KULT
A Rovatból

5+1 koncert a Fishing on Orfűn

Hat év után lépett fel újra a Heaven Street Seven, elbúcsúzott a Kistehén, Kispál András pedig egy soha nem látott formációval állt színpadra. Ezek voltak a fesztivál legjobb pillanatai.
Láng Dávid - szmo.hu
2021. augusztus 30.



Tavaly a járvány miatt egyáltalán nem tudták megtartani a Fishing on Orfűt, idén azonban duplán is kompenzálták a szervezők a közönséget: először az eredeti időpontban, nyár elején tartottak egy kisebb pótrendezvényt MiniFishing néven, augusztus utolsó hétvégéjén pedig a nagy fesztiválra is sor került.

Ekkor már minden színpad üzemelt (a júniusi négy helyett összesen nyolc helyszínen zajlottak élő zenés programok), és a kemping kapacitásait is újra a korábbira bővítették. Így is teltház volt, ahogy mindig, most is hetekkel korábban elfogyott az összes jegy és bérlet.

Az időjárás viszont ezúttal nem alakult annyira szerencsésen: míg a MiniFishing három napja alatt végig kánikula volt, most inkább kora őszi, mint késő nyári hőmérséklet fogadta a látogatókat. Éjjelente nagyon lehűlt az idő, 12-13 foknál nem volt több, csütörtök késő este pedig az eső is megérkezett. Kisebb megszakításokkal egészen péntek délutánig esett, szombat délutántól estig pedig újra.

A programok közül viszont szinte semmi nem maradt emiatt, még a Ricsárdgír legendás víziszínpados koncertjét is át tudták menekíteni a Magam adom színpadra. És a fesztiválózók hangulatára se nagyon nyomta rá a bélyegét a dolog, ránézésre pont ugyanúgy tomboltak az esőben és sárban is, mintha mi sem történt volna.

A zenei felhozatal a Fishingen évről évre színesebb, a kezdetben jellemző "alterfeszt" jelző már közel sem fedi le a teljes programot. A két nagyszínpadon persze jórészt ez a szcéna képviseltette magát, de a Fonó Borfalu jóvoltából masszívan jelen volt a nép- és világzene, az Amondó színpadon tematikus napok keretében szémos rap-, metál- és punkelőadó is lehetőséget kapott, de fellépett például a csak évi néhány alkalommal látható VAN filmzenekar is.

Az alábbiakban olyan koncertekről lesz szó, amelyek valami miatt kiemelkedtek a többi közül, és ezért a legjobb keresztmetszetét adják ennek a négy napnak.

Karácsony János „James”

Az LGT gitárosa két hete ünnepelte 70. születésnapját, de ha A tűzhöz közel színpadon nyújtott teljesítménye alapján kellene meghatározni a korát, valószínűleg jó pár évtizeddel korábbi lenne a legmagasabb tipp.

Olyan elképesztő dinamika és frissesség jellemezte az egész koncertet, amit a legfiatalabb zenészgeneráció is megirigyelhetett volna.

James folyamatosan kommunikált a közönséggel, hosszan mesélt a játszott dalok születésének körülményeiről, valamint számos másik, egykori zenésztársaival közös emléket is felidézett a múltból.

A legnagyobb sikert természetesen az olyan LGT-slágerekkel aratta, mint A dal a miénk, vagy A kicsi, a nagy, az Artúr és az Indián, de megidézte a Generál-korszakot, illetve szólólemezeinek anyagát is. Egy szál gitárral is olyan lendülettel játszott, amitől az ezen a helyszínen amúgy jellemző csendes-ülős fíling már a legelején elillant.

A dramaturgiai csúcspont viszont a legvégére maradt, amikor a tömeg természetesen ütemes vastapssal követelt ráadást, ő viszont közölte, hogy muszáj átadnia a színpadot, "feketén-fehéren le van írva a szerződésben."

De azt javasolta, hogy amíg összepakol, addig is énekeljünk még egyet közösen. Elkezdte játszani a Neked írom a dalt első akkordjait, majd tényleg lerakta a gitárját és nekiállt szétszedni a kábeleket és pedálokat.

A közönség pedig az elejétől a végéig, egy emberként énekelte a szöveget.

A végén dobott egy csókot és a következő pillanatban már ott sem volt, mivel néhány órával később még a SZIN-en is várta egy fellépés.

Kispál András, Bräutigam Gábor, Püspöki Péter

A Kispál és a Borz névadó gitárosa a zenekar feloszlása óta csak nagyon ritkán lép fel, ezért minden ilyen alkalom eseményszámba megy, az pedig még inkább, ha nem Lovasi András társaságában áll színpadra.

A Fishingre minden évben különleges produkcióval készül, 2018-ban az Óriásból és a Mmamt-ból ismert Egyedi Péterrel zenélt, legutóbb pedig Püspöki Péterrel, a Kubalibre frontemberével. Idén újra vele állt össze, ráadásul a Kispál és a Borz alapító dobosa, Bräutigam Gábor is csatlakozott hozzájuk.

Azt többször is hangsúlyozták, hogy nincs szó arról, hogy ők hárman zenekart alapítottak: ez inkább egy alkalmi projekt, aminek a közös örömzenélés a célja, ezért nem is adtak neki nevet.

Ha valóban csak annyit szerettek volna, hogy jól érezzék magukat, az bejött: az érezhető izgulás ellenére mind rajtuk, mint a néhány számban közreműködő Serfel Boglárkán, a pécsi Doggos zenekar basszusgitárosán látni lehetett, hogy ez az egész nem más nekik, mint jutalomjáték.

A Kispál és a Borzot egy szám, a Naphoz holddal erejéig idézték meg, Püspöki itt tulajdonképpen Lovasi szerepét töltötte be, magára viccesen "Pót-lóként" hivatkozott. Azt viszont már inkább meghatódva tette hozzá, hogy ez zenei karrierjének az egyik legnagyobb pillanata.

A műsor többi része az ő dalaiból állt össze, amelyek között egyaránt voltak régebbi Kubalibre-számok, valamint olyanok, amiket már erre a fellépésre írtak közösen. Az utóbbiak közül ősszel néhányat ki is szeretnének adni – ha megvalósul, ez lesz az első alkalom 10 év óta, hogy új dalokban hallhatjuk Kispál Andrást gitározni.

A tűzhoz közel színpad előtti tisztás teljesen megtelt erre az alkalomra is.

Bár az embereket nyilván Kispál és Bräutigam neve vonzotta be elsősorban, a végén a szűnni nem akaró tapsot mindannyian megérdemelték, hiszen annyit próbáltak erre az egyetlen, alig 50 perces alkalomra, ami egy nagyszínpados produkciónak is becsületére vált volna.

Reméljük, hogy a nagy sikert látva meggondolják magukat, és mégiscsak lesz folytatás.

Carson Coma a Víziszínpadon

A Víziszínpad idén új helyszínre került, a kemping bejáratától alig néhány percnyi sétára helyezték át. Ez amiatt mindenképp jó döntés volt, mert a régihez közel negyed órát kellett gyalogolni a tó körül, ami most jócskán lerövidült. Cserébe viszont nélkülözni kellett a tóba benyúló stéget, ahonnan mindig sokan hallgatták a koncerteket.

A parton így jóval nagyobb zsúfoltság alakult ki, különösen igaz volt ez a Carson Coma koncertjére, ami mindig, mindenhol tömegeket vonz. Ráadásul csütörtökön napközben még az idő is nyárias volt (este érkezett csak meg a hidegfront), sokan a vízbe is bemerészkedtek.

A Víziszínpados fellépésektől nem szabad nagy megfejtéseket várni: a műsoridő alig 20-25 perc, ráadásul a technikai feltételek sem segítik a virtuóz hangszeres teljesítményt, a lényeg ezért inkább a kuriózumjelleg.

A zenekar pedig vette a lapot, egyből a Hobbihajótörött című számmal indítottak, később pedig elhangzott legújabb daluk, a szintén vízparti tematikájú Kék hullám kemping is. Közben végig látszott rajtuk, mennyire élvezik az egészet, és ennél több ezen a helyszínen nem is kell egy emlékezetes bulihoz.

Heaven Street Seven

Szűcs Krisztián zenekara eredetileg a tavalyi fesztiválon játszott volna, pont 5 évvel a feloszlásuk után, de a járvány miatt a visszatérés is csúszott egy évet.

A várakozások viszont talán még nagyobbak voltak így, a csütörtök esti koncertre teljesen megtelt a nagyszínpad előtti domboldal. Valószínűnek tartom, hogy az óriási érdeklődést jelentős részben a kuriózumjelleg okozta, legalábbis nem rémlik, hogy korábban bármikor láttam volna ekkora tömeget HS7 koncerten.

És a közönség voltaképpen meg is kapta, amiért érkezett: a majdnem kétórás bulin sorra került az együttes gyakorlatilag összes nagy slágere, a kezdeti évektől egészen az utolsó időszakig.

Elhangzott a Márta, a Dél-Amerika, a Hol van az a krézi srác, a Mozdulj, a Hullik a zápor (még pont azelőtt, hogy tényleg elkezdett volna esni), a Sajnálom, a Tudom, hogy szeretsz titokban, a Csízbörger, és még hosszan lehetne sorolni. A hatás pedig nem maradt el, még a leghátul állók is teljes átéléssel énekelték a szövegeket.

Valami mégis hiányzott: nekem úgy tűnt, hogy a közönség sokkal jobban élvezi a koncertet, mint maga a zenekar. A számok közötti konferálások alig pár mondatosak voltak, semmi olyasmi nem hangzott el, hogy mennyire örülnek a visszatérésnek ennyi év után, milyen jó újra együtt játszani. Azt a felszabadult lelkesedést se láttam rajtuk, ami a fentebb tárgyalt Kispál-Bräutigam-Püspöki koncerten szinte lerítt a színpadról.

Kicsit az volt a benyomásom, mintha egy hosszú turné közepén lennének valami X+1. falunapon, miközben ez mégiscsak egy különleges alkalom volt, hiszen a Budapest Parkon kívül sehol máshol nem lépnek fel idén.

A dologhoz hozzátartozik, hogy sosem voltam kimondottan nagy HS7 rajongó, szóval elképzelhető, hogy csak emiatt lett volna szükségem némi pluszra a teljes élményhez, és aki tényleg imádja a zenekar dalait, annak bőven elég volt ez a produkció is. Nálam viszont ez így legfeljebb egy erős közepesre elég.

Kistehén

Kollár-Klemencz László zenekara az utóbbi 2-3 évben már eléggé takaréklángon működött, tavaly pedig úgy döntöttek, ilyen keretek között inkább nem folytatják tovább, ezért bejelentették, hogy egy hosszú turnéval elbúcsúznak közönségüktől.

Azonban annyi más dologhoz hasonlóan ezt is keresztülhúzta a koronavírus, így az elköszönést előbb egy évvel tolták ki, végül pedig 2022 tavaszára ütemezték át a legutolsó koncertet. Így az a furcsa helyzet állt elő, hogy a járvány két évvel meghosszabbította a zenekar élettartamát.

Persze arról nincs szó, hogy addig teljes intenzitással folytatnák a turnézást, de ha már így alakult, néhányszor azért felléptek ezen a nyáron is, például a Kobuci Kertben, vagy az erdélyi Double Rise fesztiválon.

A Fishingen szép búcsúajándékként az első számú nagyszínpadot kapták meg, teltház közel sem volt, de azért nagy tömeg összeverődött.

A zenekarba erre az utolsó szakaszra visszaszállt Bujdosó János, aki az Intim Torna Illegált megalapító tagok távozásától kezdve 3-4 évvel ezelőttig volt a csapat szólógitárosa, így a 2010 utáni korszakot keretes szerkezetben fejezik be vele.

A hangzást női vokalisták színesítették, bár ez néhol talán túl erős kontrasztot adott Kollár nyers énekéhez, nem minden esetben illett a dalok hangulatához.

Ha már búcsúkoncert, jó lett volna valamivel több számot hallani 2010 előttről. Ugyan elhangzott a Szájbergyerek, a Szerelmes vagyok minden nőbe, az Elviszi a szél és a Virágok a réten is, de ezeket mind a koncert végére időzítették.

Én egyenletesebben osztottam volna el a műsorban a két korszak dalait, és többet elővettem volna a régiek közül, hogy kidomborodjon a karrierösszegző jelleg. Bízzunk benne, hogy a valódi búcsún, jövő áprilisban a Budapest Parkban így tesznek majd.

+1 Csoki & Hipo vécékoncert

Kétségtelenül ez volt a fesztivál legszürreálisabb koncertje, a hivatalos programban nem szerepelt, csak szájról szájra terjedt, mégis annyian voltak kíváncsiak rá, hogy szó szerint még a plafonról is lógtak az emberek.

Hogy mi történt pontosan, és egyáltalán mi ez az egész, arról bővebben az alábbi cikkben lehet olvasni:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Elhunyt Simor András író
Vasárnap, 88 éves korában meghalt Simor András költő, író és pedagógus. Életműve a spanyol és latin-amerikai líra magyarországi megismertetésében, valamint a magyar klasszikusok spanyolra ültetésében is kulcsfontosságú volt.


Életének 88. évében, vasárnap elhunyt Simor András költő, író, műfordító és pedagógus, a magyar–hispán irodalmi kapcsolatok egyik legfontosabb alakja – írta a Szombat Online. Munkássága a hazai kulturális élet és a folyóirat-kiadás több területén is meghatározó volt.

Simor András 1938. július 5-én született Budapesten.

Irodalmi pályája az 1960-as évek elején, a Tűz-tánc-antológiában indult, első verseskötete pedig 1962-ben jelent meg Tereld a felhőket címmel. Terjedelmes költői életműve mellett számos tanulmányt és esszét is írt, időnként pedig a szépirodalmi prózával is kísérletezett.

Pályájának későbbi szakaszaiban a szatírikus költészet nagymesterévé vált, amit a Z-füzetek sorozatában és önálló versesköteteiben publikált művei is bizonyítanak.

Irodalomszervező tevékenységének csúcsa az Ezredvég című folyóirat volt, amelynek főszerkesztőjeként szellemi műhelyt és publikációs felületet biztosított mind az idősebb, mind a pályakezdő írógenerációnak. A lapot mindvégig a kritikus, társadalomközpontú szellemiség jellemezte.

Kulcsszerepet játszott abban, hogy a magyar olvasók megismerhessék a spanyol nyelvű költészetet, de hatalmas munkát fektetett abba is, hogy a magyar klasszikusok verseit spanyolra ültesse át.

Műfordítóként a spanyol klasszikusok, valamint a huszadik századi spanyol és latin-amerikai líra egyik legjelentősebb hazai tolmácsolója volt. Kétirányú kultúraközvetítő tevékenységét nemzetközileg is elismerték, többek között a Kubai Írószövetség érdemrendjével, valamint a Venezuelai Köztársaság rangos érdemrendjével is kitüntették.

Pedagógusként több mint négy évtizeden át tanított spanyol nyelvet: 1962-től 1977-ig a Szinyei Merse Pál Gimnázium és Általános Iskolában, majd 2004-es nyugdíjba vonulásáig a Táncsics Mihály Gimnáziumban. Tankönyvírói munkássága, köztük a korszakos jelentőségű Spanyol nyelvkönyv, generációk számára számított alapműnek.

Gazdag életművét számos díjjal ismerték el. Megkapta a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet, a Táncsics-gyűrűt, a Nagy Lajos irodalmi díjat és az MSZOSZ-díjat is.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
„Kicsit olyan, mintha a szádba hánynál” – Anya-fia csók csattant el a Sárkányok házában, még a főszereplők szerint is sokkoló a jelenet
A nézők igencsak kiakadtak a Sárkányok háza harmadik évadának premierjében látott jeleneten. Az Aemondot alakító színész, Ewan Mitchell és az Alicent karakterét megformáló Olivia Cooke is elmondta, mit gondolnak a polgárpukkasztó anya-fia csókról.


„Kicsit olyan érzést kelt, mintha a szádba hánynál” – így jellemezte az Aemond Targaryent alakító Ewan Mitchell azt a jelenetet a Sárkányok háza 3. évadának premierjében, amelyben karaktere szájon csókolja az édesanyját, Alicentet. A főszereplők a People magazin exkluzív interjújában reagáltak, miután a nézők igencsak kiakadtak a sorozat eddigi legmerészebb jelenetén.

A sorozat harmadik évadának vasárnapi amerikai premierjében Aegon király eltűnése utáni káoszban Aemond egy feszült beszélgetés során csókolja meg anyját. Mitchell szerint a jelenet „elég sokkoló” volt, ugyanakkor lehetőséget adott arra, hogy karakterét új oldaláról mutassa meg.

„Elég nehéz falat, nem? Szájon csókolni az anyádat, pláne így” – mondta a színész.

Úgy véli, Aemond torz szeretetkifejezése a gyermekkori elhanyagoltságban gyökerezik.

Az Alicentet alakító Olivia Cooke szerint a jelenetnek „ödipuszi aláfestése” van, amiről karaktere, Alicent mit sem sejt. A színésznő szerint a helyzet rendkívül veszélyes, mivel Aemond kiszámíthatatlan.

„Tudja, hogy egy rossz arckifejezés, egy vélt elutasítás az életébe kerülhet. Úgyhogy nagyon-nagyon óvatosan próbál lépkedni” – mondta Cooke.

Ewan Mitchell szerint Aemond anyja iránti rendíthetetlen hűsége az első évad egyik kulcsjelenetére vezethető vissza, amikor a fiú elvesztette a szemét, és egyedül Alicent állt ki mellette. „Azt a pillanatot biztosan soha nem fogja elfelejteni. Örökre hozzá van kötve” – fogalmazott a színész.

A sorozat ezzel a jelenettel rögtön beváltotta a korábbinál is kegyetlenebb évadra vonatkozó ígéreteket. Az események lassú építkezése nem új, hiszen már az első évadot is sokan egy hosszúra nyúlt bevezetőnek tartották. A történetet jegyző George R. R. Martin korábban úgy nyilatkozott, a teljes cselekmény elmeséléséhez legalább négy évadra lenne szükség.

A Sárkányok háza új részei Magyarországon hétfőtől láthatók az HBO-n és a Max streaming-szolgáltatón.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Több mint 1400 világító selyemlámpás költözött Budapestre – ingyenesen látogatható a különleges koreai kiállítás
A lenyűgöző fényinstallációkon keresztül a látogatók megismerhetik a dél-koreai Csindzsu városának selyemkultúráját és világhírű lámpásfesztiválját.


A fénynek története van, a selyemnek pedig emlékezete. Legalábbis Dél-Korea egyik legismertebb kulturális városában, Csindzsuban, ahol évszázadok óta összefonódik a selyemkészítés hagyománya és a lebegő lámpások különleges világa. Ennek az örökségnek egy látványos szelete érkezett most Budapestre: a „Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai” című kiállítás június 19. és szeptember 4. között várja a látogatókat a Koreai Kulturális Központban.

Egy dél-koreai város, amelyet a selyem és a fény tett híressé

Csindzsu Dél-Korea egyik legfontosabb kulturális központja, ahol évszázadok óta szorosan összefonódik a selyemkészítés hagyománya és a lebegő lámpások világa. A most Budapestre érkezett kiállítás ezt az örökséget mutatja be látványos, kortárs formában.

A tárlat középpontjában olyan különleges installációk állnak, amelyek fényből és selyemből készültek.

Ezek az alkotások egy több mint ezeréves kulturális hagyományt fordítanak le a mai vizuális nyelvre, miközben megőrzik annak eredeti jelentését és hangulatát.

A kiállítótérben több mint 1400 selyemlámpás kapott helyet, amelyek szinte teljesen átalakítják a teret. A színes, világító alkotások között sétálva könnyű úgy érezni, mintha az ember egyszerre járna egy művészeti installációban és egy távoli koreai fesztiválon. A látvány különösen azok számára lehet emlékezetes, akik szeretik az olyan kiállításokat, ahol nemcsak nézni, hanem átélni is lehet a műveket.

Egy több száz éves történet, amely ma is él

A csindzsui lámpások története egészen az 1592-es Imdzsin-háborúig vezethető vissza.

A korabeli feljegyzések szerint a Nam folyón lebegő fényeket kommunikációs célokra használták, ugyanakkor reményt és üzeneteket is közvetítettek azok számára, akik a háború nehézségeivel néztek szembe.

Az évszázadok során a lámpások jelentése fokozatosan átalakult. Ma már a közösséghez tartozás, az emlékezés és a béke szimbólumaiként tekintenek rájuk. Ez a hagyomány ma is élő része Csindzsu mindennapjainak: a város minden évben megrendezi a világhírű Csindzsui Lebegő Lámpások Fesztiválját, amelynek idején több tízezer fény ragyogja be az utcákat és a folyópartot.

Ahol a selyem több mint textil

A kiállítás másik főszereplője a selyem. Csindzsu a világ egyik meghatározó selyemközpontjának számít, ahol több mint száz éve készülnek kiemelkedő minőségű selyemtermékek. A város azonban ma már nem csupán textilipari központként tekint önmagára.

A selymet a design, a képzőművészet és a városi identitás részeként értelmezik újra, így a hagyományos alapanyag kortárs kulturális eszközzé válik. A budapesti tárlat pontosan ezt a szemléletet mutatja meg: hogyan lehet egy történelmi örökséget úgy megőrizni, hogy közben a jelenhez is szóljon.

A világ több pontja után Budapestre érkezett

A kiállítás a KOFICE Traveling Korean Arts nemzetközi program részeként valósul meg, amely a koreai művészetet és kultúrát mutatja be a világ különböző országaiban.

A tárlat már Délkelet-Ázsiában és Németországban is sikeresen bemutatkozott, most pedig a magyar közönség is megtapasztalhatja ezt a különleges kulturális utazást.

A látogatók nemcsak a fényinstallációkat csodálhatják meg, hanem közelebb kerülhetnek Csindzsu történetéhez, selyemkultúrájához és ikonikus fényfesztiváljához is. A kiállítás egyszerre szól a múltról és a jelenről, a hagyományról és az innovációról, miközben olyan atmoszférát teremt, amelyből nehéz egyetlen fotóval visszaadni az élményt.

A Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai nemcsak azoknak lehet érdekes, akik rajonganak az ázsiai kultúráért, hanem mindenkinek, aki szeretne néhány órára egy másik világba csöppenni. Egy olyan világba, ahol a fény emlékeket őriz, a selyem történeteket mesél, és ahol a több száz éves hagyomány a jelenben talál új formát.

Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai

Koreai Kulturális Központ (1023 Budapest, Frankel Leó út 30–34.)

2026. június 19. – szeptember 4.

A belépés ingyenes, a Koreai Kulturális Központ nyitvatartási idejében.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Hallásveszély, avagy a srác esete, aki túl jól hallott, ezért felcsapott széftörőnek – A zongorahangoló az idei nyár nagy filmes meglepetése
Niki White akár egy tragikus szuperhős is lehetne, hiszen van egy különleges képessége, ami épp annyi fájdalmat okoz neki, mint amennyi haszna van.


Elöljáróban annyit, hogy talán a 2019-es A metál csendje (A fém hangja címen is ismert) óta nem volt ennyire fontos a hang használata egy egész estés filmben. Ez pedig nem véletlen, hiszen mindkét film főszereplőjének módosult a hallása az átlagemberekéhez képest. A metál csendje dobosa, Ruben (Riz Ahmed) fiatalkora ellenére szép lassan kezdi elveszíteni a hallását, zenész létére pedig ezt első körben el kell fogadnia, majd meg kell vele birkóznia. A zongorahangoló Nikije (Leo Woodall) pedig épp ennek az ellenkezőjét tapasztalja. Neki ugyanis hiperakúzisa, avagy túlhallása van, ami fokozott hangérzékenységet és a környezeti zajok alacsony tűrőképességét jelenti. Vagyis hősünknek minden hangos, éles zaj nagy fájdalmat okoz, így a nap 24 órájában füldugó van a füleiben, a számára extrémebb helyzetekben (mint például egy forgalmas utcán sétálva) pedig még egy zajcsendesítő fülhallgatóval is megspékeli a lárma visszafogását.

Niki egykor csodagyerek volt, már gyerekkorától kezdve zongoravirtuóznak számított, a betegsége miatt azonban fel kellett hagynia a zenéléssel, így azóta zongorahangolóként dolgozik a mesterével, Harryvel (Dustin Hoffman). Egy nap azonban rádöbben, hogy a különleges képességével szinte játszi könnyedséggel ki tud nyitni bármilyen széfet, hiszen minden apró, csak speciális eszközökkel fogható kattanást jól ki tud venni.

Amikor pedig az idős Harry – aki a feleségével, Marlával (Tova Feldshuh) tetemes mennyiségű adósságot halmozott fel – kórházba kerül, Niki úgy dönt, csatlakozik egy bűnbandához, akik biztonsági cégnek adják ki magukat, hogy gazdagok széfjeiből csórjanak el ezt-azt. Közben hősünk életébe még a szerelem is betoppan, amikor megismerkedik a zongorista Ruthie-val (Havana Rose Liu), aki egy elismert maestro (Jean Reno) asszisztensi állására pályázik, ezért éjt nappallá téve gyakorol. Persze a bűnözés csak rövid távon kifizetődő, a sors pedig nem foglalkozik azzal, hogy egy alapvetően jó ember tért le a helyes ösvényről…

A zongorahangoló végső soron egy első film, bár a rendezője és társírója, Daniel Roher 2023 óta már Oscar-díjas. Roher ugyanis a mozgóképes karrierje kezdete, vagyis 2011 óta rövidfilmeket és dokumentumfilmeket készített, az utóbbi műfaj terén pedig annyira tehetségesnek bizonyult, hogy 2023-ban Oscart nyert a Navalnij című filmjéért a Legjobb dokumentumfilm kategóriájában. Azóta készített még egy doksit, a 2024-es Pillantást (amelyben egy apa és egy anya nagy utazásra viszik a gyerekeiket, mielőtt azok elveszítik a látásukat egy ritka genetikai rendellenesség miatt), majd elérkezettnek látta az időt, hogy elkészítes az első egész estés játékfilmjét.

A zongorahangoló tavaly mutatkozott be a Telluride-i Filmfesztiválon, majd a torontói mustrán választották az év 10 legjobb filmje közé, ezután pedig végigfesztiválozta a világot Londonon és Zürichen át Vancouverig és a Sundance-ig. Idén került a mozikba világszerte, és micsoda szerencse, hogy Magyarországon is a nagyvásznon lehet megnézni Daniel Roher filmjét, amely a nyár egyik nagy meglepetése lett.

A zongorahangoló cím, amelyet a magyar keresztségben kapott, ugyanakkor megtévesztő lehet, mivel egy európai művészfilmet sugall (valljuk be, nem hangzik túl izgin), miközben egy ügyes műfaji elegyről van szó: a leginkább talán heist film (rablófilm), de éppúgy hangsúlyos benne a dráma, a romantika és valamennyire a thriller is.

Megspékelve klasszikus zenékkel, pergő, dinamikus snittekkel, kiváló színészi alakításokkal, izgalmakkal és fordulatokkal. Jól hangzik, nem? Daniel Roher filmje egyszerre játszik a nézők megannyi billentyűjén, amelyek a legkülönfélébb reakciókat és hatásokat hívják elő belőlük.

A főszerepben látható Leo Woodall a jövő nagy filmsztárja. Bár szerepelt a Tom Holland-féle Cherry: Az elveszett ártatlanságban (2021) is, a szélesebb közönség A Fehér Lótusz 2. évadában ismerhette meg Jackként. Majd a 2024-es Egy nap című minisorozatban kapott először főszerepet, 2025-ben pedig magát Renée Zellwegert hódította meg a Bridget Jones: Bolondulásigban, ahogy Rachel Weiszt is a Vladimir című idei netflixes soriban.

Woodall pedig rendre bizonyítja, hogy sokkal több van benne egy szimpla szépfiúnál, akit amúgy imád a kamera, A zongorahangoló fizikailag és lelkileg is sérült Nikijét is kifogástalanul hozza.

Az először hűvös, majd szép lassan feloldódó és elvihatott Ruthie-ként Havana Rose Liu is méltó társa (őt egyébként a szintén nemrég mozikba került Életem legjobb számában is látni lehet egy kisebb szerepben), ahogy a sokadik jutalomjátékát adó Dustin Hoffman is, aki ezúttal is bizonyítja, hogy még közel a kilencvenhez is (jövő augusztusban tölti be) egy színészisten.

A zongorahangoló tehát abszolút javallott mindazoknak, akik torkig vannak az ötlettelen és jellegtelen hollywoodi blockbusterekkel, és inkább valami olyasmit néznének a moziban, ami valóban próbára teszi a szemeiket, a füleiket (Oscart a hangmérnököknek) és az agyukat is. Érdemes ráhangolódni erre a filmre.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk