A Rovatból

Nem tudtam, mit csinál az első aktusnál, csak hagytam, hadd csinálja

T. egy vidéki, néhány tízezres kisvárosban tanít évtizedek óta. Nagyon szoros kapcsolatban van a tanítványaival, leginkább a lányokkal. Harminc éve szerelembe is esett egyikükkel
Szurovecz Illés írása, Abcúg, Címkép: Pixabay - szmo.hu
2018. augusztus 06.



T. egy vidéki, néhány tízezres kisvárosban tanít évtizedek óta. Nagyon szoros kapcsolatban van a tanítványaival, leginkább a lányokkal. Harminc éve szerelembe is esett egyikükkel, pedig a lány akkor még csak 13 éves volt. Járni kezdtek, aminek a szex is része volt, a férfi az együttlétek után esemény utáni tablettákat adott neki.

Az iskola és a lány szülei szótlanul nézték végig az egészet, a nő mára úgy érzi, ez a viszony valójában bántalmazó volt, és az egész életére rányomta a bélyegét.

A férfi szerint mindketten jól érezték magukat, és ez a lényeg. Tanítványai apjukként szeretik, akivel a legmélyebb titkaikat is megoszthatják. És hiába bukkannak fel róla időről időre szexizmusról szóló pletykák, elmozdíthatatlan a pályáról.

1986. december 30-án V. elhatározta, hogy kísérletezni fog. Lassan a kémia volt az egyetlen dolog, ami izgalomban tartotta a hosszúra nyúló karácsonyi szünetben, nem számítva persze a könyveket.

Bámulatos sebességgel tudott olvasni. Ahogy elkezdett egy regényt, néhány nap múlva már ugrott is a következőre. Nem volt megállás, egymás után falta Michael Ende Végtelen történetét és Leslie L. Lawrence Földalatti piramisát.

Tisztában volt vele, és nem is tagadta, hogy okosabb az osztálytársainál, akik a fontos és mély dolgok helyett felszínes hülyeségekkel foglalkoztak. Hiába voltak barátnői, úgy érezte, beszélgetés helyett csak üres locsogásra képesek. Lenézte őket emiatt, de közben vágyott rá, hogy olyan legyen, mint a többiek. Elege volt belőle, hogy ő a kényes, nyávogós, könyvmoly kislány, akire mások ferde szemmel néznek.

Egyedül a kedvenc tanára, T. értette meg. Vele jól el lehetett beszélgetni, és lelket tudott önteni V.-be, ha szüksége volt rá. Neki köszönhette a kémia és az irodalom iránti rajongását, úgyhogy alig várta, hogy a szünidő után végre beszámolhasson az apja műhelyében végzett titkos kísérleteiről. Egyszerűen nem tudta eldönteni, hogy ha a tej és a fogkrémoldat színe fenolftalein hatására nem változik, akkor ezek most savas vagy semleges kémhatású oldatok.

V. ekkor tizenkét és fél éves volt, a fentieket a naplójából tudom. T. huszonhat és fél éves volt, és szerelmes volt V.-be.

Ami a keze ügyébe kerül, az arannyá változik

T. igazi csodabogárnak számított ebben a néhány tízezres kisvárosban. Budapesti értelmiségi családból érkezett, az apja irodalommal, az anyja zenével és rádióműsorok szerkesztésével foglalkozott. Máig büszke a rokonságára és arra, hogy másfél szobás lakásukba csak 16 éves korában vettek tévét.

A művészvilág híres tagjai voltak hozzájuk bejáratosak, gyerekként a vacsoraasztalnál találkozott olyanokkal, akiket mások csak színpadon láttak. Odahaza a lemezjátszó és a társasjátékok jelentették a szórakozást, a családi barátokkal tarokkot és bridzset játszottak.

Az érettségi után matematika-kémia szakos tanárnak tanult egy vidéki egyetemen, onnan került V. iskolájába, amit a 80-as években alapítottak egy nagyon fiatal tantestülettel.

“Úgy tudott magyarázni, hogy mindent azonnal megértettünk, a matekot és a kémiát is. Nem magoltunk, hanem átadta a lényeget, és arra bármit ráépíthettünk. Egyetemi szintű kémiaképleteket is meg tudtunk oldani”

– emlékezett vissza azokra az időkre V. harminc évvel később.

“Izgalmasak, pezsgőek voltak az órái. Lendületes, dinamikus, szenvedélyes, igazi bohém ember benyomását keltette. Más volt az öltözködési stílusa, mint bárkinek abban az unalmas kisvárosban. Mindenben egy kicsit más volt, mint a többiek”.

T. hosszú, lobogó hajával és karizmájával elbűvölte a környezetét, humán műveltségével az irodalomtanárokat is simán lepipálta. Egyrészt amatőr színjátszókört alapított, amellyel komoly hazai és nemzetközi művészeti fesztiválokra is eljutottak, másrészt diákokat készített fel vers- és prózamondó-versenyekre.

Sokszor ismeretlen szerzők verseit adta nekik, amiket még a versenyek nagytudású bírái sem ismertek. Ahol a gyerekek elindultak, szinte borítékolható volt, hogy nyerni fognak, de legalábbis jó helyezést érnek el. Úgy tűnt, ami T. keze ügyébe kerül, az arannyá változik.

“Engem is felkészített kémiából, pedig síkhülye voltam”

– mondta egy korábbi tanítványa, aki a kilencvenes években játszott T. társulatában. Ebben az öt-tízéves gyerekektől a huszonévesekig mindenféle korosztály jelen volt, és egészen a kétezres évek elejéig működött.

“A módszere nem megszokott, de hatásos. Ha kellett, nyíltan kimondta, milyen borzasztóan szarul mondja az ember a verset vagy a prózát. Nem akart finom lenni, úgyhogy aki nem bírta a stílusát, az hamar lemorzsolódott”. De hiába volt szókimondó, ezzel nem nyomta el a tanítványait, inkább nyitottságra nevelte őket.

“Nem féltünk vitába szállni vele. Ha úgy éreztük, hogy igazságtalanul küld el valakit az anyjába, kiálltunk a társunk mellett. Akik nála tanultak, azok szociálisabb emberekké váltak, vezetők lettek a baráti társaságokban”.

Egy másik, szintén kilencvenes évekbeli színjátszókörös növendék szerint T. zseniális pedagógus volt, aki egy-két évre előre látta, ki, milyen szerepeket fog tudni eljátszani. Amatőrök voltak, de nem egyszerű műkedvelők. A társulati tagok közül néhányan ma is kisebb-nagyobb társulatokban, színházakban játszanak.

“Ritkán dicsért minket a szemünkbe, sőt szinte soha, de mindig tudtuk, hogy mikor büszke ránk. Versenyek után volt olyan, hogy akkor is lebaszott minket, ha elsők lettünk, mert a próbán sokkal jobban teljesítettünk”

– mondta egy lány, akit az utóbbi néhány évben készített versmondó-versenyekre.

A versmondós tanítványok, vagyis a T.-gyerekek szűk kört alkottak, többnyire lányokból álltak, és nem feltétlenül voltak tagjai a társulatnak. Köztük volt V. is, aki akkoriban sokat írt a naplójába a készülésekről. Lelkesen számolt be arról, hogy T. éppen melyik könyvet ajánlotta olvasásra, miféle versmondási tanácsokkal látta el, vagy milyen filmre vitte el őket a társaival.

“Mostanában túl gyakran pirulgatok T. előtt. Nem vagyok én rózsaszál! (…) Képzeld, pénteken megyünk, megnézzük a fakttal a Végtelen történetet a moziban. Jó lenne megint T. mellé kerülni”.

Alig tizenhárom éves fejjel nem vette észre, hogy T. fokozatosan átlépi a határokat, és a hetedik utáni nyári szünetben már egy erdőben csókolóztak.

Nagy baj van

V. harminc évvel később, egy pszichológusi diplomával a zsebében úgy látja, ez bántalmazás volt a javából. Azt viszont utólag már nem tudja összerakni, hogyan lettek a szűk körű fakultációkból személyes foglalkozások, és hogyan vezetett mindez szerelmi, majd később szexuális viszonyhoz.

“Nem nagyon fogtam fel, mi történik, csak sodródtam. Hiányzott belőlem a nemet mondás képessége. A neveltetésem szerint tilos volt érvényesíteni az akaratomat olyannal szemben, aki a hierarchiában felettem állt”.

A szertárban töltött idők, az apró érintések, végül a csók híre az iskolában is elterjedt. Egy alkalommal az igazgató behívta V. édesanyját, aki azzal ment haza a lányához, hogy: “Nagy baj van, te szerelmes vagy a tanárodba!”

“Emlékszem a döbbenetre. Hogy én vagyok szerelmes? Tényleg? Fogalmam sem volt erről. Azt éreztem, hogy valami nem oké, de hogy ez lett volna a szerelem? Hát, végül is, ők a felnőttek”.

A következő időszakban mindenki elfogadta, hogy V. rajongásig szerelembe esett.

“Ha ez így lett volna, akkor sem lett volna szabad visszaélnie vele. De bennem nulla nemi vágy volt. Tetszett, hogy egy tanár komolyan vesz, hiszen életemben először volt erre példa. Figyelt rám, de nem gondoltam, hogy ez a női mivoltomnak szól. Annyi idősen fogalmam sem volt, mit jelent az, hogy én nő vagyok”.

A csókot követő utolsó általános iskolai évben a tanároktól a diákokon át V. szüleiig mindenki felvállalt kapcsolatként kezelte a viszonyukat. T. gyakran vacsorázott náluk, egyszer még a Balatonra is elkísérte a családot, és plüssjátékokkal halmozta el az akkor 13-14 éves lányt.

“Persze, hogy érzelmileg valahogy engem is bevont az egészbe. De utólag úgy látom, a bennem élő, érzelmileg elhanyagolt gyerek csimpaszkodott belé. Honnan tudtam volna, mi az a szerelem? Senki nem mondta, hogy nem helyénvaló ilyesmit érezni a tanárod iránt. A szüleim látták, ahogy hozzábújok, a többi tanár látta, ahogy az ölében ülök a szertárban. És ezt mindenki jóváhagyta, senki sem szólalt meg, hogy állj, ez nem oké”.

V. számára ma sem teljesen világos, hogy a szülei miért hagyták jóvá ezt a helyzetet, “az anyámnak talán imponálhatott T. figyelme és jelenléte, üde színfolt volt az életében a sok munka mellett. Néhány éve egy veszekedésben a fejemhez vágta, hogy annak idején milyen megengedő és modern felfogású volt azzal, hogy hagyta működni ezt a viszonyt. De igazán sosem beszéltük ki ezt a dolgot, és nem is szeretném. Nem hibáztatom őket”.

Miközben a vele egykorúak épp az első, kiskamaszos szerelmeikkel voltak elfoglalva, V.-nek esélye sem volt ilyesmire. “Valahogy mindig ott cirkált körülöttem, a fiúk nem mertek a közelembe jönni. Mintha valami bűvkört vont volna körém. Két fiúra emlékszem, akik udvarolni próbáltak nekem, de T. mindent megtett, hogy elvágjon tőlük”.

Nyolcadik év végére V.-t kiközösítették az osztálytársai. Leprásnak hívták, és úgy érezte, néhány fiatal tanárnő még féltékeny is rá, amiért elhappolta előlük a főnyereményt.

Ma már nem érti, hogyan tekinthették őt “kis kurvának” 14 évesen, ahelyett, hogy megvédték volna.

Nem maradt egyetlen barátnője sem, akivel meg tudta volna ezt beszélni.

T. tudatosan várta meg, míg a lány betölti a 14-et, és csak a ballagás után feküdt le vele.

V. ezután egy közeli nagyvárosban tanult tovább, délutánonként viszont rendszeressé váltak a szexuális együttlétek. T. gondoskodott róla, hogy mindig legyen nála esemény utáni tabletta. “A maximális mennyiségeket tömte belém 14-15 évesen, egy fejlődő szervezetbe.

Olyan naiv voltam ebben a történetben, emlékszem, az első aktust is azért hagytam megtörténni, mert nem tudtam, mi történik konkrétan. Fogalmam sem volt, mit csinál, csak hagytam, hadd csinálja”.

“Amikor elvesztettem a szüzességem, anyám megdöbbent és sírt, apám pedig csak akkor szólalt meg, amikor iskola után feljártam T.-hez. Aggódott, hogy mit szólnak majd a szomszédok, de fogalmam sincs, hol voltak az azt megelőző másfél évben”.

Nagyon rossz alku

Az első középiskolai év után V. újra találkozott egy gyerekkori levelezőtársával, akit még tizenegy éves korában, egy balatoni nyaraláson ismert meg. “Együtt töltöttünk néhány napot, és úgy éreztem, ilyen kapcsolatot szeretnék, egy kortársammal, mert ez a normális”. Mindez erőt adott neki ahhoz, hogy 1989 augusztusában szakítson T.-vel.

“Most is megvan a jelenet. Ott állt a hosszú utcán, nézett utánam, mint valami nyálas, szentimentális izé. Utána ősszel beköltöztem a kollégiumba, de még sokáig hívogatott telefonon, leveleket küldött, verseket írt nekem”.

A lány hamarosan összejött egy vele egyidős fiúval, de a T.-vel való kapcsolata ekkor sem szakadt meg teljesen. “Visszajártam hozzá, mint egy mentoromhoz. Be is mutattam az új barátomnak, és beszéltem neki a párkapcsolatomról. Az a furcsa, hogy ekkor sem úgy tekintettem rá, mint egy volt szerelmemre. Nem gondolkodtam azon, hogy az exünkhöz nem szoktuk visszavinni az új partnerünket. Valószínűleg az egész kapcsolatunkat nem kapcsolatként éltem meg, hanem valahogy úgy élt a fejemben, mint egy mentor. Csak hát, a tanácsaiért, az odafigyelésért és a segítségért cserébe szexszel fizettem. És nem vettem észre, hogy ez egy nagyon rossz alku”.

T. ezután egy 19 éves lánnyal kezdett járni, aki azelőtt szintén a tanítványa volt. Szerettem volna vele is beszélni, de sajnos nem válaszolt a megkeresésemre.

V. évekkel később, 26 éves korában kezdett először azon gondolkodni, hogy ez egy bántalmazó kapcsolat lehetett, ami életre szóló károkat okozott neki.

“Az akkori pszichológusom vezetett rá erre, de még majdnem húsz év kellett, hogy tényleg megértsem, hogyan volt ez bántalmazás, és milyen apróságokban tudom ma is tetten érni a hatását”.

“Nagyjából mostanra, a negyvenes éveimre ért véget az a trend, hogy minden kapcsolatomban kislányszerepbe kényszerítettem magam. Általában nálam idősebb, szuperintelligens, különleges férfiakhoz vonzódtam, amibe kódolva volt az alá-fölérendeltségi viszony. T. ültette el bennem, hogy egy átlagos, hétköznapi fiú nem lehet elég számomra”.

“Volt olyan kapcsolatom, amelyből 12 éven át nem tudtam kilépni, hiába éreztem, hogy nem jó nekem. Akkor nyúlt értem, amikor csak akart, teljesen alárendeltem magam. A T.-vel való első szexuális élményem belém égette a passzivitást és a tehetetlenséget, hogy én csak tűrhetek. A negyvenes éveimben jöttem rá, hogy mondhatok nemet is egy férfi közeledésére, addig senkitől sem tudtam megvédeni magam, aki szemet vetett rám. Ha ezt előbb megtanulom, sok bántalmazástól megkímélhettem volna magam”.

V. tudja, hogy valószínűleg T. nélkül is hasonló csapdákba sétált volna bele, hiszen a kapcsolati mintázatait a gyerekkora, a szülei és egy sor más dolog is meghatározta. Viszont abban is biztos, hogy a T.-vel való viszonya, az első szexuális élmény bevésődése alaposan ráerősített ezekre a problémákra.

Olyan mellei voltak, mintha 18 éves lett volna

T.-vel egy hétfői délutánon, a kedvenc kocsmája kerthelyiségében találkoztam. Meglepődött, hogy sokat kérdeztem V.-ről, akit évtizedek óta nem látott, de ma is élete nagy szerelmének tartja. “Azt gondoltam, én ezt a lányt el fogom venni feleségül. Nem menekült előlem akkor sem, amikor gimnáziumba járt, gyakran jött hozzám. Aztán kijelentette, hogy összejött egy fiúval, és szakít velem. Összeomlottam, öngyilkos akartam lenni. Én erre a kapcsolatra építettem mindent”.

T. vonzónak találta, hogy V. szellemileg és fizikailag is érettebb volt a társainál. “A koránál jóval fejlettebb, széparcú lány volt. Ha tudtam volna, hogy ennyit fogunk beszélni róla, elhoztam volna egy régi fényképet. Látta volna, hogy 15 évesen már úgy nézett ki, olyan mellei voltak, mintha 18 éves lett volna. Vannak ilyen lányok, és vannak olyanok is, akiknek még 18 évesen sincs semmi mellük, 25 évesen meg már bombázók. Ez mindenkinél más” – mondta T., majd később hozzátette,

“a legtöbb férfinak egyébként is egész életében a 15-25 év közötti lányok tetszenek”.

Úgy érzi, V.-vel kölcsönösen szerelmesek voltak egymásba, és mindezt egészen a lány 14 éves koráig a közös munkában kamatoztatták. Néhány kollégájában ugyan felmerült, hogy olyasmi történhet köztük, aminek nem lenne szabad, szerinte tévedtek. Szerinte ugyanígy az sem igaz, amire V. emlékszik, hogy egy tanár észrevette őt a szertárban, amint T. ölében ül.

“A kémiaszertár az egyetlen olyan helyiség minden iskolában még manapság is, ahová még a takarítónők sem lépnek be. Hogy láthattak volna bennünket? Sosem éltem magánéletet a nyilvánosság előtt. Azt hihették, hogy mi ott kefélünk a szertárban, de erről szó sem volt, kemény készülések voltak. Egyszer az anyját is felhívták, hogy tudja-e, hol tölti a lánya a délutánjait. Azt mondta, tudja, és nagyon jó helyen van ott”.

T. “filozófiai értelemben liberális” embernek tartja magát, vallásos neveltetése viszont nem engedte, hogy a ballagás előtt fizikai síkra terelje a dolgot. “Az alapvető törvényeket mindig betartom”.

Az esemény utáni tablettákkal kapcsolatban azt mondta, túlzás, hogy ezekkel tömte volna V.-t, de igaz, hogy adott neki belőle. “Tényleg nem akartam, hogy az első szexuális együttlétét óvszerrel élje át. Az esemény utáni tablettát, ami ekkor forgalomban volt, havonta négyszer lehetett használni, többet nem írt fel az orvos. Én úgy emlékszem, az első aktust V. kezdeményezte. Nem viselkedett fabábuként sem akkor, sem később”.

Órákon át beszélgettem T.-vel, jelentős részben erről a kapcsolatról, és úgy tűnt, alapvetően ma sem alakítaná másképp a dolgokat. Felvetettem neki, hogy felnőttként az ő feladata lett volna ezt a viszonyt a szokásos tanár-diák kereteken belül tartani, vagy ha egyedül nem megy, akkor segítséget kérni valakitől. Talán úgy érezte, tényleg kölcsönös a vonzalom, mégsem tudhatta, mi van egy kiskamasz lány fejében, ráadásul nem túl szerencsés, ha egy tanár járni kezd a 13-14 éves tanítványával.

“Két ember együtt volt, és baromi jól érezte magát. Ez egy partneri viszony volt. Minek kellett volna eszembe jutnia? Huszonéves tanárként jóformán én is gyerek voltam. Megismertem az egész családját, mindenről tudtak. Az első szex után megmondtam az anyjának, hogy komolyan gondolom a dolgot. Ez nem mentegetőzés, csak nem értem”.

Néhány órával azután, hogy elváltunk, T. e-mailben még hozzáfűzte: “Mivel többször is az életkorra, az életkori különbségre tért vissza. Emlékszik-e, hogy Shakespeare (talán) leghíresebb tragédiájában hány éves volt Júlia? Vörösmarty Mihály Laurája? (A merengőhöz). Mennyi volt a korkülönbség Kodály Zoltán, vagy Faludy György és felesége között? Még oldalakon át írhatnám a listát”.

Papa

Az iskolát – a gyereklétszám csökkenése miatt – a kilencvenes években bezárták, majd T. néhány évig a művelődési központban dolgozott. Az ezredforduló környékén aztán visszatért a katedrára, azóta az egyik helyi középiskolában tanít. Ikonikus alaknak számít a városban, de még a környéken is. Kulturális mindenesnek nevezik, aki a színházrendezéstől a programszervezésen át a szavalásig szinte mindenhez ért.

Azóta is készít fel lányokat versmondó-versenyekre, nemcsak a saját iskolájából, hanem máshonnan is. A diákjai ugyanúgy rajonganak érte, csak az elnevezés változott: a hozzá legközelebb álló T.-gyerekekből T.-istálló lett. Négy olyan tanítványával beszéltem, akik az utóbbi években jártak hozzá verset mondani, mindannyian a legszűkebb körhöz tartoznak.

Az elmondásuk alapján egy szokásos tanár-diák viszonynál jóval szorosabb kötelék van köztük, de nincs szó szerelmi-szexuális közeledésről.

“Nem egy adonisz, sőt kifejezetten egy esztétikai katasztrófa. És ezzel ő is tisztában van, fiatalkorában se lehetett sokkal szebb. Lehet, hogy bunkón hangzik, de mi a kinézetével is poénkodhatunk már, vagyunk annyira jóban vele. Mi például Hagridnak hívtuk, mert az is egy szőrös, csúnya, duci, de egy csuda jó ember! Ha valakinek ez kellene, az már beteges, és fordítva se gondolnám, hogy bármelyik csaj felé kialakulhatott volna a részéről bármi. Nincs gyereke, mi lettünk azok” – mondta egyikük.

T.-t viccből még Papának is szokták szólítani, ami “sosem volt furcsa, már akkor is csináltuk, amikor még magáztuk”. Ez a kapcsolat nem szakad meg az érettségi után sem, T. gyakran kíséri a lányokat felvételikre, segít nekik ügyet intézni az egyetemen is, ha kell.

Mindanyiunkat úgy szeretett, mint a saját gyerekeit. Gyakran mondogatta, hogy a lányai vagyunk, csak épp nem vagyunk a nevén – mondta egyikük.

Egy másik lány szerint T. “nem egy tökéletes ember, iszik, mint általában minden nagytudású ember, aki nem érzi a helyét a világban. Az egészségi állapota a romokban, ami negyed részben az alkoholnak is köszönhető. De egy mérhetetlenül jó ember, nekem a fogadott apukám! És a versmondós barátnőimnek is az”.

Volt olyan nehéz helyzetű lány, akit T. szinte szó szerint örökbe fogadott, fizette a szalagavatós költségeit, majd az egyetemi tanulmányait is. A lányok egy része kollégista, sokan szegény, netán egyszülős családokból érkeznek.

“Sokaknak nincs apjuk, apapótlékot keresnek, és van, aki megtalálja bennem. A versmondás eleve egy intim dolog”

– mondta T., aki ezzel arra célzott, hogy a jó versmondónak muszáj felszínre hoznia a saját, személyes problémáit. A lányok a próbák idején szívesen megosztják T.-vel a családi, párkapcsolati bajaikat, akár női dolgokról sem szégyellnek beszélni vele.

“Megismeri azt az embert, aki vagy, majd megpróbálja belőled kihozni azokat az érzéseket, amikre neked a versben szükséged lehet” – írta le egy volt diákja. T. elmesélt egy történetet egy tanítványáról, akit nagyon megviselt az édesanyja agyvérzése, ezért sehogy sem tudott számára összeállni egy vers. T. arra kérte, hogy egy-egy sornál gondoljon az anyja betegségére. Végül megnyerte a következő versenyt.

De akkor hogyhogy nem találni egyetlen fiút sem a T.-istállóban? Erre T. azt mondta, a fiúk általában inkább tantárgyi korrepetálásban kérik a segítségét, de ha el is kezdenek versmondással foglalkozni, egy idő után abbahagyják. Nem mesélik el neki a személyes gondjaikat, pedig erre lenne szükség a sikeres versmondáshoz.

Téged is megnéznélek

Néhány éve három lány tett panaszt T. ellen, mindhárman osztálytársak voltak.

• Az egyikük azt állította, két évvel korábban látta, amint T. megpaskolta egy tanítványa fenekét az utcán.

• Egy másik történet szerint T. éppen egy hastánc-produkciót nézett egy országos kulturális fesztiválon, amikor megjegyezte a mellette álló tanítványának, hogy “téged is szívesen elnéznélek egy ilyenben”.

• A harmadik, legsúlyosabb vád szerint T. azt ajánlotta egy tanítványának, hogy akkor adja meg neki a kettest, ha cserébe szexuálisan szolgáltat valamit.

Az első és a harmadik vád T. szerint úgy, ahogy van hazugság.

“Az igazgató kivizsgálta az eseteket. Az elsőnél bebizonyosodott, hogy a lány által megjelölt időpontban nem is voltam együtt a versmondós lányokkal. Olyasmi pedig egyáltalán nem hangzott el, amit a harmadik vádban állítottak”

– mondta.

Utóbbi is fontos, mert eljutott hozzám egy kísértetiesen hasonló eset a kétezres évek elejéről, amikor egy lány azt állította, T. csak szopásért cserébe akarta átengedni a matek érettségin. Ez a lány aztán meg is bukott, és végül egy másik iskolában kellett leérettségiznie.

T. szerint ez sem igaz, eleve nem szokása buktatni, bár végül eszébe jutott egy lány, aki valóban annyira kevesett tudott, hogy muszáj volt egyest adni neki. “Megbukott a javítóvizsgán, de erről egyedül nem dönthettem, csakis a bizottsággal együtt”. Ez a lány aztán tényleg máshol érettségizett le, de T. azt állította, szexuális ajánlatot biztosan nem tett neki. “

Soha nem mondanék ilyet. Amúgy meg látja ott azt a lányt?” – kérdezte, és a kocsma másik végébe, egy teltebb nő felé mutatott. “Ez a lány még nála is kövérebb volt, nekem pedig mindig a vékony lányok tetszettek”.

A hastáncos megjegyzést viszont T. is elismerte. “Mi a baj ezzel? Színházzal foglalkozó szakemberként úgy láttam, hogy a tanítványom jobban passzolt volna egy hastáncos produkcióba. Egyszerűen jobb húsban volt, mint azok a 14 éves vézna lányok a színpadon”.

Beszéltem az igazgatóval, aki a panaszok idején vezette az iskolát. Azt mondta, utánajárt a panaszoknak, és nem tűnt úgy, hogy reális alapjuk lenne. Ezt leginkább azért gondolja, mert amikor egyesével leült a lányokkal beszélgetni, visszakoztak, nem ragaszkodtak az eredeti állításukhoz.

“Nem lehet kizárni, hogy valaki óvatlanul, akaratán kívül olyan megjegyzést tenne, ami esetleg félreérthető lehet. De úgy láttam, hogy az állításoknak nem volt reális, kézzelfogható alapjuk” – mondta az igazgató, aki hozzátette, hogy a panaszosok a gyengébb matekosok közül kerültek ki, T.-nek pedig általában nehezebb dolga volt a gyengébb tanítványokkal.

“Vannak tanárok, akik inkább a tehetséges gyerekekkel tudnak jól dolgozni, T. is közéjük tartozik. Régen mondtam is neki, hogy talán inkább főiskolán vagy egyetemen kellene tanítania, ott csodát tudna művelni a hallgatókkal”.

T. ma is az iskola alkalmazottja, de jelenleg kollégiumi nevelőtanárként dolgozik, vagyis nem tanít komplett osztályokat, inkább kiscsoportos, néhány fős foglalkozásokat tart.

Caligula

T. úgy gondolja, a lányok azért álltak elő ezekkel a történetekkel, mert egy kollégája felbujtotta őket. Ugyanígy egy kollégáját hibáztatja azért is, amiért egy osztályban a szülők kérvényt írtak, hogy ne T. tanítsa a gyerekeket matekból.

“Arról van szó, hogy sokan irigykednek rám, mert vannak bizonyos adottságaim, például több mérés szerint 148-as az IQ-m. A magyarszakosokat rohadtul tudja idegesíteni, ha többet tudok az irodalomról, mint ők. Ugyanígy a matekosokat is”.

Mentegetőzni viszont nem akar, mert feleslegesnek tartja. Azt mondta, úgy van ezzel, ahogy a “Caligula helytartója” című dráma utolsó mondatában áll. “Csak ott van szükség mentségre, ahol nincs mentség”.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


SZEMPONT
A Rovatból
Az egyik legnagyobb NER-titok nyomában: 5000 milliárdot rejtettek el, de az állam most visszaszerezheti
Több ezermilliárd forint van magántőkealapokban, aminek egy jó része állami pénz. Csakhogy a tulajdonosok személyét homály fedi. Bódis András újságíró évek óta kutatja a rejtett pénz útját, és szerinte az új kormány hatékonyan felléphet, akárcsak a vagyonkezelő alapítványoknál.
Fischer Gábor - szmo.hu
2026. április 21.



Tiborcz István, Mészáros Lőrinc, Nagy Márton, Szalay-Borbovniczky Kristóf, Habony Árpád vagy épp Rogán Antal környezetében egyformán talált magántőkealapokat a Válasz Online újságírója, Bódis András, aki évek óta kutatja, hogyan halmozódik fel ezekben a NER leggazdagabbjainak vagyona, és hogyan keveredik az állami százmilliárdokkal. A Tiborcz-szállodák látványos fejlesztéseinek egy részét vagy épp a földből kinövő új kormányzati negyedeket egyaránt ilyen forrásokból finanszírozták. Közben azonban mindenki csak sejtheti, de senki sem tudhatja biztosan, kik állnak ezek mögött a magántőkealapok mögött, a tulajdonosok kiléte ugyanis a NER egyik leginkább őrzött titka. Csakhogy most lehullhat a lepel.

Hogyan derülhet ki a valódi tulajdonosok személye? Visszaszerezhetőek-e a magántőkealapokba és vagyonkezelő alapítványokba átpumpált állami százmilliárdok? Erről beszélgettünk Bódis Andrással.

— A magántőkealapok szinte a semmiből bukkantak fel. Hogyan jelentek meg, és mi volt a hivatalos indoklás a létezésükre? Nem verték nagy dobra a bevezetésüket.

— Nem, mert ez egy létező, a nemzetközi cégjogban private equity néven ismert forma, csak Magyarországon nem nagyon használták. Az első ilyen alapot 2015-ben hozták létre, de a forma igazán 2020 környékén indult be. Most már 200 fölött van a számuk. A NER felső köre kezdte el használni ezt a formát, a 200 alap körülbelül háromnegyede tisztán köthető az alapkezelőkön keresztül a NER tetejéhez. Amikor alapkezelőknél dolgozó szakemberekkel beszéltem, megkérdeztem, hogy az adóelőny miatt csinálják-e. Azt mondták, hogy egyértelműen a valós tulajdonosok eltitkolása a cél. Ez egyfajta offshore újratöltve.

— Egy olyan offshore, amihez ki sem kell menni az országból.

— Igen, bár a normál offshore-hoz sem feltétlenül, ha van kint egy ügyvéd. De ide aztán abszolút nem kell. A dolog még annyival is érdekesebb, hogy az ügyvédnek sem kell tudnia, kit képvisel. Tegyük fel, hogy van egy zártkörű részvénytársaságod, amelyik a magántőkealap befektetési jegyeinek a tulajdonosa. Ha ebben a Zrt.-ben te egy olyan mikrotulajdonos vagy, aki felé egy osztalékelsőbbségi részvénnyel elterelik a profit 99%-át, akkor maga az ügyvéd, aki a magántőkealapos felépítményben közreműködik, még ő sem tudja, hogy a végén te vagy a valós tulajdonos. Ő csak annyit lát, hogy van egy Zrt., aminek a látszólagos többségi tulajdonosa megbízza őt a közreműködéssel. Ez egy nagyon okos cégforma. Míg egy offshore céghez kell egy ciprusi vagy Seychelle-szigeteki ügyvéd, akit megbízol, itt egy ügyes felépítéssel még a közreműködő ügyvéd sem tudja, ki a valós haszonhúzó.

— A magántőkealapokba rengeteg állami pénz is áramlott. Ez tehát teljesen törvényes?

— Nem, a magyar Alaptörvénybe maga a Fidesz írta bele, hogy átláthatatlan tulajdonosi struktúrájú szervezetekkel állami pénzből nem lehet szerződést kötni. Ehhez képest a Nagy Márton által felügyelt Nemzeti Tőkeholding elismerte a Válasz Online-nak, hogy bőven 2000 milliárd forint van valamilyen alapban, aminek a nagy része magántőkealap.

Az állam tehát olyan alapokba rakott ki pénzt, amilyeneket az Alaptörvény tilt.

— Akkor a legegyszerűbb út az, ha kimondják, hogy ezek alaptörvény-ellenesek?

— Szerintem rapid törvényhozás kell. Két iskola van a jogászok között, de szerintem az első a járhatóbb út. Bele kell írni a jogszabályba, hogy meghatározó állami tőkével működő magántőkealapot csak állami tulajdonú alapkezelő kezelhet.

Ettől kezdve minden olyan üzletben, amelyikhez magántőkealapon keresztül vettek igénybe állami tőkét, hirtelen az állam rálát mindenre. Aztán eldöntheti, hogy részt akar-e venni benne tovább, vagy kivonja a tőkét.

Ez az egyszerűbb út, és csak egy sor egy jogszabályban. Mások, például alkotmányjogászok azt mondják, hogy mivel a helyzet ordítóan alaptörvény-ellenes, a kormány felhatalmazhatja magát a szerződésektől való elállásra, és visszaveheti a saját tőkéjét. Szerintem ez a vitathatóbb út. Az elsővel viszont nem törhet bele egy új kormányzat bicskája, mert itt nem arról van szó, hogy elloptak egy pénzmennyiséget, hanem arról, hogy 2000 milliárd forintnyi tőkét helyeztek ki magánhasználatra. Az állam feladata csak annyi, hogy a saját jogaiba visszahelyezze magát.

— Ezekben az alapokban nem csak állami pénz van. Mi a helyzet a betett magántőkével?

— A baj a magántőkealapokkal az, hogy nem látjuk őket, nem transzparensek. Amíg ez így van, addig különösen nehéz bármit tenni. Az alaplépés az lenne, ha az új kormányzat kimondaná, hogy az értékpapírok – a magántőkealapok befektetési jegyei és a részvények is – csak elektronikus, dematerializált formában létezhetnek. Jelenleg lehetsz úgy részvényes, hogy papíron ki van nyomtatva a részvény, és akinél a páncélszekrényben van, az a tulajdonos. Ha nem vezetik be a részvénykönyvbe, akkor a neved sem szerepel sehol. A részvénykönyvet pedig egy földi halandó nem látja.

A cégnyilvánosság megteremtése a nulladik lépés.

Ha minden értékpapír elektronikusan létezik, onnantól a Nemzeti Bank felügyelete alatt az egész transzparens lesz, legalábbis a hatóságok számára. Ez a nulladik pont. Utána lehet arról beszélni, milyen pénzek vannak ezekben az alapokban. A tapasztalatom szerint a leggyakoribb konstrukció az, hogy az állam 50-70% közötti tőkét tesz bele, a maradékot pedig a magánszereplők. De az is kérdés, hogy az micsoda. Nagy Márton körül találtam olyan alapot, ahol 70% az állami tőke, a maradék 30-at pedig az MBH Banktól felvett hitelből biztosították magánoldalon. Tehát nem sokat kockáztattak.

— Van-e arra jogállami mód, hogy ne csak az állami részt találják meg, hanem az is kiderüljön, kik a valódi tulajdonosok?

— Elvileg ennek már most is így kellene lennie, de a Fidesz-kormányzat ezt elodázta. Július 1-től elvileg jön egyfajta nyilvánosság, látnunk kellene a tényleges haszonhúzókat. De ahogy az elején mondtam, ha a haszonhúzó mögött egy olyan Zrt. van, ahol egy osztalékelsőbbségi részvénnyel egy mikrotulajdonos viszi el a profitot, akkor lehet, hogy Kovács Józsefeket fogunk látni haszonhúzóként, de valójában nem ő az. Itt azonban lehet lépni, van mozgástér a cégjogban, lehet módosítani a szabályokat, például megtiltani az osztalékelsőbbségi részvényeket. Ha van akarat, egy új kormányzat láthatja, kinek mije van az országban.

— A pénteki cikkedben Tordai Csaba egy gondolatára reagálsz, miszerint ha nincs gyors lépés, ezek az elrejtett pénzek és gazdasági struktúrák annyira megszilárdulnak, hogy sokkal nagyobb hatalmi problémát jelentenek. Lehet jogállami módon gyorsan intézkedni?

— Kétharmaddal sokkal könnyebb gyorsnak lenni. Egy kormányzatnak van mozgástere, hogy a pénz- és tőkepiacok működésébe beavatkozzon, új szabályokat hozzon, vagy a meglévők alkotmányosságát biztosítsa. Az Orbán-kormányzat a magánnyugdíjpénztárakhoz is hozzányúlt, annál sokkal kisebb beavatkozásokra van szükség ahhoz, hogy átláthatóvá tegyük, ami eddig rejtve volt. Nem gondolom, hogy itt bármi el tud akadni.

Ha van akarat, lesz átláthatóság, ha nincs, akkor nem.

— Tegyük fel, hogy van akarat. Mikorra lehet ebből törvény és valós intézkedés, például vagyon-visszavétel?

— Az előző kormányzat megmutatta, hogyan lehet gyorsan jogszabályokat hozni, akár egy éjszaka alatt. Nem gondolom, hogy ehhez sok idő kell, szerintem nyárig minden megtörténhet. A magántőkealapoknál eleve van egy július 1-jei határidő, amit az EU nyomására a Fidesznek is be kellett volna tartania. Ezt lehet gyorsítani, el tudom képzelni, hogy már június elejétől beáll az új rend. Gyorsan lehet haladni, és viszonylag hamar vissza lehet helyezni az államot a saját jogaiba.

— A másik nagy terület a közérdekű vagyonkezelő alapítványok, a KEKVA-k. Úgy tűnik, ezeket még egyszerűbb átalakítani.

— Szerintem az a legegyszerűbb. Úgy jöttek létre, hogy a jogszabályba beleírták: az alapítói jogokat a továbbiakban nem az állam, hanem a meglévő kuratórium gyakorolja. Így például Lázár János a saját családtagjaira is átörökíthette volna a saját kekvája irányítását. Ahogy ezt beleírták a törvénybe, úgy bele lehet írni azt is, hogy mostantól a KEKVA-k alapítói jogait a magyar állam vagy egy kijelölt szerve gyakorolja.

Ezt egyetlen sorral vissza lehet venni.

A radikálisabbak szerint az egész KEKVA-törvényt hatályon kívül kell helyezni, de szerintem a kuratóriumok lecserélése a jobb út. Ha a magyar állam visszaszerzi az alapítói jogokat, onnantól az ő akarata érvényesül, nem a fideszes politikusoké. Ez nagyon gyors tud lenni, és itt 2-3 ezer milliárd forintnyi állami vagyonról beszélünk.

— Milyen célt szolgáltak ezek az alapítványok?

— Az állam kiszervezési modelljének részei voltak. A maguk szempontjából volt benne ráció. Például az MCC sorsát összekötötték a Mol és a Richter sorsával. A két legnagyobb tőzsdei cég egykori állami tulajdonrészének profitjából biztosították az MCC finanszírozását a költségvetéstől függetlenül. Úgy gondolták, a Mol és a Richter profitja mindig el fogja tartani az MCC-t.

— Akkor ez két lépcsőben is működhet? Először az állam átveszi a KEKVA-k irányítását, aztán akár meg is szüntetheti őket.

— Ha van egy új kuratórium, amit az állam nevez ki, az onnantól az állam jogait gyakorolja. Mondhatja azt, hogy azonnal visszaszolgáltatja a teljes vagyont az alapítónak, a magyar államnak. Ha az állam visszaszerzi az alapítói jogokat, onnantól például a Molban lévő tulajdonrész ismét állami tulajdon. A többi már csak technikai kérdés.

— A magántőkealapok és a KEKVA-k révén mekkora vagyon szállhat vissza állami tulajdonba?

— Ez a kettő együtt 4-5 ezer milliárd forintnyi vagyont jelent. Ez szerintem nem csekély. Első lépésnek és a közérzet javítására biztosan jó. Hogy utána a jóerkölcsbe ütköző szerződéseket hogyan lehet érvényteleníteni, vagy adóoldalon beszedni a pénzt, azt már a politika fantáziájára bízom. Az elmúlt időszak megmutatta, hogy kétharmaddal lehet extrém, unortodox dolgokat csinálni. A kérdés, hogy a társadalom elbírja-e, ha unortodox módon szedik vissza az ellopott pénzt. Feltételezem, hogy egy jól belátható ideig igen.

— Magyar Péter jogállami eszközökről beszél. Másrészt ez a 4-5 ezer milliárd forint nagyon jól kommunikálható, hiszen ebből többszörösen lehetne finanszírozni például az egészségügy éves plusz forrásigényét.

— Ez nem készpénz. A KEKVA-kban lévő vagyon, ha visszakerül, az állami vagyon visszaszáll az államra. A magántőkealapokba kihelyezett tőkénél viszont lehet pénzt felszabadítani. De ott is meg kell nézni minden esetet külön. Lehet olyan üzlet, amiben az államnak érdemes benne maradnia. Például a Tiborcz István-féle luxusszállodák finanszírozásába nem biztos, hogy állami pénzt kell tenni, az megoldható magánúton.

De lehet olyan közcélt is érintő beruházás, ahol megéri benne hagyni az állami pénzt.

Vagy ha már felépítették a 4iG nevű tőzsdei céget, nem biztos, hogy szét kell rohasztani, inkább legyen az állami tulajdonrész a meghatározó. A lényeg, hogy az állam cselekvőképes legyen a saját vagyonát illetően. Ezt pedig gyorsan meg lehet csinálni.

— Tehát szeptemberre már láthatók lennének az eredmények?

— Az a legkésőbbi időpont szerintem.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
SZEMPONT
A Rovatból
Pankotai Lili visszaszólt Magyar Péternek: Akkor is ilyen hangosnak kellett volna lennie, amikor diákokat gumibotoztak és járattak le
Magyar Péter számonkérte a vele egyeztetést kérő iskolaigazgatókat, hogy az elmúlt négy évben miért nem voltak ilyen hangosak. Pankotai Lili erre reagálva felidézte, hogy Magyar sem volt hangos, amikor a tüntető diákokat és tanárokat támadások érték, és annak is örült volna, ha a Tisza Párt elnöke négy éve nem a Fidesszel ünnepli a Fidesz-kétharmadot.
M.M. / Fotó: SZMO - szmo.hu
2026. április 20.



Pankotai Lili a Facebookon reagált Magyar Péternek arra a kijelentésére, amelyet a 17 iskolaigazgató kérésére tett.

A poszt írója idézi Magyar Pétert, aki azt mondta az igazgatókról, hogy „Örültem volna, ha az elmúlt négy évben is ilyen hangosak, de spongyát rá.”

Pankotai Lili erre a következőket fűzte hozzá:

„Én is örültem volna, ha négy éve Magyar Péter még nem a Fidesszel ünnepelte volna a kétharmados Fidesz-győzelmet, és akkor is ilyen hangos lett volna, amikor a hangos diákok és tanárok sorra kaptak irdatlan lejárató kampányt a propagandától, gumibotot, könnygázt és sorra rúgták ki őket – köztük engem is, akkori éppenhogy 18 éves diákként –, amiért hangosan egy jobb oktatási rendszerért próbáltunk küzdeni.”

Posztját azzal a gondolattal zárja, hogy mivel Magyar Péter nyitott a párbeszédre az intézményvezetőkkel, ezért ő is azt üzeni: „spongyát rá.”


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

SZEMPONT
A Rovatból
„Ne konzultáljon a miniszter személyéről a tanárokkal” – Jámbor András is beszállt a Pankotai–Magyar-csörtébe
Jámbor András egy Facebook-posztban fejtette ki véleményét a leendő oktatási miniszter kiválasztásáról. Szerinte a politikai végrehajtók személyéről nem, csak a programról kell egyeztetni a szakmával.


Jámbor András arra reagált a Facebookon, hogy Pankotai Lili kifogásolta Magyar Péter számonkérését a 17 elitgimnázium igazgatójával szemben, akik korábban nem álltak ki a tüntetők mellett.

Jámbor úgy véli, Magyar Pétert lehet és kell is bírálni, de szerinte érdemes figyelembe venni, mekkora utat tett meg az elmúlt két évben, mekkora szolgálatot tett az országnak, és hogy a kormány még meg sem alakult, miközben az említett igazgatók egy része valóban nem állt ki a tanárok és diákok mellett.

A politikus finoman megkérdőjelezi az általa tisztelt Pankotai Lili kiállásának időszerűségét.

Az oktatás témájára rátérve Jámbor egy radikálisnak tűnő kéréssel fordul Magyar Péterhez: „Én arra kérem Magyar Pétert, ne konzultáljon a miniszter személyéről a tanárokkal.”

A tételmondatot kifejti, hogy ha mégis konzultálna, akkor azt ne csak a tanárokkal, hanem a szülőkkel és a gyerekekkel is tegye meg. Ezzel szemben a programról, a tervekről és a jogszabályokról már szükségesnek tartja az egyeztetést mindhárom csoporttal. Álláspontja szerint a minisztert a politikai közösség bizalma alapján kell kinevezni.

„Politikai végrehajtónak, miniszternek pedig nevezze ki azt, akiben a soha nem látott felhatalmazással megválasztott politikai közössége a legjobban megbízik.”

Jámbor szerint az oktatásban és az egészségügyben is sok konfliktus várható, mert lesznek olyan reformok, amelyek sérthetik az ott dolgozók érdekeit, de a gyerekeknek, a betegeknek vagy a jövő nemzedékének kedveznek.

Úgy látja, ezek az ágazatok már 2010 előtt is romlásnak indultak, és a rendszert működtetők számára kényelmes, de rosszul funkcionáló, évtizedes berögződéseket kell átírni. Megjegyzi, hogy bár tiszteli az oktatásban és egészségügyben dolgozók munkáját, neki sem volt mindig jó tapasztalata velük.

Véleménye szerint a rosszul működő rendszert a politikai felhatalmazás és a nép érdeke írhatja át, akár a szakmával szemben is.

Állítja, Orbán Viktor azért nem nyúlt ezekhez a szektorokhoz, mert félt a konfliktusoktól, és a hatalma fontosabb volt neki, mint a haza sorsa. Jámbor ezért megismétli kérését: „ne, kedves Magyar Péter, a program végrehajtójáról nem kell konzultálni a szakma szervezeteivel.”

Szerinte a programról kell egyeztetni, és azt végig kell vinni, a szakmai és politikai vita csak ezután következhet. Hozzáteszi, baloldaliként biztosan lesznek majd kritikái, de sok sikert kíván a munkához, mert az oktatási rendszer megjavítása közös érdek.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
„Kapu Tibor megtámadása szektás vakság” - mondja Ferencz Orsolya, aki szerint fogy az idő, a Fidesz-vereség okozóinak el kell tűnniük
A fideszes miniszteri biztos szerint a tragikusan rossz kampány csak a következménye volt az elmúlt évek hibáinak. Ha a felelősök nem vonják le a következtetéseket, le kell vonni helyettük. Amennyiben a szekta-vaksággal nem számolnak le, a jobboldal a saját sírját ássa meg.


A Fidesz vereségének okairól, a kampányról és az elmúlt napok eseményeiről beszélgetett a Patriota Extra Ferencz Orsolya miniszteri biztossal. A politikus szerint a vereséghez nagyon sok minden vezetett, de alapvetően nem a kampány volt a történet lényege. Úgy látja, az, hogy a kampány tragikus és rossz lett, már csak a következménye volt annak a hibaláncolatnak és hibahalmozódásnak, ami a Fideszben és a kormányzó oldalon az elmúlt években feltorlódott.

Ferencz Orsolya példaként említette, hogy a kommunikációnak nemcsak felülről lefelé, hanem alulról felfelé is működnie kell.

„Tehát amikor nem tudunk visszajelezni, amikor nem lehet valamit elmondani úgy, hogy azt fent is hallják az irányítótoronyban, akkor az probléma” – fogalmazott.

A vereség mértékének érzékeltetésére számokat is idézett, kiemelve, hogy a TISZA Pártra belföldön leadott 3,34 millió listás szavazattal szemben a Fideszre csak 2,175 millió érkezett. „Ezt az elején kell tisztázni, mert ezt érteni kell. Tehát itt ez egy óriási különbség, ez közel 1,2 millió szavazatkülönbség” – hangsúlyozta.

Hozzátette, megítélése szerint a TISZA Pártra szavazók között akár 800 ezer olyan ember is lehetett, aki nem teljes meggyőződésből, hanem jobb híján, a kormányzás hibáit és bűneit súlyosabbnak tartva tette le a voksát.

A politikus megerősítette korábbi, karcos véleményét, miszerint a jobboldal megújulásához elengedhetetlen a felelősök távozása, akik a vereséget okozták, azoknak el kell tűnniük a jobboldalról. „Ki kell vágnunk a nemzeti oldal testéből azt a beteg részt, amelyiknek a következtében előállt ez a helyzet.”

Most azt is hozzátette, hogy ha ezt a problémát csak „kenegetik” és nem néznek vele szembe, az akár életveszélyes helyzetet is jelenthet. Ferencz Orsolya szerint van névsora is, de méltányosságból egyelőre vár, hogy az érintettek levonják a következtetéseket.

„Ha nem vonják le, akkor nyilván le kell majd vonni helyettük. Meg annál nehezebb, minél több idő telik el, ugye valahol volt egy ilyen mondás, hogy fogy az idő, fogy a becsület” – jelentette ki.

Kitért arra is, hogy Orbán Viktor az első pillanattól magára vállalta a teljes felelősséget, de ő ezzel nem ért egyet. „Én azt gondolom, hogy ez egy ennél sokkal szofisztikáltabb, sokkal komplexebb kérdés, és nem egy ember felelős” – mondta, etikátlannak nevezve a többi felelős hallgatását.

A vereség okai között említette a luxizást, a korrupciós vádakat és a Matolcsy család körüli ügyeket. Állítása szerint a felelősség komplex, abban politikusok, gazdasági körök, a választói várakozásokat félrevezető közvélemény-kutatók és a média is érintett.

Ferencz Orsolya a Fidesz 16 éves kormányzását komoly nemzetépítő programnak nevezte, elvitathatatlan eredményekkel, ugyanakkor sok hibával. Szerinte a jobboldali szavazók azért nem fogalmaztak meg élesebb kritikát, mert a baloldali pártokat annyira vállalhatatlannak tartották, hogy féltek a kormányzóképesség elvesztésétől. „A Fidesz KDNP-t támogató több millió ember folyamatosan úgy érezte, hogy óriási veszély rejlik abban, ha bírálatokkal elkezdik gyengíteni a keresztény-konzervatív patrióta jobboldalt.”

Úgy véli, el kellene hagyni a „nemzeti oldal” kifejezést, mert „a nemzet, a magyar nemzet, az 15 millió emberből áll.”

Hozzátette, a másik oldalon is „rengeteg tiszta szívű, jó szándékú, tehetséges és jó ember van, akiknek fontos ennek a hazának a sorsa. Ez az egyik olyan árok vagy törésvonal, amin egyszer végre át kell lépni.”

Szerinte a 16 év alatt a hatalom és a pénz vonzereje miatt egyre több karrierista, opportunista telepedett rá a jobboldalra. „És nekem ez egy fájó problémám volt, hogy lecsúszunk-e úgy közösségileg a morális alapvetésekről” – fogalmazott, hozzátéve, hogy az újraépítés egyik legfontosabb feladata a morális talapzat megerősítése lesz.

A fiatalok megszólításával kapcsolatban a hitelesség hiányát nevezte meg fő problémának. „Nem lehet Jézus Krisztusról és a kereszténységről beszélni, úgy, hogy az ember a saját közösségében ezeket nem kéri számon, ezeket az elveket. Gyümölcseiről ismeritek meg a fát” – jelentette ki.

Az interjúban szóba került Kapu Tibor űrhajós esete is, aki a választás éjszakáján arról posztolt, hogy a „demokratikus Magyarország győzött”. Ferencz Orsolya egyetértett a kijelentéssel, mondván, Gulyás Gergely is ugyanezt mondta, a közel 80 százalékos részvétel pedig a demokrácia győzelme.

A saját oldaláról érkező, Kapu Tibort támadó reakciókat „szekta-vakságnak” és „durva verbális agressziónak” nevezte.

„Ez a fajta szektás vakság az, amit hogy ha nem tudunk befejezni, akkor megástuk saját magunk sírját” – mondta, mérhetetlenül igazságtalannak tartva, hogy egy nemzeti hőst olyasmiért büntetnek, ami szerinte nem is politikai állásfoglalás volt.

A jövővel kapcsolatban úgy fogalmazott, a történelem nem ért véget. „Fukuyamának ebben se volt igaza, a történelemnek nincs vége” – állította.

Szerinte a vereség egy nagyszerű lehetőség arra, hogy valamit sokkal jobban csináljanak. Idézte a miniszterelnök gondolatát, miszerint „a győzelem sohasem végleges, és a veresség pedig sohasem végletes”. A jobboldal újraépítéséhez szerinte fel kell használni a meglévő elveket, eredményeket és embereket, de újakat is be kell vonni. „Kicsit hátradőltünk a 16 év alatt, hogy a mű forog, az alkotó pihen. Hát most a mű egy picit megállt, úgyhogy most az alkotó szedje össze magát és kezdje el egy picit dolgozni.”

Az új, TISZA-kormány felé a legfontosabb elvárásának a méltányosságot nevezte. Szerinte el kell ismerniük a jobboldal történelmi vereségét és a saját győzelmüket. „Azt kérem a túloldaltól, hogy vigyázzanak a közös hazánkra és vigyázzanak a közös nemzetünkre” – mondta. Arra kérte őket, legyenek mértéktartóak és józanok, és fegyelmezzék meg a „militáns szélsőbaloldali hangorkánt”.

„Azok, akik felelősek és bűnösek, vagy bármilyen valódi vád megáll, ott természetesen a jog eszközével kell élni, hogy ezek az ügyek legyenek tisztázva, de akik ártatlanok, azokat ne hurcolják meg”

– kérte, hozzátéve: a többmilliós jobboldali tábor él és élni is fog, és azt kéri, hogy ha ez a tábor újjászerveződik, hallgassák meg a hangját.

A teljes interjú

Link másolása
KÖVESS MINKET: