Tolnay, Lukács, Mészáros - életre keltek a dívák

Van-e sorsközösség Tolnay Kláriban, Lukács Margitban és Mészáros Ágiban azon kívül, hogy pálya- és kortársak voltak? Hogyan élték meg nőiségüket, hogyan játszottak, hogyan csillogtak, tündököltek és hunyt ki a fényük? A Bajor Gizi Színészmúzeum új tárlata ilyen kérdéseket tesz fel, a választ pedig maguk a dívák adják, akiket „megszólaltatnak”. Önvallomások; hanggal, szöveggel, képekkel.

„Különös színésznő ez a Tolnay Klári – írta 1942-ben a Film, Színház, Irodalom –, nem fogyókúrázik, nem intrikál, nem nyilatkozik, nem ír, nem sportol, nem pletykázik, nem pletykáznak róla. Hogyan él egy ilyen csendes sztár?” Tolnay Klári, bár Budapesten született, felnevelő faluja a Nógrád megyei Mohora volt, ahol nyolcszobás kúriában lakott a család. A keresztségben a Rózsi nevet kapta, Klárivá Gaál Béla filmrendező „nemesítette” 1934-ben a Meseautó című film forgatása előtt.

A színház világával falusi kislányként ismerkedett meg rokona, Bókay János író és tekintélyes lapszerkesztő révén. A kezdeti meghallgatások (járt Rajnay Gábor neves színésznél, Heltai Jenő színidirektornál és Hevesi Sándornál, a korszak egyik legnagyobb színházcsinálójánál) félsikert hoztak, gyönge biztatással párosultak, ám eredménnyel nem kecsegtettek. A próbálkozások a Hunnia Filmgyárban folytatódtak, ahol sok-sok egymondatos szerep után végül megkínálták egy jelentősebb szereppel a Meseautó című sikerfilmben.

A filmgyárból a Vígszínházba vezetett útja, ahol olyan legendás kollégái és barátai lehettek, mint Somlay Artúr, Gombaszögi Ella, Rajnay Gábor vagy a Góth házaspár. 1936-ban férjhez ment Ráthonyi Ákos filmrendezőhöz, Zsuzsanna lányuk 1940-ben látta meg a napvilágot. A háború az ő számára is törést hozott: a Vígszínház elpusztult, Ráthonyi pedig külföldre távozott, a színésznő magára maradt. Később, a Művész Színházban ismerkedett meg Darvas Ivánnal, legendás szerelmükből házasság lett, 1958-ban mégis elváltak.

1948-ban Benkő Gyulával és Somló Istvánnal hármasban a Vígszínház társigazgatójává nevezték ki, az ötvenes években a Madách Színházban lelt otthonra. E nagyhírű színházban halmozott sikert sikerre: 1950-ben Érdemes Művész, 1951-ben és 1952-ben Kossuth-díjas, 1954-ben Kiváló Művész. Színészi másodvirágzását 1990 és 1998 között élte; volt olyan esztendő, amikor öt színmű főszerepében láthattuk. 1997-ben Budapest díszpolgára, korábban tagja lett a Halhatatlanok Társulatának, a Köztársasági Érdemrend középkeresztjét is megkapta. 1998. október 28-án éjszaka hunyt el.

Mészáros Ági árva kislány volt, félévesen került a lelencházból nevelőszüleihez. Talán nem véletlen, hogy befogadó atyja színházi szabó volt Debrecenben... Ennek ellenére (vagy éppen ezért) szülei próbálták Ági figyelmét a kereskedelmi pálya felé terelni, mindhiába: a kamaszlány már tizenöt esztendősen színpadon volt, a tánckarban szerepelt Kiskunfélegyházán.

A társulat soproni előadásán látta meg Sziklai Jenő, aki ez időben a szegedi színház direktora, és 50 pengővel magasabb fizetést ajánlva Szegedre szerződtette az ifjú tehetséget, aki ott vált színésznővé igazán. A pezsgő szellemi környezetben olyan kollégákkal dolgozott, mint Déry Sári, Sziklainé Patkós Irma, Komlós Juci, Balogh Klári, Bátki Teréz, Fülöp Viola, Endrődy Kálmán, Sármássy Miklós, Földessy Géza. Jellemző volt rá, hogy ha volt neki egy szelet kenyere, a felét biztos odaadta az éhesnek, ami ételt vőlegénye, Voith Lajos jóvoltából kapott, azt megosztotta a többiekkel a színészházban, az öltözőkben.

Sok műfajban csillogtathatta meg tehetségét, operettben, prózában, drámában, vígjátékban egyaránt tündökölt, a negyvenes évektől kezdve a filmvásznon is megjelent. „Istenáldotta tehetség volt. Olyan adottságokkal, mint az orgánuma: mintha gordonka szólt volna. (…) A kollégák beültek nézni a próbákat, csak hogy láthassák. A mesterséget meg lehet tanulni, a művészetet nem. És ő ezt tudta” – vallotta róla egy ízben Komlós Juci.

Jávor Pál szegedi vendégszereplése idején Iluskát alakította a János Vitézben. Az előadás után Jávor kijelentette: „Magának a Nemzetiben van a helye.” Nem is telt bele sok idő, le is szerződtették, bár az Operettszínházba is csábították. 1943. február 25-én feleségül ment Voith Lajos főhadnagyhoz, aki szintén árva gyermekként nevelkedett. Lányuk, Voith Ági talán a legnehezebb időkben, 1944. március 17-én érkezett meg szüleihez.

A háború utáni időszakban rátalált néhány máig legendás szerep (Talpalatnyi föld, Mágnás Miska, Úri muri), rangos díjait (Farkas-Ratkó díj, Kossuth-díj, Érdemes Művész, Kiváló Művész) ekkoriban kapta. 1956-tal fordulópont állt be az életében. Októberi nyilatkozata a Magyar Rádióban színészsztrájkot generált, nyílt ellenállásra, demonstrációra szólított fel az orosz csapatok ellen, így hamar kegyvesztetté vált. Gellért Endre, Major Tamás és Marton Endre, a „háromkirályok” később ugyan visszahívták játszani, azonban visszatérésekor már nem ragyoghatott régi fényében. Vesztésre állt a hatalommal szembeni kiállásával.

1962-ben új szerelem tűnt fel életében, négy évvel később Tompa László miatt vált el Voith Lajostól. 1988-ban már komolyan betegeskedett, sérült gerinccel és egy agyembóliát túlélve a világtól való szinte teljes elzártságban élt lakásában. Így telt el élete utolsó tíz esztendeje. Utoljára a Nemzeti Színház 150 éves jubileumán jelent meg a nyilvánosság előtt. 1989. március 8-án csendben távozott.

Lukács Margit Budapesten született 1914. december 22-én. Tizenhat évesen látta Rostand Sasfiók című drámáját, ezután csakis színésznő akart lenni. Elképzelése valóra vált: a színiakadémia elvégzése után a Nemzeti Színházhoz került, amelyhez haláláig hű maradt.

Rendkívüli megjelenésű színésznő volt, igazi hősnőalkat. Impozáns tartása, sötét tónusú, bársonyos alt hangja, tökéletes beszédtechnikája, jellemábrázoló művészete tette alkalmassá klasszikus drámai hősnők megformálására. 1939-ben Németh Antal, a Nemzeti igazgatója Az ember tragédiájának kamaraszínházi előadásában rá osztotta Éva szerepét. Ezt követően huszonhét esztendőn át játszotta az örök asszonyt a legkülönfélébb rendezői felfogásokban. Hosszú évekig játszotta a Csongor és Tünde Éj királynőjének szerepét is.

A színház igazi nagyasszonya volt, s mintha az ő számára írták volna az olyan igazi klasszikus szerepeket, mint Gertrudisét (Katona József Bánk bánjában), Szilágyi Erzsébetét (Vörösmarty Czillei és a Hunyadiak című darabjában), Eboli hercegnőét (Schiller Don Carlosában), Jelena Andrejevnáét (Csehov Ványa bácsijában) vagy Lady Milfordét (Schiller Ármány és szerelem című drámájában). Shakespeare-től megformálta Kleopátrát és Lady Macbethet, A vihar Mirandáját, a Vízkereszt Olíviáját. Egyike volt a rádió kitűnő versmondóinak, a felvételeken a magyar és a világirodalom legszebb költeményeit tolmácsolta. A világháború előtt több filmszerepet is kapott.

Szakmai, politikai csatározásokban soha nem vett részt. Az volt a véleménye, hogy a színésznek úgy kell léteznie színpadon és színpadon kívül, hogy felnézzenek rá. Amikor igazgatója rá akarta venni, hogy lépjen be a pártba, rácsapta az ajtót, aminek az lett a következménye, hogy két évig nem léphetett színpadra.

Életforma volt számára a Nemzeti Színház, gyakran mondogatta, hogy életében a színház az első. A Blaha Lujza téri épület lebontása után emlékül hazavitt egy nézőtéri széket, néhány díszlettervet és egy rozettát az egyik páholyról. Színházához sohasem lett hűtlen, de volt néhány év, amikor színháza lett hűtlen őhozzá: nem juttatta szerephez vagy méltatlan feladatokat kapott.

„Elfáradni csak előadás után szabad, s az előadás számomra addig tart, amíg élek” - vallotta. Életének utolsó éveit színészotthonban töltötte. Hosszú betegeskedés után 2002. február 3-án halt meg Budapesten. Művészetét számos kitüntetéssel ismerték el: 1957-ben Jászai Mari-díjat, 1963-ban Kossuth-díjat kapott, 1958-ban lett érdemes művész, 1974-ben kiváló művész. 1989-ben a Nemzeti Színház, 1997-ben a Halhatatlanok Társulata fogadta örökös tagjává. 2000 augusztusában elnyerte a Nemzet Színésze címet is az első tizenkét tulajdonos között.

Ha szívesen megnéznéd a kiállítást, nyomj egy lájkot!