KULT
A Rovatból

Háromévesen ügynököt akart, 22 évesen idegösszeomlást kapott, majd otthagyta a reflektorfényt, hogy családot alapítson – Keira Knightley 40 éves

Túlságosan hirtelen lett világsztár, ezt pedig elmondása szerint nem tudta kezelni. A hírnevet gyűlöli, nincs is fent semmilyen közösségi médián, a színészet azonban örök szerelem a számára.


Keira Christina Knightley 1985. március 26-án született London délnyugati részén, Teddingtonban. A szülei, a skót Sharman Macdonald és az angol Will Knightley mindketten színpadi színészek voltak, az anyja emellett még drámaíró is, illetve van egy Caleb nevű bátyja. Úgy volt, hogy a Kiera nevet kapja, a Kira angolosított formáját, méghozzá a szovjet műkorcsolyázó, Kira Ivanova után, akinek az apja nagy rajongója volt. Az anyja azonban rosszul írta le a nevet az anyakönyi kivonathoz, az e-t az i elé tette, és végül így is hagyták.

A család komoly anyagi gondokkal küzdött a bátyja születése után, ezért Will csak akkor egyezett bele egy második gyermekbe, ha az anyja előbb elad egy színdarabot. A szülei változó mértékű sikerei azonban nem tántorították el Knightley-t a szakma iránti kíváncsiságától. Ráadásául az anyja már nagyon korán bevezette a gyermekeit a színház és a balett világába.

Keira elárulta, már gyerekkorában színésznő akart lenni, és már 3 éves korában szeretett volna magának egy ügynököt, de a szülei azt mondták, hogy várjon még ezzel pár évet.

Hatéves volt, amikor diszlexiát diagnosztizáltak nála. „Mindig is szerettem a szavakat, ami furcsa dolog, tekintve, hogy valójában nem tudtam elolvasni őket. Mire 11 éves lettem, szerencsére úgy ítélték meg, hogy kellőképpen le tudtam ezt küzdeni” – magyarázta Keira, aki még mindig lassan olvas, és nem tud hangosan felolvasni.

Ennek ellenére céltudatos volt abban, hogy színésznő lehessen. Hatévesen már volt ügynöke, s ez vezetett ahhoz, hogy számos kisebb szerepet kapott tévés drámákban. Emellett számos helyi amatőr színpadni produkcióban játszott, amelyek között szerepelt az After Juliet című darab is, amit az édesanyja írt. Knightley az Esher College-ban kezdte meg a főiskolai tanulmányait, de egy év után otthagyta, hogy a színészi karrierjére koncentrálhasson. Az édesanyja barátai arra biztatták, hogy jelentkezzen egy drámaiskolába, amit ő anyagi és szakmai okokból visszautasított.

Túl gyors siker

Nyolcévesen kapta meg első mozgóképes szerepét az 1993-as Screen One című sorozat Royal Celebration című epizódjában, az első mozifilmje pedig az 1995-ös Halálos kötődés című, egyébként elég gyenge romantikus dráma volt Stephen Dorff és Gabrielle Anwar főszereplésével. Majd jött a nagy lehetőség: 13 évesen szerepet kapott a Star Wars I. rész: Baljós árnyakban. A szülei megpróbálták meggyőzni, hogy ne jelentkezzen a meghallgatásra, de ő mégis elment rá, mivel nagy Star Wars-rajongó volt. Ki is választották őt Amidala hercegnő hasonmása, Sabé szerepére, a döntésben így nagy szerepet játszott, hogy Keira feltűnően hasonlított Natalie Portmanre. Később mindketten bevallották, hogy a saját anyjuk sem tudta megkülönböztetni őket egymástól az Amidala-jelmezben és -sminkben. Sőt, Knightley azt is hozzátette, hogy minden egyes nap sírt a forgatáson, annyira kényelmetlenül érezte magát a királynői hacukában.

Sabé csak egy apró szerep volt, igaz, egy hatalmas filmben, de az áttörésre még így is várni kellett pár évet. 2002-ben viszont az is megtörtént, méghozzá a Csavard be, mint Beckham című focis vígjátékban. Knightley három hónapig edzett, hogy felkészüljön a szerepére, de jól tette, mivel a film Golden Globe-jelölést kapott, az arcát és a nevét pedig rengetegen megjegyezték.

Például a 2003-as A Karib-tenger kalózai: A Fekete Gyöngy átka alkotói is, akik felkérték őt Elizabeth Swann szerepére, amivel világszerte ismertté tették őt. Mindössze 17 éves volt a forgatáskor, és 18, mire bemutatták a filmet. Keira mindenesetre azon tűnődött, hogy vajon sikeres lesz-e a film, amely egy vidámparki látványosságon alapult, ráadásul a kalóztörténetek akkortájt nem voltak népszerűek. „Emlékszem, amikor a forgatáson voltam, azt gondoltam: »Oké, mi ez? Jó lesz ez egyáltalán?«” - mesélte.

A film végül jó lett, sőt, egyben kasszasiker is, mivel több mint 650 millió dollárt hozott a mozikból szerte a világon. Még ugyanabban az évben, 2003-ban jött az Igazából szerelem is, egy újabb nagy siker, amiben neki is emlékezetes mellékszerepe és jelenete volt (ahogy kb. minden más színésznek is).

Ezek után már nem volt megállás, és bár befigyelt egy-két bukás is a karrierjébe (pl. a 2004-es Arthur király vagy a 2005-ös Domino), a Büszkeség és balítélettel (szintén 2005-ből) azonban újra anyagi és kritikai sikert aratott.

A film egyben elindította őt a kosztumös filmek útján, amelyekre előszeretettel mondott igent a következő években (pl. Vágy és vezeklés, Selyem, A hercegnő, Az irányítás határai, Veszélyes vágy, Anna Karenina stb.)

A Büszkeség és balítéletben Elizabeth Bennet szerepéért ráadásul 21 évesen megkapta az első Oscar-jelölését a legjobb női főszereplők kategóriájában. Ekkor egyébként jó néhány, a tehetségében addig kételkedő kritikust maga mellé tudott állítani: „Sokáig mindenki azt mondta: »Ó, ő csak egy csinos pofi, de egyáltalán nem tud színészkedni.« Én pedig úgy voltam vele: »Hát, talán igazuk van, nem tudom.« Így legalább egy időre elhallgattattam őket.” A Büszkeség és balítélet rendezője, Joe Wright pedig ezzel kapcsolatban azt nyilatkozta: „Azt hiszem, egy ideig alábecsülték őt, ő viszont meg akarta ezt cáfolni, amikor eljátszotta Elizabeth-et. Biztos akart lenni benne, hogy okkal kapja meg azt a fajta figyelmet, amit megérdemel. Ő nem különösebben van oda ezért az egész celebes hülyeségért. Keira valójában nagyon szereti a színészi mesterséget, és csak a lehető legjobban akarja művelni.”

Sokáig kereste önmagát

Ebben az időszakban tért vissza Keira A Karib-tenger kalózai második és harmadik filmjében (2006: Holtak kincse, 2007: A világ végén) is, ami újabb hatalmas kasszasikereket írt a filmográfiájába. A gyors felemelkedés azonban nem volt könnyű a fiatal színésznőnek, aki már a húszas évei közepén visszalépett a nagyobb szerepektől. Egy 2018-as interjúban elárulta, hogy 22 éves korában idegösszeomlása volt, később pedig poszttraumás stressz szindrómát diagnosztizáltak nála a karrierje során rá nehezedő nyomás miatt. Emiatt akkor három hónapon keresztül nem mozdult ki a lakásából, egészen 2008 elejéig. Hipnoterápiára volt szüksége ahhoz, hogy megelőzze a gyakran rátörő pánikrohamokat, és hogy részt tudjon venni a BAFTA-díjátadó gálán, amelyen őt is jelölték a Vágy és vezeklésért. „PTSD-m és pánikrohamaim voltak” – mondta. „Szó szerint egy évig nem tudtam dolgozni, és fogalmam sem volt, hogy elmúlik-e ez valaha. Szerencsére sziklaszilárd hátterem volt már akkor is. A családom és a kicsi, de nagyon közeli baráti köröm felkarolt, és azt hiszem, nélkülük egészen más lett volna a történet vége... Végső soron nem akartam, hogy a média és a lesifotósok nyerjenek. Az egyetlen dolog, amit szeretnék csinálni, az a filmkészítés.”

Knightley épp ezért innentől kezdve inkább a kisebb, független filmek felé fordította a figyelmét. Például a már említett kosztümös darabok mellett jött a Ne engedj el! (2010), a Tegnap éjjel (2010), a Míg a világvége el nem választ (2012), vagy épp a 2013-as Szerelemre hangszerelve az Egyszer (2006) rendezőjétől, John Carney-tól.

„Nagyon szerettem volna valami olyat csinálni, amiben van remény, mert addig nem volt” – magyarázta Keira egy interjúban. „Úgy értem, nem nekem, hanem a karaktereknek. Szóval ez jó ötletnek tűnt. Ez egy teljesen más színészi és filmkészítési stílus. Ráadásul szórakoztató volt, és kihívást is jelentett.”

E film kapcsán robbant ki akkoriban egy kisebb botrány, amikor három évvel a Szerelemre hangszerelve bemutatása után a rendező, John Carney egy interjúban kritizálta Knightley színészi játékát. „Nem akarom ócsárolni Keirát, de tudod, nehéz filmszínésznek lenni, ami megkövetel egy bizonyos szintű őszinteséget és önelemzést, amire szerintem ő még nem áll készen, és azt hiszem, erre még a filmben sem állt készen” – mondta a Sing Street direktora.

Ezt követően néhány rendező, aki korábban együtt dolgozott Knightley-val, a közösségi médiában a védelmébe vette őt, mondván, mindig kifogástalan munkával és odaadással járult hozzá a projektjei sikeréhez, minőségéhez. Carney pedig később bocsánatot kért a megjegyzéséért. „Szégyellem magam, hogy ilyeneket mondtam, és próbálok elszámolni azzal, amit rólam mondanak” – írta a Twitteren. „Azzal, hogy megpróbáltam lyukakat ütni a munkámon, végül mást hibáztattam. Keira semmi mást nem tett, csak profi és elkötelezett volt a film során, és óriási mértékben hozzájárult a sikerhez.”

Keira pedig ezután újra megmutatta mindenkinek, mit tud, mivel 2015-ben megkapta a második Oscar-jelölését is a Kódjátszma (2014) című filmben nyújtott alakításáért. Ebben Joan Clarke-ot, egy kriptoanalitikust alakított, aki Alan Turinggal (Benedict Cumberbatch) dolgozott együtt a német hírszerzési kódok dekódolásán a brit kormány számára a második világháború alatt.

A legragyogóbb fény az életében

Keira a színészethez és a filmezéshez való hozzáállását nem sokkal később nagyban befolyásolta az, hogy édesanya lett, de ne ugorjunk ennyire előre!

A hírnévvel való kapcsolatát már ismerjük: nem szereti. Így az sem meglepő, hogy a szerelmi viszonyait sem élte meg sosem a bulvárlapok kereszttüzében, nem övezték nagy botrányok a magánéletét, amit mindig próbált titokban tartani, vagy legalábbis nem kitolni a reflektorfénybe. A karrierje elején szakmabeliekkel randizott, a tinikori szerelme például a színész Del Synnott (Virtuális szex, Murphy törvénye, Blitz) volt, akivel 15 és 18 éves kora között járt, 2000-től 2003-ig. Állítólag egy évig együtt volt Adrien Brodyval is, mivel összeszűrték a levet a 2004-es A fiók című közös filmjük forgatásán. Az viszont bizonyos, hogy 2004 és 2005 között Jamie Dornan (A szürke ötven árnyalata-filmek, Belfast), 2005 és 2010 között pedig Rupert Friend (Egy kis szívesség, Obi-Wan Kenobi, Társ) volt a szerelme.

2011-ben aztán találkozott az angol zenésszel, James Rightonnal, miután egy közös barátjuk bemutatta őket egymásnak egy vacsorapartin. „Tim nevű haverunk volt az összekötő kapocs, nem pedig Alexa Chung, ahogy az emberek folyton mondják. Nagyon részegek voltunk” – emlékezett vissza Knightley, majd hozzátette: „James az a fajta ember, aki a legragyogóbb fény lesz minden szobában, míg én a sarokban szoktam ülni. És sokkal kedvesebb nálam.”

Gyorsan szerelem szövődött köztük, 2012 májusában pedig már el is jegyezték egymást. Az esküvőre 2013. május 4-én került sor: egy apró, mindössze 11 fős ceremóniát tartottak a dél-franciaországi Mazan nevű kisvárosban.

Később pedig Knightley édesanyjánál volt egy fogadás egy nagyobb társaság számára. A nászútjukat Korzikán tartották.

Azóta két közös lányuk született, Edie 2015-ben, Delilah pedig 2019-ben, a család pedig a londoni Canonburyben él. 2024 augusztusában Knightley nyilvánosságra hozta, hogy az egyik lányánál hozzá hasonlóan diszlexiát diagnosztizáltak hatéves korában. „Van egy diszlexiás gyerekünk” – mondta, hozzátéve, hogy „a memóriája viszont elképesztő”. Jimmy Fallon talkshow-jában azonban elárulta tavaly decemberben, hogy miért nem akar több gyereket. „Ismered azt, amikor azt mondjátok: »Ó, olyan aranyosak. Nem kéne még egy?« Aztán arra gondolok: »Végül is végig tudnám csinálni a terhességet harmadszor is. Sőt, még a szülést is túlélném. De egyszerűen képtelen vagyok több Peppa Malacot nézni!« Szóval nincs több gyerek.”

Hova tovább?

A karrierjében Knightley továbbra is visszafogott: kerüli a nagyobb költségvetésű projekteket, nem valószínű például, hogy egy Marvel-filmben drukkolhatunk neki a közeljövőben. Az utóbbi 10 évben a legnagyobb szabású projektjei az Everest (2015), a Váratlan szépség (2016) és A diótörő és a négy birodalom (2018) volt, de ezekben is inkább mellékszerepet játszott. Láthattuk viszont főhősként a Colette-ben (2018), a Hivatali titkokban (2019), az Egy háború margójára (2019) című romantikus drámában, a Rendbontókban (2020), a Csendes éjben (2021), vagy A bostoni fojtogatóban (2023), tavaly pedig ő is beadta a derekát, és bevállalta egy sorozat főszerepét, ez volt a Fekete galamb című netflixes, akciódús kémsztori.

Legközelebb pedig (valamikor idén) a The Woman in Cabin 10 című, luxushajón játszódó horror-thrillerben próbálja ki magát, amelyben Guy Pierce, Kaya Scodelario és Hannah Waddingham (Ted Lasso) lesznek a partnerei.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
175 éve halt meg Mary Shelley, aki 18 évesen megírta a világ legfontosabb technofóbiás rémálmát, a Frankensteint
Mary Shelley 1816-ban, egy svájci villában írta meg a Frankenstein alapötletét. Az írónő halálának 175. évfordulóján Guillermo del Toro adaptációja uralja a díjszezont.


1851. február 1-jén pontosan 175 éve, hogy elhunyt Mary Wollstonecraft Shelley, de az általa 18 évesen papírra vetett rémálom ma elevenebb, mint valaha. Könyvéről generációk gondolták, hogy férfi találta ki, miközben az igazság az, hogy a Frankenstein egy érzékeny, bátor, nagyon fiatal lány fejéből pattant ki – egy svájci villa padlásán, egy esős nyáron, társasági játéknak indulva.

Míg a világ Guillermo del Toro friss Frankenstein-adaptációját ünnepli, amely a velencei filmfesztiválon 13 perces álló ovációt kapott és Jacob Elordit a csúcsra repítette, kevesen tudják, hogy

a kultikus szörnyeteg születése nem irodalmi csendélet, hanem egy valóságos, filmszerű nyitójelenet volt.

Egy jelenet, amely 210 évvel ezelőtt játszódott: vihar, kényszerű bezártság, a korszak legmenőbb és legbotrányosabb arcai, egy ártatlannak induló játék, és a végén két, máig uralkodó műfaj, a modern sci-fi horror és a vámpírmítosz startpisztolya dördül el.

Mary Shelley 1797-ben született Londonban. Anyja, Mary Wollstonecraft az egyik első komoly feminista gondolkodó volt (A nők jogainak védelme, 1792), de 11 nappal Mary születése után meghalt gyermekágyi lázban. Apja, William Godwin radikális filozófus és író volt. Mary így már kicsi korától intellektuális közegben élt, ahol gondolkodni, írni, vitázni lehetett – de a társadalom ezt nőként még mindig gyanúsnak találta.

Amikor Mary 16 évesen megszökött a már házas Shelley költővel (igen, botrány), a társadalom egy része végképp leírta őt.

Mégis: két év múlva már ott volt a kezében az első Frankenstein-vázlat. 1818-ban jelent meg a könyv – anonim módon. Nem véletlenül: női névvel senki nem vette volna komolyan.

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

Frankenstein Film (@frankensteingdt) által megosztott bejegyzés

Minden egy természeti katasztrófával kezdődött. 1816-ot a „nyár nélküli évként” jegyzi a történelem, miután az előző évi indonéziai Tambora vulkán kitörése hamuval és aeroszolokkal terítette be a Föld légkörét, drámai lehűlést okozva. Európában a nyár szokatlanul hideg, esős és viharos volt, Svájcban, a Genfi-tó partján hetekig szinte megállás nélkül zuhogott az eső. Ez a könyörtelen időjárás zárta össze a Villa Diodati falai közé a korszak egyik legfényesebb, legtehetségesebb és leginkább megvetett társaságát.

A központban a szupersztár költő, Lord Byron állt, körülötte a 18 éves Mary Wollstonecraft Godwin, későbbi férje, a szintén költő Percy Bysshe Shelley, Mary mostohatestvére, Claire Clairmont, valamint Byron személyes orvosa és útitársa, John William Polidori.

A napokig tartó bezártságban a társaság német kísértettörténetek francia fordításait, a Fantasmagorianát olvasta, amikor Byron egy este kihívást intézett hozzájuk. Mary Shelley a regény 1831-es kiadásának előszavában, amely a történet elsődleges forrása, így emlékezett vissza:

„»Mindegyikünk írjon egy kísértettörténetet« – javasolta Lord Byron.”

Mary napokig képtelen volt kitalálni bármit is, mígnem egy késő éjszakai beszélgetés után, amely az „élet elvének” természetéről és a kor tudományos szenzációjáról, a galvanizmusról folyt, egyfajta éber álomba merült.

„Villámként csapott belém a gondolat… Megvan! Ami engem megrémített, másokat is meg fog.”

A szemei előtt megjelent a „tiltott tudományok sápadt diákja”, amint térdel a maga alkotta, kiterített lény mellett, amely egy erőteljes gépezet hatására megmozdul, és „kínlódva, fél-élet jeleit” mutatja.

Polidori naplója megerősíti a verseny tényét: 1816. június 17-én azt jegyezte fel, hogy „a kísértettörténetek írását mindenki elkezdte, kivéve engem.” Azon az estén azonban nemcsak a Frankenstein, hanem egy másik modern szörnyeteg is megszületett. Byron egy töredéket írt egy arisztokrata vámpírról, de hamar elvesztette az érdeklődését. Az ötletet Polidori vitte tovább, és ebből a vázlatból alkotta meg 1819-ben A vámpír című novelláját, amelynek főhőse, Lord Ruthven lett

a modern, szalonképes, csábító vérszívó archetípusa, Drakula gróf közvetlen elődje.

Polidori később egy nyílt levélben volt kénytelen tisztázni a szerzőséget: „noha az alapötlet kétségkívül Byroné, a kidolgozás az enyém.”

Mary fantáziáját a tudomány is táplálta. A társaság hevesen vitázott arról, lehetséges-e holt anyagot újraéleszteni, a korban pedig szenzációnak számítottak Luigi Galvani és Giovanni Aldini kísérletei, akik nyilvános bemutatókon elektromos árammal rángattak meg frissen kivégzett bűnözők holttesteit.

A regényben Victor Frankenstein egy fiatal, megszállott tudós, aki életet teremt – de aztán megijed tőle, és magára hagyja. A teremtmény nem gonosz, csak elhagyott, egyedül van, és választ vár arra: miért hozták létre, ha nem kell senkinek.

Ez a kérdés ma is kísért: mikor nyúlunk bele életbe, génbe, gépbe úgy, hogy nem tudjuk, mit vállalunk vele?

Mary Shelley kérdése megelőzi korát, és minden korszak megtalálja benne a saját félelmeit:

a nácizmus eugenetikáját,

az atombomba hatalmát,

a robotok és mesterséges intelligenciák felelősségét,

a génmódosított gyerekek bioetikai dilemmáit.

A regény végül 1818. január 1-jén jelent meg Londonban, mindössze 500 példányban, a szerző nevének feltüntetése nélkül.

Bár a fogadtatás vegyes volt, a kor egyik legbefolyásosabb kritikusa, Sir Walter Scott „eredeti zsenialitásról” írt.

A történet ma ismét világsikert aratott. Guillermo del Toro 120 millió dolláros (kb. 38,6 milliárd forintos) költségvetésből készült filmje a velencei bemutató után a díjszezon egyik favoritjává vált.

„Ez az a film, amire 30 éve készülök” – mondta a rendező.

A teremtményt Jacob Elordi játssza, Victor Frankensteint pedig Oscar Isaac – már ez elég lenne, hogy megnézzük, de a film stílusa, mélysége, és a Shelley-szöveghez való visszatérése miatt is érdemes. Jacob Elordi olyan hús-vér szörnyet hoz, akitől nem félünk, inkább sajnáljuk. Mary Shelley regénye tehát újra él. Mert minden korszakban visszatér az a pillanat, amikor valami újat teremtünk – és csak később jövünk rá, hogy mit is csináltunk.

A főszereplő, Oscar Isaac arra kérte a nézőket, hogy a Netflix-premier ellenére próbálják meg nagyvásznon átélni a történetet: „Jó lenne közösségi élményként átélni… ideális lenne moziban megnézni.” A Teremtményt alakító Jacob Elordi, akit a kritikusok sorra díjaznak, egy díjátadón csak ennyit tudott mondani: „A pokolba. Erre tényleg nem számítottam”.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
„ICE, takarodj!” – Bad Bunny történelmet írt a Grammy-gálán, majd elküldte a francba a bevándorlási hivatalt
A 68. Grammy-díjátadón Bad Bunny lett az első, aki spanyol nyelvű lemezzel nyerte el az év albuma díjat. Az estét azonban a bevándorlási hivatal elleni éles kritikák határozták meg, több sztár is felszólalt, köztük Billie Eilish, és az év felfedezettje, Olivia Dean.


Nemcsak a zenéről, hanem a politikáról is szólt a február 1-jei Grammy-díjátadó, ahol Bad Bunny történelmet írt, miközben több sztár is éles politikai üzenetet fogalmazott meg a színpadon.

Az est legfontosabb díjait, vagyis a „Nagy Négyest” Bad Bunny (Az év albuma), Kendrick Lamar és SZA (Az év felvétele), Billie Eilish (Az év dala) és Olivia Dean (Az év felfedezettje) vihette haza.

Bad Bunny Debí Tirar Más Fotos című lemeze lett az első, túlnyomórészt spanyol nyelvű album, amely elnyerte a fődíjat.

A díjak átvételekor azonban a beszédek gyakran politikai üzeneteket hordoztak, amelyek elsősorban az amerikai bevándorlási és vámügyi ügynökség ellen irányultak.

„Mielőtt megköszönném Istennek, azt mondom: ICE, kifelé! Nem vagyunk vadak, nem vagyunk állatok, nem vagyunk idegenek – emberek vagyunk, és amerikaiak vagyunk”

– mondta Bad Bunny egyik köszönőbeszédében. Hozzá csatlakozott Billie Eilish is, aki az év dala díjának átvételekor fogalmazott meg kemény kritikát.

„Senki sem illegális egy ellopott földön… A francba az ICE-szel”

– mondta.

Az év felfedezettje, Olivia Dean szintén a bevándorlók mellett állt ki.

„Bevándorló unokájaként állok itt... a bátorság terméke vagyok”

– jelentette ki.

A politikai állásfoglalások mellett a díjátadó zenetörténeti mérföldköveket is hozott. Először nyert k-pop dal a Grammyn: a KPop Demon Hunters Golden című szerzeménye kapta a vizuális médiához írt legjobb dal díját. Steven Spielberg pedig elérte az EGOT-státuszt, miután a Music by John Williams című filmjéért megkapta a legjobb zenei filmnek járó elismerést. „Ez az elismerés igazolja azt, amit ötven éve tudok: John Williams hatása felmérhetetlen, művészete páratlan” – nyilatkozta. Kendrick Lamar eközben a Grammyk történetének legtöbbet díjazott rap előadójává vált.

A további kategóriákban Lady Gaga Mayhem című albuma lett a legjobb pop vokális album, a rock mezőnyében pedig a Turnstile (legjobb rockalbum), a Nine Inch Nails (legjobb rockdal) és Yungblud (legjobb rockelőadás) diadalmaskodott. A country zene területén új kategóriákat vezettek be, a kortárs country album díját Jelly Roll vihette haza, aki rendkívül érzelmes beszédben köszönte meg feleségének a támogatást. „Megöltem volna magam, ha te és Jézus nem vagytok” – mondta a színpadról.

via BBC


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
A fogalmatlan Bridgerton fiú esete Hamupipőkével - megnéztük a Bridgerton család 4. évadának első részeit
Lilaakác, fánktornyok, színkavalkád, ármánykodás, szerelem és főszerepben egy bamba férfi, aki keresi az ő Hamupipőkéjét. Ilyen volt a Bridgerton család negyedik évadának első etapja.


2020 óta követhetik a Netflix nézői a Bridgerton család tagjainak történeteit, amelyek Julia Quinn írónő azonos című regényfolyamának főszereplői. A nyolc évad a család nyolc gyermekének szentel egy-egy felvonást. A sorozat egybefüggő, aki még nem találkozott vele, feltétlenül az első évadtól nézze. (Némi spoiler olvasható az írásban.)

Amikor 2024 tavaszán a Netflix leadta a Bridgerton család harmadik évadát, rajongók milliói kaptak a szívükhöz, atyaég, egészen 2026-ig kell várni az újabb évadig? Vágnánk már a centit, de ekkora mérőszalag nincs is!

Aztán eljött 2026, amikor végre nézhető a sorozat negyedik évada - annak is a fele. A Netflix nem tanul a rajongók panaszáradatából, ez az évad is két részletben érkezik. Az első négy epizód január 29-én került fel a streamingre, míg a többi február 26-tól látható. Ekkora mérőszalag pedig már létezik, úgyhogy lehet nyiszálni!

Minden évad előtt őrült találgatások folynak, a nyolc gyermekes Bridgerton család melyik tagja kerül a következő évadban rivaldafénybe. Talán az a Francesca, aki legutóbb férjhez ment? Julia Quinn eredeti könyvsorozatában pont Francesca alakja és története a leginkább megkapó és megható, sokan várták, hogy ő lesz fókuszban a 2026-os epizódokban.

Abban viszont nagy az egyetértés, hogy Francesca és férje között a sorozatban körülbelül annyi a kémia, mintha két plüssmackó ülne egy-egy fotelben. Nulla.

Eloise neve is előkerült, mint a negyedik évad főszereplője. A különc lány, aki nem kapkod férjet találni és sokkal inkább bújik könyvei mögé, sokak kedvence.

A negyedik évad befutója viszont Benedict Bridgerton lett, a család második fiúgyermeke.

Nagyvilági fazon, habzsolja az életet, buja estéken, orgiákon, alkoholmámorban úszó közegben érzi jól magát, és esze ágában sincs megnősülni. Ám édesanyja folyamatosan dünnyög a fülébe, és sóhajtozik, nem lesz ennek jó vége. Így esik, hogy Benedict úrfi végül megjelenik egy maszkabálon, ahol megakad a szeme egy igéző szépségű, ezüstruhás leányzón, akinek csodálatos a mosolya, kecses a járása, bár táncolni nem tud. És, aki akkor, amikor éjfélt üt az óra, hirtelen elszalad, a döbbent uraság kezében hagyva kesztyűjét.

Ismerős a történet? Persze, hogy az. Tökéletes Hamupipőke történet cipellő helyett kesztyűvel.

Sophie Baek, a nemesi születésű, ám gonosz mostohája által cselédsorba űzött (ugye, hogy Hamupipőke?) ifjú hölgy és a bosszantóan vaksi, bamba és teljesen fogalmatlan Bridgerton fiú később újra találkozik, ám szerelmük kibogozására még várni kell.

A Grimm testvérek mesebeli hercege hasonlóan béna volt: meg tudja vajon magyarázni bárki is, miért bajlódott a herceg egy fél pár cipővel, amikor csak a hölgy arcát kellett volna megnéznie, akivel egész este táncolt?

Nos, Sophie Baek legalább álarcot visel, ráadásul Benedict Bridgerton egyértelműen képtelen meglátni a cselédlányban az ezüstruhás kisasszonyt, így talán a történet jobban hihető a Netflix sorozatában.

Ez az első négy epizód egyébként egyértelműen rászegezi a fókuszt magára a családra, a többi mellékszereplő kevesebb hangsúlyt kap. Lady Danbury például a királynőt unja, a királynő pedig leginkább mindent. Lady Whistledown, azaz Penelope görcsösen igyekszik pletykatémákat találni, míg teljesen zsákutca azt a sztori is, amelyben a királynő új udvarhölgyét keresik. Már senki nem is emlékszik, kik voltak Mondrichék, értelmetlen a házaspárt a negyedik évadban is mellékszálakkal szerepeltetni.

Maga a Bridgerton család viszont, miután már szinte minden gyermek nagykorúvá cseperedett, szerencsére bőven elég izgalmat tud nyújtani.

Lady Violet és Lord Marcus szerelme meghatóan szép, a család legfiatalabb gyermeke, Hyacinth nem fér a bőrébe, annyira szeretne végre már felnőni. És Eloise... Nos, ő még mindig ugyanaz az Eloise, akinek vág az esze, mint a beretva és fütyül a társadalmi konvenciókra.

Meg kell említeni azt is, hogy a Shonda Rhimes producerhez oly jellemző woke-irányzatok ismét nagyon erősen képviseltetik magukat a negyedik évadban is. Julia Quinnek, a Bridgerton-könyvek szerzőjének teljes támogatásával egy laza nemváltás is megtörténik, miután a regénybeli Michael a sorozatban már Michaela lesz. És a negyedik évad főhőse, Benedict úr sem különösebben válogatós az első epizódban, amikor eltakarja őt a vastag dohányfüst.

Hogy mi a titka a Bridgerton családnak?

Sokan igyekeznek megfejteni ezt, pedig a válasz roppant egyszerű. Színes, szagos, romantikus álomvilág ez, békaszínű uszályos ruhákkal, lilaakáccal, méteres macaron- és fánktornyokkal, piruló orcával, estélyekkel, bálokkal, egyszerre mozduló párok keringőivel és sok-sok titokkal, pletykával és szerelemmel. Egy mese, ahová jó elbújni a hétköznapok elől.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
A rajongók tiltakoznak, a stúdió magyarázkodik – a Star Trek: Csillagflotta Akadémia tényleg ekkora katasztrófa lenne?
A Paramount szerint ez forradalmi modern sci-fi a SkyShowtime-on, a rajongók szerint inkább baleseti jegyzőkönyv. TikTok-dialógusok, kánontiprás és kartonpapír-figurák: nem lehet megmenteni a legendát?
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2026. február 06.



A Star Trek: Csillagflotta Akadémia megérkezése akkora port kavart, hogy az ember már-már azt hihetné, valami radikálisan új, forradalmi irányváltásról van szó. A valóság ennél prózaibb és sokak számára jóval kiábrándítóbb.

A rajongói felháborodásokat a stúdió rendre politikai indíttatású támadásokkal magyarázza, ám ez az érvelés egyre kevésbé tűnik meggyőzőnek.

A Star Trek közönsége ugyanis nem tegnap lépett be a Csillagflottába: generációk nőttek fel az eredeti 1966-os sorozaton, az Új nemzedéken, a Deep Space Nine-on, a Voyageren vagy az Enterprise-on. Ezek a szériák sosem voltak mentesek társadalmi üzenetektől, sőt, sokszor kifejezetten bátran nyúltak érzékeny témákhoz, de mindezt gondolatébresztő tudományos fantasztikumba csomagolták, nem pedig aktuálpolitikai checklista látványos díszleteibe.

Az utóbbi évek Paramount-féle Star Trek-termései azonban sok nézőben azt az érzést keltették, hogy valami alapvetően félrecsúszott. A netflixes Discovery már indulásakor megosztó volt, de egy ideig én is néztem. A Picard három évadából legfeljebb egy fél szezon működött igazán, a Strange New Worlds pedig hiába próbált klasszikusabb hangvételt megütni, nem tudta maradéktalanul visszahozni a régi varázst, majd jó gyorsan földbe is döngölte azt amit két évad alatt felépített.

A Section 31 pedig aztán végképp kiverte a biztosítékot: egy drága, harsány, identitásában bizonytalan streaming film lett, amely inkább tűnt franchise-hasznosítási kísérletnek, mint szeretettel összerakott sci-finek.

A Csillagflotta Akadémia ebbe az egyre vitatottabb Alex Kurtzman „producerzseni” korszakába érkezik, és adna új reményt. Hát nem fog.

Az egyik legnagyobb problémám a dialógusokkal van. A karakterek olyan nyelvezetet használnak,

mintha egy középkorú marketinges próbálná kitalálni, hogyan beszélnek a Z generáció tagjai egy TikTok-kommentmezőben.

Ez a stílus nemcsak idegennek hat egy hatvanéves franchise univerzumában, hanem gyakran önmaga paródiájává válik. Nem felfrissíti a világot és modernizálja, hanem őszintén kellemetlen lesz. Ráadásul felmerül a kérdés: kinek is szól mindez? A fiatalabb közönség aligha rohan tömegesen egy több évtizedes sci-fi sorozat újabb iterációjáért, a régi rajongók pedig értetlenül állnak a tónusváltás előtt. Azokat elidegenítik, akik az igazi rajongók lennének, újakat pedig képtelenek bevonzani. Az eredmény egy furcsa vákuum, amelyben mintha nem létezne valódi a célcsoport. Ám szórakozás se sok.

A Csillagflotta Akadémia története időben messzire ugrik, a 32. század végére, ami kétségkívül kényelmes megoldás: így az alkotók gyakorlatilag bármit megtehetnek anélkül, hogy túl sokat kellene bajlódniuk a korábbi kánonnal. A Föderáció széthullott, a kolóniák elszigetelődnek, az univerzum újraegyesítésre vár, ez akár ígéretes kiindulópont is lehetne. Holly Hunter alakította Nahla Ake kapitány egy tragikus múltbéli döntés súlyát cipeli, miután ezekben a nehéz időkben elszakított egy gyereket az anyjától. Ugrunk egy jó pár évet az időben, közben a krízis megoldódott (elég szájbarágós COVID párhuzam), és a Föderáció megtalálja a fiút, Caleb Mirt (Sandro Rosta), aki felnőttként körözött bűnöző lett.

Holly Hunter válaszút elé állítja a férfit: Csillagflotta Akadémia vagy börtön.

Ez a dramaturgiai fogás azonban több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol. A Csillagflotta hagyományosan a Föderáció elitje volt, a legkiválóbbak gyűjtőhelye, nem pedig egy kozmikus alternatív büntetés-végrehajtási intézet. A sorozat persze igyekszik erkölcsi leckét adni arról, milyen károkat okoz a családok szétszakítása. Csak éppen olyan finomsággal, mintha légkalapáccsal kopogtatnák a néző homlokát. A finomkodás sosem volt erőssége a Kurtzman produkcióknak.

Az első rész főgonoszát Paul Giamatti alakítja, ám a fenyegetés helyett inkább groteszk hatást kelt. Nehéz komolyan venni azt a jelenetet, amikor egy termetes, izomkolosszus harcos majdnem alulmarad a majd 60 éves 170 cm-es színésszel szemben egy kézitusában.

Lehet ezt idegen fajokra és különleges képességekre fogni, de a vizuális benyomás ettől még inkább komikus, mint félelmetes.

A sorozat egészére jellemző ez a disszonancia: drámai pillanatokat akar, de gyakran paródiába csúszik. Olyan, mint egy rossz szuperhősfilm, menő akar lenni, de helyette csak szánalmas. Joss Wheedon-féle párbeszédek működtek egy Buffy-ban, vagy egy FireFlyban, de itt nagyon nem önazonos ez a stílus a Star Trek 60 éves örökségével.

Narratív szempontból sem túl rózsás a helyzet. Az epizódok sodródnak egyik érzelmi kitörésből a másikba, miközben nehéz kitapintani egy valóban átgondolt, hosszabb ívű történetet. Itt nincs értelem, csak érzelmek.

A karakterek többnyire egyetlen tulajdonság köré épülnek, mintha egy produceri checklistát pipálnának végig.

Itt a félénk zseni, ott a minden helyzetben legyőzhetetlen harcos, amott a testpozitív öntudatra ébredt 17 éves tinilány hologram. A Star Trek mindig is sokszínű volt, de korábban a figurák személyisége nem merült ki egyetlen címkében. Spock sem pusztán „a félvér”, hanem belső konfliktusokkal küzdő, komplex személyiség volt. Ehhez képest az Akadémia szereplői gyakran kartonpapír-vázlatnak hatnak, mint egy Disney-sorozat a 2000-es évekből.

A kánonhoz való viszony különösen fájdalmas pont. Érzelmeket villogtató Vulkániak, akik humorizálnak, pacifista Klingonok, akik többapájú családokból származnak, sőt egy genetikai szabályokat felrúgó Jem’Hadar leszármazott is felbukkan.

Az alkotók megnézték a Star Trek lexikon borítóját (bele már nem sikerült lapozni) és senki sem mondta el nekik, hogy nem lehet egy Jem’Harad nő, mert ők genetikai úton szaporodnak, más fajokkal pedig végképp kizárt, hogy vegyüljenek.

Ezeknek az ellentmondások semmi köze a kreatív újragondoláshoz, pusztán hanyagság, ami egy ilyen múltú franchise esetében nehezen megbocsátható.

Mindez azért különösen keserű, mert a Star Trek valaha jóval több volt egyszerű tévésorozatnál. Az elsők között teremtett aktív rajongói közösséget, saját találkozókkal még a Comic Con aranykora előtt, és nem egy mérnök vallotta be, hogy gyerekkori inspirációként hatott rá Gene Roddenberry erredeti víziója.

Steve Jobs legendásan rajongott a franchise-ért, és állítólag külön kérte a mérnökeit, hogy az eszközeik úgy nézzenek ki és úgy működjenek, mintha az Enterprise-ról érkeztek volna.

Ehhez képest a Csillagflotta Akadémia inkább tűnik egy drága, identitását kereső mellékvágánynak, mint a jövőről szóló, optimista látomás örökösének. Itt van neon ugrókötél, neon fülhallgató, minden a jelenlegi technológiai szintet mutatja, csak neon. Semmi igazán forradalmi.

A legszarkasztikusabb megjegyzések sem tudják teljesen elfedni a csalódottságom: sokan nem azért kritizálják ezt a sorozatot, mert gyűlölnék a Star Treket, hanem éppen ellenkezőleg, mert túl jól ismerik, és fájó látni, milyen irányba sodródott.

Ez egy Star Trek sorozat, olyan emberek tollából, akik nem értik a Star Treket és olyan embereknek készült, akik nem szeretik a Star Treket

A Csillagflotta Akadémia nem pusztán egy félresikerült spin-off sorozat, hanem egy újabb állomás abban a korszakban, amelyben a franchise mintha teljesen elveszítette volna saját iránytűjét. Lehet, hogy egyesek számára könnyed „guilty pleasure”, de azoknak, akik a régi, gondolkodásra késztető, bátor tudományos fantasztikumot keresik, ez az akadémiai évfolyam inkább bukást érdemel, mint dicséretet.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk