Újabb horrortörténetek a magyar szülőszobákból
Korábban már beszámoltunk a Roses Revolution nevű mozgalomról, amelynek az a célja, hogy felhívja a figyelmet a szülőszobában történő visszaélésekre, orvosi és személyzeti figyelmetlenségre, az empátia hiányára. Március 20-án a traumatikus szülésélményen átesett édesanyák és a velük szimpatizálók fel is vonultak, Facebook-oldalukra pedig sorra töltik fel a megdöbbentőbbnél megdöbbentőbb történeteket, #masallapotot2016 hashtaggel. Ebből teszünk közzé néhányat.
Este 10-kor még mindig 10 percesek voltak a fájások, de már nagyon erősödtek. Nem éreztem magam otthon biztonságban, bementünk a kórházba. Ugyanaz az orvos volt, kérdezte, mióta vannak fájásaim, majd leszidott, hogy ezt reggel NST után miért nem mondtam neki. Hiába szabadkoztam, hogy a doktor úrnak is említettem, nem felejtem el, ezt mondta: "Kisasszony. Ha le akar szállni a buszról mit tesz? Szól a mellette állónak vagy megnyomja a gombot? Na ugye... Most már mindegy, ha bejött, maradjon... " A papíromra azt írta, 10 óta vannak fàjásaim, szóltam neki, hogy egy nullát is odaírt véletlen, de elküldött, hogy feküdjek le!
Megvizsgált, zárt volt a méhszáj, de elkezdtem vérezni, így fent tartottak. A férjemet hazaküldték, így egyedül maradtam. Egy tanuló szülésznő járt be hozzám, elengedett zuhanyozni többször is, a hajnali 4 felé meg masszírozta a derekamat 10 percenként fájásokkor, mert nem sűrűsödtek, csak még jobban erősödtek. Féltem... A méhszáj még mindig zárt, hiába vizsgáltak óránként, attól csak egyre jobban véreztem...
Fél 6-kor bejött a választott orvosom, rögtön megnyugodtam. Megvizsgált, kérdezte mióta tartanak a fájások, mire mondtam, hogy előző nap hajnali 1 óta. Nem tudott róla, rögtön magzatburkot repesztett. Miért nem értesítette az ügyeletes orvos? 7-kor bejöhetett a férjem is, végre sínen voltunk. Sűrűsödtek a fájások, elkezdett nyílni a méhszáj. Az orvosom javasolta, hogy álljak, a szülésznők lefektettek volna, a dokim mondta nekik, hogy hadd álljak, erre csak rám szóltak, hogy: "Anyuka, ha lehet halkabban!"
10 órakor màr teljesen nyitott volt a méhszáj, de a kislányom felkuckózott a gyomrom felé, holott már a 28. héten beilleszkedett a szülőcsatornába. Álltam a legvégéig, rugóztam minden fájásnál, az orvosom próbálta beilleszteni a fejét, de nem sikerült... Már nagyon kimerültem, 2 fájás közt volt, hogy elaludtam...vártunk még egy darabig, hátha, de végül 34 óra vajúdás után megcsászároztak. Hálás voltam érte, hihetetlen fáradt voltam, már alig álltam a lábamon... 4050 gramm és 51 cm-es csodát emelt ki az orvos a hasamból! Megveregette a vállam és mondta, hogy ne aggódjak, nem rajtam múlt, a kislányom jól érezte magát bent!
A következőt majd természetes úton szülöm meg!
Sajnálom, hogy utána nem kaptam meg a kislányom, meg hogy nem segítettek a szoptatásban, amikor még ágyhoz voltam kötve...
De mindent megoldottunk hárman, sikerült beindítani a tejtermelést, rengeteg tejem lett! Miután hazaengedtek már guggoltam itthon, hason aludtam. A gyerekemért kellet erősnek lennem, és abbahagynom a sírást, amikor eszembe jutott a vajúdás első 29 órája!
Rengeteg "mi lett volna ha" van bennem, de tudom, hogy a választott orvosom mindent megtett értünk, a férjem keze egy mentsvár volt, és a kislányom mindenért kárpótol! A következő terhességnél tapasztaltabb leszek!
Azt sajnálom, hogy ennyi, a munkájába belefásult ember dolgozik egy olyan osztályon, ahol napról napra csodák mennek végbe! És ezek a csodák nem rajtuk múlnak, hanem legfőképpen rajtunk, anyákon! És a munkájukat szerető és odaadóan végző orvosokon, nővéreken és szülésznőkön! "
Sajnálom, hogy az első gyermekem születésekor, amikor elfolyt magzatvízzel, kontrakciók nélkül bementem a kórházba, hagytam, hogy megvizsgáljanak. Akkor nem tudtam és nem is tájékoztattak arról, hogy megrepedt magzatburok esetében minden hüvelyi vizsgálat növeli a fertőzés veszélyét.
Dühös vagyok amikor arra gondolok, hogy az engem felvevő ügyeletes orvos, mikor a vizsgálat közben feszengtem és nagyokat sóhajtottam a vizsgálat okozta fájdalom miatt, azt kérdezte, hogy akarok szülni, ha még ezt sem bírom. A tágulás 1 cm volt.
Szomorú vagyok ha felidézem milyen egyedül éreztem magam, és milyen jó lett volna ha a férjem bent maradhatott volna velem még az aktív vajúdás nélküli hosszú órákban is.
Hálával és örömmel gondolok arra a kedves szülésznőre, aki a szülőszobán fogadott és a műszakja végéig volt velem. Csak azt sajnálom, hogy nem kértem meg, maradjon velem végig. Jelenléte támogató, megnyugtató volt. Tájékoztatott, testhelyzeteket ajánlott, nem utasított. Jó őrá gondolnom.
A tehetetlenség érzése tölt el mikor arra gondolok, hogy a frissen megszületett pici fiamat egy percnyi rám helyezés után rögtön elvitték, mondván fázik és inkubátorban melegen tartják. Csak a fejemben kattogott a mondat: 'Én majd melegítem, tegyék vissza!' Nem tudtam megszólalni."
Közben kérdezgettek románul mindenről, de én még magyarul sem tudtam összetetten gondolkodni. Fájásaim voltak – igen, tudom, hogy nem olyan, nem akkora, de a méhem másképp húzódott össze, lefelé koncentrált fájásokkal, működött a szervezetem! Fáztam, féltem, még szédültem, félig ájult voltam, fájt a lelkem, fájt a testem. Azt mondták, hogy műszeres befejezés kell, de nem volt erőm tiltakozni, pedig tudtam, hogy ha békén hagynak, talán jó lesz. De féltem, mert nagyon véreztem.
Műszeres befejezésre fel kellett másznom a másik asztalra. Én teljesen meztelenül, tíz idegen körülöttem az éjjel közepén. Hisztizik az ügyeletes főnővér, miért nincs pizsamám, mi a frászért nem vittem be. (A párom épphogy összerakta a pongyolámat meg egy bugyit. Úgy aggódott, amíg a mentők ki nem jöttek, nem mozdult el mellőlem.) Féltem, hogy mi lesz. Ott feküdtem egyedül, teljesen meztelenül az asztalon, mindenki másnak csak egy éjjeli meló voltam, én fáztam, reszkettem, szédültem és egyszer kijött belőlem a sírás. A nővér megkérdezte kiabálva, miért sírok. Akkor sírjak, ha rosszul vagyok. Nem tudtam válaszolni, mit mondjak neki…
A doki odajött, meleg volt a keze. A műszeres befejezést nem nagyon bírtam, pokolian fájt. Egy rezidens végezte. Én voltam az egyik kötelező méhűri kaparása. Yeeeee. Görcseim voltak és kapartak. Sírtam. A doki, vagy a takarítónő, vagy valaki aztán megfogta a kezem. Meleg volt a kezem. Szoríthattam az övét, nemcsak az ágyon lévő vasat. A doki kedvesen mondogatta, ne féljen, még csak egy perc. Most segíts meg Máriát mondtam, mert azt hittem, ott fogok meghalni. Arra gondoltam még: Miért legyek tisztességes, kiterítenek úgy is/Miért ne legyek tisztességes, kiterítenek úgy is.
Tudom, ha békén hagynak, csak megfigyelnek, akkor „befejezem” magamtól a vetélést. Egyszer már megtettem. A nőgyógyászom (a korábbi vetélés után) azt mondta, mellőzzük a műszeres befejezést, „nem egészséges”, csak indokolt esetben. Az állami kórházban nem mondták, miért KELL műszeres befejezés, azon kívül, hogy a rezidens kell dolgozzon. Azt KÉRDEZTÉK, miért sírok…. Hát miért sír egy vetélő nő, éjjel, egyedül, meztelenül, fájva és félve, kiterítve egy asztalon…
Hálás vagyok a dokinak, mert nem üvöltött, nyugtatott, bejött a kórterembe utána, érdeklődött. Nem kapott csúszópénzt senki, emberi volt. De azt az érzést, az asztalon nem tudom elfelejteni! Megerőszakoltak egy méhűri kaparással."
Két nappal a kiírt császár előtt (azt mondták túl nagy a baba és nem tudom megszülni. 3570 gr, 52 cm.) beindultak a fájások. 10 óra vajúdás után az orvosom hajlandó volt bejönni a kórházba megnézni.
Reggeli első császár voltam.
Mikor megvágták a hasam a magzatvíz beterítette az egyik orvosnőt. Ezt utólag tudtam meg. Ott csak annyit hallottam, hogy: bassza meg, a kurva életbe" stb stb. Nem tudtam mi történik, nem láttam semmi a lepeltől, tájékoztatást nem kaptam. Azt hittem a babával van baj. Ideges lettem, mindenem fájt, szabadulni akartam, megnézni a babát. Senki sem szólt hozzám. Rosszul lettem. Hánytam. Féltem.
És akkor jött a műszakváltás. Egyszer csak hallottam, hogy az egyik nővér felkiált: "úristen már ennyi az idő?! Lekésem a vonatot!" Majd még ketten. Ott feküdtem felvágva és épp az első lányom miatt aggódtam. A személyzet meg otthagyott. Szó szerint kirohantak a műtőből mert lejárt a műszak.
Hogy lehet ilyet csinálni? Életemben nem féltem még ennyire. Persze nemsokára megérkezett a váltás, de ezt az élményt nem köszönöm meg nekik.
Utána pár másodpercre megmutatták a kislányom pici lila lábikóját. Se a fejét nem láttam, se a testét. Nem szagolhattam, nem érinthettem meg. Nem tudtam mi van vele, hogy alakultunk.
Pár óra múlva közölték, hogy minden rendben, egészséges pici született.
Ez reggel hétkor volt. Délután fél ötkor láttam újra kerek fél órára. Legközelebb másnap délben kaptam meg a szerencsére makk egészséges kislányomat. Többé nem is eresztem el. "
Ha szerinted is fontos az ügy, oszd meg másokkal is a cikket!
