ÉLET-STÍLUS
A Rovatból

Sokkal egyszerűbb leordítani a másik fejét, mint meglátni benne az embert

Jóval több energiát emészt fel a gyűlölködés, mint a konfliktusok értelmes megoldása. Aki erre ráeszmél, sokkal egyszerűbbé teszi a saját és a környezete életét is.


A Használd fel! blog szerzője azt mondja: nem létezik olyan tapasztalat - legyen az pozitív vagy negatív -, amit ne tudnál felhasználni életed jobbá tételére, céljaid elérésére, önmagad valódi kifejezésére.

Ehhez találsz inspirációt és a személyes tapasztalataira épített tanácsokat ezen az oldalon. Pontosan tudja, hogy milyen igazán mélyen lenni, és azt is, hogy hogyan lehet felállni onnan. Mert mindig fel lehet állni. És miután ezt megtetted, már soha többé nem fogsz hinni a lehetetlenben!

Tudod, mi történik akkor, ha valaki nem tud veled mit kezdeni? Utálni fog. Kivéve persze, ha fejlett érzelmi intelligenciával rendelkezik, melynek köszönhetően az elfogadás képességét a gyakorlatban is tudja alkalmazni. És ha ehhez még értelmi intelligencia is társul, akkor megértve téged a közös megoldásra vagy a békés elengedésre törekszik. De az ilyen ember ritka. Nagyon ritka.

A legtöbben ezért inkább háborúznak. Gyűlölködnek, áskálódnak, kiöntik a másikra a saját szemetüket, és megpróbálják vele őt is bemocskolni. Ahhoz, hogy ez ne sikerüljön, fontos megértenünk, hogy nem rossz ember az ilyen, csak gyenge. Vagy nevezhetjük szociálisan alulképzettnek is. Sem a szüleitől, sem az iskolában, sem azóta nem tanulta meg a hatékony konfliktuskezelés alapjait.

Ellenben megtanult félni attól, ami más, megtanult nyílt vagy rejtett agresszióval elnyomni mindent, ami a saját érdekeivel ellentétes (vagy amivel egyszerűen csak nem ért egyet, bár semmi köze az életéhez), és megtanulta szívből gyűlölni azt, akit vagy amit elnyomni nem tud, és kezdeni sem tud mit vele.

Könnyű út csak lefelé vezet

Közülük sokan ilyenek is maradnak, ezt érdemes elfogadnod. Nem azért, mert nem lennének képesek megváltozni (hiszen a legtöbb embernek minden adottsága megvan ehhez), hanem azért, mert nem akarnak. Mert ahhoz bele kéne nézniük a tükörbe, és ez eleinte nagyon fájdalmas tud lenni. Fájdalmas és félelmetes dolog felismerni azt, hogy talán nem is a te utad a helyes.

Ha próbáltad már, akkor pontosan tudod, hogy eleinte rohadt nehéz kérdőjelet tenni oda, ahova eddig pontot tettél (vagy inkább felkiáltójelet).

Sokkal egyszerűbb elkönyvelni, hogy te vagy az abszolút igazság birtokosa, aki tudja és meg is mondja a tutit, és mindenki, aki ellenkezik, bekaphatja.

Sokkal egyszerűbb leordítani a másik fejét, vagy a háta mögött mérgezni őt sunyiban, mint meglátni benne az embert, akivel akár békében is élhetnétek együtt – vagy külön.

Olyan ez, mint amikor pisilned kell a medencében. Nagyobb erőfeszítés kimászni és megkeresni a legközelebbi WC-t, mint simán belehugyozni a vízbe, aztán odébb evickélni picit. Csak az a gond ezzel a stratégiával, hogy minél többször csinálod, a medence annál hugyosabb lesz – ráadásul nemcsak a másik ember úszkál benne, hanem te magad is. Öngól.

Így van ez a gyűlölködő emberekkel is: nemcsak gyűlöletük célpontját mérgezik (ha hagyja), hanem önmagukat is. Ugyanolyan szükségletről van szó, mint a medencébe pisilésnél, csak itt a szükséglet nem fiziológiai, hanem szellemi szinten jelenik meg. A gyűlölködő ember szükséglete a belső lelki béke, amit ironikus módon külső harccal próbál elérni. Valahol felborult a lelki egyensúlya (közel sem az aktuális konfliktus kitörésekor, mert az ilyen ember legtöbbször a gyermekkori lelki sérüléseit cipeli), és mivel más eszköze jelenleg nincsen, ezért agresszív támadással próbálja helyrebillenteni azt. De ahogy a bölcs mondás szól: "háborúzni a békéért olyan, mint szexelni a szüzességért." Nem sok értelme van.

gyulolet1

Persze érthető, miért választják annyian ezt az utat. Ez tűnik könnyebbnek az elején, és alapvető, még az evolúció által is támogatott tulajdonságunk az, hogy minimális energiabefektetésre törekszünk. Ugyan minek gyalogolna fel valaki a lépcsőn, ha ott van mellette a mozgólépcső? És minek fektetne időt és energiát egy konfliktus békés rendezésébe, ha ott van a (látszólagos) egérút: a másik ember erőszakkal történő elnyomása? A gyűlölködés a konfliktuskezelés mozgólépcsője. Csakhogy ez egy olyan mozgólépcső, ami mindig lefelé visz. Kivétel nélkül mindig lefelé.

A gyűlölet már rengeteg problémát okozott a világban, de még egyet sem oldott meg.

Maya Angelou

Ráadásul az energiamegtakarítás gondolata is téveszmére épül. Valójában ugyanis sokkal több energiát emészt fel a gyűlölködés, mint a konfliktusok értelmes megoldása. Eleinte nem, mert a kezdeti szakaszban tényleg több ráfordítást igényel elgondolkodni és valódi megoldást keresni, mint egyszerűen csak ordítani és a másik személyét mocskolni, ez azonban hamar megfordul.

Aki hajlandó elindulni a békés megoldás útján, és megbirkózik azzal a komoly feladattal, amit saját ego-jának elengedése jelent, az utána már nagyságrendekkel kevesebb energiabefektetéssel képes megőrizni ezt a hozzáállását. A gyűlölködő embernek azonban egész hátralévő életében rengeteg idejét és energiáját emészti fel a folyamatos harc, amit látszólag gyűlöletének célpontjával, valójában azonban önmagával vív nap mint nap.

Hosszútávon tehát a gyűlölködés a jóval energiaigényesebb stratégia,

csak a legtöbben mire ezt felismernék, addigra a gyűlölködés már berögzült szokás lett számukra, és annyira terméketlenné vált elméjük táptalaja, hogy semmi más nem terem meg benne, csak a gyűlölet. Hiába szórod el a szeretet, a megértés, az elfogadás, a békesség magjait, nem hajt ki ott belőlük semmi.

A beszűkült gondolkodás egyetlen ellenszere a tudás, de a tudáshoz vezető kapu kulcsa az akarat. Aki nem akar befogadni új nézőpontot vagy ismeretet, azzal csinálhatsz bármit, minden próbálkozásod hiábavaló lesz. Egy gyermeknél még lehet esélyed, egy felnőttnél azonban már jóval kevesebb. Vannak persze kivételek, akik képesek változtatni, de azért nagy összegben szerintem ne fogadj arra, hogy éppen Te futsz bele ilyenbe.

Ebben a játékban nem kell részt venned

Ego ellen ego-val harcolni nem érdemes. Aki nem lát tovább a saját gyűlöleténél, azt jobb, ha csendben magára hagyod. Amint ugyanis elkezdesz harcolni ellene, észre sem veszed, és már le is rántott a saját szintjére. Az ilyen csatában Te csak veszíthetsz. Meggyőzni őt úgysem tudod, és még ha le is győzöd egy agresszív összetűzésben, akkor is vesztes leszel te is: elveszíted a lelki békédet. Ez pedig sokkal nagyobb áldozat, mint hogyha az ego-dat letéve egyszerűen hagyod, hogy a gyűlölködő a saját ideológiájába görcsösen kapaszkodva a lelki szemetével dobálózzon. Ha pedig nincs szükséged arra, amit ad neked, akkor békésen bezárod előtte az ajtót. A házad ajtaját, az életed ajtaját.

gyulolet2

Sokkal könnyebben képes leszel kezelni a gyűlölködő embereket, ha megértesz valamit, aminek komoly jelentősége van: a gyűlölet a gyenge ember utolsó fegyvere. Tényleg az utolsó. Nincs több. A racionális érvelés vizsgáján megbukott (persze üresen hagyott tesztlapra még egy gyenge kettest is nehéz lenne adni), mások különbözőségének elfogadására mindig is képtelen volt, így nem maradt más számára, mint az agresszió és a gyűlölet.

Egy utolsó kétségbeesett próbálkozás, aminek már csak a megnyilvánulási formái változhatnak: van, aki magában puffog, van, aki inkább ordítozik, egyesek a lelki mérgek széles tárházát adagolják vélt ellenfelüknek, mások fizikailag is fegyvert ragadnak. Az indulat gyökere ugyanaz, csak az erkölcsi neveltetés mértéke és az aktuális élethelyzet határozza meg, hogy milyen eszközt választanak. Mert ez is egy döntés, még ha gyakran nem is tudatos.

Ahogy az sem tudatos, hogy az ilyen emberek visszanyúlnak olyan gyermeteg viselkedésmintákhoz, amelyek egyértelműen megmutatják gyengeségüket. Duzzogás, csapkodás (lelkileg vagy fizikailag is), kontrollálatlan dühroham, csakazértisigazamvan mentalitás, és sok esetben még kényszercselekvések is megjelennek. Ezek mind-mind a regresszió jelei – emberünk visszatért a gyermekkorba. Oda, ahol felelősséget nem kell vállalni a tetteinkért, követeléseink azonban bőven vannak, és teljesen meg vagyunk róla győződve, hogy azok jogosak.

gyulolet4

Valami ellen harcolni mindig könnyebb, mint valamiért. Az óvodás is könnyebben széttapossa a másik homokvárát, mintsem hogy felépítsen egy sajátot. Egészen addig, amíg meg nem tanítják erre. És bár homokvárat építeni sok felnőtt is tud már, a konfliktusok építő jellegű megoldása csak keveseknek megy. A legtöbben ilyen téren óvodás szinten maradtak, csak eszköztáruk kibővülésével már nagyobb károkat okoznak másoknak.

Harc nélküli önvédelem

Ahhoz, hogy ne ragadj bele az értelmetlen sárdobálásba, érdemes egészen más síkon védened önmagad, mint ahol a gyűlölködő ember támad Téged. Ő a személyiséged, a teljes lényed és létezésed elleni támadást intéz feléd nyílt elutasításával, mocskolódó szavaival, áskálódásaival, vagy éppen fizikai bántalmazásával. Téged, mint embert utasít el, pedig erre semmilyen valós alapja nincsen, hiszen nem is ismerheti a személyiségedet teljesen. Egy kép alapján ítélkezik, amelynek jelentős részét ő maga festette meg rólad.

Ha szeretnéd megőrizni a lelki békédet, akkor ne ess bele ugyanabba a csapdába, amibe ő:

ne akarj egy teljes személyiségképet látni a másik emberről, mert úgysem fog sikerülni.

Te sem ismerheted őt teljesen. Hiszen hogyan is ismerhetnéd? Nem élted át ugyanazokat az élettapasztalatokat, amiket ő, nem szenvedted el ugyanazokat a gyermekkori sérelmeket, amiket ő, nem ugyanazok a félelmeitek, és nem is biztos, hogy ugyanaz a motivációtok.

Nem, nem azt mondom, hogy sajnáld őt, és szenvedéseinek átérzésére hivatkozva nyomd el önmagad, őt pedig emeld piedesztálra – hiszen az, amit elszenvedünk, nem mindig a mi hibánk, de ha nem kezdünk vele semmit, és ezért mi is ártunk másoknak, az már a saját felelősségünk –, hanem azt, hogy ne pótold ki az élettörténetét a saját feltételezéseiddel, ezáltal hamis személyiségképet felvázolva.

gyulolet3

Én azt javaslom, hogy soha ne a személyt ítéld meg, hanem mindig a cselekedetét. Vannak olyan cselekedetek, amelyek azonnali jelzésként szolgálhatnak számodra, hogy nem közös az utatok, de az a legjobb, ha megfigyeled a mintákat, amiket ismeretségetek alatt tapasztaltál, mert azok a legjobb indikátorok.

Ezek után már elég, ha csak annyit tudsz, hogy miben különböző az értékrendetek, és eldöntöd, hogy akarod-e ezt az embert az életedbe, vagy sem. Ha igen, akkor próbáld segíteni őt, hogy visszataláljon önmagához (nem biztos, hogy sikerülni fog, de ha fontos számodra, akkor érdemes megpróbálnod), ha pedig nem ér ennyit a kapcsolatotok, akkor zárd ki az életedből, mielőtt teljesen megmérgezi azt.

Nem harcolva, hanem békével – de határozottan. Nem személyeskedéssel felelve a személyeskedésre, hanem cselekedetének határozott elutasításával, és a határaid meghúzásával. Nem gyűlölettel válaszolva a gyűlöletre, hanem megmutatva azt az utat, ami valóban előre vezet.

A leghatékonyabb tanítás a személyes példamutatás. Ha szeretetre vágysz, szeress. Ha valakit nem tudsz szeretni, akkor fogadd el őt olyannak, amilyen, és engedd el, hadd járjátok a saját külön utatokat. Ha ez elsőre nem megy, ne intézd el annyival, hogy berakod őt a "seggfej" címkéjű dobozodba, hanem keresd meg a saját hiányosságodat is: ez az ember olyat mutat neked, amivel most még nem tudsz mit kezdeni. Tanulj, fejlődj, válj többé általa – és emlékezz a bölcs mondásra: "Nem lehet mindenki a barátod, de mindenki lehet a tanítód."

Ha békét szeretnél, teremts békét – először is önmagadban. Ha megérted, hogy a gyűlölködő ember félelemben él, már egészen máshogy fogod látni őt és a helyzetet. Mert már tudod, hogy ha az általa választott csatatéren nem vívsz vele csatát, akkor ő máshol képtelen lesz megvívni azt. Már nem gyűlölöd a gyűlölködőt, mert megérted, hogy csak azt tudod gyűlölni, akinek a kezeléséhez kevésnek érzed magad.

De már megértetted őt. Többé váltál tegnapi önmagadnál. Eleinte még szánalmat érzel az ilyen ember iránt, aztán már azt sem, hiszen a sajnálat is egyfajta lenézés. Egyszerűen csak megérted és elfogadod, hogy ez az ő útja, az ő terhe, amivel neki kell megbirkóznia. Szívből kívánod, hogy személyiségfejlődése ezen a téren is beinduljon, és elbúcsúzol tőle békében. Ha szükséges, akkor végleg.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


ÉLET-STÍLUS
A Rovatból
Adómentesség és extra juttatások: Mihez kezdjünk a hirtelen jött összeggel, hogy ne tűnjön el a számláról?
Négy anyuka barátnőmet kérdeztem meg, ki mire fordítja a megnövekedett bevételt és hogyan kerülik el, hogy a havi többletbevétel észrevétlenül elillanjon.


Nem vagyok egy pénzügyi zseni, de azt már megtanultam az évek alatt, hogy ami a folyószámlán marad, az valahogy köddé válik. Egy impulzusvásárlás itt, egy „ez még kell a gyereknek” ott, és hó végére ugyanott tartok, mint előtte – a nullán. Most viszont, hogy nálunk is változott a havi bevételek összege, hirtelen sokkal sürgetőbbé vált a tudatosabb hozzáállás. És nem csak nekem: a szomszédunkban, az ismeretségi körünkben több házaspárnál is hasonló a helyzet – szóval úgy tűnik, idén a február a nagy tervezések hónapja lett.

De mit kezdjek ezzel a hirtelen jött szabadsággal?

Én az a típus vagyok, aki szereti a biztonságot. Nem akarom, hogy ez a pénz csak úgy elfolyjon a rezsi és a nagybevásárlás résein, vagy apró, felesleges dolgokra szóródjon szét. Ezért ahelyett, hogy azonnal webshop-túrára indultam volna, inkább megkérdeztem az anyuka barátnőimet.

Kíváncsi voltam, ők mit kezdenek a plusz forrásokkal. Meglepődtem. Azt hittem, mindenki wellness-hétvégére vagy új kanapéra gyűjt, de kiderült, hogy a környezetem sokkal tudatosabb, mint gondoltam.

Andi barátnőm példája volt a legtanulságosabb, mert ő az, akit a hónap utolsó hetében már én szoktam meghívni kávéra. Imád élni, és a pénzügyi tudatossága eddig kimerült abban, hogy tudta a PIN-kódját. Most viszont egy friss többletbevétel hatására valami átkattant nála.

Elmesélte, hogy mivel eddig mindig kifolyt a pénz a kezéből, most egyetlen stratégiát követ: úgy tesz, mintha meg se kapta volna ezt a pluszt.

A taktikája zseniálisan egyszerű: a többletet azonnal, a fizetés napján átvezeti egy megtakarítási számlára.

Nem akarja látni az egyenlegén, mert ha ott van, elkölti. Így viszont szinte észrevétlenül épül a vésztartaléka. Azt a célt tűzte ki, hogy legyen legalább 3-6 havi megélhetésnek megfelelő összege félretéve, amihez nem nyúl, csak vészhelyzetben.

Ahogy ő fogalmazott: rájött, hogy a tartalék nem valami extra dolog, hanem egyszerűen kell ahhoz, hogy végre nyugodtan tudjon aludni, és ne kelljen rettegnie egy váratlan kiadástól.

Vele szemben Noémi mindig is a racionális döntések híve volt. Náluk a férje kapott most egyszeri, a munkájához kapcsolódó juttatást, plusz náluk még egy kisebb rendszeres többletbevétel is megjelent,

Ők nem aprózzák el a dolgot, de nem is költik el azonnal.

Úgy döntöttek, hogy ezzel a már szabad szemmel is jól látható többlet bevétellel elindítanak egy rendszeres megtakarítási programot, amelynek segítségével automatikusan, minden hónapban egy bizonyos összeg a kiválasztott befektetési alapba kerül.

Tudjuk, hogy pár év múlva hozzá kell nyúlni a tetőhöz, és energetikai felújítást is tervezünk. Most még nem égető, de akkor hatalmas kiadás lesz.

Az érvelése teljesen logikus: ahelyett, hogy most elfolyna a pénz, egy értékpapírszámlán gyűlik, sőt, a hozamok által még gyarapszik is. Így, amikor eljön a felújítás ideje, nem hitelből kell majd megoldaniuk, hanem ott lesz a saját, összegyűjtött tőkéjük.

Szakmai segítség a tudatosság mögött

Az OTP Bank az ügyfelek eltérő pénzügyi érettségi szintjéhez igazodva kínál megoldásokat az öngondoskodásra. A megtakarítási szokásokat még kialakítóknak a Persely funkció és a Rendszeres Megtakarítási Program kínál könnyen használható belépési pontot, míg a tudatosabb ügyfelek befektetési tanácsadással és személyre szabott megoldásokkal tervezhetnek hosszú távra. A bank kiemelt figyelmet fordít a fiatalokra és a nyugdíj előtt állókra, számukra innovatív digitális eszközöket és szakértői támogatást biztosítva.

Zsófi barátnőméknél a gyerekek még kicsik, de ő már most a gimnáziumra és az egyetemre gondol:

Tudod, milyen drága lesz egy albérlet vagy egy külföldi félév, mire ezek megnőnek?

Zsófi úgy döntött, hogy a havi pluszt Tartós Befektetési Számlán helyezi el és ott a számtalan elérhető értékpapír közül kiválasztja azokat, amelyek számára megfelelőek.

Ő kifejezetten hosszú távban, 10-15 évben gondolkodik. Úgy van vele, hogy ez a pénz most nem hiányzik a napi megélhetésből, de amikor a gyerekek kirepülnek, életmentő lesz. Ráadásul a TBSZ számlán elhelyezett megtakarítások hozama 5 év után adómentes.

Edit a legfiatalabb közülünk, mégis ő a legelőrelátóbb.

Bár még csak 35 éves, már most azon pörög, miből fog élni 70 évesen.

Nem pesszimista, csak realista: kiszámolta, és rájött, hogy az állami nyugdíja valószínűleg édeskevés lesz ahhoz az életszínvonalhoz, amit megszokott, és nem akarja majd fillérekből tengetni az öregkorát. Nem szeretne az a nagymama lenni, akinek a fiai adnak pénzt gyógyszerre, rezsire.

Nyugdíjas éveiben is a saját lábán akar állni, nem pedig a gyerekeit terhelni anyagilag.

Ezért a többletbevétel egy részét nyugdíjcélú megtakarításba irányítja. Azt mondja, most még nem fáj neki ez az összeg, de a kamatos kamat csodákra képes 30 év alatt. Ráadásul erre még adójóváírást is igénybe vehet, szóval úgy érzi, duplán jól jár.

A barátnős körkérdés után rájöttem, hogy nincs egyetlen „tökéletes” megoldás, csak tudatos döntés van. A legrosszabb, amit tehetek, ha hagyom, hogy az infláció vagy a pillanatnyi vágyaim felemésszék ezt a lehetőséget.

Hogy én mit választok?

Még le kell ülnöm a férjemmel átbeszélni, de a terv már körvonalazódik. Egy biztos: nem fogom hagyni, hogy észrevétlenül elfolyjon a pluszpénz. Valószínűleg ötvözöm a lehetőségeket: a pénz egy részét automatikusan félreteszem vésztartaléknak, a másik feléből pedig elindítok valamilyen hosszú távú megtakarítást, mert a lakásfelújítás pár év múlva nálunk is aktuális lesz.

Bármelyik utat is választjuk végül, a lényeg szerintem nem is a konkrét módszer, hanem a pénzügyi tervezés, ami valódi biztonságot ad a családnak.

Lehet, hogy csábító lenne hónapról-hónapra azonnal elverni mindent, de a felelős döntés az, ha van egy tervünk. A havi pluszbevétel így nem fog észrevétlenül elfolyni a kezeink közül, hanem értünk dolgozik majd. És hidd el, ez a fajta kiszámíthatóság hatalmas terhet vehet le a te válladról is, mert csökkenti a családi pénzügyek körüli stresszt.

Szóval, ha te is most kaptad meg az első emelt összeget, ne hagyd csak úgy elillanni! Ülj le egy kávé mellé, számolj utána, és találd meg azt a célt, amiért neked is megéri félretenni. A jövőbeli éned nagyon hálás lesz érte!

Orosz Emese írása

A képek illusztrációk, forrás: Canva


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
ÉLET-STÍLUS
A Rovatból
Itt a krónikus hazudozók lebuktatásának új, alattomos módszere – kiderült, mit árul el a szenvedély
Egy friss brit kutatás trükkös, de zseniális módszert dolgozott ki a notórius hazudozók kiszűrésére: nem azt figyeli, mit mondanak, hanem hogyan.


A hazugságkutatás a kommunikációpszichológia Szent Grálja. Mindenki hazudik – ezt rég tudjuk, de nem mindegy, milyen gyakran, és milyen típusban. Van az apró, szociálisan elfogadott hazugság: „Nagyon jól áll ez az ing!”, „Sajnálom, aznap nem érek rá…” Ezek a kis füllentések valójában kenegetik az emberi kapcsolatokat. A másik véglet viszont a krónikus hazudozó:

aki úgy és olyan gyakran ferdít, hogy már-már a valóság is csak egy lehetőség neki a sok közül.

Ők azok, akiknek a szavában már senki sem bízik, és akikkel kapcsolatban egyre inkább az a kérdés: mitől ilyen kórosan allergiásak az igazságra?

Most a University of Portsmouth kutatói – élükön Sharon Leel pszichológussal – egy újfajta kísérleti módszert dolgoztak ki arra, hogy a krónikus hazudozók mikor és hogyan buknak le. A módszer neve: az Ördög ügyvédje-teszt. Az alapötlet annyira egyszerű, hogy szinte fáj: kérj meg valakit, hogy előbb érveljen a saját véleménye mellett, majd érveljen az ellenkezője mellett is. És nézd meg, mikor mondja szenvedélyesebben. Na, ott lesz az igazság.

Nem mindegy, milyen hazugságról beszélünk

A klasszikus hazugságvizsgálatok – például a poligráf vagy a szemmozgás-elemzés – mindig azt feltételezték, hogy valaki vagy igazat mond, vagy nem. A Portsmouth-i kutatás viszont egy finomabb réteghez nyúlt: az identitás szintjén lévő véleményhazugságokhoz, azaz ahhoz, amikor valaki a politikai, erkölcsi vagy társadalmi nézeteiről nem mond igazat. Tipikus helyzet: beszélgetsz valakivel, nem ismered jól, és a téma átcsúszik kényes terepre – mondjuk politikára. Először csak óvatosan puhatolózol, majd esetleg bele is mész egy kis hazugságba, nehogy összezördüljetek. De vajon ki az, aki csak udvariasságból „csúszik meg”, és ki az, aki alaptermészeténél fogva hajlamos a hazugságra?

Az ördög ügyvédje: egy új hazugságcsapda

Leel és munkatársai 170 résztvevővel dolgoztak, akiket videós Zoom-interjúkon keresztül kérdeztek meg véleményes kérdésekről – például, hogy bízhatunk-e a kormányban, vagy hogy a közterületi kamerák megsértik-e a magánszférát. A résztvevőket két csoportra osztották: egyik fele mondhatott igazat, a másiknak viszont hazudnia kellett.

Ezután mindenkitől azt kérték, hogy mondja el az álláspontját, majd érveljen az ellentétes nézőpont mellett is, mintha ő is azt vallaná.

Később megkérték őket, értékeljék, mennyit hazudtak, és mennyire gondolták, hogy az interjúztató elhitte nekik.

Az interjúkat hang- és videófelvétel alapján értékelték: hány érvet tudtak felsorakoztatni, mennyire voltak világosak, eredetiek, szenvedélyesek, és mennyire tűnt az egész hitelesnek. A legérdekesebb mérőszám: a szenvedély – azaz az, hogy valaki mennyire hisz abban, amit mond. Ez lett a legfontosabb különbség a hazudozók és az igazmondók között.

A lebukás kulcsa: a szenvedély hiánya

A kutatás azt találta, hogy a krónikus hazudozók meglepően simán eljátsszák az ördög ügyvédjét – tehát könnyen és folyékonyan tudnak az ellenkező vélemény mellett érvelni. Az igazmondóknak ez sokkal nehezebben ment, különösen akkor, ha részletes, példákkal alátámasztott magyarázatot kellett adniuk.

A különbség ott jelent meg igazán, amikor a szenvedélyességet mérték. A hazudozók, amikor nem az igazi nézetüket mondták, látványosan elvesztették a lendületüket. Nem világosan, nem meggyőzően, és legfőképp: nem szenvedéllyel beszéltek. Ahogy a kutatók fogalmaztak:

„Ha valaki olyan véleményt mond, amit igazán vall, abba szenvedélyt is visz. A hazudozók viszont, akik nem hisznek abban, amit mondanak, nem mutatnak szenvedélyt.”

A leglátványosabb különbségek akkor jelentkeztek, amikor bővebb kifejtést kértek: ilyenkor a krónikus hazudozók még inkább lebuktak – nem volt elég az ékesszólás, ha hiányzott mögüle az elhivatottság.

Így ismerhetsz fel te is egy hazudozót

A kutatás egyik legfontosabb tanulsága, hogy nem kell többé mikrokifejezéseket figyelned, nem kell szemmozgást vagy gesztusokat elemezned – elég, ha hallgatod, ahogy a másik beszél.

A szenvedély az, ami nem hamisítható: ha valaki igazat mond, az felizzik. A hangja, a testtartása, a szóhasználata is átmegy egy másik regiszterbe.

Ha pedig kényszerből a másik oldal mellett kell érvelnie, egyből megtorpan, dadogni kezd, ismétli magát, vagy unott lesz. A szenvedély nem hazudik.

Éppen ezért a kutatás azt is javasolja, hogy ha tudni akarod, mit gondol valaki valójában – például egy párkapcsolat elején –, csak kérd meg, hogy játsszon ördög ügyvédjét. Érveljen az ellenkező vélemény mellett is. És csak figyelj: hol lobban fel a láng. Mert ott lesz az igazság.

A Leel-féle tanulmány új korszakot nyithat a hazugságkutatásban: nem a szándékos lebuktatásról szól, hanem arról, hogyan kényszeríthető ki az igazság egy olyan helyzetben, ahol nem lehet hazudni. Mert nem a konkrét tények érdekelnek, hanem az, hogy valaki miben hisz igazán. És erre nem feltétlenül az a válasz, amit mond – hanem az, ahogyan mondja.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

ÉLET-STÍLUS
A Rovatból
Kutatók belenéztek az agyba ásítás közben, és nem hittek a szemüknek
Ausztrál kutatók azt hitték, tudják, mi történik ásításkor, de egy MRI-vizsgálat mindent a feje tetejére állított.


MRI-felvételek leplezték le: egyetlen ásítás teljesen más irányba tereli az agyat védő folyadékot, mint egy mély lélegzetvétel. Ausztrál kutatók jöttek rá a meglepő jelenségre egy friss tanulmány alapján, írta a ScienceAlert. A kutatócsoport 22 egészséges résztvevő fejét és nyakát vizsgálta MRI-vel, miközben ásítottak, mélyeket lélegeztek, vagy épp megpróbálták elfojtani az ásítást.

A felvételek kimutatták, hogy ásításkor az agy-gerincvelői folyadék (CSF) a koponyától a gerinc felé mozdult el.

Ez pont az ellenkezője annak, ami egy mély belégzésnél történik.

Mindkét cselekvés, az ásítás és a mély légzés is, fokozta az agyból kiáramló vér mennyiségét, helyet csinálva a friss vérnek. Az ásítás kezdeti szakaszában azonban az agyba áramló artériás vér mennyisége nagyjából egyharmadával megugrott. A kutatók azt is észrevették, hogy minden résztvevőnek volt egy rá jellemző, egyedi ásítási mintázata, ami minden alkalommal ismétlődött.

„Az ásítás a cerebrospinális folyadékot az ellenkező irányba mozgatta, mint egy mély lélegzetvétel” – mondta Adam Martinac idegtudós a New Scientist magazinnak. „És mi csak ültünk ott, hogy hűha, erre egyáltalán nem számítottunk.”

A nagy kérdés, hogy miért van ez a különbség.

A kutatók szerint az ásításnak különleges szerepe lehet az agy „kitakarításában”, vagyis a salakanyagok eltávolításában. Egy másik elmélet szerint az agy hűtését szolgálhatja.

Az agyhűtés elméletét korábbi adatok is alátámasztják, amelyek kapcsolatot találtak a környezeti hőmérséklet és az ásítások gyakorisága között. Az agyi salakanyag-eltávolítás, az úgynevezett glymphatikus rendszer kutatása egyre fontosabb terület, és más vizsgálatok már kimutatták, hogy

alvás közben a folyadékáramlás felerősödik az agyban.

A kutatók ugyanakkor óvatosságra intenek. A tanulmányt még nem bírálták el független szakértők, és a megfigyelt hatás nem jelentkezett mindenkinél, a férfiaknál például ritkábban. Ezt azonban részben a mérőeszköz zavaró hatása is okozhatta. Az ásítás tehát jóval több lehet egy egyszerű reflexnél. Egy bonyolult, velünk született idegrendszeri program, amelynek pontos szerepét további kutatásoknak kell tisztáznia.

„Az ásítás egy rendkívül adaptív viselkedésnek tűnik, és élettani jelentőségének további kutatása gyümölcsöző lehet a központi idegrendszer homeosztázisának megértésében” – írják a szerzők.

Már csak az a kérdés, hogy amíg ezt cikket olvastad, hányszor kellett ásítanod?


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

ÉLET-STÍLUS
A Rovatból
„Úgy leszünk többek, ha merünk kevesebbek lenni” – Dr. Aczél Petra meghökkentő tanácsa a digitális zaj korára
A kommunikációkutató az egó háttérbe szorítását javasolta a hitelesebb élethez a Tudatos döntések adásában. Szerinte a valódi kapcsolódás kulcsa nem az önérvényesítés, hanem a jelenlét megélése.


A digitális zaj korában, amikor a figyelem lett a legértékesebb valuta, felmerül a kérdés: tudunk-e még érdemben beszélgetni, vagy már csak elbeszélünk egymás mellett?

A kommunikáció tétje ma már egzisztenciális: érteni a körülöttünk lévő világot – vagy menthetetlenül eltévedni benne.

Ezt a gondolatot járta körbe dr. Aczél Petra kommunikációkutató, a hazai felsőoktatás több mint harminc éve megkerülhetetlen alakja a Tudatos döntések podcast január végi adásában.

„Ha nem tudunk eligazodni a média világában, ha nem tudunk jól kommunikálni – vagy akár értelmezni azt, ami körülvesz minket –, akkor bizony komoly bajba kerülünk” – szögezte le a szakember a Remind magazin által is feldolgozott adásban.

Szerinte a tudás önmagában kevés; ha nem válik érthetően és hitelesen megoszthatóvá, elveszíti minden társadalmi értelmét.

Ezzel szembesítette azt az elitista nézetet, amely szerint ami közérthető, az szükségképpen felszínes is. A probléma épp az, amikor a tudomány vagy a művészet bezárkózik elefántcsonttornyába.

„Ott állunk egy kiállítótérben, és azt érezzük: ez már nem nekünk szól” – hozott egy hétköznapi példát.

A jelenség a tudomány világában is pusztít, amikor a szakmai óvatosság elnémítja a hiteles hangokat.

A COVID-járvány alatt ez drámaian megmutatkozott: amíg a tudomány óvatoskodott, az áltudomány harsányan és egyszerűen beszélt, betöltve a kommunikációs űrt.

Aczél Petra számára a kommunikáció alapjait a gyermekkori családi közeg teremtette meg, ahol a beszélgetés nem praktikus ügyintézés, hanem a közös gondolkodás terepe volt.

A valódi párbeszéd alapja nem a kimondott szó, hanem a megelőző figyelem és kíváncsiság.

A tudatosságot egyetlen szóban sűríti össze: jelenlét. Vagyis az a képesség, hogy nem spórolunk az odafigyeléssel, és nem vagyunk fél lábbal máshol.

Korunk egyik legnagyobb problémájának azt látja, hogy a tudástársadalom elterelte a fókuszt a részvételről, a fiatal generációk pedig gyakran „nincsenek otthon” a saját korukban, ami súlyos mentális terhekhez vezet.

A kutató leszámolt azzal a modern mítosszal is, hogy a siker kulcsa az extrém leegyszerűsítés.

„Soha nincs általános recept a kommunikációra” – jelentette ki határozottan. „Az az állítás, hogy akkor leszel sikeres, ha mindent egy szóba tudsz sűríteni, egyszerűen nem igaz.”

A beszélgetés végén egyetlen, paradox útravalót hagyott a hallgatóknak: „úgy leszünk többek, ha merünk kevesebbek lenni.” Hozzátette: ne vegyük magunkat túl komolyan, és ne az egónk védelme legyen a cél.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk