Gyűlöltem az alkoholista apámat
Dániel tizennyolc éves korára már keményen ivott, az alkohol volt a megoldás mindenre, nem tudta elképzelni az életét ivás nélkül. Az apja, János, ekkor próbált végleg felgyógyulni hosszú évtizedek óta tartó alkoholizmusából. Másfél évvel később fia is követte a felépülés útján, később mindketten segítő szakemberek lettek az ivással töltött évek hatására. Nemrég közösen hoztak létre egy speciális felépülési központot, hogy segítséget nyújtsanak a józanodni vágyóknak.
Felépülő függőkkel beszélgetve rengetegszer találkozni azzal a motívummal, hogy már egyik szülőjük is alkoholbeteg volt. Az sem ritka, hogy kiderül, családjukban több generáció óta jelen van az alkoholizmus; nem csak az apjuk, de nagyapjuk is ivott. Nem csoda, hiszen a statisztikák szerint a szenvedélybeteg családban nevelkedett gyerekek több, mint 30 százaléka válik később maga is függővé. Így történt ez a Lovizer családban is: János és fia, Dániel mindketten felépülő alkoholisták. Ők meséltek arról, hogyan lett apa és fia szenvedélybeteg.
János abban nőtt fel, hogy ne legyen olyan, mint az apja. “Mindig ő volt a bűnbak, a szégyen.” Körülbelül 17 éves lehetett, amikor először ivott alkoholt. Rögtön el is ájult két pohár bortól. Örült, mert ez az élmény megerősítette benne, hogy az alkohol nem neki való, biztosan nem lesz alkoholista.
A tanulásban mindig a maximumra törekedett, mindenből ötöst akart. Ennek megfelelően a gimnáziumot kitűnő érettségivel végezte el, mégis katonai pályára ment. Később, a felépülése alatt értette meg, ezzel kompenzálta, hogy nem volt apaképe. Hiába lett idősebb, két sörnél ekkor sem bírt többet meginni. “Tudták, hogy jó gyerek vagyok, csak nem bírom az italt.”
Valójában ha az első nem is, de a második-harmadik sör már jól esett neki. A negyediket csak félelemből nem itta meg, mert tudta, hogy baj lesz belőle.
Felesége hasonló családból jött, ezért közös elhatározásuk volt, hogy ők máshogyan fogják csinálni. De még az első igazán emlékezetes berúgása (katonatársainak kellett hazavinniük) után sem gondolták, hogy baj lesz az ivásból. Pedig voltak árulkodó jelek: többször összevesztek, ha hétvégén János szeretett volna csak úgy meginni néhány sört.
Született alkoholisták
Ez a transzgenerációs hatás – vetette közbe Dániel. Nála is akkor kezdődtek a bajok, amikor az első sört megitta. Őt is ugyanúgy vitték haza, mint az apját. Mégis az volt a tanulság, hogy meg kell tanulnia inni, mert jó érzés, “miközben gyűlöltem az alkoholista apámat.” Rájött, hogy ha iszik, akkor könnyebben oldódik fel társaságban, nincs problémája az ismerkedéssel. “Kényszeresen mindig azon pörögtem, mit gondolnak mások. Ha ittam, már nem.” Nagyon hamar, 14-15 évesen rögzült nála, hogy az alkohol mindenre megoldás, a nehézségekre – az első szerelmi csalódásra – is az ivás volt a válasz. Ugyanez játszódott le nála, mint apjánál: a rendszerváltással János élete megroppant, egyik pillanatról a másikra minden megváltozott a titkosszolgálatnál dolgozó férfi körül. Dániel fontosnak tartja tisztázni, hogy apja nem a külső események hatására kezdett el komolyan inni: eleve megvolt a hajlama rá.
“Ezt hívják úgy, hogy született alkoholista.”
Jánosnak és Dánielnek is voltak olyan barátaik, akik többet ittak náluk, mégsem lettek függők. Bárkiből lehet alkoholbeteg, több tényezőtől függ, hogy ki válik végül azzá. A rendszerszemlélet segít az összefüggések értelmezésében. A három legfontosabb dimenzió, amelyet érdemes vizsgálni:
- Választott szer
- Személyiség
- Szociokulturális tényezők
Az alkohol számít az egyik legveszélyesebb szernek, mert például a heroinnal szemben társadalmilag elfogadott, miközben keveset tudnak a hatásmechanizmusáról. Egy szorongó, bizonytalanul kötődő személyiség ugyancsak nagyobb eséllyel lesz függő. Ugyanennyire erős tényező az otthonról hozott minta: a szenvedélybeteg családban felnőtt gyerekek ötször-hatszor nagyobb eséllyel lesznek függők. Ezek együttállása esetén válik valaki “üzembiztosan” alkoholbeteggé, magyarázta Dániel. Sokat számít, ha van a családban legalább egy valaki, aki nem iszik. “Nekem esélyem sem volt, mert még az unokatestvéreim is piáltak”. A hobbi, az életkornak megfelelő életcél, az elfogadó szeretet-kapcsolatok, a támogató közösségek és a hit viszont mind-mind protektív tényezőnek számítanak, tette hozzá.
“Nem ezt akartam egyik gyerekemnek sem”
Gyerekként Dani sokáig s semmit nem vett észre apja betegségéből. Nagyjából 5-6 éves korától vannak emlékei arról, hogy szülei veszekednek. Tizenéves korára vált mindennapossá, hogy “ha apa iszik, akkor bármi megtörténhet.” A fiú vált a villámhárítóvá, nővére inkább kimenekült ebből a helyzetből azzal, hogy kollégiumba ment. Idővel feladatának is érezte, hogy a szülei közé álljon, ha kell. Anyja vele beszélte meg, mi legyen Jánossal; elengedjék a kocsmába vagy inkább ők adagolják neki az italt.
János ma már könnyebb szívvel hallgatja fiát, amikor ezekről az emlékekről mesél. Ez nem volt mindig így. Felépülése kezdetén döbbent rá, mit tett a családjával, mennyi szenvedést okozott gyerekeinek. Lehetetlen lenne együtt élni ezzel a bűntudattal, hosszú folyamat volt ennek feldolgozása. “Katartikus élmény látni, mi lett a fiammal. Sosem akartam, hogy mint nekem, neki se legyen apja.” Sokszor mégis azon kapja magát, hogy a lányával való kapcsolatában meg-megjelenik a bűntudat. Lánya ugyan nem iszik, de ugyanúgy továbbvitte a sérült működést: nála is megjelenik az a kényszeres megfelelés, amely Danit és Jánost is jellemezte. “Nem ezt akartam egyik gyerekemnek sem. De nem tudtam mást adni, mint amit láttam.” Ezért hangsúlyozza mindig, hogy az alkoholizmus betegség, nem egy szerzett helyzet.
Csak egy napot álljon meg ivás nélkül
János és Dániel alkoholizmusának története 2008-ban kapcsolódott össze, és későbbi felépülésükben is sorsfordító volt ez az időszak. Felesége ekkor váltotta be tízéves ígéretét és elhagyta Jánost. Ez volt az abszolút mélypont: alkoholbetegsége annyira elhatalmasodott, hogy az orvosok közölték vele, bele fog halni az ivásba, ha nem hagyja abba. Ekkor került be a Szigetvári Kórház Addiktológiai Rehabilitációs Osztályára, ahol a Minnesota-modell szerint gyógyítják az alkoholbetegeket. (A szigetvári intézményről ebben a cikkben írtunk részletesen.)
Dániel is elkísérte, ahogy visszaemlékezett, akkor is másnapos volt. Ma is tisztán emlékszik a pillanatra, amikor az orvos felé fordult és megkérdezte: „Tisztában van-e azzal, hogy az alkoholizmus progressziv, gyógyíthatatlan, halálos betegség, amire alkoholista apa fiaként 6-7-szeres esélye van?” Amíg apja bent ült, kitöltött egy 35 kérdéses tesztet, amely megmondja, mennyire érintett az alkoholizmusban. Hat-nyolc, vagy annál több igen válasz súlyos alkoholizmust jelent. A tizennyolc éves fiúnak legalább 26 igenje volt.
Ettől teljesen kikészült. Ezután az ivás már nem volt ugyanaz számára: minden berúgás után azonnal jött a bűntudat. Lyukat ütöttek a tagadásból és mások hibáztatásából épült pajzsán, mondta. Apja sorsa egyfajta felmentést jelentett neki, hogy ne kelljen foglalkoznia saját problémáival.
“Hát persze, hogy iszom, egy ilyen családban ki ne inna?!”
– mondogatta magának.
Ez a kifogás azonban megszűnt, miután 2008 őszén János visszatért a terápiáról. Teljesen más ember lett; nem beszélt a józanságról, hanem tett érte, rendszeresen eljárt az anonim önsegítő csoport gyűléseire. Addigra Dániel már el sem tudta képzelni az életét ivás nélkül: még a szexhez is kellett az alkohol vagy a fű. “Hogy még jobb legyen.”
Egy évvel azután, hogy János elkezdte a felépülését, Dániel azt érezte, hogy képtelen így tovább élni. Az ivásra ráment a párkapcsolata, rengeteg pénzt veszített, összetörte a családi autót. Fél évet adott magának: vagy kijózanodik, vagy kicsinálja magát. Az akkor már több mint egy éve józan apja azt tanácsolta neki: legalább egy napot próbáljon meg alkohol nélkül.
Ez 2009. augusztus 27-én volt, és azóta, egészen pontosan 3225 napja nem ivott egy kortyot sem.
Apja tanácsa volt az utolsó lökés a józanodás felé, mondta visszagondolva. Erősebbé vált a felépülés iránti vágy a félelemnél, hogy mi lesz vele alkohol nélkül. Elkezdett önsegítő csoportokba járni, ami sokat segített neki, mert a társak ugyanarról beszéltek, amit titkon ő is érzett legbelül.
Tizenhárom éven át gyógyszerezték
A Lovizer család története azért is egyedülálló, mert felépülése után apa és fia is segítő szakember lett. A motivációjuk azonban némileg különbözött. János számára meghatározó élmény volt, hogy körülötte mindenki belehalt az alkoholizmusba, az egészségügy rajta sem tudott segíteni. Több mint tíz éven keresztül járt pszichiátriára, de az orvosok nem ismerték fel, hogy nem a depresszió az igazi baj, hanem az alkoholizmusa.
“Miért nem tudják a pszichiáterek, hogy egy alkoholistának nem szabad gyógyszert adni? Mintha csak italt adtak volna. Ezt nevezik szerváltásnak.”
Olyan orvosa is volt, aki azt tanácsolta, csak igyon fele annyit. A végső bizonyosságot az jelentette, amikor látta, hogy az önsegítő csoportok ereje és az általuk kínált felépülési program fiának is segít. Három felépülő évvel a háta mögött beiratkozott az addiktológiai konzultáns képzésre. Először a családsegítőnél kezdett el dolgozni, később egyéni konzultációkat is tartott, és továbbra is részt vett az önsegítő közösségek életében.
Annak ellenére, hogy 2009 nyara után Dániel már nem ivott, a személyisége ugyanúgy függő módon működött. Mindent kényszeresen csinált: nem szerette, amit az egyetemen tanult, mégis minden tárgyból ötöst akart. Ha viszont a saját felépüléséről kellett beszélnie, akkor nem szorongott, jól érezte magát. Egyre több helyre hívták drogprevenciós órákra előadást tartani. Rájött, hogy ez való neki igazán, és apjához hasonlóan beiratkozott az addiktológiai konzultáns képzésre. Végre eltűnt a kényszeresség, azért akarta jól csinálni, mert érdekelte. A diploma megszerzése után a Kék Pontnál kezdett el dolgozni, ahol fiatal, saját élményű szakembert kerestek.
Megtanulják, hogyan maradhatnak józanok
A Szőcön megvalósított felépülési központot már együtt találták ki. Az ötletet az adta, hogy Magyarországon nem létezik köztes ellátási forma: vannak ambulánsan látogatható csoportok, egyéni konzultációs lehetőségek és több hónapos bentlakásos terápiák. Ez az ellátás viszont csak 28 napos, gyakorlatilag a Minnesota-modell elemeit valósítja meg egy rövidebb, intenzív, bentlakásos formában. Reggeltől estig folyamatos munka folyik; a klienseik tanulnak a szenvedélybetegség valós természetéről, addiktológiai témájú filmeket elemeznek, önismereti munkát végeznek és különböző technikákat sajátítanak el, hogyan tudják megtartani józanságukat a mindennapokban. Ezenkívül megismertetik velük az önsegítő közösségek felépülési programját is.
Másik lényeges eleme a szőci programnak, hogy a központ dolgozói mind maguk is felépülők; négyüknek ugyan nincs szakképesítésük, de gyakorolják a 12 lépéses programot. Abban egyedi még Jánosék központja, hogy az egész család, tehát ő, a fia és a felesége is részt vesz a munkában. Felépülése után Jánost visszafogadta felesége, és maga szakember lett, felépülő hozzátartozóként és családterapeutaként dolgozik velük. “Azt láttuk, hogy a felépülő családi minta akkora erőt és reményt ad a klienseiknek, mint semmi más.” A program tavaly szeptemberben indult, ezért még nincsenek használható statisztikáik arról, hogy a gyógyulni vágyók közül hánynál értek el maradandó változást. Eddig harmincan indultak el náluk a felépülés útján, körülbelül 70 százalékuk jelenleg is józan, számolt be János az eddigi eredményeikről.
A program nem ingyenes, a 28 napos program díja többszázezer forint. Ez ahhoz képest nem sok, hogy klienseik korábban 80-100 ezer forintot, vagy akár ennél is többet ittak el havonta, mondták Dánielék. Sokszor a család vagy a baráti társaság adja össze a pénzt, nem is a függő. Arra is volt példa, hogy a munkáltató fizette ki az ellátást. “A lényeg, hogy nem a társadalom, hanem maguk az érintettek állják a felépülésük a költségeit, ezzel is tehermentesítve az ellátórendszert.” Tapasztalataik szerint az anyagi elköteleződés komoly motiváló erőt, felelősséget jelent a felépülésben. Jellemzően azok jelentkeznek a programra, akiknél már nagy a baj, de még nem vesztették el a munkájukat, még működnek a családi kapcsolatok.
