Bihari Viktória véleménye Ákos-ügyben
Bihari Viktória a Facebookon írt hosszú bejegyzést a nők szerepéről, a gyerekvállalásról és arról, hogy hogyan érzi magát ma egy egyedülálló nő Magyarországon. Változtatás nélkül közöljük.
Teltek-múltak az évek és a dolog nem változott, valahogy mindig azt éreztem, hogy fojtogatva vagyok, nem csinálhatok és nem is gondolhatok azt, amit akarok, mert egyfolytában meg kell felelnem egy hatalmi szervnek.
A képességeim nem érdekeltek senkit, a hiányosságaim viszont annál inkább. Hülye voltam a matekhoz, nem jártam csajos cuccokban, bénáztam tesiórán, álmodoztam a kémia laborban, elhagytam a tornazsákom és elaludtam a nulladik órákat. Azért ez mégis csak tarthatatlan. Meg az is, hogy
Így lettem egy totálisan összezavarodott felnőtt, aki megállás nélkül az árral szemben úszott és segítség helyett haszontalan tanácsokat, vagy lebaszást kapott, míg végül meg nem embereltem magam és nem döntöttem úgy, hogy akkor mondjuk kollektíven kapja be mindenki, szeretnék levegőhöz jutni és önállóan kitalálni saját magamat, ami természetesen még a kanyarban sincs és lassan 40 leszek.
Amit érzek - és ezt teljesen őszintén mondom - az pontosan ugyanaz, amit talán az ország is érez. Hogy mi a szorongás, a gyomorideg és a külső nyomásnak való kényszeres megfelelés és akadályfutás népe vagyunk. Nekünk megmondják valakik, hogy mit kell csinálni, de nem veszik figyelembe az egyén képességeit.
Reggeltől-estig szorongunk. Mert jön az ellenőr, mert képtelenség elintézni valamit az önkormányzatnál, mert az iskola szabja meg, meddig legyen ott a gyerek és hogy mivel mossák ki az agyát, mert nincs elég pénz, mert a politika benyúl a paplan alá és megragadja a férfiak tökét és a nők méhét, befészkeli magát a párkapcsolatokba és szétszed, nem összeköt.
Folyamatos baszogatás van és hátráltatás.
Ha munkát akarunk keresni, hónapokig, vagy akár évekig lógunk a levegőben, nem karol alánk senki, nem kapunk rendes képzést, odafigyelést, segítséget, csak szétesik az önértékelésünk és mondjuk lecsúszunk.
Ha gyereket akarunk vállalni, nagyrészt csak a családunkra számíthatunk, mert állami támogatásból, tegyük a kezünket a szívünkre, pelenkát se tudnánk venni.
Tudod mi volt életem egyik legfurcsább élménye?
Nagyjából egy évig éltem Angliában és amikor bementem egy illatszer boltba, azt láttam, hogy mindenki kipróbálja a cuccockat. És nem szól rájuk a kutya sem. A tinik sminkeltek, vagy ledobták a földre, ami épp nem kellett nekik, rihegtek-röhögtek, összekenték a pultokat szemfestékkel és a kutttttya nem cseszegette őket ezért.
Mikor munkát kerestem, napokig beszélgettek velem, szinte óránként hívtak telefonon és a képességeimhez alkalmazkodtak. Szeretettel bánt velem egy fekete nő, aki Afrikából érkezett, egy brit kisvárosban lett ügyintéző, én pedig egy általa teljesen ismeretlen kis országból jöttem Angliába, és biztos valami kétségbeesett bevándorlónak tartott.
3 vagy 4 nap alatt talált nekem melót. Egy idegennek. Nem akartam elhinni, miközben itthon az egyetemi professzoraim segélyért álltak sorban.
Azt éreztem, hogy ott a mentalitás volt más. ÉRDEKÜK volt segíteni és nem hátráltatni. Érdekük volt, hogy beillesszenek engem a gépezetbe, hogy termeljek, hogy hasznos legyek. Na ezt nem érzem itthon. Itt mintha ez teljesen fordítva lenne.
- még mindig nem tudom, hogy azt hogyan kell -, meg hol a helyünk és mit csináljunk.
Egyrészt, jelentem alássan, tényleg unalmas, hogy diktatórikusan meg legyen mondva, hogy mit KELL tennie ennyi embernek. Hadd döntsék el. Hadd ne érezzék magukat nyomorultul a meddők, az özvegyek, a leszbik, a homoszexuálisok - velük sem ártana beszélgetni, hogyan NEM tudnak örökbefogadni például - és a szinglik, vagy azok, akiknek uram bocsá "csak" 1 gyerekük van, mert nem tudnak többet felnevelni.
És vannak nők, akik nem akarnak gyereket, mert sportolnak, vagy tudományos pályát választottak, vagy hülyére dolgozzák magukat, mint szociális munkások, vagy másban hisznek, vagy csak máshogy gondolkodnak, esetleg szültek már és meghalt a gyermekük, vagy akármi!
Lehet kinyilatkoztatni, hogy mi a dolog, de akkor legyenek adottak a feltételek.
Egészséges, 39 éves, egyedülálló nő vagyok. És ha bemegyek hétfőn az önkormányzathoz és jelzem, hogy szülni akarok,
És nem lenne jogos igény? Hát ti akartok gyereket ugye, ti ott fent, az okos férfiak, akkor lássuk, miben tudtok TI segíteni nekünk!
Ja, hogy hát szinte semmiben. Értem.
Akkor maradjunk annyiban, amiben eddig is.
Ne mondja meg senki a másik embernek, hogy mi a dolga és a kötelessége. Lássa meg azt, mik az egyén képességei és a vágyai, miben jó, miben erős, és alkalmazkodjon a hatalom ehhez.
Érdekes világ lenne.
Érdekes lenne, ha széthúzás és uszítás helyett az összetartásra, a szeretetre és a segítőkészségre apellálna a kormány.
Érdekes lenne mosolygós embereket látni az utcán, akiket hagynak élni és akik kiteljesedhetnek abban, amik valóban ők.
Azt hiszem, ha így haladunk, sohasem fog eljönni ez a világ. Pedig pár órányira innen már létezik.
Köszönöm a figyelmet.
Bihari Viktória korábbi írásunkban elárulta, hogy hétéves kora óta ír, grafomán. A Tékasztorik bloggere humorról, őszinteségről és öniróniáról beszélt nekünk.
Ha érdekes volt az írás, oszd meg másokkal is!
