A szingliség nyomorúság, ne ámítsuk magunkat
Határozott állásfoglalást tett közzé Bihari Viktória a Facebook-oldalán, vagy ahogyan még a Tékasztorikból sokan ismerik, Viku. A bejegyzés nem mai, de most kezdett el terjedni a közösségi oldalon. A téma a szingliség, és talán nem túlzás kiáltványnak nevezni a szöveget, amit most változtatás nélkül teszünk közzé. Természetesen mindez az ő véleménye, és lehet vele vitatkozni.
Talán azt hitték, majd nagy pofával és fülig érő szájjal kampányolok a dolog mellett, hogy ez mennyire menő és trendi, követendő példa és általánosan elfogadott státusz.
Ehelyett a következőket mondtam nekik:
A szingliség ciki.
Elsősorban azért, mert ha definiáljuk a dolgot, akkor simán elindulhatunk a Szex és New York című sorozatból, mert én először ott találkoztam ezzel a fogalommal. Nagyvárosi, kőgazdag picsákról szól, akik egész nap vásárolnak és felhőkarcolók 148. emeletén dolgoznak topmanagerként havi 1 millió forintért, miközben méregdrága koktélokat iszogatnak este a 31. és a Broadway sarkán. Ha innen indulunk, akkor Magyarországon nincsenek is szinglik.
A 42 éves özvegy Tóth Józsefné, aki Galgahévizen melózik a húsüzemben és senkije sincs, nyilván nem lehet szingli, csak egyedülálló. A 24 éves egyetemista lány Budapesten, akinek nincs pasija, szintén nem lehet szingli, mert alig tudja kifizetni a koleszt és jó esetben éjjel-nappal tanul.
Ki a franc az a szingli akkor?
Elakadtunk, rendben, fordítsuk le simán és legyen minden egyedülálló az.
Pompás.
Csináljunk belőle divatot, akasszuk a nyakunkba transzparensként, mert ez azt sugározza, hogy nincs szükségünk a férfiakra, emancipált nők vagyunk, megállunk a saját lábunkon, pénzt keresünk, boxolunk, autót vezetünk, katonának állunk vagy felrepülünk az űrbe, mert egyenlőek és függetlenek vagyunk, tökös amazonok, feminista aktivisták, akik büszkék arra, hogy egyedül vannak.
Mire is büszke egy szingli? Arra, hogy nem kell senkinek?
Őszintén gratulálok.
37 éves vagyok.
Egyedülálló. Szigorúan egyedülálló és nem szingli, mert nincs citromsárga Prada kiskosztümöm, sportkocsim és nem kavarok házas bankárokkal.
Nem kell mint nő, mint anya, mint szerető, mint múzsa.
A szingli boldogtalan.
Azért boldogtalan, mert ugyanaz az evolúciós szoftver fut a fejében, mint minden nőnek a világon: család, fészekrakás, gyerek. De egyedül van. És mivel egyre többen vannak egyedül, egyre jobban elférfiasodnak a nők, ezért transzparenst csinálnak, hogy felmentsék magukat és a társadalmat hibáztassák: Oh, hát én jól nézek ki, dolgozom, tanulok, a pasik mind hülyék, én ugyan nem kötöm le magam senkihez, mert a pasik megcsalnak, hazudnak, kétszínűek és úgyis csak dugni akarnak.
A pasik (akik férfiak alapvetően), nőket keresnek. Nőket, akikben lágyság, gondoskodás, szeretet és elfogadás van. Akik órákig sütnek egy meggyes rétest, akiknek derogál a fizetett takarítónő, akik nem a laptopon és a mobilon lógnak naphosszat, akik nem az edzőtermet és az éppen divatos táplálkozási trendet választják, hanem a közös kirándulást és az offline beszélgetést. És igen, egyre kevesebb a NŐ. Az igazi, nagybetűs NŐ.
Azért vagyok egyedül, azért vannak egyedül a szinglik, mert baj van a fejükben, baj van a fejemben. Nincs olyan, hogy a pasik ilyenek vagy olyanok, mert ehhez a merész állításhoz nagyjából 3 milliárd hímneműt kellene nagyon alaposan ismernünk. Vannak kudarcok, félresiklott kapcsolatok, pofáraesések, de nem a másik a hibás sorozatosan, ha egy nő 40 évesen is egyedülálló.
Az önismeret egy mocskos nehéz lecke és egy olyan út, ami gyakorlatilag végtelen. Kevesen lépnek rá, mert könnyebb kifelé mutogatni és bűnbabokat keresni, mintsem belenézni a tükörbe és kimondani: igen, hisztis vagyok, akaratos, önző, rugalmatlan, stb...
Szeretem a férfiakat, csodálatos lények, ezerszer könnyebb velük, mint a nőkkel és sokkal finomabban kezelik azt, hogy ők egyedülállóak. Nem csinálnak belőle reklámot, nem büszkék rá, nem hazudják el, hogy boldogok egyedül.
A szingliség ciki és sohasem leszek szingli.
Egyedülálló vagyok, aki nagyjából ismeri a hibáit és nem mutogat ujjal kifelé, nem szidja a férfiakat és nem köpköd. Próbálok tanulni, változni, fejlődni és nem elbújni szlogenek mögé. Nem mentem fel magam, jelentem, tudom: az én készülékemben van a hiba, és ez az, amit nagyon kevés nőtől hallok. Elvárások vannak, hogy hát kéne a sportos, jóképű, gazdag csávó, de kinek is? Neked? Miért járna ez alanyi jogon? Miért nem fordítod meg 180 fokkal a dolgot és miért nem onnan indulsz el, hogy TE mit tudnál adni egy pasinak?
Ha szingli vagy, akkor nézz magadba, mert ha sorozatosan ugyanazokat a visszajelzéseket kapod a kapcsolataidban, akkor nem biztos, hogy a másik nemmel van a gond.
És igen, ezek az észrevételek nekem is szólnak, nem csak a szingliknek.
Az óriási különbség az, hogy én ezeket már tudom, és elég öreg vagyok ahhoz, hogy ne hazudjak magamnak.
Instant és kettéosztott világban élünk, hazudunk a neten és teljesen máshogy viselkedünk a valóságban. Rapid kapcsolataink vannak, nem javítjuk meg, nem dolgozunk rajtuk, hanem lecseréljük.
Olyan világban élünk, ahol egy másfél éves járás már "komoly"-nak számít. Minden és mindenki elérhető, pótolható, az értékek elértéktelenednek, a szavaknak már nincs súlyuk, a nők 10-12 órákat dolgoznak, karriert építenek és megkeményednek.
Én mégis pótolhatatlan NŐ akarok lenni, koszos zoknikat görnyedt háttal mosó, iskolatáskát pakoló biztonságos és lágy öl, aki meleg vacsorával várja haza a férjét.
Nem jó egyedül és a szerelmet, a boldogságot nem pótolja a Facebook és a Skype.
A szingliség pedig nyomorultság, ne ámítsuk magunkat.
Szerintetek igaza van Viktóriának?
