Egy rémálom vált valósággá: A pulton felejtett zacskó miatt halt meg egy kutya
Egyszer minden gazdi életében eljön az a pillanat, amikor fájó búcsút kell venni kedvencétől - még fájóbb, ha idő előtt. Egy fiatal amerikai pár viszont duplán szörnyen érzi magát kedvencük halála miatt, ugyanis saját bevallásuk szerint ők a felelősek szeretett kutyájuk haláláért.
Christina Young reggel úgy indult el dolgozni, hogy adott egy búcsúpuszit a kutyusnak, Petey-nek -
akkor még nem tudhatta, hogy akkor látja utoljára életben.
Amikor párja, Christian hazaért a nap végén, furcsállta, hogy az eb nem üdvözli az ajtóban, úgy mint máskor. Ahogy bement a házba, megtalálta az élettelenül fekvő állatot, egy csipszes zacskóval a fején, amelyet a konyhapulton felejtettek.
"Örökké hibáztatni fogjuk magunkat, amiért kint hagytuk. Megette az összes csipszet, de persze még a morzsákat is el akarta tüntetni. Ahogy egyre kevesebb maradt, még jobban beledugta a fejét a zacskóba, ami a lélegzése miatt beszűkült, ezzel megfojtotta. Petey olyan okos volt, nem értem, miért nem tudta kiszabadítani magát a mancsaival
- írta sajnálkozva a fiatal nő a Love What Matters oldalán.
Christinát sokkolta, amikor kiderítette, hogy milyen gyakran lesznek a kutyák fulladás áldozatai.
Hetente 3-5 ilyen eset történik, ezek 42%-a pedig úgy, hogy a gazdi a másik szobában tartózkodik. A kutyáknak ugyanis elég 3 másodperc is ahhoz, hogy az oxigénszintjük a kritikus szint alá csökkenjen.
A leggyakrabban csipszes, kenyeres, pattogatott kukoricás és állateledes zacskók okozzák a kis kedvencek halálát.
A nő azért döntött úgy, hogy megosztja a világgal Petey tragédiáját, hogy más gazdik tanuljanak az ő esetükből.
"Azt kívánom, hogy egyikőtöknek se törjön össze a szíve emiatt. Nem lehet leírni azt a szomorúságot, bosszúságot és üresség, amit érzünk. (...) Mindent megadnék, hogy elölről kezdjük azt a hétfőt, hogy Petey még mindig velünk lehessen.
Talán nevetségesnek tűnik azok számára, akiknek sosem volt mély kapcsolata az állatokkal, hogy ennyire megtört minket ez a veszteség. De mi nem egy állatként tekintettünk rá. Ő volt a mi kisgyerekünk, a leghűségesebb társunk. (...) Abban a rövid másfél évben, amíg velünk volt, örökre megváltoztatott minket. Az a kötelék, amely hármónkat összekötött olyan volt, amit még sosem éreztem. Bárcsak tovább tartott volna..."
