„Akkor se mernék visszamenni Ukrajnába, ha vége lenne a háborúnak” – riport Tiszabecsről
Tiszabecs alig 1400 fős, rendes körülmények között álmos település közvetlenül a magyar-ukrán határon, Budapesttől bő három órányi autóútra. Egy hete ilyenkor aligha gondolta bárki, hogy rövidesen hazai és nemzetközi stábok sokasága dolgozik majd itt, tudósítva a krízishelyzetről és az ennek nyomán kibontakozó páratlan összefogásról.
Az egyik önkormányzati dolgozó kérdésünkre két esetet tudott felidézni, amikor hasonló összefogás kellett: az 1998-as, majd a 2001-es nagy árvizet. De most talán még annál is keményebb munkára van szükség, hiszen sokkal több ember élete és jólléte forog kockán, mint amennyien Tiszabecsen és környékén élnek.
A falu „szívcsakrája” most egyértelműen a II. Rákóczi Ferenc Általános Iskola, amit teljesen a menekültek fogadásának rendeltek alá: az előtérbe kihelyezett asztalokon enni-inni kaphatnak, a tornateremben sorban egymás mellé leterített matracokon pihenhetnek, a rendezvényterem pedig óriási raktárrá alakult át. Itt helyezik el az ország minden részéből érkezett rengeteg adományt, amelyet szortírozni is hatalmas kihívás.
Az iskola igazgatójától, Borbély Pétertől megtudtuk, hogy hétfőtől három nap igazgatói szünetet rendelt el, de a dolgok állását nézve nem sok esélyt ad rá, hogy csütörtökön helyreáll a rend.
„Nem tudjuk, mikor vehetjük ismét birtokba az épületet, hiszen ha mindenki elment, még fertőtleníteni is kellene az egészet. Úgy számolok, hogy a héten itt már nem lesz tanítás” – mondja, hozzátéve: folyamatos kapcsolatban vannak a tankerülettel, próbálják megszervezni a digitális oktatást, hogy legalább ilyen formában tanulhassanak a gyerekek.
Borbély is azt látja, hogy mindenki megmozdult a jó ügyért: a tantestület és az iskolai dolgozók nagy része beállt önkéntesnek, de még a hetedikes-nyolcadikos diákok közül is sokan jönnek segíteni, szüleikkel együtt.
„Házat, kocsit, mindent otthon hagytunk”
Az iskola előcsarnokában várakozó menekültek közül először egy két nőből és két kisgyerekből álló társaságot szólítottunk meg, akik Szőlősgyuláról érkeztek, nem messze a határ túloldalától. Magyarországi testvértelepülésük a Tolna megyei Tengelic, jó a kapcsolatuk, korábban is többször jártak már egymásnál látogatóban. Most szintén őket várták, hogy elvigyék és elszállásolják őket.
Bár kérdésünkre azt felelték, bíznak benne, hogy akár már 2-3 nap múlva hazatérhetnek, az arcukon és hangjukon érződött, hogy ők maguk sem fűznek ehhez túlzott reményt.
Utánuk a Beregszászról érkezett, 30 éves Józsival beszélgettünk, aki kettős állampolgár, így elméletileg gond nélkül be kellett volna jutnia az országba. Mégse így történt: hiába mutatta fel magyar útlevelét az ukrán oldalon, meg se nézték, csak közölték vele, hogy nem engedik ki.
Ezután Beregsuránynál próbálkozott, de ott is visszafordították, végül harmadjára, Tiszabecshez visszatérve járt sikerrel. Feleségével és gyerekével Magyarországon szeretnének letelepedni, ezen belül mindegy nekik, hogy hol, hiszen a teljes ismeretlenbe érkeztek, senki nem várja őket.
Ők még szerdán sem adtak volna rá semmi esélyt, hogy tényleg háború lesz, ehhez képest a legrosszabb forgatókönyv valósult meg. Most úgy gondolják, annál bármi jobb opció, minthogy visszatérjenek.
Egy idősebb, de még bőven 60 év alatti, szintén beregszászi férfi hasonlóan járt: péntektől hétfő reggelig négyszer kellett megpróbálnia, mire kifogott egy olyan műszakot a határon, akik átengedték.
Most már az egész, közel 20 főt számláló családjuk Magyarországon van. A tervük az, hogy megpróbálnak munkát keresni Budapesten, és ha sikerül nekik, tartósan is ott maradnak.
„Házat, kocsit, mindent otthon hagytunk, de engem már nem érdekel. Ha meg tudunk élni itt, soha többé nem megyünk vissza Ukrajnába.”
Józsi eredeti szakmája bádogos, de azt mondja, bármilyen munkát szívesen elvállal, cserébe azért, hogy új életet kezdhessenek. Szerinte egészen biztos, hogy Kárpátaljáig is elér a front, akár már napokon belül.
„Isten áldjon meg minden egyes magyart: élelmet, szállást biztosítanak nekünk, a nők és a gyerekek ráadásul útlevél nélkül, személyi igazolvány és keresztlevél felmutatásával is átjöhettek. Ez óriási segítség nekünk és az ukránoknak.”
„Az első gondolatom az volt, hogy most azonnal el kell hagynom az országot”
A húszas éveik elején járó Alina és Katarina unokatestvérek, a nyugat-ukrajnai Lviv közeléből származnak. Helyzetük abból a szempontból speciális, hogy mindketten elköltöztek már hazájukból: Alina 7 éves kora óta Brüsszelben él édesanyjával, Katarina pedig tavaly óta Bécsben tanul.
Most családlátogatásra érkeztek haza, múlt hétvégére megvolt a visszaútra szóló repülőjegyük, azonban a járatokat törölték, így mindent újra kellett tervezniük.
„Persze tisztában voltunk a helyzettel, de Ukrajnában már 2014 óta háborús állapot van. Számunkra ez mindig nagyon távolinak tűnt: mi az ország nyugati felébe tartottunk, úgy gondoltuk, odáig semmiképp nem érhet el a front” – indokolták, miért nem mondtak le a hazaútról az elmúlt hetek történéseit olvasva sem.
Csütörtök reggel a konkrét harci zajokból még semmit nem hallottak, csak a híreket olvasva szembesültek vele, mi történt. Mindkettőjük első gondolata az volt, hogy most azonnal el kell hagyniuk az országot.
Először a lengyel határ felé próbálkoztak, mivel ez volt nekik közelebb. Egy családi barátjuk vitte el őket autóval a csütörtökről péntekre virradó éjjel, de odaérve hamar rájöttek, hogy ez nem lesz egyszerű menet.
Újabb 6 órát vártak a hidegben, de ez alatt legfeljebb 200 métert haladtak előre. Óránként 10 embernél többet nem engedtek át a határőrök. „Pánikhangulat alakult ki, a gyerekek sírtak, a nők jajgattak. Rájöttünk, hogy itt esélytelen átjutnunk” – mesélik.
Úgy döntöttek, nem érdemes tovább várni, inkább a magyar határ felé indultak, ahová kalandos körülmények között, egy rokonuk segítségével és stoppolva jutottak el. Itt már simán ment az átkelés is, elmondásuk szerint a tiszabecsi határt jóval kevesebben ismerik az ukránok közül, mint a Lviv közelében lévő átkelőket. Mindketten Budapest felé vették az irányt, Alinának már megvolt a repülőjegye Brüsszelbe, Katarina pedig vonattal ment tovább Bécsbe.
„Persze, aggódunk az itthon maradt rokonainkért, de nagyon bízunk benne, hogy ott később sem lesznek harcok” – mondják. Mindketten azt remélik, 1-2 hónapon belül újra biztonságosan hazalátogathatnak majd.
„Tegnap reggel érkeztem, azóta semmit nem aludtam”
Ahogy fentebb szó volt róla, a menekültek ellátását a helyi református gyülekezet és a tiszabecsi lakosok kezdték, de hamarosan a hivatásos segélyszervezetek is megérkeztek.
Az első napokban elég nagy kavarodás volt azzal kapcsolatban, ki hol segítsen, vasárnap viszont a kormány leosztotta a határátkelőket az egyes szervezetek között.
Tiszabecset a Baptista Szeretetszolgálat kapta, akik azelőtt Lónyán és Nyíradonyban dolgoztak, most viszont már ide koncentrálják erőforrásaik nagy részét. Nagyjából 15-en vannak itt egyszerre, egy csapat 2-3 napot marad, ezután leváltják őket. Sok önkéntesük és környékbeli munkatársuk is csatlakozott hozzájuk, ők végzik az operatív munka javát.
„Az első napokban két helyszínünk volt, az iskola mellett a határon is fogadtuk, eligazítottuk az érkezőket. Vasárnap éjfélkor viszont megváltoztak a szabályok, azóta mindenkit buszra tesznek egyből a határátlépés után, és az iskolához szállítják őket” – meséli Révész Szilvia, a Baptisták egyik helyi koordinátora.
Az önkéntesek már a buszok érkezésekor, a megállóban fogadják a menekülteket, átadnak nekik egy-egy szendvicset és csokit, majd útbaigazítják őket. Szilvia szerint ide jelenleg sokkal több ukrán érkezik, mint kárpátaljai magyar, nagyjából 80-20 százalék lehet az arány.
Bár a határon vasárnap óta mindenkit azonnal buszra tesznek, így is vannak néhányan, akik már itt segítenek az érkezőknek. Például az Áthidaló Alapítvány három munkatársa, akik minden érkezőnek összepakolnak egy csomagot, szendviccsel, édességgel, ásványvízzel, szükség esetén pelenkával és popsitörlővel.
„Tegnap hoztam egy autónyi adományt, azóta dolgozom. Egész éjszaka ébren voltam és ma sem aludtam eddig semmit. Egyelőre jól bírom, hajt az adrenalin” – mondja a szervezet kuratóriumi elnöke, Holló Ágnes.
Vasárnap reggel még volt egy nagy sátruk és több asztaluk is, de a rendőrség utasítására mindent le kellett bontaniuk. Ezzel párhuzamosan azt is megtiltották „felsőbb utasításra”, hogy autóval közelítsék meg a határt, így akiért megérkezett a hozzátartozója, annak majdnem egy kilométert kellett gyalogolnia. Ágnes elmondása szerint olyan is előfordult, hogy ő vitte valakinek a csecsemőjét. Az autós megközelítést azóta újra engedélyezték, de így sem ideálisak a körülmények, mégis mindenki kitart.
Holló Ágnes (jobb szélen) és segítői a határon
„Most kaptam szállást a szomszéd falu lelkészétől, szóval ma már tudok majd aludni. Hogy meddig maradok? Szerdán szerintem már megyünk haza, mert nincs több váltás ruhánk, de otthonról továbbra is próbálunk segíteni.”
Ennél is többször hallottuk azt a választ a fenti kérdésre, hogy „ameddig szükséges, mert ez most nem rólunk szól.”
