KULT
A Rovatból

A finn John Wick nácikat gyilkol az év legbrutálisabb filmjében – Megnéztük a Sisut

Képzeljük el, hogy valaki egy bográcsba dobja a Mad Maxet, a John Wicket, a Rambót és a Kill Billt, majd jól alágyújt, összekeveri az egészet, és megfűszerezi egy kis lappföldi életérzéssel. Így készült a Sisu, és eléggé finom lett!

Link másolása

„Sisu. Lefordíthatatlan finn szó. A bátorság és az elképzelhetetlen elszántság kérlelhetetlen eltökéltségét jelenti. A sisu akkor mutatkozik meg, amikor minden remény elveszett” – ezzel a felirattal indul a finn író-rendező Jalmari Helander (Big Game: A nagyvad) filmje, ezzel rögvest megmagyarázva, hogy miért ezt a kifejezést adták a film címéül, illetve eloszlatva vele a kétségeket, hogy nem az egyik karakter nevéről van szó.

A Sisu kapcsán nem beszélhetünk star powerről vagy ismert, legendás alkotókról, más miatt érdemes felhívni rá a figyelmet, más okból rí ki a mozibemutatók közül.

Bár azért szerepel benne neves színész is, Aksel Hennie ugyanis olyan skandináv filmek után, mint a Haverok (2003), a Hawaii, Oslo (2004), a Max Manus (2008) vagy a Fejvadászok (2011), olyan hollywoodi projektekben is kipróbálhatta már magát, mint a Herkules (2014), a Mentőexpedíció (2015) vagy a The Cloverfield Paradox (2018). Ezúttal azonban nem ő a főhős, most a rossz arc szerepét vállalta be. Van azonban szótlan (John Wick hozzá képest valóságos dumagép), karizmatikus egyszemélyes hadseregünk Jorma Tommila (A farkas éve, Látogató, Big Game: A nagyvad) alakításában.

Előbb azonban helyezzük el ezt az egészet térben, időben, történelemben! 1944. A II. világháború a végéhez közeledik. Finnország és a Szovjetunió aláírta a moszkvai fegyverszünetet, amely szerint Finnországnak le kell fegyvereznie a nácikat, és ki kell űznie őket Lappföldről. A nácik a felperzselt föld taktikáját választva lerombolnak minden utat, hidat, útjukba eső falvakat és városokat. Lappföld vadonjának mélyén egy férfi eldöntötte, hogy maga mögött hagyja a háborút. Végleg.

S itt kapcsolódunk be Aatami (Tommila) történetébe, aki a kietlen lappföldi pusztákban tengeti napjait, a társasága csupán a lova és a kutyája, ő maga pedig aranyat keres. Talál is, nem is keveset, egy valóságos vagyonnak megfelelőt az egyik általa ásott gödörben, majd kincsével dugig megpakolva indul a város felé, hogy pénzzé tegye azt, és öreg napjaira hátradőlhessen.

Az úton azonban egy náci csapatba botlik az élükön Brunóval (Hennie), akik természetesen el akarják venni tőle az aranyat.

Nem tudják azonban, hogy a hatvanas éveiben járó hősünk a háború egyik legrettegettebb finn katonája, aki százával irtotta ez ellent, így egyedül is felveszi a harcot a fegyverekkel, tankkal, motorral, repülővel és egyéb járművekkel megpakolt kegyetlen német hadosztállyal.

A Sisuban nem sok eredeti, eddig nem látott pillanat kapott helyet. Háborús filmet láttunk már, nem is keveset, bosszúfilmet is dögivel, és az egyszemélyes hadsereg is régen lerágott csont. A rendező Helander mégis üdítővé tudta varázsolni ezt az elcsépelt sztorit, ugyanis ihletői legjobb elemeit keverte egybe ügyes arányérzékkel és kifogástalan atmoszférával.

Aatami úgy poroszkál lován a lappföldi pusztaságban, mintha egy posztapoliptikus világban lenne, ahol mindenki fülig szutykos és véres, ahol fabatkát sem ér az emberélet, és ahol hús és gép kavalkádjában csapnak össze az ellenfelek. Tisztára, mint a Mad Maxben.

Aatami itt egy teljesen szótlan, kíméletlen gyilkológép, aki egymaga megy neki egy egész hadosztálynak, ha az ártani akar neki. Egy olyan exkatona, akiről rémmeséket suttognak egymásnak a németek közt, mivel több száz nácival végzett egyedül. Tisztára John Wick. A senkinek sem ártó Aatamit ráadásul rosszakarói üldözni kezdik a vadonban, ahol végül a zsákmányból lesz a vadász. Tisztára Rambo. Mindemellé kapunk egy jó kis, fejezetekre bontott erőszakorgiát szétrobbanó testekkel (az akna emberre gyakorolt hatásait ilyen részletesen ritkán látni mozgóképen), mindenhonnan spriccelő vérrel és kiforduló belsőségekkel. Tisztára Kill Bill. Mindehhez pedig képzeljünk hozzá egy kis westernes hangulatot és Lappföld végtelen síkságait. Csodás egyveleg.

A Sisu természetesen szigorúan nem komolyan veendő. Igazából olyan, mint egy hőstörténet, amelyet jóval később mesélnek egymásnak az emberek, és amelyben a főszereplő már-már természetfeletti erővel bír.

Aatami persze korántsem halhatatlan, de ebben a filmben egyszerűen nem hajlandó meghalni. Az sem szegi kedvét például a bosszúban, hogy egy ponton felakasztják őt. De hát ez maga a sisu, az a bizonyos kérlelhetetlen eltökéltség, ami emberfeletti erőt fecskendez hősünkbe, hogy csak azért is elérje a célját.

Ha valaki emlékszik Coralie Fargeat 2017-es A bosszú című remek kis filmjére, az nagyjából belőheti, mit várhat a Sisutól. Csak amíg ott egy szőke plázacica vadászta le az őt elhallgattatni kívánó három gaz férfit a sivatagban, itt egy profi öregember megy neki az óriási túlerőnek. Egyvalamiben azonban Aatami és A bosszú-beli Jen (Matilda Anna Ingrid Lutz) nagyon is hasonlítanak: ők mindent kibírnak. Amibe a valóságban már simán belehalnánk, azt ők légypiszokként söprik le magukról. Ha meg is sebesülnek, rendbe teszik magukat (még egy kis Rambo), és mehet tovább a haddelhadd. Ez a bája ezeknek a filmeknek. Nem reálisak, az egyértelmű, az emberi test tűrőképességét ne kérjük számon tőle! Csak simán élvezzük a vadászatot (hiszen valóban az emberiség söpredékét kell eltenni láb alól), és csodálkozzunk azon, hogy Aatami hogyan vágja ki magát olyan zűrös és kemény szituációkból, amelyekből látszólag nincs kiút.

Ez adja a Sisu savát-borsát: egy nyers, kíméletlen, alantas ösztönökre építő, de önfeledt akciófilm a finnektől (igazából finn-brit koprodukció, főként angolul is beszélnek benne), amely látványban is simán felveszi a harcot a hasonszőrű hollywoodi produkciókkal.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„Így tovább nem lehet élni” – Újabb zseniális Bödőcs-kisfilm készült, Csákányi Eszter és Znamenák István is remek benne
Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással. Egy kis Örkény, egy kis Wes Anderson négy és fél percben.

Link másolása

Új kisfilm került fel Bödőcs Tibor YouTube-oldalára: a mintegy 4 és fél perces alkotás két főszereplője Znamenák István és Csákányi Eszter.

A kérvény című opus egy Wes Anderson-szerű miliőben játszódik, és lényegében egy kérvény felolvasásából áll, na meg a hangos csattanóból. De az egészben benne van az „elmúthatvanév” Magyarországa, persze a megfelelően vicces, ironikus körítéssel. A kérvény című kispróza egyébként Bödőcs Prímszámok hóesésben című kötetének egyik fejezete.

Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással.

De felesleges is ennél több, nézzük a kisfilmet:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét Luca Guadagnino a Challengersben
Április 25-től játsszák a hazai mozik a Challengerst. Zendaya eddigi pályafutásának talán legfontosabb filmjét készítette el, és mindent meg is mutatott a cél érdekében.

Link másolása

FIGYELEM: A CIKK APRÓ SPOILEREKET TARTALMAZ!

Napok óta azon töprengek, miért is tetszett ennyire a Challengers. Hiszen ha az ember nagy vonalakban elmondja a sztorit, talán fel sem kelti a figyelmet. Szerelmi háromszög, a tenisz, mint az emberi kapcsolatok, játszmák metaforája, bla-bla-bla. De ahogy sokszor hangsúlyozzuk, a művészet fő kérdése a nem a „mit”, hanem a „hogyan”.

Luca Guadagnino rendező az egyszerű hozzávalókat mesterien elegyíti, a romantikus drámából már-már lélektani thrillert csinál. Az első pillanatban megalapozza az egész filmen átívelő feszültséget. Két férfi teniszezik. Izmosak, leharcoltak, feszültek. Már-már mitikus alakok. Csatájukat a nézőtérről figyeli egy szépséges nő.

A három szempárt látjuk egymás mellé vágva, és rögtön tudjuk, miről van szó, mi is lehet a valódi tétje ennek az összecsapásnak.

Ezután a film ügyesen ugrálva az idősíkokon azt mutatja be, hogy jutottak el a szereplők eddig a pontig.

Tashi (Zendaya) ígéretes teniszcsillagnak indult, ám egy sérülés miatt le kellett mondani az álmairól. Manapság férje, Art Donaldson (Mike Faist) teniszcsillag edzője és menedzsere, akivel van egy közös lányuk is. Art rossz passzban van, sorra veszti a meccseit, szíve legmélyén már szívesen visszavonulna, de fél, hogy elveszti felesége megbecsülését, ha feladja. Ám mindannyiuk életét felrázza, amikor egy kisebb rangú versenyen Art szembe találja magát Patrickkal (Josh O’Connor), aki egykor a legjobb barátja volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtek Tashival.

Mindenképpen ki kell emelni még Trent Reznor és Atticus Ross zenéjét. Mert bármennyire jó is a rendező és a szereplőgárda, voltak olyan helyek a filmben, ahol egyedül a lüktető soundtrack biztosította a feszültséget, anélkül túl hosszú és lapos lett volna egy-egy snitt.

Bámulatos a fényképezés, minden beállítás talál, olykor egyenesen a száguldó labda szemszögéből látjuk a meccseket. Bár a filmben végig erős az erotikus túlfűtöttség, Luca Guadagnino remek ízléssel bánik a kérdéssel. Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét, sosem látszik több, mint ami indokolt, és ami szükséges ahhoz, hogy plusz töltetet adjon egy-egy jelenetnek. Egyébként is túl sok a történés, amit követni kell ahhoz, hogy a szemünket legeltessük. Kimondottan szokatlan módon ebben a filmben sokkal többet vetkőznek a pasik.

Nem is emlékszem, láttam-e valaha olyan mainstream amerikai (vagy bármilyen) filmet, ahol a férfi öltözőt mutatják a maga természetes valóságában.

Itt ez is megtörtént. Sőt, Guadagnino attól sem fél, hogy kicsit behozza a képbe a látens homoszexualitás kérdését. Mindezt kellő lazasággal és humorral teszi.

Félreértés ne essen, a Challengers nem a szexről, és még csak nem is a teniszről szól. Ahogy maga Tashi ki is mondja valahol a film elején: a tenisz nem sport, hanem emberi kapcsolat. Akkor lesz jó egy meccs, ha a pályán lévő két ember szinte eggyé válik, tökéletesen érti egymást.

A Challengers három zseniális színész és egy nem kevésbé nagyszerű rendező összmunkájától lett az, ami, de ez mégiscsak Zendaya filmje, ő a csúcstámadó, a többiek az alaptábort biztosítják neki. A még mindig nagyon fiatal színésznő nem is választhatott volna jobb filmet, hogy megmutassa tehetségét azok számára, akik eddig legfeljebb a Pókember-filmekben és a Dűnében találkoztak vele.

A szép színésznők sokszor úgy próbálnak kitörni a skatulyából, hogy csúnya, vagy legalábbis a nőiességüket háttérbe szorító női karakterek bőrébe bújnak. Zendaya más utat választott: maximálisan kihasználja előnyös külsejét, erotikus kisugárzását, sőt, maga a szerep is arról szól részben, hogy egy vonzereje tudatában lévő fiatal nő miként manipulálja az életében lévő férfiakat. De közben láthatjuk fiatal lányként, anyukaként, femme fatale-ként, üzletasszonyként és tehetetlenül szerelmes nőként is. A színészi sokoldalúság olyan skáláját vonultatja fel, amire kevés szerep nyújt lehetőséget.

Kisujjában van a színész és a nő egész eszköztára, és így könnyedén az ujja köré csavar mindenkit.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


A Rovatból
Több mint száz év után került elő egy eddig ismeretlen írás Agatha Christie-től
Az első Poirot-regénye környékén írhatta az első világháború alatt.

Link másolása

Váratlan szerzőre bukkantak egy, a Brit Pszichoanalitikus Társaság archívumában talált magazin hasábjain: minden idők legtöbb könyvet eladott regényírójára, Agatha Christie-re.

A magazint Sylvia Payne, a psziszhoanalízis brit úttörőjének papírjai között találták meg, aki még az első világháborúban, nővérként ismerkedett meg a krimi későbbi koronázatlan királynőjével.

A Mit csináltunk a Nagy Háborúban című, hatvanoldalas, saját készítésű szatirikus magazin is ebből az időből származik és Christie, Payne, illetve kolléganőik különböző írásait tartalmazza: novellákat, verseket, színdarabokat – és egy képregényt is egy mérgezéses esetről, amit Christie és szintén nővér barátnői „követtek el”.

Christie a magazinban elsősorban a kérdezz-felelek rovat vezetőjeként szerepel, ahol képzeletbeli olvasók kérdéseire válaszol, válaszait Agatha néni néven szignózva,

de rejtvényoldalt is szerkesztett, továbbá írt egy bírósági álhíreket tartalmazó rovatot.

A belsős nővérmagazint könnyed, pozitív hangvétele miatt minden bizonnyal saját maguk lelkesítésére készítették a nővérek, akik nap mint nap szembesültek a világháború borzalmaival a Franciaországból hazatért brit háborús sebesültek révén.

Christie nagyjából a magazin keletkezésekor írhatta első regényét is, A titokzatos stylesi esetet, a később legendássá vált Hercule Poirot detektív főszereplésével, de ekkor még senki sem sejthette, hogy az írónő könyveinek eladását csak Shakespeare és a Biblia tudja majd megelőzni, ugyanis első regényének kéziratát három éven át hat különböző kiadó utasította vissza.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt András Ferenc
A nemzet művészének rendezőként olyan filmek fűzödnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét vagy a Dögkeselyű. 81 éves volt.

Link másolása

Nyolcvanegy éves korában elhunyt András Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, producer, érdemes művész, a nemzet művésze – jelentette be csütörtökön Szombathelyen Kollarik Tamás, a Nemzeti Média-és Hírközlési Hatóság elnöki főtanácsadója és Lovass Tibor, a Savaria Filmakadémia elnöke a 11. Savaria Filmszemle keretében rendezett médiakonferencián.

András Ferenc, a Savaria Filmszemle életműdíjas zsűritagja emléke előtt a konferencia résztvevői néma felállással tisztelegtek.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem MTI-hez eljuttatott közleménye szerint az intézmény harmadéves filmrendező osztályának osztályvezető tanára csütörtökön hajnalban hunyt el.

András Ferenc 1942. november 24-én született Budapesten, 1973-ban szerzett rendezői diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Életében mindvégig jelentős szerepet játszott a film és a televízió. Pályáját 1962-ben kezdte a Magyar Televízióban, majd dolgozott a filmiparban is, ahol a korszak legnagyobb rendezőivel működött együtt, köztük Ranódy Lászlóval és Makk Károllyal.

Rendezőként és forgatókönyvíróként olyan rendkívüli alkotások kötődnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét, a Dögkeselyű, A kárókatonák még nem jöttek vissza, a Családi kör vagy a Törvénytelen című film – olvasható az SZFE méltatásban.

Mint írták, András Ferenc 1977-ben aláírta a Demokratikus Chartát, kifejezve tiltakozását a csehszlovákiai diktatúra intézkedései ellen, a politikai nyilatkozat támogatása miatt hosszú ideig nem forgathatott újabb játékfilmet.

A nyolcvanas években a MAFILM színésztársulatának vezetője volt, majd később a Dialóg Filmstúdiót irányította. Produceri tevékenysége mellett meghatározó szerepet vállalt a szinkronszakma alakításában, valamint a Duna Televízió szinkronműhelyének korszakos vezetője volt. Szerteágazó tudása és tapasztalata ellenére viszonylag későn kezdett tanítani: 2021-től volt az Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező osztályának osztályvezető oktatója, aranydiplomáját pedig 2023-ban vehette át ugyanitt - emelik ki a közleményben.

András Ferenc halálával a magyar film világa kiváló alkotót veszített el, emlékét a filmjein és oktatói munkáján keresztül őrzi a Színház- és Filmművészeti Egyetem

– írták.

Link másolása
KÖVESS MINKET: