pedig imádom a keleti szólót. Amikor szükségem van új ingerekre, akkor szoktunk Levivel valami újat koreografálni.
Fotó: Papp Tibor
Két évvel ezelőtt, 2011-ben kaptad a Prima Junior Díjat. Ma hol tudnád elhelyezni az elismeréseid között?
Az első rangos díjam a Harangozó Gyula-díj volt, ami a szakmában olyan, mint a színészeknél a Jászai Mari-díj. Először nem hittem el, azt gondoltam, viccelnek velem, abban az időszakban nem is táncoltam olyan sokat. Akkor mondta nekem valaki: a díjak mindig olyankor jönnek, amikor az ember nem csinál semmit.
Kicsit a Primánál is ezt éreztem, éppen igazgatóváltás volt, zajlottak az események; sok mindenre számítottam, de arra nem, hogy díjat kapok. Hatalmas elismerés és megtiszteltetés ez számomra, főleg mert többségében színészek kapják. Amellett, hogy az eszmei értéke óriási, anyagi juttatással is jár, ami a harminc év alatti művészeknek fontos segítség.
Van már recepted a jövődre? Díjvadászat, esetleg saját balettiskola…?
Az előttem álló éveket nagy vonalakban munkával, munkával és új kihívásokkal képzelem el. Mi táncosok ezekből építkezünk, újabb és újabb szerepek által. Van húsz-huszonöt évünk a színpadon, amikor nagyon aktívnak kell lennünk – ebből nagy érvágás akár csak néhányat is eltölteni úgy, hogy nem „használnak” minket. Ugyanakkor a táncot is csak addig tudom elképzelni magamnak, amíg örömet okoz. Valamit nem olyan szinten csinálni, rosszabbul vagy kedv, megszállottság nélkül, mint ahogy azelőtt ment, nem szabad, hiszen annyi más és jó dolog van a világban!
Fotó: Magyar Állami Operaház
