prcikk: „Nem vagyok hívő, de minden este imádkozom azért, hogy hátha reggel nem kelek fel” | szmo.hu
KÖZÖSSÉG
A Rovatból

„Nem vagyok hívő, de minden este imádkozom azért, hogy hátha reggel nem kelek fel”

Skripeg Béla Karsai Dánielhez hasonlóan az életvégi döntés szabadságáért küzd. Azt mondja, a családja a mindene, ezért is borzasztó számára látni, ahogy teljesen alárendelik magukat az ápolásának.


Amióta Karsai Dániel 2023 őszén a nyilvánosság elé lépett, talán minden eddiginél nagyobb figyelem irányul az eutanáziáról folyó vitára.

Bár a magyar kormány következetesen elzárkózik attól, hogy enyhítse az érvényben lévő szabályozást, a társadalom négyötöde egy kutatás szerint egyetért az életvégi döntés jogával. Kérdés, hogy a hamarosan megszülető strasbourgi ítélet változtat-e majd bármin.

Karsait több sorstársa is támogatja a küzdelemben, ügyüket az övével együtt tárgyalja az Emberi Jogok Európai Bírósága. Egyikük a 64 éves, szintén ALS-sel küzdő Skripeg Béla, akit etyeki otthonában látogattunk meg.

Kerekesszékében ülve fogad bennünket, de elárulja, hogy ez már ritka pillanatnak számít, most is leginkább csak az érkezésünk miatt kelt fel.

Bár a felületes szemlélő számára úgy tűnhet, jobb állapotban van Karsainál, szerinte ez nem igaz. „A beszédemmel egyelőre nincs probléma, de ez minden, amiben különbözünk. Nagyrészt már engem is gyomorszondán táplálnak, és szinte az egész napot ágyban töltöm.”

Korábban szobafestő-mázolóként komplett lakásfelújításokkal foglalkozott, azonban elég korán jöttek a problémák az egészségével: összesen 14 sebészeti beavatkozáson esett át, volt csípőprotézis-, térd- és vállműtétje, emellett két infarktusa is.

Azt feleltem, hogy főorvos asszony, én ezt nem kérem, altassanak el

Az igazi kálváriája 2021 szeptemberében kezdődött egy tüdőembóliával. Ebből még úgy-ahogy kihozták, de decemberben be kellett mennie kontrollra a kórházba, ami után bent tartották.

„Kedden kellett volna befeküdnöm, de én erősködtem, hogy legyen inkább szerda, mert kedden még dolgoznom kellett. A feleségem viszont azt mondta, szó se lehet róla: ha keddet mondtak, akkor az lesz.”

Be is ment kedden, és mint kiderült, nagyon jól tette: a vizsgálatok alatt elvesztette az eszméletét. Azonnal oxigénre kötötték, másnap viszont megismétlődött ugyanez. Kiderült, hogy a véroxigén szintje 67 százalékon állt, ami rendkívül súlyos, 90 a legalsó ideális érték.

Oxigénterápiát kapott, amit erős görcsök követtek. Az egyik kezelőorvosa ekkor kezdett el gyanakodni az ALS-re, de ennél tovább nem ment.

2022 januárjában átvitték a Szent Imre kórházba, azonban itt se derült ki semmi, ezért tovább szállították a Semmelweis Egyetem Ritka Betegségek Intézetébe az Üllői útra. Végül itt diagnosztizálták ALS-sel, ezután viszont visszavitték a Szent Imrébe.

Az ottani kezelőorvosa pedig azt mondta neki, hogy gyógyszerszedéssel és gyógytornával szinten lehet tartani a betegséget. Mint utólag kiderült, alaposan félretájékoztatták, de ő ezt akkor még nem tudhatta.

„Ettől nagyjából meg is nyugodtam, úgy voltam vele, hogy ha ennyi betegséget leküzdöttem, ezt is le fogom küzdeni. Teltek-múltak a hónapok, rollátorral és háromlábú bottal tudtam közlekedni a lakásban, sőt autót is vezettem, és irányítottam a munkában a kollégákat.”

Tavaly márciusban kezdett el drasztikusan romlani az állapota: elgyengültek a végtagjai, nem tudott többé lábra állni, önállóan öltözni, se fürdeni. Karácsony előtt már a kezeit is alig tudta mozgatni, február óta pedig a légzésproblémái is egyre súlyosabbak. A beszédén ugyan egyelőre nem érződik, de így is nehezére esik minden szó.

„Most már egyáltalán nem vagyok önálló, se enni, se inni nem tudok, a feleségem borotvál és csinál velem minden egyebet. A légzésem is olyan rossz, hogy a 24 órából 17-18 alatt gépi oxigént kapok.”

A rosszabbodás után ismét felvette a kapcsolatot a Ritka Betegségek Intézetével. Ekkor már kész tények elé állították: elmondták, hogy gyógyíthatatlan beteg, amit a Szent Imrében nem árultak el neki.

Ez érthető módon nagyon rosszul érintette. „Amikor közölték velem, mi vár rám, az állandó gépi lélegeztetéstől a gégemetszésig, azt feleltem, hogy főorvos asszony, én ezt nem kérem, altassanak el. Mire ő annyit mondott, hogy ez nem ilyen egyszerű.”

Csináltattak egy közjegyzővel hitelesített okiratot arról, hogy megtagad minden életmentő beavatkozást, tehát ha például egy rosszullét miatt újra kellene éleszteni, ezt nem tennék meg. Az aktív halálba segítésre viszont a törvény nem ad lehetőséget. Pedig ha tehetné, élne vele.

„Mivel az elmém teljesen tiszta, hadd döntsem én el, meddig szeretnék szenvedni. Ha azt mondanák, hogy holnap lehet alkalmazni az eutanáziát, annyit felelnék, hogy rajta.”

Karsai kiállása felbecsülhetetlen emberi érték

Nagyjából fél évvel jártunk a fentebb említett drasztikus állapotromlás után, amikor Karsai Dániel tavaly ősszel a nyilvánosság elé lépett.

Korábban nem ismerte őt, de ezután felvette vele a kapcsolatot, beszélgetni kezdtek, és hamarosan már négyesben tartottak sajtótájékoztatót két másik sorstársukkal. Mára mindegyikük ügye a strasbourgi bíróság előtt van, ítélet is egyszerre születik majd, elméletileg júniusban.

Annak, hogy egy tavaly novemberi felmérés szerint a magyarok négyötöde eutanáziapárti, szerinte egyértelműen köze van Karsai kiállásához. „Felbecsülhetetlen emberi érték, hogy nem konkrétan magáért állt ki, hanem a sorstársaiért, minden gyógyíthatatlan betegért. Emiatt én is úgy érzem, hogy mellette kell állnom, és segíteni az ügyet, amiben csak tudom.”

Béla már korábban is gondolkodott az eutanázián, de amíg nem voltak ilyen súlyos tünetei, nem vette annyira komolyan. Tavaly március óta viszont megérett benne a döntés: Karsaival ellentétben, aki rendszeresen elmondja, hogy még a jelenlegi állapotában is lát értelmet az életében, ő már most is inkább a halált választaná.

„Nem vagyok hívő, de minden este imádkozom azért, hogy hátha reggel nem kelek fel. Szegény családomnak minden pillanatát rám kell áldoznia, ez rendkívül megvisel. Becsülettel helytállnak, de sokszor látom a feleségem arcán, mennyire kimerült. Nem tud nyugodtan meginni egy kávét, mert bármikor elkezdhetek fulladni, és akkor rohannia kell.”

Feleségével 44 éve házasok, velük lakik lányuk is, aki munka előtt és után szintén be tud segíteni a teendőkbe. Enélkül még nehezebb dolguk lenne, mivel Béla több mint egy éve 24 órás felügyeletre szorul, azóta egy bevásárlás idejére sem lehet egyedül hagyni.

„A családom ad értelmet az életemnek, de közben szeretném őket megszabadítani attól a tehertől, amit jelentek számukra. Idegileg, lelkileg és fizikailag is borzasztó, amit át kell élniük.”

Amikor közölte velük, hogy szeretne küzdeni a halálhoz való jogáért, természetesen ellenkeztek, de végül azt mondták, rá bízzák a döntést.

Béla Karsai Dániellel és a testvérével, Péterrel is napi kapcsolatban van, gyakran beszélnek telefonon és váltanak üzenetet, négyszer-ötször emellett élőben is találkoztak.

„Olyan, mintha volna egy második családom, segítünk egymásnak, amiben csak tudunk” – mondja. Emiatt érthetően megviselte az is, mennyit romlott az ügyvéd állapota az elmúlt fél év során. „A múltkor, amikor szerepelt az ATV-n, végigbőgtem a riportot.”

A felesége délelőttönként kiviszi a teraszra, és hetente egyszer-kétszer az elektromos kerekesszékben mennek vele néhány kört a ház körül. Ennél távolabb nagyon rég nem járt, tart tőle, hogy a következő kontrollra már a kórházba se tud majd eljutni. Napról-napra tapasztal olyan dolgokat, amelyeket addig még meg tudott csinálni.

„Egyik éjszaka például arra ébredtem, hogy meg akarom igazítani a takarómat, vagy épp megmozdítani a lábam, de nem megy, a feleségemet kellett megkérnem rá.”

Az ágyból egy erre a célra szolgáló emelő készülékkel ültetik át a kerekesszékébe, amit kezdetben havi 50 ezer forintért béreltek, de azóta egy alapítvány megvásárolta, és odaadta nekik határozatlan idejű használatra.

Olvasni nem tud, mert nem képes mozgatni a nyakát, az oxigénmaszk miatt pedig az oldalán kell feküdnie, tehát az sem megoldás (mint Karsainál), hogy a könyvet a feje fölé rögzítésék.

Szórakozásként a tévénézés maradt számára, illetve nagyon sok vendég jár hozzá: rokonok és barátok mellett idegenek is, akik látták valamelyik róla szóló riportot, és bejelentkeznek. „Ha érzem a beszédükön, hogy őszinték, nagyon szívesen fogadom őket.”

Ha a kormány tagjai csak egy kis ideig átélnék, amit én, talán megváltozna a hozáállásuk

A kormánynak a beadványukra adott reakcióját cinikusnak és megdöbbentőnek tartja, különösen azt, hogy állandóan Istenre hivatkoznak.

„Semmilyen betegséget nem kívánok senkinek, de valamilyen úton-módon, legalább egy kis ideig azért átélhetnék azt, amit nekem kell. Akkor lehet, hogy változna a hozzáállásuk.”

Hiányolja azt is, hogy bár nagyon sok gyógyíthatatlan beteg van, mégis csak hárman álltak ki – egy egészséges társukkal együtt – az eutanáziához való jogért.

„Sclerosis multiplexes sorstársaink is vannak, ráadásul egy férj és feleség, akik mindketten ebben szenvednek, de azt mondták, nem szeretnének részt venni a küzdelmünkben. Nem értem, pedig minél többen vagyunk, annál nagyobb nyomást lehetne gyakorolni a hatalomra.”

Arra is gondolt, hogy a választások után felveszi a kapcsolatot Magyar Péterrel, és megkéri, hogy szervezzen egy tüntetést az ügyük mellett. Bár „kicsit azért tartok tőle, hogy igazából melyik oldalon áll” – teszi hozzá.

Ő maga nem titkolja, hogy baloldali, de például a település fideszes polgármesterével ettől függetlenül jó barátságot ápol.

Az ellenzéki pártok közül a Momentummal a legszorosabb a viszonya, Bedő Dáviddal hetente beszélnek telefonon, és a politikus amikor teheti, meg is látogatja. Rajtuk kívül a Párbeszéd állt még az ügy mellé, de ők inkább egy sorstársával, Dunavölgyi Erzsébettel tartják a kapcsolatot.

Az MSZP-ben viszont hatalmasat csalódott: „Felvettem velük is a kapcsolatot, hogy segítsenek előrevinni az ügyünket, ígéretet kaptam, segítséget nem. Amikor bent voltunk a parlamenti vitanapon, tudták, hogy ott vagyok a karzaton, de még köszönni se jöttek oda.”

Már az MSZMP-nek is tagja volt, később pedig az MSZP etyeki alapszervezetének az elnöke is, de a fentiek miatt néhány hete hivatalosan jelezte, hogy kilép a pártból.

A strasbourgi per eredményében nagyon bízik, reméli, hogy egy nekik kedvező ítélettel nyomást tudnak majd gyakorolni a magyar államra.

„Azt sajnos nem hiszem, hogy mi profitálni tudunk belőle, bárhogy is alakul, de legalább az utánunk jövőknek – idézőjelben – jobb lesz.”

Orvosai a diagnóziskor 2-5 évet jósoltak neki, ebből 2 már letelt. Az nem opció számára, hogy egy olyan országban éljen az eutanáziával, ahol ez legális, mivel kísérő nélkül nem tudna odautazni, ő pedig a jelenlegi törvények szerint büntethetővé válna a halálában való közreműködésért – Karsai kiállásának is ez az egyik kiindulópontja.

„Megpróbáljuk addig ütni a vasat, amíg lehet, illetve abban bízom még, hogy lesz egy kormányváltás, és talán a következők majd máshogy gondolják. Ha pedig nem, akkor beletörődöm a sorsomba, nincs más választásom.”


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KÖZÖSSÉG
A Rovatból
„Ott hittük el, hogy bármi jön, együtt megküzdünk vele” – így adott erőt Zoé családjának a Bátor Tábor
Zoé még csak öt és fél éves volt, amikor kiderült, hogy agydaganat miatt meg kell műteni. A családot letaglózta a diagnózis, ám a táborban átélt élmények hatására megszabadultak a félelemtől.


„Ha egyetlen mondatban kellene elmondanom, mire tanít a Bátor Tábor, ez lenne: higgy magadban, és merj örülni a kis dolgoknak is” – mondja Zita, akinek a nagyobbik gyermeke, Zoé súlyos betegséggel küzdött.

Hitre óriási szükségük lett, mert váratlanul érte őket annak idején a diagnózis, és néhány nap alatt fordult fel az életük. A négyfős család megszokott hétköznapjaiba bekúszott a bizonytalanság és a félelem.

A Bátor Táborban töltött idő azonban átírta bennük mindazt, amit addig a betegségről gondoltak.

„Zoé öt és féléves volt, amikor megkaptuk a diagnózist az agydaganatról. Korábban semmi nem utalt rá, csak egy éven belül kétszer fájt a feje”

– idézi fel Zita a történteket.

A betegség megváltoztatta a család életét

Először migrénre gyanakodott a gyermekorvos, ezért tovább küldte őket neurológiai vizsgálatra, ami után MRI-t javasoltak. Ekkor derült ki, mi okozta a fejfájást.

„Ijesztő volt, nem voltunk felkészülve rá”

– mondja az édesanya. Másnap már újabb vizsgálatok, konzíliumok, majd a műtét következett. Olyan gyorsan követték egymást az események, hogy a családnak szinte ideje sem maradt arra, hogy átgondolja, mi is történik velük.

A műtét szerencsére sikeres volt, ám a nehézségeik itt nem értek véget. A beavatkozás után hosszabb kórházi tartózkodásra és a gyógyszeres beállításra volt szükség.

Zoé azóta is naponta négyszer kap gyógyszert, és a rendszeres kontrollvizsgálat is a család mindennapjainak részévé vált.

„Meg kellett szoknunk, hogy az életünk reggeltől estig e körül forog” – mondja Zita.

A kisebbik testvér, Lia ekkor még csak kétéves volt. Amíg Zoé az édesanyjával három és fél hetet a kórházban töltött, ő a nagymamájával volt, hogy az apukája dolgozni tudjon és intézzen minden szükséges feladatot.

A Bátor Táborról az a doktornő beszélt nekik, aki végigkísérte őket ezen az úton. Elmondta, hogy ott olyan családokkal találkozhatnak, akik hasonló megpróbáltatáson mentek keresztül, és ez sokat adhat nekik lelkileg.

Zoé szülei örültek a lehetőségnek, éltek is vele és azóta is hálásak érte a doktornőnek.

A betegg gyerekek szülei nem is sejtik, mennyi pozitív élményt tartogat a Bátor Tábor

Nem is sejtették, mennyi pozitív élményt tartogat a Bátor Tábor

A műtét után nem tudták, hogyan kezeljék lelkileg Zoé a betegségét és mindazt, ami ezzel jár. Kíváncsiak voltak, mi vár rájuk.

Már a Bátor Táborba érkezésük pillanata is emlékezetes maradt számukra, olyan szeretettel fogadták őket a cimbik, vagyis az önkéntesek.

„Azonnal különlegesnek éreztük magunkat” – meséli Zita „Az első percekben családi fotó készült rólunk, amiből az egyik foglalkozáson közösen készítettünk egy nagy plakátot, ami azóta is az otthonunk dísze. Ezek az apró gesztusok rögtön azt üzenték: itt fontosak vagyunk, itt jó helyen vagyunk.”

A táborban a gyerekeket korosztályuk szerint csoportokra osztották, így Zoénak és Liának is külön programjai voltak. A szülők pedig a sorstársaikkal beszélgethettek, olyan szülőkkel, akik pontosan értették a helyzetüket.

Különösen sokat jelentett nekik az, hogy olyan családokat is láttak, akik már előrébb jártak ezen az úton.

„Ez erőt adott nekünk: hinnünk kell abban, hogy minden rendben lesz”

– mondta Zita.

Bátor Tábor közösségi élmények

Az igazi fordulópontot egy csoportfoglalkozás hozta el

Minden szülő kapott egy papírt, amire fel kellett írnia, mit szeretne a táborban hagyni, és mit vinne haza onnan.

„Azt írtam, a nyugalmat vinném magammal, a félelmeimet pedig a táborban hagynám.”

A papírtól később jelképesen megszabadultak – ezzel együtt annak a tehernek egy részétől is, amit hónapok óta cipeltek.

„Akkor úgy éreztem, valóban elengedhetem a problémákat.”

Ez az élmény nemcsak neki adott erőt. A férjével együtt azt látták a többi szülőn, hogy ők is ugyanúgy felszabadultak a számukra biztonságos közegben, ahol nem kell magyarázkodni, nem kell erősnek látszani, és nem kell állandóan készenlétben lenni.

A táborban működő minikórház, az egészségügyi stáb és az itt dolgozó önkéntesek mind azért vannak, hogy a gyerekek és a családok teljes testi és lelki biztonságban érezzék magukat, így a szülők ténylegesen tudnak hosszú idő után magukra és egymásra figyelni.

Meghatotta őket a cimbik kedvessége és a Bátor Táborban dolgozók profi hozzáállása is, amivel Zoét nem betegként, hanem gyerekként kezelték.

Bár Zoé a Családi Táborban még nem oldódott fel azonnal, a programok így is mély benyomást tettek rá.

A lovas foglalkozás különösen emlékezetes maradt számára. A saját korosztályával akkor még nem sikerült közelebb kerülnie, de a cimbikkel és a felnőttekkel jól érezte magát. A szülein pedig azt látta, hogy nyugodtabbak lettek, nem aggódtak annyit, csökkent a feszültség és ez rá is jó hatással volt.

Együtt mindent legyőz a család

A tábor egyik játékos programja a család életének szimbólumává vált. Mindenki jelmezbe öltözött, és a színpadon egy-egy jelenetet adtak elő. Zita és a férje királynőként, illetve királyként küzdött meg a hercegnőkkel, vagyis a lányaikkal együtt a sárkánnyal. A mese mögött egy valós felismerés húzódott meg.

„Ott mi is elhittük, hogy ezzel az erővel felvértezve mindegy, mi jön, megküzdünk vele” – idézi fel Zita. „Történhet bármi, a férjemmel hős lovagként szállunk vele szembe, és nem engedjük, hogy úrrá legyen rajtunk a félelem.”

Ezt az erőt vitték magukkal haza: a félelem ne vehesse át az irányítást.

A Bátor Tábor a gyerekek hozzáállását is átírta

Később Zoé már önállóan is részt vett a táborban, és ezek az alkalmak még inkább megmutatták, milyen sokat jelent számára ez a közeg. Annyira szerette, hogy otthon is lelkesen mesélt róla a húgának: az esti programokról, a lovaglásról, a „bátorkodásról”, azokról a pillanatokról, amikor a szabályok mellett is jut hely a felszabadult gyereklétnek.

Az első önálló tábor után egyértelmű változást láttak rajta. „Zoé sokkal nyitottabb lett mások felé” – mondja Zita.

A táborban össze is barátkozott egy kislánnyal, akivel azóta is tartják a kapcsolatot.

Közben Lia akkorára nőtt, hogy szülők nélkül táborozhatott a testvérével. Zitáék bíztak benne, hogy a közös élmények még közelebb hozzák a lányokat egymáshoz. Valóban így történt a Bátor Tábor Testvér Táborában.

Bár a két testvér különböző személyiség – Zoé megfontolt, higgadt, Lia cserfes és örökmozgó –, a tesós tábor mindkettőjüknek sokat jelentett. Közösen alkottak, figyeltek egymásra, és olyan emlékeket szereztek, amelyek csak a kettejüké.

Az egyik legkedvesebb ezek közül a tábortánc, amit a lányok otthon az édesanyjuknak is megtanítottak. Néha hárman táncolják el, már ez is az életük része.

Lia számára a testvértábor azért is volt fontos, mert segített még mélyebben megértenie a nővére helyzetét. A családban mindig nyíltan beszéltek a betegségről, sosem érezte magát kizárva, ám a tábor új nézőpontot adott neki. „Amikor hazajöttek, Lia azt mondta, most már érti, Zoé miért szeret a Bátor Táborba járni, és mitől érzi ott magát másnak.”

Életre szóló élmény

Zita szerint a Bátor Tábor legnagyobb ajándéka talán az volt, hogy segített nekik átkeretezni a velük történteket. Nem a betegség ténye változott, hanem a hozzáállásuk. „Megerősített bennünket abban, hogy mi döntünk arról, hogy folyamatosan félelemben élünk-e, vagy meglátjuk az élet pozitív oldalát is.”

Azoknak a családoknak, akik beteg gyereket nevelnek és még nem jártak a Bátor Táborban, Zita szívből ajánlja, hogy éljenek a lehetőséggel.

„Mindenképpen látogassanak el a táborba, és tapasztalják meg, milyen ebben az elfogadó és védett közegben lenni, ahol képtelenség nem mosolyogni.”

Mert van egy hely, ahol mindenki azon dolgozik, hogy a családok legalább egy kis időre letehessék a terheiket.

A daganatos betegséggel diagnosztizált gyerekeknek sok nehézséggel kell megküzdeniük. Hónapokat töltenek a kórházban családjuktól és barátaiktól elszigetelve. A Bátor Tábor ingyenes programjain azonban erőt kapnak a gyógyuláshoz, önbizalmat az élethez.

Ajánld fel adód 1%-át a Bátor Tábor Alapítványnak!

Adószámuk: 18107913-1-41

Rád is szükségük van, hogy folytathassák a munkájukat, és minél több súlyosan beteg gyermek élhessen át gyógyító élményeket.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KÖZÖSSÉG
A Rovatból
Videó: ruandai gyerekek éneklik a KFT Afrika című dalát
A ruandai gyerekek örömmel és elképesztő fantáziával dolgozták fel a KFT dalát. Az egész egy magyar önkéntes ötletéből indult, de ami utána történt, arra senki sem számított.


A KFT legendás slágerét, az Afrikát éneklik magyarul ruandai utcagyerekek egy videón, ami február elején valósággal letarolta a magyar internetet.

A megható produkció mögött azonban egy sokkal mélyebb történet húzódik meg. A Közel Afrikához Alapítvány számolt be arról, hogy

a felvétel ötlete egy magyar önkéntestől, Tóth Szabolcstól származik, aki megmutatta a számot a gyerekeknek. A többi már az övék: maguktól kezdték leszedni a magyar szöveget, majd jöttek az ötletekkel.

Eljátszották a puputevés részt, belevittek akrobatikát, sőt, az elejére egy edényeken dobolt ritmust is rögtönöztek. Minden, ami a videón látható, az ő kezdeményezésük és fantáziájuk eredménye.

A videóban szereplő gyerekeket a Közel Afrikához Alapítvány önkéntesei támogatják, együttműködve a helyi Akagera Good Neighbors szervezettel. A közös zenélés mellett a mindennapokban is segítik őket: korrepetálnak, sportolnak, drámajátékokat játszanak velük. A cél a stabil háttér megteremtése és az iskoláztatás.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KÖZÖSSÉG
A Rovatból
Évtizedek után egy régi levél segítségével találta meg svéd és norvég rokonait a gödi Topház egykori lakója
A lebénult férfi családi kapcsolatai a szülei halálával teljesen megszakadtak. Gondozója egy véletlenül megtalált boríték alapján írt a rokonoknak, akik azonnal válaszoltak. A gödi Topház intézményével kapcsolatban 2017 tavaszán kerültek nyilvánosságra súlyos visszaélések és embertelen körülmények, a botrányt civil jogvédők robbantották ki.


A Magyar Máltai Szeretetszolgálat egy Facebook-posztban számolt be arról, hogy egy egykori intézeti lakó, Raymund újra kapcsolatba került a családjával. A bejegyzés szerint Raymi „majdnem 40 évig élt intézetben”. Azt írják, a férfi gyermekkorát a családja körében töltötte, de 1979-ben, 14 éves korában a szüleinek be kellett adnia őt a halmozottan sérült gyerekeket gondozó gödi Topházba.

A poszt szerint az intézményt az államtól 2018-ban vették át. A Szeretetszolgálat állítása szerint a valaha kerekesszékkel közlekedő Raymi addigra már ágyhoz kötött beteg volt, mivel egy baleset miatt mind a négy végtagja lebénult.

A szervezet szerint az egykor szebb napokat látott, de 2018-ra már erősen leromlott állapotú, korszerűtlen intézetet végleg bezárták, és a közel 200 lakóját kis létszámú, családias környezetben helyezték el. Raymit tizenegy társával együtt egy frissen felújított veresegyházi családi házba költöztették. A poszt úgy fogalmaz, a körülmények ellenére Raymi időnként szomorú volt, mert a családi kapcsolatai idős szülei halála után megszakadtak. A hiányt egy svéd zászlóval díszített pólóval igyekezett pótolni, mert úgy tudta, vannak rokonai Svédországban.

A bejegyzés szerint a sejtése beigazolódott.

„Igaza volt. Kollégáink a régi intézmény felszámolásakor találtak az irattárban egy Rayminak címzett levelet, amelyet valaha Oslóban adtak fel. Talán most is ott élnek még azon a címen hozzátartozói? Raymi gondozója írt pár sort arról, hogy a férfi új helyre költözött, egy róla készült fotóval együtt borítékba tette, és postára adta”

– idézik fel a posztban.

„Pár hét múlva csoda történt. Rayminak levele érkezett, ráadásul nem is egy, hanem mindjárt kettő: az egyik Svédországból, a másik Norvégiából! Az unokatestvérei írtak kedves üzenetet neki, lerajzolták az egész családfát, és küldtek magukról sok-sok fényképet is, a hátukra gyöngybetűkkel ráírva, hogy hol készült, és kiket ábrázol. Raymi boldogsága határtalan volt” – áll a Magyar Máltai Szeretetszolgálat bejegyzésében.

A poszt azzal zárul, hogy a rokonok azóta is tartják a kapcsolatot a férfival.

„A svéd és norvég rokonok azóta is tartják vele a kapcsolatot, születésnapjára zenélő, világító üdvözlőlapot és egy doboz csokit, Valentin-napra pedig szívecskés képeslapot küldtek neki. Ezeket a kincseket Raymi az ágya melletti polcon tartja, hogy bármikor nézegethesse őket, amikor csak kedve tartja. A tervek szerint a családja nyáron személyesen is meglátogatja majd. A találkozás örömére a kollégáink már tervezik a bográcsos kerti partit, hogy a svéd és norvég rokonok megtudják, milyen az igazi magyar gulyás.”

A gödi Topház intézményével kapcsolatban 2017 tavaszán kerültek nyilvánosságra súlyos visszaélések és embertelen körülmények, a botrányt civil jogvédők robbantották ki. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat 2018 nyarán vette át a fenntartói feladatokat, és megkezdte a nagy intézmény kiváltását kis létszámú, közösségi alapú lakhatás irányába. A folyamat részeként 2024 szeptemberében új lakóépületeket adtak át Gödön, amivel az egykori Topház épületének kiürítése lezárult, 2025 júniusában pedig a komplexum új nappali ellátó épülete is megnyílt.

Az átalakítás során az MMSZ több családi házat vásárolt és újított fel Gödön, Erdőkertesen, Veresegyházon és Őrbottyánon, ahol 8–12 fős lakóközösségek élnek 24 órás szakmai jelenlét mellett. A költözések előtt hónapokig készítették fel a lakókat, akiknek lehetőségük volt megismerkedni jövőbeli otthonukkal. A Gödről kivált lakók egy része ma a 2022-ben létrehozott támogatott lakhatás hálózatában él, amely 56 férőhelyen, több házban biztosít személyre szabott ellátást súlyosan, illetve középsúlyosan fogyatékos embereknek.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KÖZÖSSÉG
A Rovatból
Csodával határos módon 12 nap után megtalálták a kutyájukat, Pipának egy autóbaleset után veszett nyoma
A 11 éves kutya egy autóbaleset után menekült el, végül halőrök találtak rá a váci Kompkötő-szigeten. Kimerülten, de sértetlenül került haza a gazdáihoz.


Tizenkét nap után, egy dunai szigeten találtak rá Pipára, az eltűnt kutyára a rendőrök. Február végén veszett nyoma az állatnak, miután gazdái autóbalesetet szenvedtek.

A 11 éves kutya kálváriája akkor kezdődött, amikor gazdái autóbalesetet szenvedtek a 12-es úton februárban. Az ütközés erejétől kinyílt a csomagtartó és az állat szállítóboxa is, a sokkos Pipa pedig az erdőbe rohant. Hiába futottak utána, a sötétedésig tartó kutatás sem hozott eredményt.

A gazdák azt mondták, hogy mindent bevetettek, hogy megtalálják kedvencüket. A keresésbe az egész Dunakanyar bekapcsolódott. „Kutyával, drónnal, mindenféle módszerrel kerestük; plakátoltunk, Facebookon élőztem, szórólapoztunk, és az egész Dunakanyar tudta a történetet. Tényleg akárhová mentünk, szájról szájra terjedt ez a sztori. Nagyon sok barátunk, ismerős és ismeretlen segített; elképesztő volt az összefogás” – mesélte Tóth-Czudar Orsolya, a kutya gazdája.

A napokig tartó reménytelen keresés után végül múlt héten érkezett a várva várt hívás: halőrök jelezték, hogy látták a kutyát a váci Kompkötő-szigeten – számolt be róla az RTL Híradó. Orsolya hiába volt lázas, férjével azonnal a helyszínre sietett. Ott szembesültek a drámai helyzettel: a kutya a szigeten volt, és megpróbált volna átúszni hozzájuk.

„Örömében folyton oda akart jönni hozzánk, be is akart menni a vízbe, hogy átússzon. De láttuk, hogy a sodrás nagyon veszélyes, ezért folyamatosan arra kértük: üljön, maradjon, feküdjön. Így három órán keresztül távol tartottuk a víztől”

– idézte fel a feszült órákat a gazdája.

Mivel a sodrás miatt nem tudtak átjutni a szigetre, a rendőrök segítségét kérték. A BRFK Dunai Vízirendészeti Rendőrkapitányságának két járőre sietett a helyszínre. „A Dunai Vízirendészeti Rendőrkapitányság két járőre átvitte a kutya gazdáját a szigetre, és a sűrű bozótoson átvágva végül megtalálták az állatot” – mesélt a mentőakcióról Csécsi Soma, a Budapesti Rendőr-főkapitányság szóvivője.

A 12 napnyi csatangolástól Pipa teljesen kimerült és sokat fogyott, de végre épségben hazakerülhetett. Gazdái szerint azóta már jobban van, és kedvenc kanapéján hortyogva piheni ki a megpróbáltatásokat.

VIDEÓ: Az RTL Híradó beszámolója


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk