A felnőtteknek is jár a mese – beszélgetés Epres Attila színművésszel irodalomról, sportról, kis örömökről
Epres Attila, az Örkény István Színház művésze, akit annak idején a Szomszédok teleregény szigorú, ám érző szívű presszótulajdonosaként zárt szívébe az ország, kissé kapkodva veszi a levegőt, amikor a megbeszélt időpontban felhívom. Nem kell megijedni, szó sincsen betegségről: éppen néhány perccel korábban fejezte be kajak-edzését a Dunán. Erről is szó lesz majd, de beszélgetésünk kiinduló pontja a Facebook-oldalán indított élő felolvasás-sorozat, amelyet vele párhuzamosan felesége és színésztársa, Madarász Éva is művel, kisebb-nagyobb gyerekek számára.
– Hogyan született meg az ötlet, hogy így tartjátok életben az irodalmat?
– Feleségem már tavaly elkezdte azzal, hogy „élővé” tette a kisfiunknak, Marcinak mondott meséket és nagy sikerük volt. Egyébként egy amerikai hölgy indította el a „minden gyereknek jár egy mese” mozgalmat és Évi Magyarországon az elsők között csatlakozott hozzá. Most, hogy itthon maradtunk, színház, munka nélkül, egyszerűen adta magát, hogy folytassuk.
Egyrészt nagyon jó nekünk is, mert pótoljuk az esti hiányérzetet - minden este 7 órakor eszembe jut, hogy milyen előadás lett volna aznap, este 10-kor pedig az, hogy véget ért - gyakorolhatjuk színészi hivatásunkat, nem rozsdásodnak be a hangszálaink, reflexsorozataink. Másrészt pedig úgy éreztem, hogy nekem van némi meghálálni valóm. Januárban az interneten megválasztottak a „legjobb magyar hangnak”, ami nagyon jól esett, bár meglepett, mert számos olyan kollégám van, aki nálam többet dolgozik és remek színvonalon.
Úgy gondoltam, hogy ezt a szeretetet így szolgálom meg. Mert a felnőtteknek is jár mese esténként. És itt szeretném megköszönni, hogy rengetegen írnak nekem éjjel vagy reggel, mert vannak, akik a reggeli kávé mellett hallgatnak meg. Tehát egyszerre adok és kapok is.
– Mindenkinek vannak gyerekkorából élményei abból az időszakból, amikor a szülők, nagyszülők mesét olvastak fel neki. Te mire emlékszel vissza a legszívesebben?
– Éppen a hallgatóim írják gyakran, hogy ezekről a felolvasásokról eszükbe jut a gyerekkoruk. Nekem is sok ilyen emlékem volt. Balatonlellén laktunk, édesanyám üdülővezető volt. Könyvtárat is vezetett, és nagyon sokat olvasott fel nekünk is. Édesapámmal együtt mindig nagyon sok verset tudtak, remek memóriájuk volt. Később is, amikor már színészként mondtam egy verset, rögtön rávágták, hogy ezt ők is tudják. Így aztán kiskoromtól kezdve életem része volt az irodalom, a költészet.
– Eddig Ambrose Bierce és Bohumil Hrabal írásaiból olvastál fel. Miért éppen rájuk esett a választásod?
– Bierce hozzátartozik ahhoz a négy csodálatos évhez, amelyet Sopronban, az erdészeti középiskolában és kollégiumban töltöttem el. Meghatározó része volt az életemnek, nagyon sok mindent köszönhetek tanáraimnak, diáktársaimnak és ezek rengeteg dologban máig visszaköszönnek. Talán az egyik osztálytársam hozta Bierce könyvét, és a többiek megkértek, hogy olvassak belőle esténként, mert állatira élvezték, főleg a morbid humorát, a polgárháborús meg a misztikus történeteket. A kollégiumban este 10 órakor szigorúan villanyoltás volt, és az elemlámpa vagy gyertyafény melletti olvasás még hatásosabb lett. Ezek nagyon megmaradtak bennem, és amikor eszembe jutott, hogy esténként olvasni fogok, szinte magától jött. Már csak azért is, mert rögtön tudtam, hogy novellákkal próbálkozom. A novella jó tömény műfaj, de mégsem annyira bensőséges, mint egy vers, vagy nem olyan nehezebben követhető, mint egy regény. Most azért is olvasom Hrabaltól a Bambini di Pragát, mert az egyes fejezetek önállóan is megállnak, ha esetleg valaki egy előző részt nem hallotta.
– Nekem Bierce elhangzott írásaiból a legjobban az Egy lelkiismeret története és a spirituálisabb Haita, a pásztor tetszett. Hrabal pedig alighanem sokunk nagy kedvence.
– Hrabal régóta nagyon kedves az én lelkemnek is. Mindig szükségem van rá a mentális karbantartásomhoz, akárcsak Jiŕi Menzel filmjeire, és az egész cseh irodalomra és kultúrára. Épp a minap beszélgettem valakivel arról, hogy négy évtizede nézünk cseh filmeket, olvasunk cseh könyveket és bár 30-40, vagy még több nemzet íróival találkozom, amióta színész vagyok, mindig egy fejjel magasabbnak érzem mindenkinél a cseh irodalmat a maga emberszeretetével. Valahogy egyetlen más nemzet szerzői sem olyan megbocsájtók gyarlóságainkkal szemben, és nem szeretik annyira az életet, mint a csehek. Ezért is volt számomra természetes, hogy ha egy amerikai szerző után egy európait veszek elő, akkor az Hrabal legyen.
