KULT
A Rovatból

„Mindannyian millió történet mellett megyünk el” – beszélgetés Totth Benedekkel villamosszínházról, irodalomról és alkotásról

A színház mindent túlél. A színház ezer helyszínen képes megújulni.


Az amfiteátrumtól a kőszínházig, a pajtáktól, kocsmaudvaroktól a pincékig, az illegális lakásokig, a fogolytáboroktól a börtönökig. Miért éppen villamoson ne lehetne színházat játszani? Ez az egyik meglepetése a hét végi Dunapest Fesztiválnak. Az egyik alkotóval, Totth Benedek íróval beszélgettünk.

– A budapesti villamos egyfajta 20. századi történelmi szimbólumnak is tekinthető, a két világháború közti időszaktól az újjáépítésig, 1956-ig és még lehetne sorolni. Másfelől pedig egy villamos közönsége egyfajta mikrotársadalom. Hogyan született meg a villamosszínház ötlete?

– Az ötletgazda Valuska László, a Dunapest, illetve az őszi-tavaszi Margó-fesztivál szervezője volt és úgy tudom, hogy éppen az Ön által is említett koncepciók mentén bontakozott ki az előadás, ami természetesen a Dunához is kötődik, mivel a darabot a 2-es villamoson adják elő.

– Amelynek az útvonala sem akármilyen: „Fehér Ház”, Parlament, Akadémia, Vigadó, Vásárcsarnok…

– A színdarabot a járat menetidejéhez igazítottuk: addig tart, amíg a 2-es megteszi az utat a Jászai tér és a Közvágóhíd között oda-vissza. Szerettük volna megírni a tömegközlekedéssel járók egyik állandó élményét, vagyis, hogy minden nap millió történet mellett megyünk el. Szerzőtársammal, Molnár T. Eszterrel egy ilyen történetet írtunk meg, amit az idő rövidsége és a tér szűke miatt nagyon össze kellett sűríteni. „Négykezes” darabot még nem írtam, végül úgy osztottuk fel a munkát, hogy Eszter megírta az oda utat, én pedig a visszautat. A darab rendezője Ördög Tamás, a Dollár Papa Gyermekei társulat vezetője. A sztoriról annyit árulhatok el, hogy egy kevés szereplős „párkapcsolati túszdráma”.

– A színház hihetetlen helyszíneken találja meg a helyét.

– Nem tudom, volt-e már a világban valahol villamosszínház, de ez a helyszín írói és, gondolom, rendezői meg színészi szempontból is rengeteg kihívással jár. De az ötlet, hogy „kivigyük” a városba a színházat, nagyon működik, ráadásul ez az egész az utazással kap még egy csavart.

-Egy írónak vélhetően rá is áll az agya, hogy utazás közben egy arcból, egy figurából kibontson egy történetet.

– Viszonylag keveset kell a városban közlekednem, mert otthon dolgozom, de ha mégis elindulok, a mindennapi teendők eléggé lekötnek, és így nehezebb elszakadni a hétköznapi helyzetből, és átkapcsolni alkotói „üzemmódba”. Hosszabb utazások közben valahogy könnyebben el tudom engedni magam, és ilyenkor sokszor belelátok mindenféle történeteket más emberekbe. Jó pár éve tanítok egy kreatív írás-kurzuson, ott szoktam azt a feladatot adni a hallgatóknak, hogy amíg beérnek, figyeljék az utazóközönséget, és hozzanak egy jó sztorit. Ritka, hogy üres kézzel jönnek.

Ilyen szempontból a tömegközlekedés valóságos kincsesbánya.

– Ugyanezt szoktam kérni médiaegyetemi tanítványaimtól, akiknek az Örs vezér téri aluljárón kell átjutniuk…

– Ha az ember elég nyitottan áll a dolgokhoz, átengedi magát az ingereknek, akkor bármi megihletheti. Nemrég írtam egy novellát, amit konkrétan egy kapualj ihletett, ahol a falon ki volt téve egy párt logója. Soha nem tudhatjuk, mikor talál meg bennünket egy történet. Néha úgy érzem, hogy csak úgy „kapjuk” őket. Persze ahhoz azért sokat kell dolgozni, hogy egy ötletből kerek történet legyen.

– Ön az elmúlt néhány évben igen nagy figyelmet keltett két regényével, a Holtversennyel és Az utolsó utáni háborúval. Manapság mi lehet az, ami átlépi az olvasók ingerküszöbét?

– Nehéz kérdés, és nem is tudom rá a választ. Az első regényem előtt nem publikáltam semmit, műfordító voltam, ami nagyon más jellegű munka. Rengeteg tanulsággal járt számomra alkotóként. Szóval nekem kimaradt az „irodalmi életbe való bejutás” hagyományos útja: nem jelentek meg írásaim folyóiratokban, nem jártam irodalmi táborokba, még az iskolaújságban sem jelent meg tőlem egy sor sem. Az alkotás, az írás vágyát azonban nem tudtam magamban elnyomni. A Holtverseny megjelenése és fogadtatása tényleg álomszerű, már eleve ott kezdődött, hogy egy olyan tekintélyes kiadónál jelenhetett meg, mint a Magvető. Nagy kockázatot vállaltak ezzel a könyvvel. A kiadó sok elismert kortárs író életművét gondozza, mégis belevágtak egy kamaszokról szóló, meglehetősen durva nyelvezetű regény megjelentetésébe, amelynek az szerzőjét a szűk műfordító szakmán kívül nem ismerte senki. Nem tudom, hogy bárki számított-e arra, hogy ilyen jól fog elsülni ez a dolog.

Az egyik titok talán abban rejlik, hogy magam sem tudtam, mit csinálok.

Bár sokat olvastam, bölcsészkarra jártam, a kortárs magyar irodalomról mégsem volt átfogó képem. Az angol, amerikai irodalmat mindenesetre jobban ismertem, az egyetemen angol szakon végeztem, és a műfordításokat is ebből a nyelvből készítettem. Gyakorlatilag nem tudtam, milyen hagyományokba lépek be, és adott esetben, mit rúgok fel. Erre természetesen nem érdemként tekintek…

– Volt már ilyenre példa a magyar és a világirodalomban is…

– Nem vagyok lázadó alkat, mégis volt egy ilyen „lázadó” gesztus ebben a könyvben. Talán az elmaradt kamaszkori lázadást pótoltam be. Hogy miért működik, igazából nem tudom, én sok esetben már inkább a hibáit látom. Írás közben szinte mindent ösztönösen csináltam, a nyelvezete is így alakult ki. A szándékos polgárpukkasztás távol áll tőlem, nem úgy ültem le írni, hogy „na, majd mindenki kifekszik ettől a könyvtől.” És a visszajelzésekből az derült ki, hogy nemhogy nem akadtak ki tőle, hanem inkább sokféle oldalról próbálták megközelíteni: létezik-e ilyen nyelv, tényleg ilyenek a mai fiatalok? Közben nekem nem volt más célom, csak el akartam mondani egy történetet, és hát így sikerült. Talán az őszintesége hatott, hogy nem akartam „megfelelni” senkinek és semminek. Az ember annyifelé igazodik, alkalmazkodik az életben, az írást ezért próbálom meghagyni olyan területnek, ahol teljesen szabad lehetek.

– Az utolsó utáni háború viszont bizonyos fokig köthető műfordítói munkájához, hiszen ültetett át magyarra több „sötét utópiát”, mint például Aldous Huxley Szép új világát, vagy Cormac McCarthy Az út című regényét.

– Ezzel a könyvvel szerettem volna megmutatni, hogy tudok másképpen is írni, nagyon más témában. Fontos lépcsőnek tartom, és egy pillanatig sem bántam, hogy ezt a történetet írtam meg, és így. Nagyon sokat tanultam belőle, talán többet is, mint a Holtversenyből, bizonyos értelemben úgy érzem, jobb is lett. De azért elég kritikus vagyok önmagammal szemben, és most már úgy látom, hogy hiába álltam hozzá ehhez a regényhez sokkal tudatosabban, mégsem azokon a dolgokon agyaltam, amiken igazán kellett volna. Majd a harmadik könyvnél kiderül, hogy jól látom-e a helyzetet. Most megint új módszerrel dolgozom.

– Korábban azt nyilatkozta, hogy a félelmeit írta meg benne. Nem lehet, hogy sokkal sötétebbnek, félelmetesebbnek látjuk a világot, mint amilyen valójában a médiaglobalizáció miatt?

– Utólag belegondolva ez a Holtversenyre is igaz. Akkoriban az időm nagy részét egy alagsori helyiségben töltöttem, a külvilággal főleg az interneten keresztül „találkoztam”, ez a kép pedig nagyon torz lehet. Amikor az ember ennyire elzárkózik, akkor minden ingert nagyon intenzíven él meg. Hihetetlenül rám tudtak ülni például a bűntényekről szóló hírek. Azóta sokat változott a helyzetem, kevesebbet fordítok, sokkal több emberrel találkozom. „Barátságosabb” is lett a világ, hiába maradt minden ugyanúgy. Ezt a nyomasztó érzést is bele akartam írni a könyvbe, bár nem tudom, hogy éppen azoktól a dolgoktól rettegünk-e, amiktől kellene. A történelem furcsa csavarja például az atomfenyegetettség, amely a hidegháború óta nem volt ennyire valós, mint Észak-Korea és az USA összefeszülésekor. Aztán persze az is egy jó kérdés, hogy mennyire volt „valós” ez a veszély.

Ebben a posztfaktuális médiatérben gyakorlatilag bármit ki lehet mondani következmények nélkül.

A regény amúgy egy alternatív történelmi fikció, amely eredetileg ’56-ból indult ki. Akkor kétpólusú világban éltek az emberek, most mintha megint ugyanott tartanánk, csak az egész sokkal kaotikusabb. És itt megint fel kell tenni a kérdést, hogy a hozzánk eljutó információkból mi igaz, minek mennyi a valóságalapja.

– Létezik-e még a 21. században az írástudók felelőssége?

– Amíg műfordítóként dolgoztam, elég kényelmes volt a helyzetem ebből a szempontból, amúgy sem vagyok tipikus „megmondóember”. De még most sem érzem elég felkészültnek arra, hogy az irodalom vagy a kultúra „nagy” kérdéseire kész válaszokat adjak, a napi politikáról nem is beszélve. Nem véletlenül választottam a fikciót és nem a publicisztikát. A fikciót használva valahogy pontosabban tudom megírni félelmeimet, és akkor is könnyebb ebben a fiktív keretben gondolkodni, amikor a személyes problémáim átfedésbe kerülnek társadalmi vagy kultúrpolitikai kérdésekkel. Az Élet és Irodalom tárcarovatának novelláiban sem direktben reflektálok bizonyos eseményekre, de mindig van egy erős közéleti áthallás a sztorikban. Nem kell a napi kultúrpolitikai sárdobálás szintjére lemenni. Nagyon sok energiát vesz el az embertől, ha ezek a dolgok áthatják az életét. Engem sem hagynak hidegen ezek az események, néha személyes érintettség okán sem, van véleményem, de úgy vagyok vele, hogy ezek akkor is mulandó dolgok.

– E tárcanovellákban a legabszurdabb helyzeteket is elfogadjuk valóságnak. Nem ütközünk meg azon, hogy egy asszony hét éve kizárta magát az erkélyre és azóta ott él…

– Az egyik kedvenc regényíróm, Mario Vargas Llosa beszél A levelek egy ifjú regényíróhoz című esszégyűjteményében az „elhitető erőről”. Meg kell találni a nyelvet, amin úgy tudunk mesélni, hogy az olvasó „higgyen” nekünk. És ezt a nyelvet minden történethez meg kell találni.

– Már készül a harmadik regénye.

– Igen, lassan kezd összeállni a történetvázlat, és elkészült már jó néhány fejezet is. Több regénytervem is volt, de néhány hónapja rájöttem, hogy ezek közül három igazából együtt is működik. Illetve, hogy a három, időben egymástól távol álló esemény, valójában egy történet, ugyanannak a nőnek a története.

Annyira komolyan veszem ezt a vázlatírást, hogy – életemben először – excel-táblázatot készítettem a regényhez, pedig régen táblázat-fóbiám volt.

Az egyik munkahelyemen mindig rosszul voltam, amikor excelben kellett dolgoznom, de aztán kiderült, hogy nagyon kreatívan is lehet használni ezt a programot. Az első két regényemre rengeteg visszajelzést kaptam, és ha valaki megtisztelt azzal, hogy többet állított annál, hogy ez egy „sz.r könyv”, akkor igyekeztem végiggondolni és megérteni a kritikát. Többnyire a karakter- és cselekmény-építés terén érzek még sok fejlődési lehetőséget. Az utóbbi időben próbálkoztam más műfajokkal is, de alapvetően regényírónak tekintem magam, és úgy érzem, hogy ebben a műfajban is bőven van még lehetőség fejlődni.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Bakács Tibor Szőke Andrásról: Őt tartom a fő csicskának. Nekem már tele a tököm azokkal, akik a pénz miatt össze-vissza hazudoznak
Augusztus közepén derült ki, hogy Szőke András filmrendező-színész csatlakozott a Gyopáros Alpár által vezetett Vidéki Digitális Polgári Körhöz.


A hírre Bakács Tibor a Facebookon reagált, majd a Blikknek is elmondta a véleményét.

Bejegyzésében több kérdést is feltett Szőkének. Arra volt kíváncsi, „egyetért-e a magyar szuverenitás feladásával az orosz hatalmi politika miatt”, illetve hogy „tetszenek-e neki Rákay Philip, mint a legtámogatottabb mozgóképes alkotó filmjei”. Azt is megkérdezte, „milyen pálinkát iszik, s mennyit”. Posztját azzal zárta: „nekem nem Dopeman, hanem Bandi lett a vezércsicska”.

Bakács szerint egy művészembernek nagyobb a felelőssége a közéletben, mint egy rappernek.

„Szőke Andrást nagyon régóta ismerem, és megkérdezném tőle a posztomban említetteket, hogy mi a véleménye azokról a dolgokról. Itt nem arról van szó, hogy melyik politikai párthoz tartozik, csak megdöbbentő volt számomra, hogy pont ő… Az a legkétségbeejtőbb gyanúm, hogy András nem gondolja, hogy ez a rendszer jó, hanem csak pénzre van szüksége. Nekem már tele a tököm azokkal, akik a pénz miatt össze-vissza hazudoznak, és mivel ő művész, ez jobban fáj, de joga van ehhez, viszont akkor nekem is jogom van ahhoz, hogy egy csicska! A legijesztőbb az lesz, hogy ha ez a Digitális Polgári Harcos Kör még egyszer eléri a győzelmet, akkor az egész magyar népre fogom ezt mondani” – mondta.

Hozzátette, körülbelül tíz éve nem tartja a kapcsolatot Szőkével, így nem emiatt romlott meg a viszonyuk.

„Őt tartom a fő csicskának az értelmiségieken belül, nem Dopemant, bár nem tudom, mennyire tanult. Meg kell értenem azt, hogy a pénz nagyobb úr mindennél, csak lassan jut el ez a tudatomig” – fogalmazott.

A Blikk kereste Szőke Andrást is, de a rendező nem kívánt nyilatkozni.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
A legjobb Guy Ritchie-film, amit nem Guy Ritchie rendezett – A Rajtakapva vicces, véres, szívvel teli és kegyetlen
Mintha a ’90-es években forgatták volna, csak most került elő: a Rekviem egy álomért, a Fekete hattyú, A pankrátor és A bálna rendezője bebizonyítja, hogy ehhez is ért.


Na, ezt nem vártuk Darren Aronofskytól! Az 56 éves direktor gyorsan nevet szerzett magának a szakmában, amikor néhány rövidfilm után 1998-ban megrendezte a Pi című agymenést, majd 2000-ben a Rekviem egy álomért című, a drog- és egyéb függőségekről szóló filmek közt alapműnek számító zseniális őrületet. Később Aronofsky olyan, főként művészi, független, de mindenképpen szerzői filmeket dobott össze, mint A forrás (2006), A pankrátor (2009), a Fekete hattyú (2010), az Anyám! (2017) vagy A bálna (2022), szóval igen, a kemény dráma műfaján belül mozgott többnyire, csak maximum megspékelte azt más zsánerek (sci-fi, fantasy, thriller, horror stb.) elemeivel. Egyetlen kivételt eddig maximum a 2014-es, nagy költségvetésű bibliai látványfilmje, a Noé jelentett, amely, bár sikeres lett a mozik kasszáinál, azért keményen megosztónak bizonyult mind a kritikusok, mind a nézők körében.

Szóval a fenti filmográfiát tekintve a Rajtakapva egyértelműen rendhagyónak, kitérőnek mondható Aronofsky pályáján belül, hiszen a filmet nézve olyan érzésünk támadhat, mintha a kilencvenes években Guy Ritchie és Quentin Tarantino együtt leforgattak volna egy filmet, ám az elveszett, és csak most, 30 évvel később került elő, s pattant fel a mozik vásznaira.

Nyilván azért is lehet ilyen benyomásunk, mivel a film cselekménye 1998-ban játszódik. De hogy Aronofsky ennyire ért a humorhoz is, azt nem sejtettük.

A Rajtakapva eredetileg Charlie Huston 2004-ben megjelent regénye, egyben a Henry Thompson-trilógia első kötete. Huston pedig abban a kivételes kegyben részesült, hogy ő maga írhatta át a könyvét forgatókönyvvé, amikor a Sony lecsapott a megfilmesítésre. Hustonnak persze volt már tapasztalata e téren is, hiszen sokat dolgozott a Powers (2015-2016) című sorozaton, valamint a Gothamen (2014-2019) is.

A sztori szerint Henry „Hank” Thompson (Austin Butler), egykori baseballjátékos egy súlyos és traumatikus baleset után lesérül, ezért kénytelen abbahagyni a sportot, jelenleg pedig egy New York-i kocsma csaposa, és bár van egy csini és határozottan jófej barátnője, Yvonne (Zoë Kravitz), végső soron nem éppen azt az életet éli, amit anno eltervezett. Egy nap a punk szomszédja, Russ (Matt Smith) rábízza Hankre a macskáját, Budot, mert neki el kell utaznia pár napra.

Amikor azonban nem sokkal később orosz maffiózók Hanken keresik Russt, majd félholtra verik, a srác gyanítani kezdi, hogy a szomszédja igen nagy bajba keveredett.

Valamit nagyon keresnek az oroszok, sőt, nemcsak ők, hanem a Puerto Ricó-iak (Bad Bunny) és egy kegyetlen hászid zsidó testvérpár (Liev Schreiber, Vincent D’Onofrio) is. Hank egyetlen reménye pedig az ügyben nyomozó detektív, Roman (Regina King).

Ennél többet nem szabad elárulni, de igazából nem is érdemes, vagy kvázi nem is lehet, annyira gubancos, fordulatos, sokrétű és káosszal teli a cselekmény, amelynek közepén akarata ellenére a boxzsákká avanzsáló Hank kerül, akit igen sokszor helyben hagynak a sztori során.

Ezért pedig nemcsak az meglepő, hogy Darren Aronofsky egy „gájricsis” vicces-véres-krimis, az alvilág furcsa figuráit mozgató filmet hozott össze, hanem az is, hogy Austin Butler végre egyáltalán nem a coolságát és a keménységét kiemelő figurát játszik.

Hanket ugyanis tényleg sokat vegzálják, ő pedig ezek hatására éppúgy reagál, ahogy egy átlagember tenné: kihívja a rendőrséget, bevallja, hogy fél, és eleinte próbál elmenekülni az őt üldözők/keresők elől. Amikor azonban igazán komolyra fordulnak a dolgok, és számára is több mint személyes üggyé válik a titokzatos kulcs által kinyitható „valami” utáni hajsza, sőt, még Russ is visszatér, végre kezdeményezővé válik, és megpróbálja rendbe hozni az életét. Persze ez sem jelenti azt, hogy mindig tudja, mit csinál…

A Rajtakapva első körben a kilencvenes évek atmoszférájával varázsolja el a nézőit: a ruhák, a kütyük, az akkori New York, sőt, még valahogy a film minősége is olyan, mintha konkrétan ’98-ban rögzítették volna mindezt – ez utóbbi Aronosfky állandó operatőre, Matthew Libatique szakértelmét dicséri. Ezután kapjuk meg a szórakoztató karaktereket, köztük olyanokat, akikért szívből tudunk szurkolni és olyanokat, akiket szívből tudunk gyűlölni. Majd egyre jobban bepörög a sztori is, de ne egy körmönfont történetre gondoljunk, már ami a karakterek döntéseit és cselekedeteit illeti, a dolgok alakulását sokkal inkább a rengeteg bénázás, véletlen, pech, avagy épp szerencse határozza meg.

Szóval Aronofskyhoz képest egy jóval könnyedebb, ugyanakkor egyáltalán nem súlytalan filmről van szó, amelynél a rendező most inkább a szórakoztatófaktort helyezte előtérbe a mondanivaló helyett. És ennek eleget is tesz.

Talán annyit lehet felróni neki, hogy néha identitászavaros, vagyis nem tudja, hogy vígjáték vagy komoly krimi akar lenni, mivel, bár a poénok folyamatosan érkeznek, a hangvétel néha olyan súyos, hogy eszünk ágában sincs nevetni, s ilyenkor kissé idegen testként löki ki a film szervezete az oda nem illő poénokat.

De ez legyen a legnagyobb baj, mivel Aronofsky profin levezényelt egy ilyen retró krimi-komédiát is, ami végig fenntartja a figyelmet, fergeteges jelenetekben bővelkedik, kiváló színészek alakítanak benne nagyot, és ami a legfontosabb, odafigyel a karaktereire, még a kevésbé fontosakra is.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
„Ha Szergejnek ajándék kell, elviszi magángéppel” – Repülős Petiről szól a Bankrupt legújabb dala
A rendszerkritikus, közéleti punkrock slágereket futószalagon szállító zenekar ismét odaszúrt egyet a hatalomnak. Premier!


„Peti szeret repülni. De nem fapadoson nyomorogva, hanem privát luxus repcsivel. Peti szereti a medvét. De nem a rendes medvét, hanem a vodkaszagú, rosszarcú, részegen lövöldöző suttyó medvét. Peti nem szereti a Nyugatot. Mi meg nem szeretjük Petit, ezért írtunk róla egy számot.”

A fenti szavakkal jellemzi a Bankrupt frontembere, Sarkadi Balázs a most debütáló, Repülős Peti című dalukat. A zenekar legutóbbi slágere, a Zebra 3 hónap alatt 140 ezres nézettséget ért el „a Zebratagadó DPK legnagyobb bánatára, és a sugárhajtással közlekedő Repülős Petitől is hasonló teljesítményt várunk el, különben bekéretjük” – teszi hozzá.

A klip szokás szerint a szövegre asszociáló filmes montázs lett, és megint készült belőle angol változat Jet Set Pete címmel, ami nem egészen same in English.

Repülős Peti:

Jet Set Pete:

Repülős Peti szeptember 12-én landol majd Spotify-on és valamennyi streaming platformon. Élőben pedig a zenekar valamennyi őszi koncertjén felcsendül majd, Budapesten először szeptember 19-én, az Akváriumban. (A folyamatosan frissülő koncertlista a Bankrupt honlapján érhető el.) A borítógrafika Vass Richárd munkája, a hangfelvétel pedig a Grenma Stúdióban készült Botlik Matyival.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Biztonsági okok miatt Budapesten forgatják a Fauda következő évadát
Az ötödik évad eredetileg Marseille-ben készült volna, de a készítők túl kockázatosnak ítélték a helyszínt. Az új részekben a Hamász támadásai és a háború eseményei is helyet kapnak.
Maier Vilmos - szmo.hu
2025. szeptember 05.



A Fauda ötödik évadát eredetileg Marseille-ben forgatták volna, de a készítők végül biztonsági okok miatt Budapestre hozták a produkciót – írja a Jerusalem Post az N12 izraeli csatorna alapján.

A világszerte ismert sorozat főszereplője Lior Raz, aki Avi Issacharoffal közösen alkotta meg a történetet. A legújabb évadban a Tarantino-féle Becstelen brigantykban feltűnt Mélanie Laurent is fontos szerepet kapott volna, ezért is terveztek sok jelenetet Franciaországban.

A 2023. október 7-i események után azonban Raz és Issacharoff átírták a forgatókönyvet, hogy a Hamász támadása és a háború is megjelenjen az új részekben.

A sorozat egyik sztárja, Idan Amedi, aki énekesként is ismert, a harcok kitörése után önként jelentkezett a hadseregbe. Néhány hónappal később, 2024 elején súlyos sérülésekkel került kórházba.

A Fauda új évada 2026-ban debütál az izraeli Yes csatornán, ezt követően pedig a Netflixen is látható lesz világszerte.

(via 24.hu)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk