Sena: A mai napig lámpalázam van a színpadon
– Mennyire egyformán vannak jelen az afrikai és a magyar gyökerek a családodban?
– Szerintem összességében olyan az egész, mint egy szép hajfonat.
Hozzám és a testvéreimhez is az anyanyelvén beszélt már az első pillanattól kezdve, szívesen tanított bennünket a hazai szokásokra, a húsvétot és a karácsonyt is rendesen ünnepeltük. Mindez pedig összefonódott a ghánai tradíciókkal, abszolút kéz a kézben éltük meg a kettőt. Emiatt nem is tudom szétválasztani a családomban a dolgokat.
Sena Dagadu 1983-ban született Ghána fővárosában, Accrában. Édesapja odavalósi, édesanyja pedig Borsod megyéből származik. A miskolci kórház kertjében ismerkedtek össze, majd visszaköltöztek Afrikába. Ő maga 18 éves korában jött Magyarországra, hogy főiskolára járjon, de végül egészen más okból maradt itt. Hangszeren játszani és énekelni sem tanult soha, minden zenei tudása ösztönösen ragadt rá az idők során.
Először a Gimmeshot Crew tagjaként állt színpadon, akik akkoriban hetente szerveztek dancehall és hiphop esteket egy budapesti klubban. 20 évesen megjelent az első szólóalbuma First One címmel, pár évvel később pedig csatlakozott az akkor alakuló Irie Maffiához, akikkel hamar országos hírnévre tett szert. Ezek mellett több másik projektben is rendszeresen részt vesz, gyakori fellépő a Random Tripen, W.H. nevű formációjával pedig megzenésített Shakespeare-szonetteket ad elő.
Férje Élő Márton, az Irie Maffia harsonása, közös lányuk pedig a 2010-ben született Kekeli.
(Forrás: hvg.hu)
– A kislányoddal is ez a helyzet?
– Igen, én születése óta angolul beszélek hozzá, hasonló alapelvek mentén, mint édesanyám tette velem. Bár magyarul is tudok, szeretném ha magától értetődőnek venne egy másik nyelvet is azon kívül, amit napi szinten hall. Most már ötéves, és nagyon jól működik a kétnyelvűség. Ezen kívül minden évben kimegyünk vele Ghánába, hogy lássa a tágabb családját és tisztában legyen vele, hogy ott is otthon van.
– Számodra mennyire éles a váltás, amikor hazamész?
– Nyilván teljesen más világ a kettő, hiszen itt mégiscsak Európa közepén vagyunk, ott pedig Afrika szívében. Általában kell egy kis idő, hogy az ember átálljon és rájöjjön, mi hogyan működik. De én mindig gyorsan akklimatizálódom, hiszen mindkét országot egyformán az otthonomnak tartom.
– Mit csináltok abban az egy-két hónapban, amit évente ott töltötök?
– Igyekszünk kikapcsolódni, nyaralni a tengerparton és a lehető legtöbbet együtt lenni a családdal, de egyre többet zenélünk is. Szép lassan épülnek az ottani kapcsolataink, már a férjemnek is több ismerőse van, akik meg szokták keresni, hogy írjon nekik zenéket vagy segítsen hangszerelni. Én is próbálok együtt dolgozni minél több helyi együttessel: minden évben összerakok egy új saját műsort és más-más zenészekkel játszom kint.
– A nyugati stílusok ott is jelen vannak?
– Ízlését tekintve soha nem lesz teljesen európai, hiszen annyira markáns és egyedi az afrikai zene, hogy nehezen lehetne bármivel elnyomni. Persze vannak külső befolyások, például a hiphop elég népszerű, az elektronikus műfajok (úgy mint a house vagy a techno) viszont nem sok embert érdekelnek.
– Mennyire erősen mutatkozik meg a modernizáció a mindennapi életben?
– Sok a sztereotípia ezzel kapcsolatban:
aki még soha nem járt arrafelé, hajlamos azt gondolni, hogy ma is sárkunyhókban laknak az emberek nomád körülmények között. A valóság ezzel szemben az, hogy Accra egy négy-ötmilliós nagyváros, egyike a világ leggyorsabban fejlődő helyeinek.
Mindent lehet csinálni ott, amit Európában, a többségnek ugyanúgy van okostelefonja, a fiatalok szórakozni járnak, tehát abszolút 21. századiak a viszonyok.
– Az Irie Maffia zenéjére mekkora a te hatásod, mennyit teszel hozzá az összképhez?
– Szerintem pont annyit, hogy ha kivennének, nem lenne Irie Maffia. (nevet) Egyébként nem nagyon tudok erre épkézláb választ adni. Tény, hogy a négy frontember közül én vagyok legtöbbet színpadon, mivel a többiek számaiban is vokálozom. De szerintem felesleges méricskélni, kinek mekkora szerepe van a zenekarban. Mindannyian beletesszük a magunkét, így lesz teljes értékű a dolog, ennyi a lényeg.
Fotó: Nagy Márton
– És mi az, ami csak a szólóprojektedbe fér bele?
– Lényegében az összes ötlet, ami kipattan a fejemből és a saját kis világomat reprezentálja. Most már nemcsak a szövegeket írom én a SENA zenekarban, a zenékhez is egyre több közöm van. Így még inkább a saját képemre tudom formálni az egészet.
– Magyar nyelvű szövegeket gondolkodtál már?
– Énekeltem már magyarul, például Akkezdet Phiaival közösen. A legújabb Irie Maffia dalban pedig mindenki magyar szöveget nyom, Kemon és én is. Szóval egyáltalán nem az van, hogy ellenállok, de alapvetően nem ez a természetes számomra.
Ezért preferálom inkább az angolt, hiszen az az első nyelvem, úgy gondolkozom, még ha a külső szemlélők számára ez nem is egyértelmű.
Az említett új dal, amiben mindenki magyarul énekel:
A Sziget tavalyi himnusza az Irie Maffiától:
– Az anyaság mennyire nyomta rá a bélyegét a dalaidra?
– Nem hiszem, hogy annyira drasztikus változást okozott volna a világnézetemben, vagy bármiben. Inkább szervezés terén bonyolódtak a dolgok: így, hogy én és a férjem is játszunk a zenekarban, a koncerteket folyamatosan össze kell hangolni a családi teendőkkel. De nem csak mi igazítjuk a lányunkhoz az életünket, fontosnak tartjuk, hogy ő is beleszokjon ebbe a közegbe. Volt már velünk fesztiválon és önálló koncerten is, sőt párszor a színpadra is feljött, beült a dobok mögé a hangbeálláson, ilyesmi. Ez a mi világunk, neki is része kell, hogy legyen. Szerencsére élvezi is nagyon.
– El tudnád képzelni magad bármilyen hétköznapi munkakörben?
– Ha profi kanyhaló, vagyis semmittevő lehetnék, az biztosan remekül menne... (nevet) De egyébként korábban évekig volt egy boltunk az egyik barátnőmmel közösen, ahol az édesanyám által készített csodálatos ékszereket forgalmaztuk, ghánai textilekkel és ruhákkal megspékelve. Aztán viszont egyre jobban beindult a zenekar, én meg eleve nem vagyok olyan jó üzletasszony, úgyhogy egy idő után elengedtem. Mindazonáltal az ilyesmi továbbra is közel áll hozzám, úgyhogy ha valamivel, ezzel szívesen foglalkoznék.
– Előfordult olyan, hogy lámpalázad volt a színpadon, vagy kezdettől fogva ösztönösen megy a fontemberség?
– Folyamatosan van, a mai napig. Mindig kitalálok valamit, ami miatt izgulhatok: vajon nem fogom-e elfelejteni élesben a szövegeket, elég energiát tudok-e átadni, úgy egyáltalán színpadképes vagyok-e, és még sorolhatnám. Millió kérdés átmegy ilyenkor az ember fején, de egyben olyan szintű adrenalinlöketet is ad, ami miatt újra és újra megéri csinálni. Ha pedig sikeresen leküzdötted a lámpalázadat és elkezded tényleg élvezni a koncertet, az a legjobb érzés.
– Szoktak felismerni nyilvános helyen?
– Nem, dehogy... (nevet) Egyébként persze, előfordul. Múltkor például a Márvány utcánál sétáltam, amikor láttam, hogy valaki a buszon megböki a haverját és somolyogva néznek rám. Mutattam nekik egy peace jelet, erre elkezdtek még látványosabban nevetgélni, én meg továbbmentem.
– Akkor is ugyanúgy ügyelsz a megjelenésedre, ha nem vagy színpadon, csak civilben mész valahová?
– Nem mindig lépek ki full sminkben, olyan is előfordult, hogy pizsamában mentem le a boltba. A hajamban meg az a jó, hogy gyakorlatilag két perc alatt be lehet lőni olyanra, mintha hosszasan csináltam volna vele valamit. Azt hiszem, mázlim van. (nevet)
– Milyen a viszonyod a Művészetek Völgyéhez? Mikor voltál ott először, mi tetszik benne a többi fesztiválhoz képest?
– Nem tudnám megmondani, mikor jártam ott első alkalommal - annyi biztos, hogy nagyon régen. Az esküvőnket is Kapolcson tartottuk, egy nagyon kedves zenészbarátom, Sabák Péter édesanyjának házában. Ez lényegében egy külön minifesztivál volt júniusban, kivettünk szobákat és teljes házakat, volt élő zene, diszkó a pajtában... Szóval megidéztük kicsit a Völgy szellemét, fantasztikus volt. De már azelőtt is megfogott az a bizonyos hangulat, egyszerűen imádok ott mindent.
Annyira békés és szép az egész falu, minden nyugodt, valahogy mégis folyamatosan pezseg.
A helyszín mellett pedig a programok is nagyon erősek, ez a kettő együttesen teszi kihagyhatatlanná.
– Idén mennyi időt töltesz lent és milyen formációkban leszel látható?
– Fellépek a saját zenekarommal, koncertezünk az Irie Maffiával, illetve a Momentán Társulat Főhős című előadására is meghívtak vendégnek. Az utóbbi miatt izgulok legjobban, mert fogalmam sincs, mi lesz, de kíváncsian várom... (nevet) Sőt, ez még nem biztos, de a Shakespeare-szonetteket játszó formációmmal is van esély egy koncertre. Összesen így ott leszek talán három napot.
Fotó: Nagy Márton
– Mit vársz még a közelgő nyártól, mik lesznek a csúcspontjai?
– Mostanában a legtöbb energiát arra fordítom, hogy befejezzem a harmadik szólólemezemet. A számok már megvannak, csak le kell tisztázni és fel kell venni őket. Június 25-én a Müpában lesz egy önálló koncertem, amire nagyon készülök, látványvilág, hangzás és repertoár szempontjából is különlegesre tervezzük.
Persze mennyiségre többet fogok játszani az Irie Maffiával, de mivel körülöttük tavaly volt óriási hype a 10-es album és a kapcsolódó turné miatt, az idei évben azért nem kell annyit belerakni. Így szerencsére át tudom forgatni a figyelmemet a saját dolgaimra, amire nagy szükségem is van. Változatos, izgalmas és kreatív nyarat várok.
Ha ismerőseidnek is ajánlanád a cikket, kattints a megosztásra:
